Ugrás a tartalomhoz

Heraldikai lexikon/Prémek

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

A heraldikai prémek a borítások közé tartozó színek csoportját alkotják. A címerpajzs borítására különféle prémek vagy bubdabőrök használatosak. A magyar heraldikában csak kivételesen fordulnak elő, az angol, francia, valamint a német és németalföldi heraldikában viszont nagyon gyakoriak és különféle változataik vannak, részben a rokoni heraldika és a szövevényes hűbéri kapcsolatok következtében. Ritkán fordulnak elő Skandináviában és Svájcban, kivételesen a cseh, és magyar heraldikában, a lengyelből teljesen hiányzanak. Nemcsak a mező, hanem a címerábrák színezésére is használják.

Névváltozatok:
gerezna, suba (Szikszai Fabricius 1619. 95.), szőrme (Tagányi 1880. 5.), szőrme-máz, szőrme, prémes-bundás, czímer-szőrme (mind Nyáry 50.), bundás bőr (Bárczay 59.), szőrme-máz (Nyáry 50.), bundabőr, szőrme (Bertényi, 1993. 23. l.), bő; pellis: bö́r, béllés (Pápai/Bod 451.), tendipellium: bö́r-feſzítö́ eſzköz, ortza rántzát ki-simító kenet (uo. 610.), tergus: valaminek le-vont bö́re, marha bö́r, impenetrabile tergus: fegyvertö́l meg-nem járható vaſtag bö́r (uo. 613.), tetanothra: teſt ſimító, és meg-fejérítö́, rántz-ǘzö́ kenet, kendö́zö́ (uo. 615.), oras veſtis ambire auro: arany prémmel meg-prémezni (uo. 42.)

fr: fourrure, pannes, en: fur, de: Pelzwerk, heraldisches Pelzwerk, cs: kožešina, la: aluta, pellium
Rövidítések

A prémek jellegzetes mintázattal bírnak, ezért nincs számukra külön vonalkázás sem, mert ennek alapján a színezetlen ábrákon is könnyen felismerhetők. A prémeknek ezért nem kell megfelelniük a heraldikai színtörvénynek sem, azaz fémre, színre és más prémekre is helyezhetők. A hanyatló heraldika korában a prémeket színekkel kezdték festeni, illetve helyettesíteni. Például a nyestet vörössel, a cobolyt feketével, bár eredetileg nem minden vörös és fekete szín volt prém.

A fő prémféleségek a hermelin és az evet. A ritkábbak közül gyakrabban fordul elő a mál. Csak néhány helyi heraldikai rendszerben fordul elő a pillangópikkely és/vagy tollpikkely, és nagyon ritka a coboly és a nyest. John Guillim a prémek között megkülönböztetett egyszínűeket és többszínűeket. Az előbbiek között megemlíti a fehéret (White), egy Lytuite nevű kis fehér bundájú állatot, melyenek nevét Litvánia nevéből vezeti le.[1]

Fő prémek

Kiegészítő prémek

Ritka prémek és bundabőrök

Prémnek is tekinthető mintázatok

Nisbet említi, hogy az olyan apró mintázatok neve (a francia és angol heraldikában), amelyekben egy fém és egy szín egyenlően ismétlődik, grittie. Ilyen az evet (vair), a sakkozás (chequé), rutázás (lozenge) és mankózás (meirre, mankósevet).[2]

Természetes prémek

A prémek heraldikai eredete

[szerkesztés]
Bregenz címere kizárólag prémekből áll: mál alapon hermelines cölöp

Az értékes prémek használata a címereken már a heraldika legkorábbi időszakaiban is kimutatható. Például a frankoknál megtalálgató a vidra (de: Fischotterfell) és nyusztprém (de: Marderfell), a burgundok pedig a hódprémet (de: Biberfell) kedvelték. Az angolok is nagyra tartották az állatprémeket, ami hatással volt a címerművészetükre is. A német lovagok heraldikai prémjei a bizánci udvarban a keresztes háborúk alatt megcsodált díszes keleti viseletekre vezethetők vissza. Ezért a prémek nem maradtak csak az öltözék részei, hanem megjelentek a címerpajzsokon is. A prémek alkalmazása a címereken valószínűleg régebbi, mint a heraldikai színeké és talán az uralkodói köpenyek prémbéléseire megy vissza. Az első valódi címerábrázolásnak tartott forráson, Plantagenet Gottfried (†1151) Le Mans-i zománcozott sírtábláján a gróf köpenyén jól kivehető az evetes bélés.

A fekete szín helyett a német heraldikában néha a cobolyprémet használták a pajzsra szögezve, mint pl. a von Zollern grófok címerénél. Ulrich von Lichtenstein (1200 k.-1275 v. 1276) hermelinprémmel vonta be a pajzsát. Annak ténye, hogy a prémeket már a korai heraldikában is használták, utalhat a színek címertani alkalmazására is. Mivel az eredeti pajzsdíszek szinte mindig prémekből vagy pergamendarabokból készültek, a pajzsok későbbi festése csak az eredeti borítóanyagok bizonyosfajta pótlásának tekinthető. Miként a pajzsok szilárdságának növelése érdekében egykor használatos fémveretek idővel pajzstagolássá és mesteralakká váltak, egyes heraldikusok szerint ugyanígy lett az arany és ezüst fém, valamint a prémek is a heraldikai színek előzménye.

A prémek sajátságos formái és stilizált mintázata különféle feltevésekre adott okot. Ez különösen az evetre érvényes.

A prémek rangjelölő szerepe

[szerkesztés]
Plantagenet Gottfried (1113-1151) halotti táblája

A prémek a ritka és drága anyagok közé tartoztak. Ezért csak a főurak viselték, mégpedig ünnepi öltözékükön. Egyes országokban a drága prémeket csak az arisztokráciának volt joga hordani és rangjelölő szerepe is volt. Németországban (Angliában, Franciaországban stb.) a prémeket (de: Feh) a középkorban csak a nemesség és a főhivatalnokok viselhették. Az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlés rendelete szerint a nemesek hermelint, cobolyt és nyestet, az egyszerû polgárok görényt és rókát, a parasztok csak kecske- és bárányszõrmét hordhattak.

Akkoriban különbséget tettek a vörösprémek (de: Rotwerk), azaz a nyári vagy a vörösesbarna hátrészű prémek, valamint a szürkeprémek és a feketeprémek (de: Grauwerk und Schwarzwerk), azaz a sötétszürke hátrészű prémek között. Ha a háti és hasi részt egymással kombinálták, ez volt a tarkaprém (de: Buntwerk). Önmagában a háti részt szürkeprémnek (de: Kürsch, Grauwerk, Kleingrau, Kleinspalt) hívták. Ha csak prémet (de: Werk) említettek, azon mindig mókusprémet (Eichhörnchen bzw. Feh = evet) értettek. A hamisított prém (de: Feh) főleg fehér vagy kékes színű hermelinből készült. A tarkaprém (de: Buntwerk) a coboly (de Zobel) és a hermelin mellett a középkorban a legértékesebb prémek közé tartozott.

Nisbet szerint a skót és angol királyok a ruhájukat hermelinnel bélelték és ez a brit nemesség rangjelölő eszközeként is szolgált, aszerint hogy hány hermelinsort használhattak a ruháikon. A herceg az állami (ceremoniális) palástján négy hermelinsort használt, a márki három és felet, a gróf hármat, az őrgróf és lord pedig a palástja külsején csak fehér prémet (Litivite, = mál?) használhatott.[3]

A 17. század végén, a 18. század közepén Bécsbe is tömegével kezdtek érkezni a prémek (hód, vikunya) és tollak (strucc) a tengerentúli területekről, a francia és spanyol kereskedőkön, valamint az arisztokraták külföldi vásárlásain keresztül. A vásárlóknak azonban az áru eredetéről nem sok fogalmuk volt, ők egyszerűen csak egy francia kalapot vettek. Ekkoriban is pontosan szabályozták, hogy mely társadalmi rétegek milyen prémeket, prémkalapokat viselhetnek. Tiszta hódprémből készült kalapot csak az arisztokraták és az udvar tagjai viselhettek. A köznemesség és a közigazgatási, pénzügyi, közhivatalnokok, katonatisztek, közszolgák, a császári és a nemesi udvarok szolgálói, a tanácsosok és a települések bírói csak kisebb hódtartalmú kalapokat hordhattak (fél-hód, demi-castor). Az alacsonyabb rangú közszolgák, a nemesi udvarok szolgálói, a kereskedők, művészek, kézművesek, oktatók és utazók csak nyúlprém-kalapot viselhettek. A parasztok és a munkások csak egy guldennél kisebb értékű kalapokat viselhettek, melyek gyapjúból készültek.[5]

Az 1279-es budai zsinat Fülöp pápai legátus vezetésével megtiltotta az egyházi embereknek, hogy róka- vagy hiúzprémes kacagányt viseljenek, valamint a felső ruházatukon arany és ezüst pitykéket hordjanak, akik pedig a hivatali gyűrű kivételével más gyűrűt viseltek, azt főpásztoruknak el kellett koboznia tőlük [Budai zsinat 1279., 2-4. kánon].

Bakócz Tamás egri püspöksége idején (1493-1497) a téli ruhák közül az udvartartása minden tagjának kijárt a suba. A béresnek éppúgy, mint az udvartartás fejének, Eősy György udvarbírónak és főkincstárnoknak. Csak a prémek minőségében volt különbség. A legolcsóbb, 2 aranyforintos (juh?)subát a szabó és a szakácsok kapták, az előkelőbbek, de nem nemesek 6 forintos subában jártak, amely biztosan prémezve volt. A rókatorkos és hátisuba értéke 8-9 forint volt, a legdrágább azonban a 18 forintos nyestbőrsuba volt, melyet Bakócz ajándékozott Forgách Péter egri várnagynak.Kerezsy 63. A magyar viseletben a prémek rangszerinti sorrendje Apor Péter alapján nyuszt, nyest, petymet lehetett.[4] Más helyen a nyuszt, hiúz, rókatorok sorrend szerepel.[5] Ebben a felsorolásban a rendi helyzet is visszatükröződött.[6] Apor említi még a főúri öltözékben a rókatorokkal bélelt mentét (11. l.), a rókabőrös süveget (29. l.), a főúri szolgák ünnepi öltözékében a párduc-, tigris-, farkasbőrt (44. l.).[7] A jobbágyokat csak a báránybőr illette meg. Gyakran ezt viselték az egyszerű nemesek is.[8]

Bundabőrök

[szerkesztés]

A prémek általában két, de legfeljebb 3-4 színből állnak. A bundabőr ezzel szemben szélesebb fogalom, mely az alapprémeken kívül magában foglalja a pajzs (esetleg a címerábrák) mindenféle mintázott díszítési módját, mint például a pillangópikkely, a halpikkelyes mintázat, a címersátor medveprémje (a cseh Choryn család címerében), sőt az újabb heraldika méhviaszformáját is. Az angol heraldikában ezenkívül (általában) mindenféle mintázatot prémnek tekintenek, mely kis darabok összetételéből jön létre, mint pl. a sakkozott és rutázott mintázatot.

Prémek a magyar heraldikában

[szerkesztés]

Az Árpád-korban a vadállat gereznák, bőrök és prémek különféle írott forrásokban fordulnak elő (szolgáltatások, adók, végrendeletek, vámszabályzatok). Az eleven bőr latin neve cutis volt, ami jelentésbővüléssel a nyers és a kikészített bőrre is átment. A görög eredetű latin pellis (pella) szó eredetileg a nyúzott nyers szőrös vadbőr, a gerezna neve volt, amit később a kikészített prémanyagra is használtak. A frissen nyúzott gereznát/bőrt "zöldbőrnek" is nevezték, amit szárítással és sózással tartósítottak. Maga a prém a szűcsök (pellifices, pellipari) által kikészített szőrös bőr.

A leprémezett szőrös bőrt feszítőfán, vagy rámázó táblán szárítják. A szűcs a prémanyag mindkét oldalát kezelte. A bőrös oldalát tartósította, a szőrmés oldalát pedig kikészítette, ami igen gyakran festéssel is párosult. A szőrős nyersbőr előkészítése három fő munkafázisban történik: 1. tisztítás - a szőrszálak közötti zsiradék, és egyéb szennyeződés eltávolítása (áztatással, mosással), 2. húsolás - a lenyúzott gerezna belső felületének megtisztítása a zsiradéktól és az izomfoszlányoktól, amit éles késsel, kaszaformájú fémpengékkel végeztek el, 3. a bőr oldal tartósítása csávázással és cserzéssel (növényi, zsíros pl. csontvelős bedörzsöléssel). A szűcsök tevékenységének fő időszaka az őszi-téli hónapokra esett. A prémek minőségi jellemzésére a közelmúltban több módszert dolgoztak ki. A besorolás alapja az a megfigyelés, hogy a legtartósabb prémje a tengeri vidrának (alias "kamcsatkai hód-nak" sic!) van. Ennek a számszerűsített értéke 100 pont, vagy 100 %. A többi állatprém gyengébb tartósságát ehhez az értékhez viszonyítják.

Az Árpád-kori oklevelekben előfordul a coboly (Martes zibellina), a nyest (Martes foina), a hermelin (Mustela erminea), a barnamedve (Ursus arctos), a róka (Vulpes vulpes), az üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus) és a mókus (Sciurus vulgaris) prémje, illetve bőre. A prémes nagyragadozók közül a farkas, a róka, és a medve vadászatát említik. Az Árpád-kori oklevelekben szerepel hódász (castorinari) foglalkozás, de hódprémről nincs említés, és ezidáig hiúz okleveles előfordulása sem ismert.

Az értékes és a drága (pelles caras) luxuscikkeket (hermelin, coboly, szürke mókus prémek) Lengyelországból és Oroszországból hozták be Magyarországra, a Regensburg-Bécs, illetve az északi Lengyel kereskedelmi utakon. A Dunán való átszállítás előtt Esztergom városában a "mókus- és a nyúlprémek" vámtételét darabszám után, a budai (1255) és a gölniczbányai (1278) vámon a vadprémeket (pelles ferinas) a szekérrakományok (cum currus) alapján vámolták meg. 1288-ban IV. László megállapította a mókusprém (pellibus squiriononum) és a nyúlprém (leporinis pellibus) beszállítóinak, valamint a kecske-, bárány- (de pellibus caprinis et ovinis) és marhabőr (dimidium cutem bonum) elszállítóinak a mennyiség után fizetendő vámot. (Tört. földr. II. 261.)

A kereskedelemben előforduló gereznák/prémek közé tartozott a szürke mókus, róka-, nyúlbőr-gerezna és a nyest gerezna/prém. A hazai prémes állatok közül a nyest volt a legismertebb és a legnagyobb számban vadászott prémes ragadozó, mely után nyest(bőr)-adót kellett fizetni. Egyes helyeken a "nyestprém-adót" különböző munkák elvégzésével és/vagy pénzbeli fizetséggel is meg lehetett váltani. Az egyháznak adott szolgáltatásokban előfordul a medve-, róka-, nyest-, és szürke mókus bőr/gerezna/prém. A világi szolgáltatások között szerepel a nyest-, és szürke mókus gerezna/prém. A végrendeletekben, örökségekben előfordul a hermelin-, nyest-, róka-, és szürke mókus gerezna/prém. A vámok között szerepel a vadbőr-, a nyúl- és szürke mókus gerezna/prém. Van adat a "macskabőr adóra" is. [Talán petymeg?]

Magyarország északi, északkeleti részén a vadászokat, vadfogó prémvadászokat darócnak nevezték (a prémvadásznak nem volt külön megnevezése a középkori magyarban). A korábbi történetírás úgy vélte, hogy a darócok madarász-solymászok, erdőóvók, vagy többféle tevékenységet űző vadászok voltak. Györffy György vetette fel, hogy a daróc foglalkozásnév a bolgár eredetű szláv lovъcъ - lovci ‛vadász‛ szóval van kapcsolatban. A bolgár-szláv dьrati/drati - dьra/dera jelentése 'nyúz, bőrt lehúz, széthasít'. Az óbolgár gьpaти (drati) jelentése 'széttép, felsebez', a bolgár gera (dera) jelentése pedig 'vadat elejteni, halott állatról a bőrt lenyúzni.' Származékai közül a gpaнe (drane) jelentése 'nyúzás'. A 11. század végén és a 12. század első felében É-, ÉK-Magyarországon, és a déli megyékben ismertek daróc nevű terra-k, predium-ok és villa-k, mint a királyi udvarházak, egyházi és magánbirtokok részei. A 12. század második felében a királyi darócok Daróc nevű faluja található Szepes megyében (1263., centuriójuk 1264-ben Villam), de laknak Heves megyében (1263), illetve vannak birtokaik Nógrád (1274) és Heves megyében is (1283). A bereg megyei Darócon élnek a GutKeled nembeli Daróciak (1280-1284). A szepesi darócok és a vadászkutya vezetők kötelesek voltak a szepesi prépostnak tizedet fizetni (1288). A vadászat végén, vagy a csapdákból való begyűjtés után az állatok gereznáját le kellett nyúzni. A kisragadozó prémes állatok nyúzása (leprémezése) még melegen gyorsan elvégezhető. A tömlős fejtés esetén az állat szőrmés bőre a farok-hátulsó lábaktól kiindulva a fej irányába haladva kézzel könnyen lehúzható. Az állat feje (koponyája) a bőrben, a mellső lábak karmai a lábvégén maradnak. A nagyobb testű állatok nyúzása hasított fejtéssel történik.[9]

A prémek használata a magyar heraldikában nagyon ritka, de nem teljesen ismeretlen. Mindegyik fő prémféleségre van példa. Különösen a céhes heraldikában, ezen belül a tímároknál és más bőrműveseknél fordulnak elő nagyobb számban, mesterségük jelképeként. Pápai Páriz Ferenc 1708-as szótárában megtalálható a vörös prém: color muſtelinus: menyét-ſzín, piros, deres (PP. 451., Pápai/Bod 404.).

A prémeknek a magyar viseletben is volt rangjelölő szerepe, közte sajátosan magyar prémféleségekkel. Ezért a prémek használata a magyar heraldikától sem lehet idegen és bátran alkalmazhatók akár egyes családok nevének kifejezésére is (Pelle, Czóbel stb.), mint beszélő címer, valamint a régi magyar forrásokban, elsősorban Apor Péternél szereplő sajátos prémféleségek (nyuszt, nyuszthát, nyest, hiúzmál, rókatorok, rókahát. "Az ifjú legényeknek ugyan, mint az uraknak is hosszú mentéjek volt, rendszerént rókaháttal bérelve..." [10] A rókahát tehát, a rókatorokkal ellentétben, már nem volt az ünnepi öltözék része.
A rókafarok még ennél is értéktelenebb volt. "...az kocsis és fellejtár... köntösök, akitől mint kitölt, olyat viseltenek, henem az süvegek préme rendszerént rókafark volt".[11]
"Mindenik religión való papoknak nagy, majd az dereka közepiig lefüggő galléros mentéje vala; az is ki rókatorokkal az gazdagabbaknál, ki rókanyakkal az alábbvalóknál, meg volt prémezve".[12]

"[A suba] 1503 és 1559 között majdnem minden ingóságjegyzékben szerepel. Gersei Pethő Margit végrendelete két fekete subáról rendelkezik, egyik nyestbőr, a másik petyvetmál. Nyest subát raboltak el Szentandrási Párisz Mihálytól, Terjék Márta végrendeletében többféle szőrmével bélelt tabitszövet suba szerepel. Ákosházi Sárkány Margit hozományában összesen hat subát említenek: damasztszövet többféle szőrmével, két taft hermelinprémmel vörös és szürke színben, egy aranyszínű hermelinbéléssel és egy fekete bársony hermelinbéléssel.

A suba egyébként a nemesség minden rétegénél használt ruhanemű volt, értéke természetesen a felhasznált anyagok, különösen a prém értékétől függött. Egy példa arra is van, hogy jobbágyok ingóságai között fordul elő egy nyilván hétköznapibb báránybőr suba (subana agnina)... A subák bélése az értékesebb nyestből (mardurina), hölgymenyétből (hermelina) és petyvetből, az olcsóbb róka (volpina) és bárány (aqnina) subáig terjedt.[13] A petymet stb. is felvehető a magyar heraldika eszköztárába. Ezen prémek számára könnyen alkothatunk jellegzetes heraldikai mintázatot.

Apor Péter Metamorphosis című művében a következő jellegzetes prémféleségek fordulnak elő:

nyuszt: Menyétféle állat prémje. Előfordult a magyar főúri viseletben. A 18. század közepéig a coboly a nyuszt megnevezése volt.[14] Valószínűleg ilyen értelemben használta Apor is, ezért nem szükséges külön nyusztprémet létrehozni.

petymet: A Besztercei szójegyzékben (1395 k.) szerepel a pegyvet (variolus: pegueth), mint a szibériai szürke mókus, illetve ennek prémje.[15] Ez tehát az evet megfelelője lehetne. Viszont a petymet, pegymeg, pitymeg, petyveg menyétféle prémes állat is volt, mely Apornál ugyancsak szerepelt a főúri viseletben, az újabb eredetű petymeg pedig cibetmacska-féle (Genella genella), mely ma Európában csak az Ibériai-félszigeten fordul elő. Kétséges, hogy élt-e valaha Erdélyben, noha Észak-Afrikából behozva a nemesek háziasították és a (francia) nemesi várakban, udvarházakban népszerű volt. Nem szükséges eldöntenünk, hogy Apor petymete mókus- vagy menyétféle (esetleg macskaféle) állat volt-e. A petymet heraldikai mintázata így is könnyen kialakítható az evetből, melynek minden fehér mintáját egy-egy köralakú fekete folttal díszítjük.

hiúzmál: A hiúz hasi része, a főúri viseletben használt prém.[16] Heraldikai mintázatként cölöpösen, harántosan és másféle elrendezésben is jól alkalmazhatók a zöld és fehér stilizált hiúzfülek belső részei, stilizált fülkagylóval és szőrcsomóval a fülek csúcsán.

rókatorok: A róka torokrésze. A rókaprém különféle részei előfordultak a magyar viseletben (rókatorok, rókahát, rókanyak, rókabőr, rókafarok). Legértékesebb a rókatorok volt, mint a főúri viselet része. Mintázatát megrajzolhatjuk felfelé álló háromszögalakú vörös-fehér stilizált rókafülekkel.

Irodalom

[szerkesztés]
  • Hohenlohe-Waldenburg, K. Fürst von: Das heraldische und dekorative Pelzwerk im Mittelalter. Stuttgart, 1876 (2. kiad.)
  • Bertényi Iván: FOURRURES DANS L'HÉRALDIQUE DU MOYEN AGE HONGROIS. Hungarian Studies 3/1-2 (1987). 31-40. l. Akadémiai Kiadó, Budapest [6]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. "Finally Upton Preferreth white before blacke, in regard that white is more easily discerned and furthest seene in the Field.
            This colour is most commonly taken in Blazon for the metall Silver, and is termed Argent, wheresoever the same is found, either in Field or Charge. In composition of Armes it is accounted a fault worthy blame to blazon it otherwise; but in doubling of Mantles it is not so taken: for therein it is not understood to be a metall, but the skinne or furre of a little beast called a Lytuite, so named (as I conceive) Lithuania now called Luten a part of Sarmatia, consining upon Polonia. This Furre hath beene heeretofore much used by the antient Matrons of the honourable Citie of London, even by those that were of the chiefest account, who ware the same in a kind of Bonnet called corruptly a Lettice Cappe." (9. l.)
        { One colour alone,
    "Furres doe consist either of { or
        { More colours then one.
    That Furre that consisteth of one colour alone, is White, which in doubling is taken for the Lituits skin, before spoken of, pag.9. (...) Note that this, and all other the examples following thorowout this Chapter (as they are heere placed) must be understood to be doublings or linings of Roabes, or Mantles of State, or other Garments, wherein (according to [Gerard] Leigh) they all have one generall name, and are called Doublings: but in Escocheons they are called by nine proper and severall names. What those Mantels are, shall be shewed hereafter when I shall come to the handling of the second Member of Division before made, pag.7. In the blazoning of Armes, this Colour is evermore tearmed Argent, unlesse it be in the description of the Armes of one that is Reus Læsæ Majestatis: but being a doubling, it is no offense (saith Christine de Pice) to call it White, because therein it is to bee understood only as a Furre or Skinne." (Guillim: A Display of Heraldrie, 10. l.)
  2. "...a term used by them when the field is grittie, as John Ferne says; that is, when the field is composed equally of pieces of metal and colour alternately, as vair, chequé, lozenge, and meirre." Alexander Nisbet: A system of heraldry, speculative and practical… Edinburgh, 1816. 20. [első kiadása: 1722.][1]
  3. "The Kings of Scotland and England have their royal robes doubled with this furr [ermine]: And a distinguishing sign of the degrees of nobility in Britain, is, the number of rows or bars of ermine allowed to them by sovereigns, to wear on their robes, as signs of their degrees of nobility. A duke, in his mantle of state, has four bars of ermine allowed him ; a marquis, three and a half; the earls, three ; the viscounts and lords, say our present writers, have only their mantles find robes faced up with a white furr, taken for a Litivite's skin. This furr is so much esteemed by our European Kings, that, as Menestrier tells us, at the coronation of Henry II. of France, for want of true ermines to line his robes, they were forced to make use of cloth of silver, spotted with pieces of black velvet, to represent ermine." Alexander Nisbet: A system of heraldry, speculative and practical, with the true art of blazon, according to the most approved heralds in Europe: illustrated with suitable examples of armoria figures, and achievements of the most considerable surnames and families in Scotland, together with historical and genealogical memorials relative thereto. Edinburgh, 1816. 17. (első kiadása: 1722.)[2]
  4. "...az téli palást penig, kinek mi volt tehetsége, úgy béreltette ki nyuszttal, ki nyesttel, ki petymettel... A palást úgy volt bérelve, mint akinek rendi volt, mert akkor igen reá vigyáztanak, kit miféle egyet-más illet meg." (Apor 39. l.)
    "Az férfiak azért ezelőtt az nagyja az embereknek pár nyusztos süveget viselt pompára medály rajta, s abból kolcsogtoll állott ki... A közönséges főemberek egyes nyusztos süveget viseltenek; az úrfiak két, három, némelykor négyszerű nyusztfarkas süveget, abban forgó vagy kerecsen, vagy rárótoll volt kétfelé kifordulván, néha összemenvén; némelyek sastollas forgót, de az úrfiak is többire mind egypár ráró- vagy kerecsentollat, aranyból csinált és drágakövekkel megrakott forgóban". (Apor 43. l.)
  5. "Az uraknak, első főrendeknek az pompára való mentéjek hosszú volt, annak nagy hosszú szélyes galléra, hogy majd az háta közepit érte, az karjának felit, elől is az mellye felé jócskán leért. Némelyeknek ezen galléron kívül vagy nyuszt volt vagy hiúz, vagy rókatorok, vagy valami drága bőr; az két ujja úgy fityegett az földig; az mentéje ujja kutyafüles volt..." (Apor 47-48. l.)
  6. "Értem, hogy az nemesasszonyokon kívül nem volt három falusi asszonynak mentéje, azoknak is brassai posztóból, báránybőrrel bérelve s prémezve. Értékes, mind szabad, lófő, darabont, jobbágyembereknek feleségek, leányok, télben zekében, nyárban egy abroszt vagy kendőt kerítvén nyakok körül, úgy mentenek az templomba; gyolcsszokolyának, selyempántlikának híre sem volt közöttük..." (Apor 41-41. l.) "Fekete süveget is igen viseltenek az nagy emberek; selyemből volt az csinálva az nemeseké szép fekete báránygyapjúból; mikor megholt az férfi, olyan süveget vontanak az fejekben..." (Apor 45.)
  7. "Téli kesztyűt ki párducbőrből, ki hiúzbőrből, ki rókabőrből viselt, az nyári kesztyűk híre-helye sem volt..." (Apor 46. l.)
    "Az lovak, amint odafel írám, tollasok voltanak s bokrétások, az lovakon kin oroszlánbőr, kin tigrisbőr, kin párducbőr, kin vizilóbőr (deákul hippopotamusnak hívják és az Nílus-vízben termik)..." (Apor 76. l.)
  8. "Hosszú mentéket is viseltenek az akkori emberek, melyet boér [bojár] mentének híttanak, az urak s főemberek jóféle posztóból, rókabőrrel megbérelve, az nemesemberek veres muszulyból, báránybőrrel bérelve". (Apor 48. l.)
  9. Vörös István: Árpád-kori prémek és prémvadászok. Csont és bőr. Az állati eredetű nyersanyagok feldolgozásának története, régészete és néprajza. Konferencia, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, XIV. Városliget, Vajdahunyadvár, 2009. november 12-13. 13-14.[3]
  10. (Apor 50. l.)
  11. (Apor 68-69. l.)
  12. (Apor 148. l.)
  13. "Bilkei Irén: A zalai köznemesség tárgyi kultúrája, életmódja a 16. századi hiteleshelyi oklevelek alapján. Levéltári Szemle, 2002/1 [4]
  14. TESz I. 453. l.
  15. TESz III. 145. l.
  16. 1627-ben a török követ fehérvári fogadásán "4 tanácsúr és 12 főember, nuszthiúzsubások" vett részt. (R. Várkonyi Ágnes: A rejtőzködő murányi Vénus. Bp. 1989. 40. l.); "Egy hiuz hát béllés" (Vectigal transylvanicum 4. l., M. nyelvtört. I. 203. l.)
    A hiúzprém angol neve lucern volt, melyet néha magára a hiúzra is használtak. Hiúz volt a Worshipful Company of Skinners nevű londoni szűcs céh pajzstartója és sisakdísze is. A "lucern" nevű prémet egykor igen nagyra becsülték.

Lásd még

[szerkesztés]

borítás, mázak, színek, hermelin, evet, mál, pillangópikkely, cobolyprém, nyestprém, pikkely