Növények/H/Hegyi mamutfenyő

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
< Növények‎ | H
(Sequoiadendron giganteum szócikkből átirányítva)
A lap mérete: 6518 bájt

Növények

Hegyi mamutfenyő

[[Kép:|thumb|200px|right|]]

Hegyi mamutfenyő
(Sequoiadendron giganteum, Syn: )
Más neve(i): óriás mamutfenyő


Az óriás mamutfenyő vagy hegyi mamutfenyő () régebben a mocsárciprusfélék (Taxodiaceae), manapság inkább a ciprusfélék (Cupressaceae) családjába sorolt Sequoiadendron nemzetség egyetlen élő faja. Régebben egyes szerzők közeli rokonával, az örökzöld mamutfenyővel egy nemzetségbe (Sequoia) sorolták Sequoia giganteum néven. Az angol redwood nevet – amit a tengerparti mamutfenyőre is használnak, és amit olykor tévesen vörösfenyőnek fordítanak – vöröses színű, rostosan foszló kérgéről kapta.
A Földön élő legnagyobb testtömegű élőlények ennek a fajnak a képviselői. A legöregebb ismert példány 3200 éves; törzsének átmérője 8,85 méter, magassága 93,6 méter, becsült tömege mintegy 1000 tonna.
Tipikus holarktikus faj; természetes elterjedési területét Kalifornia állam hegyvidékein találjuk 1400–2600 méterrel a tenger szintje fölött.[1] Feltételezhetően a Sierra Nevada hegységből terjedt el.
Minden vadon élő állománya védett. Legnagyobb és legsűrűbb populációja a Sequoia Nemzeti Parkban, a Kings Canyonban nő. Itt sok nyolcvan méternél is magasabb, a hat méterhez közeli törzsátmérőjű példánya látható. A legnagyobb és legszebb példányok a Yosemite Nemzeti Parkban állnak.
Európába először a skót John D. Matthew hozta be a 19. század közepén. Az európai populáció alapját William Lobb vetette meg: az általa hozott magokból jóformán az egész kontinensre jutott.
Északi elterjedésének a hideg telek szabnak határt.
Az óriás mamutfenyőt először J. K. Leonard írta le 1833-ban, de nem határozta meg pontosan, hogy hol is látta a növényt. Ezután John M. Wooster számolt be róla. Első tudományos leírása John Lindley műve. Ő Wellingtonia giganteának nevezte el a fát, mert nem tudta, hogy a Wellingtonia név már foglalt (az azóta átkeresztelt Wellingtonia arnottiana számára). A Wellingtonia név máig fennmaradt Angliában mint a növény köznapi neve. A következő évben Joseph Decaisne Sequoia giganteának keresztelte át ugyancsak helytelenül, mert eddigre már a parti mamutfenyő kapta a Sequoia nemzetségnevet. Mai nevét 1939-ben adta J. Buchholz.
Bár rokona, az örökzöld mamutfenyő magasabbra nő, az óriás mamutfenyő törzse rendszerint vastagabb, ezért ezt tekintjük a Föld legnagyobb (tömegű) élőlényének. Magassága általában 50–85 m, törzsének átmérője 5–7 m; kivételesen 10 m-nél is több lehet. Magyarországon a legnagyobb példányok 30–40 méter magasak.
Zárt állományokban koronája keskeny, kúpos; lombja sötétzöld, tömött. Törzse egyenes, ágai szórtan nőnek (Józsa). A kisebb ligetekben, erdőkben növő fák alsóbb ágai az árnyékolás miatt elhalnak, ezek a fák felkopaszodnak. A magányosan álló növények koronája jóval szélesebb; alsó ágaik a fán maradnak.
Az idős fák vörösesbarna, barázdás, szálas szerkezetű, taplószerűen rugalmas, különlegesen puha kérge a törzs alapjánál akár 60 cm vastag is lehet. Ez a kéreg védi meg a fát az erdőtüzektől. Fiatal hajtásai szürkészöldek, később vörösbarnára színeződnek.

Kékes- vagy szürkészöld, rövid, ár alakú, pikkelyszerű levelei csavarvonalban, néha a hajtásra simulva nőnek.

Vörösesbarna toboza mintegy 4–8 cm hosszú és 3–5 cm széles, tojás alakú. Életmódja, termőhelye

Mélyre nyúló gyökérzete miatt jó vízgazdálkosdású, mély rétegű talajt kíván. Térigényes. Természetes élőhelyén évente 1150–1520 mm csapadék hullik, és ennek nagyobb része hó. Akár -30 °C hideget is képes elviselni, bár a fiatalabbak ilyen hidegben már károsodnak. A fiatal példányokat a jeges szelek károsíthatják, vagy akár el is pusztíthatják. Lengyelországban egy példány vastag hótakaró alatt -37 °C-ot is átvészelt. Kivételesen sokáig él; átlagos élettartama kb. 3000 év. A simatűjű szálkásfenyő felfedezéséig ezt a fajt tartották a Föld leghosszabb életű nem telepes szárazföldi élőlényének.

Nagy-Britanniában nagyon gyorsan nő: Skóciában a legnagyobb példány 150 éves, és már több mint 54 m magas.

A fiatal növények 12 éves korukban érlelik első tobozaikat. Toboza az első évben fölálló, a második évtől lecsüng (Józsa). 18–24 hónap alatt érik be, és akár húsz évig is a fán maradhat. A sötétbarna magok 3–6 mm-esek, 1 mm vastagok, mindkét szélükön 1 mm-es szárnnyal. Egy toboz átlagosan 230 magot tartalmaz. Néhány mag kihullik a forró nyári napokon, amikor a toboz kissé összetöpped, de a többségük csak akkor szabadul ki, ha a toboz erdőtűz vagy rovarkár miatt kiszárad. Egy-egy nagyobb példány akár 11 000 tobozt is érlelhet 300 000–400 000 maggal. A szárnyas magok az anyanövénytől akár 180 méterre is elröpülhetnek. A magvak kiszabadulását két állat:

   a Phymatodes nitidus nevű bogár és
   a Douglas-mókus is segíti.

A bogár a fa tobozaiba rakja petéit, és a kifejlődő lárvák kacskaringós járatokat rágnak a tobozba. Ezzel felborítják annak vízháztartását, és a toboz kiszárad. A mókus a fa húsos, zöld tobozait rágcsálja, és eközben ugyancsak kihullhat néhány mag.

Bár a magok a tűleveles, nedves humuszon is kikelnek, de elpusztulnak nyáron, amikor az avar kiszárad. A magoncok csak sok ásványi anyagot tartalmazó termőtalajon, teljes napfényben fejlődnek rendesen. Az egyéb növényfajokkal eleinte kevéssé versenyképesek, ezért általában csak erdőtűz után tudnak kifejlődni. A tűz után maradó hamu egyúttal az ultraibolya sugarak káros hatásától is óvja a magokat. Felhasználása Kedvelt díszfa a világ számos táján. Jól nevelhető Nyugat- és Dél-Európában, Chilében, Ausztrália délkeleti részén, Új-Zélandon és természetesen Észak-Amerika egyes részein.

Lásd még: Hegyi mamutfenyő

Magyar Wikipédia: Hegyi mamutfenyő


A Wikimédia Commons tartalmaz Hegyi mamutfenyő témájú médiaállományokat.