Az endíviasaláta az őszirózsafélék családjába, a cikória nemzetségbe tartozó növényfaj. Ugyanígy, vagy salátakatángnak nevezik a mezei katáng levélzöldségként termesztett fajtáját (C. intybus convar. foliosum) is. Európában őshonos növény, már a középkorban jól ismerték. A vadon növő endíviasaláta kétéves növény, ám egyévesként termesztik. Több fajtája is ismert.
Vékony, finom gyökerei függőlegesen, oldalra alig elágazva haladnak lefelé akár a 130–160 cm-es mélységig. A gyökérnyakból induló tőlevelek alakja és színe fajtától függően igen különböző lehet. Lehetnek szétterülők vagy alkothatnak fejet, a levélnyél és az erezet húsos, a levéllemez lehet keskeny vagy széles, kerek, kopasz vagy fehéren csíkozott, hullámos, szeldelt vagy karéjozott, széle fodrozott vagy csipkézett. Színük a zöld különböző árnyalataitól a sárgán és a vörösön keresztül a barnáig terjed. A kemény magszár a tőlevélrózsából későn fejlődik ki, nyárra 80–100 cm magasságot ér el. Virágai kékek vagy rózsaszínek, hímnősek, öntermékenyülésre képesek; a fészkek a szárvégeken és a levélhónaljakon fejlődnek, a fészekpikkelyek két sorban állnak. Termése kaszat, 2–3 mm hosszú és mintegy 1 mm vastag.
Tápértéke és íze a fejes salátáétól kevéssel tér el, valamivel alacsonyabb kalóriaértéke és magasabb ásványianyag-tartalma van: foszforból, mészből és vasból tartalmaz jelentősebb mennyiséget. Kissé kesernyés ízét a szeszkviterpén-laktonok közé tartozó intibin okozza. Inulint is tartalmaz.
Főzve is fogyasztják, dekorativitása miatt azonban elsősorban hidegtálak díszítésére, nyers salátákban használják fel.
A levelek összekötésével, vagy takarással halványítják (ez elveszi a keserű ízt), egész évben termesztik.
A népi gyógyászatban máj- és epebetegségekre ajánlják, mert a nehezen emészthető ételek mellé salátaként fogyasztva elősegíti a hatékonyabb és könnyebb emésztést.
Lásd még: Mit-mihez Tanácsok, tippek
