Noha az ételek zöme meglehetősen fűszerezett, ezek nem mindegyike csípős, mint ahogyan azt külföldön gondolják. A méregerős zöld- és vörös csilipaprika használata elsősorban Dél-Indiában jellemző. Az indiaiak fűszerként használják a hagymát, a fokhagymát és a gyömbért, de a fűszerek közé sorolják a sót valamint a cukrot is. A nálunk kizárólag sütemények, édességek ízesítésére szolgáló fahéjt, szegfűszeget, ánizst, kókuszreszeléket Indiában sós ételek alkotórészeként is használják.
Az indiai fűszerek legtöbbje - hasonlóan a mi fűszereinkhez - a patikák polcairól került a háztartásokba ételízesítőként. A fűszereket nemcsak az ételek ízesítésére, hanem gyógyhatásúk miatt is szívesen használják, hisz tudvalévő, hogy van amelyik serkenti az emésztést, van amelyik tartósít, az egyik fertőtlenít, a másik növeli az étvágyat, némelyik mint például a bors növeli a szexuális erőt; az édeskömény segíti az anyatej termelést és hajtja a vizeletet, a koriander hűti a testet, a lepkeszeg oldja a bélgörcsöket, a gyömbér többek közt közömbösíti az izzadtságszagot.
Az első fűszerek, melyekről feljegyzés maradt a mustár, a savanyú citrus, a kurkuma és a hosszú bors voltak. A fekete borsról és az asa foetidáról az árják letelepedése után olvashatunk. A gyömbér, kömény, szegfűszeg, a savanyú balzsamszilva és az ecet használata a buddhista éra során vált megszokottá. A Harappa időszak és a védikus korszak ismertebb fűszerei a kurkuma (haldi), a lepkeszeg (görögszéna), a gyömbér és a fokhagyma. A bors és a kardamom dél-Indiából származik, míg az asa-foetida Afganisztánból.
A legrégibb édesítőszer a méz, a Rig-véda szerint a kis méhek által összegyűjtött méz finomabb volt, mint a nagy méheké. A régi időkben az iskolába járóknak és asszonyoknak nem volt szabad mézet fogyasztaniuk. A buddhista érában a méz szerepét a kókuszpálma nedvéből nyert cukor és a cukornádból készült cukor vette át.
