Állatok/Kabócák/Énekeskabóca-félék
[[Fájl:|bélyeg|jobbra|200px|Énekeskabóca-félék]]
Énekeskabóca-félék
- (Cicadidae, Syn: -)
- Más neve(i): -
- Az énekeskabóca-félék a félfedelesszárnyúak rendjében a kabócák alrendjének egyik rovarcsaládja közel 3000 eddig leírt fajjal.
- Az énekeskabóca-félék az egész földön elterjedtek (Nickel et al., 2002). Változatosságuk és fajgazdagságuk az orientális faunaterületen (indo-maláj ökozóna) a legnagyobb, de sok fajuk él a mérsékelt égöv melegebb részein is. Leginkább a forró égövi vidékeket kedvelik, a mérsékelt övben a szőlőtermesztés határán túl nem mennek.
- A Kárpát-medencében közel 600 fajuk él; a legismertebbek a mannakabóca (Cicada orni) és az óriás kabóca (Cicada plebeja). Az előbbi szúrásával a mannacukrot adja, az utóbbi a legnagyobb európai faj. Közép-Európában a hegyi énekeskabóca (Cicadetta montana) hatol a legészakabbra (Urania). Ugyancsak ez az egyetlen olyan faj, amely a Brit-szigeteken is megtelepedett; a palearktikus térségben mintegy 100 fajuk él (Alegsa).
- Magyarországon is elterjedtek az utóbbi években, főleg a Nyugat-Dunántúl enyhébb éghajlatú tájain. A Magyar Rovartani Társaság (MRT) szavazásán 2022-ben az év rovara az óriás énekeskabóca (Tibicina haematodes) lett.[
- Testük jellegzetesen ék alakú, hengeres. Vannak közöttük egészen aprók (2 mm körüliek), de a trópusokon 11 cm-nél hosszabb fajaik is élnek (Holzinger, 2002). A Kárpát-medencei fajok többsége 10 mm-nél is kisebb. Legnagyobb hazai képviselőik, a névadó énekes kabócák (a Cicadinae alcsalád tagjainak) hossza az 1–4 cm tartományba esik (Sáringer, 1989). Az imágók eleinte halványzöldek; a fajra jellemző színeket később öltik fel. Ezek többnyire zöldes, illetve barnás árnyalatú, rendszeresen használt környezetüknek (pl. fák, bokrok kérgének) rejtőszínek, amelyekkel valósággal beleolvadnak környezetükbe (Urania).
- Redőkkel és rovátkákkal díszített fejpajzsuk kidomborodik. Rövid fejük a testre merőlegesen áll, a homlokuk duzzadt. Szúró-szívó jellegű szájszervük a fej alapján ered és nyugalmi helyzetben a csípők között a testhez simul. Jól fejlett összetett szemeik a fej két oldalán domborodnak ki. A fejük tetején három pontszem szolgálja a fény- és mozgásérzékelést. Szemeik közül nőnek ki a kis, három részre tagolt csápok, amelyeken a két hosszabb alapízt egy ötízű ostor követi.
- Torszelvényeik közül a középső a legnagyobb; ezen erednek a nagy, rendszerint teljesen hártyaszerű és átlátszó, a hátsóknál hosszabb, rendszerint megvastagodott erekkel behálózott, gyakran feltűnő színezetű mellső szárnyak, amelyek mindig túlnyúlnak a hátsókon és a potroh csúcsán. A hosszanti ereket a szárny szegélyével párhuzamosan futó ér zárja le úgy, hogy magán a sima szegélyen nem fut ér. Megvastagodott, különösen erőteljes elülső lábpárjuk combjain töviseket viselnek; ezek száma és alakja határozó bélyeg.
- Hangadó készülékük az elülső potrohszelvény két oldalán haslemezen kifejlődött finom hártyácskák sora, amelyek azonban nem az oldal-, hanem a hátlemezből fejlődtek ki. Mindkét ivar egyedeinek van ilyen készüléke, de a nőstényeké csenevész, hangadásra alkalmatlan — leszámítva egy Dél-Amerikában élő alcsaládjukat, amelyben mindkét ivar ad hangot. A rugalmas hártyákat több párhuzamos, kitüremkedő kitinredő merevíti ki. Mindkét oldali hártya belső oldalán ered egy excentrikusan elhelyezkedő, a hártya külső szélén tányérszerűen kiszélesedő ín, ehhez tapad az állat testében a készüléket működtető hatalmas, ferdén lefelé a hasoldalhoz futó és ott ellen oldali párjával egyesülő izom. Amikor ez hirtelen, lökésszerűen összehúzódik, a hanghártya befelé dudorodik, és az izom elernyedésekor rugalmasan visszapattan nyugalmi helyzetébe. Az ütemes ki-behorpasztgatás a hártyát szabályozott rezgésbe hozza. Az így keltett hangot a rezonátor szerepét játszó és a potroh nagy részét kitöltő hanghólyag erősíti fel. Az Ausztráliában élő hólyaghasú kabóca (Cystosoma saundersii) gyakorlatilag teljes potroha hanghólyaggá alakult. A konvergens evolúció eredményeként ezzel analóg módon alakult át a hólyaghasú szöcskék (Pneumoridae) potroha is (Urania).
- A hímek és a nőstények hallószerve is jól fejlett, úgynevezett dobhártyás (timpanális) típusú. Páros szerv, amelynek két leheletfinom hártyája az 1. és a 2. potrohszelvény haslemezei között kialakult keretre feszül fel egy fajonként eltérően mély gödörben. A hártyákat kívülről a 3. haslemez hátulsó részéről eredő ovális fedő (operculum) zárja le. Ez a fedő elöl szorosan kapcsolódik a torhoz, és a hang terelésében is érdemleges szerepet játszik. A hártyák belül a hanghólyagra fekszenek fel, és egy kis feszítő izommal „hangolhatók” (bizonyos hullámhosszra érzékenyíthetők). A hártyákról azok rezgéseit kis kitinszálak továbbítják az érzékelő sejtekhez. Ezek a hárfaszerűen felajzott érzősejtek a kitinszálak és a gombostűfejnyi hallódoboz között feszülnek.
- Ez a felépítés gyakorlatilag azonos a sáskák (Acridoidea) hallószervéével (Urania). A hímek ivarszervei a kilencedik potrohszelvényen helyezkednek el, alakjuk rendszerint a fajra jellemző és így elkülönítő bélyeg. A nőstények potroha fűrészes tojócsőben végződik: ezzel vágják fel a növény szövetét, hogy elhelyezhessék benne petéiket. Legújabb felfedezések szerint a rovar szárnyain olyan nanoméretű struktúrák találhatók, amelyek érintéssel képesek baktériumokat elpusztítani. Ez a struktúra ezernyi parányi oszlopból áll, amelyek csapdába ejtik és darabokra tépik szét a káros mikroorganizmusokat. Petéik ovális alakúak. A fehéres, illetve fakó sárgás lárvák mellső lába ásó eszközzé alakult; tüskés combjuk rövid és vastag. Éles lábszáruk bicskaszerűen becsukható (Urania).
Forrás: Magyar Wikipédia: