A vörösfenyő a tűlevelűek osztályában a fenyőalakúak rendjébe és a fenyőfélék családjába tartozó növénynemzetség.
Ez a legelterjedtebb lombhullató fenyőféle. Az egyéb lombhullató fenyőalakúak közül említésre érdemes a Kínában őshonos kínai vörösfenyő (vagy aranyfenyő, Pseudolarix), a kínai mamutfenyő (Metasequoia), és az USA-ban őshonos mocsárciprus (Taxodium) nemzetség, de ezen csoportok együtt sem terjedtek el akkora területen, mint a vörösfenyő.
A többi fenyőféléhez hasonlóan tipikus holarktikus nemzetség; az eurázsiai–boreális flóraterület egyik meghatározó növénye. A végeláthatatlan szibériai tajga faállományának csaknem fele vörösfenyő: nyugaton szibériai vörösfenyő (Larix sibirica), keleten dauriai vörösfenyő (Larix gmelinii). Ezek a hatalmas fák 30–40 méter magasra is megnőnek, törzsük átmérője akár 1,75 méter, életkoruk akár 300–500 év is lehet. A Bajkál-tótól nyugatra elterülő Szajánokban 800–900 éves egyedeket is találtak.
Észak-Amerika erdőiben, USA, Kanada északi területein, egész az északi sarkkörig nagyon elterjedt az amerikai vörösfenyőLarix laricina.
Európában főleg a hegyvidéki és szubalpesi övezetekben a legelterjedtebb faj a közönséges vagy európai vörösfenyő (Larix decidua), mely fénykedvelő, és alkalmazkodott a kontinentális klímához. Kedveli a friss, nem túlzottan nedves talajt, és bírja a kemény fagyokat is.
Egyenes törzsű, 25–35 méter magasra növő fa. Vöröses kérge vastag, pikkelyes. A puha, világoszöld tűlevelek a hosszúhajtásokon egyesével nőnek, a rövidhajtásokon pedig csomókban; egy-egy csomóban 20–60 tűlevél van.
Termőterületét hazánkban folyamatosan növelik; értékes fája, gyors növekedése és viszonylag kevés természetes ellensége miatt az erdészek nagyon kedvelik.
Porzós virágai sötétpirosak, termős virágzatai (tobozai) aprók, barnák és felfelé állnak. A toboz mérete 2–5 cm, formája meglehetősen változatos.
Legjellegzetesebb, a többi fenyőfélétől eltérő tulajdonsága, hogy tűleveleit a tél beállta előtt lehullatja. A fiatal vörösfenyők télen is megtartják tűleveleiket, ami valószínűleg arra utal, hogy őseik örökzöldek voltak.
A napenergiát igen jól hasznosítja, így sok szerves anyagot termel. Ennek eredményeként a fiatal fák 1–1,5 métert is nőnek évente, bár később a növekedésük lelassul. Kedvező feltételek mellett már a százéves egyedek elérhetik a 30–35 métert. A gyors növekedéshez nagyon sok fényre van szüksége, ezért kedvezőbb éghajlaton más fafajokat könnyen elnyomhat.
Toboza évekig a fán marad, mielőtt lehullana.
Gyantajáratokkal átszőtt, vöröses fája nagyon tartós és szilárd; ez a legértékesebb fenyőfa. Nagy gyantatartalmának köszönhetően az időjárás viszontagságait jól tűri, emellett rugalmas, szívós, könnyen hasítható. Fajlagos tömege 650–700 kg/m³. Kiváló épület- és bányafa, szerkezet- és díszítőfa. Régebben főleg vízi építkezéseknél, a bányászatban és tetőszerkezetekhez használták, ma főleg a bútor- és az építőipar keresett alapanyaga. Vasúti talpfának, kerítésoszlopnak, külső nyílászárónak, lépcsőfoknak, padlónak tömegesen használják. Mivel saválló is, a vegyipar számára kádakat, hordókat is készítenek belőle. Szívesen használják a belsőépítészetben és a bútorgyártásban; feldolgozzák furnérnak és fűrészárunak, de megmunkálását nehezítik a kemény és szívós oldalágak. Jól szárad, közepesen repedezik és vetemedik.
A régészek mát több mint 2500 éves vörösfenyő gerendákat és egyéb tárgyakat is találtak; az Altaj vidékén talált 500 éves sírmaradványok vörösfenyő fája olyan kemény volt, hogy nem lehetett késsel vágni – ezeket a leleteket Szentpétervárott, az Ermitázsban állították ki.
Lásd még: Közönséges vörösfenyő
