Heraldikai lexikon/Címerköltő
A címerköltő eredetileg olyan herold volt, aki körülbelül a 13. század végétől, a címerek viselőiről írt verset és szakszerű módon írta le magát a címert is.
Névváltozatok:
heroldköltő, heroldköltészet
Rövidítések
Ezt a leírást, mely az akkoriban kifejlődő heraldikai nevezéktant használta, blasonnak nevezzük, mely egyébként egy francia eredetű irodalmi műfajt is takar. A blason a címer motívumainak allegorikus magyarázata, külön hangsúllyal a címerállatokra vonatkozóan.
A heroldköltészet vagy címerköltészet didaktikus költői műfaj a 13-15. századi lovagi költészetben. A címermagyarázó monda egyik költői válfaja, mely rokon az embléma műfajával. A címerviselő tetteit gyakran eltúlzott, dagályos formában írta le és külön hangsúlyozta a lovag bőkezűségét. A címerversek (de: Heroldsdichtung, Wappendichtung) mindenekelőtt a lovagok külső leírásával foglalkoztak, nagy súlyt fektettek a lovagi tornákon résztvevők fegyverzetének és címerének részletes költői leírására. Ezért a heraldika számára is fontos forrást jelentenek. A költemények tartalma a címerek értelmezése volt, melyhez gyakran csatolták a főúr családjának genealógiáját.
Nem minden címerköltő volt herold a foglalkozását tekintve. A címerversek alkalmi költemények voltak. Témájuk egy-egy lovagi torna, csata vagy jeles személy. Az első címerversek már 12-13. század udvari nagyepikájában megjelentek, mint Wolfram von Eschenbach, Konrad von Würzburg Turnier von Nantes (1257 u.) című műve volt. és Hirzelin Schlacht bei Göllheim című műve. A 14. században egyik fő képviselője Gelre (1339-től a von Geldern hercegek heroldja).
A műfaj főleg Németországban és Ausztriában volt divatos, de a francia blasonok között is vannak heraldikai témájúak. Fő képviselője Peter Suchenwirt. Az ő előfutárai közé olyan híres írók sorolhatók, mint Wolfram von Eschenbach, Ulrich von Lichtenstein (Frauendienst) és a már említett Konrad von Wuerzburg. Maga Suchenwirt közvetlen hatást gyakorolt Hugo von Monfortra.
Peter Suchenwirt Nagy Lajos 1345-ös litvániai hadjáratáról leírja, hogy: Poroszországban "két király harcolt sok magyar és cseh vitézzel, sok hőssel, fejedelemmel, gróffal báróval, akiknek nevét zengik a heraldok, címerköltők és a sereget követő alakosok..." Ekkoriban tehát heroldok, címerköltők és alakosok (mulattatók) foglakoztak a címerekkel Magyarországon is.
Tágabb értelemben ide sorolható minden olyan mű, mely a címerekkel foglalkozik, mint például Horneck Ottokár színes krónikája. Conrad von Mure ugyancsak rímpárokkal írta le a címereket, melyek között a magyar királyé is megtalálható. Gelre herold versben és képben is megörökítette Nagy Lajos király címerét.
Janus Pannonius Mátyás királlyá választásáról írt verset (1458), melyben a címerét és zászlóját is megemlíti.
Mátyás megválasztása
Magyarország királyává
Hogy Magyarország trónján megpillantja a holló
Mátyást, örvend, s így károg az ősi madár:
én, akit atyjának lobogóin vittek a harcba,
átadnám örömest már a helyem, s ha talán
én lehetek Mátyás zászlója s címere éke,
több lesz mindennél és becsesebb ez a kegy.
(Kálnoky László fordítása)
A lengyel királyi udvarból Budára érkezett Filippo Buonaccorsi, avagy Callimachus (1437–1496), itáliai származású humanista egyik versében Mátyás gyémántját ellenfele, Frigyes német-római császár heraldikai állatához, a sashoz hasonlítja, s a versenyben természetesen most is a magyar király jelvénye győzedelmeskedik. A gyémánt ugyanis mind az idő gyors múlását, mind a természeti csapásokat, így a villámokat is kibírja, még a tűz sem árt neki, minden ércet képes megmunkálni, s főnixként újjászületve, a használattól még fényesebben ragyog. Az öregedő sas ellenben már csak ványadtan csipkedi csőrével a gyors dámvadakat, s hajlott kora miatt karmai is letörtek, testét már képtelen a magas égbe emelni, karmainak hegye visszahajlott, s így nem képes táplálékába mélyeszteni. Ezért azt ajánlja neki a költő, hagyjon fel a fejedelmek győzhetetlen dísze, az apollóni sugarakkal ragyogó Mátyás mardosásával.
Másik költeménye Mátyás mindhárom jelvényét, a gyémántot, a hollót és a gyűrűt együttesen énekli meg. Mátyás háborúkban való győzhetetlenségét gyémántkemény bátorságának köszönheti, bölcsességét a delphoi jósda madarától, a hollótól kapta, az örökkévalóságot jelképező gyűrű pedig, amely saját magába tér vissza, így nincsen vége, becsületét mutatja.[1]
Zsámboki János, Emblemata című művében verset közölt Nagyszombat és Mátyás király címeréről (melyhez Szapolyai János farkasos címerének emblémáját csatolta). A picturán mind az anyafarkas, mind Mátyás gyűrűs hollója megjelenik. Bár a cím szerint Szapolyai jelképe is megjelenik a picturán, Sambucus verse mégis csupán Mátyásról szól.
Callimachus Experiens: De Adamente Mathie Regis et Aquila Cesarea
Historicus fortis superare seuas
Fulminum uires adamas fugamque
Perpetem annorum, facile atterente
Singula tandem.
Ignium uictor calibisque durum
Quicquid in tot uider orbe Titan
Excauat, frangit, penetrat teritque
Non ebes inde,
Sed uelut fenix rediuiuus usque
Longius multo radiat magisque
Splendet attritu. Quid iners uolucres
Sueta fugaces
Insequi et dammas, Aquila, imbecilli,
Prouocas rostro insuperandum acumen?
Non tuos sentis ueluti senectus
Fregerit ungues?
Undique annosa carie fatiscunt
Debiles ale neque sustinendo
Corpore infirmo satis excitare
Aera possunt.
O ebes cornu nimium retorto
– Vulneri non est habile inferendo
Vix cibis aptum, macies situsque in
Corpore testis –
Desine inuictum decus et potentum
Principum ac regum specimen coruscum
Parque Phebeis radiis inepto
Scalpere morsu.
Callimachus Experiens: De Adamante, coruo et anulo Mathie Regis
Inuictus bello quod sis, adamantina uirtus
Dat tibi, quod sapias, delphica prestat auis,
Anulus eternum regni protendit honorem
Namque in se rediens undique fine caret.
(Callimachus)
Sambucus az első disztichonjában magát Rómát, szólítja meg, akinek első vezéreit egy anyafarkas táplálta, saját kölykeivel együtt, ahogy Mátyás, a hunok (!) nagyhatalmú királya is, miközben mindenkit legyőz, oltalmába veszi a tudományokat és művészeteket (ingeniosa). Az egész világ tiszteli Mátyást, aki mindenhonnan összegyűjti az antik emlékeket, hogy a klasszikus szerzők és művészek hírneve és műve fennmaradjon. Mátyás korában mindenki rettegett a harcos Pannóniától, még a velencei oroszlán is kénytelen volt könyörgésre fogni. A továbbiakban címerállatán keresztül méltatja Mátyás dicsőségét. A corvus itt a római Corvinus-nemzetségre is utalhat, amelyet a király itáliai humanistái a Hunyadiak ősének tekintettek. A vers szerint Mátyás idejében a hollót nem tartották kevésbé szent madárnak, mint a griffet, sőt Apollóként tekintettek rá, olyan édesen énekelt fojtott torkából. Szerinte Mátyás érdeme, hogy a törököt (humanista néven: a trákokat), akik már a nevének hallatára is meghunyászkodtak, leverte és a megfélemlített ellenséggel véresen leszámolt. A költemény végén Zsámboki Habsburg Miksa császárban látja Mátyás méltó utódát, mind a török („géta”) elleni harcban, mind abban, hogy hasonlóan hatalmas költségeket fordít könyvtárára.
Latin nyelvű embléma (vers és kép) Mátyás király (és Szapolyai) címeréről:
SUA ALIENAQUE NUTRIT
Ut lupa non proprios, alienos sed quoque foetus
Ubere nutrivit, Roma, tibi unde duces:
Sic rex Mathias Hunnorum maximus author
Dum superat cunctos, ingeniosa fovet.
Huius ad imperium concursus totius Orbis
Et fuit invicto principe dignus honos.
Undique cogebat veterum monimenta, superstes
Quo foret authorum fama, decensque labor.
Contudit indomitos vel solo nomine Thracas,
Et pavidos multo sanguine fudit humi.
Pannoniae infestae quis non metuebat habenas?
Tum Venetum supplex factus et ipse leo est.
Gryphe nec inferior sacer et tunc corvus Apollo
Est habitus, presso gutture suavè canens,
O utinam in regnum qui successere, triumphos
Conciperent animo, claraque facta ducis:
Saeva sed internis cesset discordia rebus,
Et proceres concors sensus in arma vocet.
Quod nisi iam fiat te Maxmiliane tenente
Iura, salus nulla est pòst reditura die.
Qui memor illius Geticum moliris in hostem
Arma, nec impensis bibliotheca minor.
Quae propter laudes repetet bene grata vetustas,
Nec minor inceptis gloria semper erit.
(Zsámboki János: Mathiae Corvini symbolum (Corvin Mátyás jelképe); alatta (helyesen) Symbolo Joannis Regis auctum. (János király jelképével megnövelve) In: Emblemata. (Antwerpen, 1564)
Trencsén város címeréről 1588-ban Máder Valerián, humanista értelmiségi írt verset. A Lorántffy család címerét egy 17. századi költő latinul és magyarul is megénekelte.
Az eredeti latin vers a Lorántffy család címeréről:
Consilio propriae, belloque insignia genti,
Clara Lorandfiadum sumsit honore domus.
Quippe viret foliis sine sed radice duobus
Truncus, qui tiliae creditur esse sacrae.
Regalique coronatur diademate cassis,
Haec sunt sive sagi stemmata sive togae,
Eniteat seu Marte lubet seu pace quieta,
Eniteat truncus pluribus ille comis.
(Gvevara Antal: A fejedelmek serkenő órája. Ford. Prágai András, Bártfa 1628. 2-rét; az előbeszéd után. A könyv Lorántffy Zsuzsanna és férje, Rákóczy György költségén jelent meg. Lásd: Nagy VII. 173. l.)
Oswald Plotchius 1608-ban verses krónikájában értelmezte Besztercebánya vörössel és ezüsttel vágott címerét. A pólyákban a város határában található négy folyót látta. A vörös szín szerinte a szerencsétlenséget, a fehér a vigaszt, a pajzstartó angyal az isteni gondviselést, a sasok (Plotchiusnál sólymok) minden őrzőjét jelképezik.
Ihr Insigll sind vier zug roth
Zu weise farb gestzt ohn schpot
Bedeiten tuhn die Wasser vur
Welche fliesen bey der Stadt für
Grann, Bistricz, Senicz undt Udurna
Befliessen jetzt die hattarten da
Die rothe farb das Kreutz bedeit
Die Weise den Trost nach dem Leidt
Der Engel se denn schildt halt fein
Göttlichen schutz durch die Engelein
Die falckchen das man hab scharf acht
Auf alls tuhn und das selb betracht.
Magyarország címerét versben örökítette meg gróf Listi (Liszty) László (1628–1662), Magyar Márs avagy Mohách mezején történt veszedelemnek emlékezete (Bécs, 1653) című verses kötetének végén, A' Nemes Magyar Országh Chiméréhez című versében. 79-80. (249-250.)
Kálnoky Sámuel 1702-ban folytatásban adta ki Pethő Gergely Krónikáját, melynek címlapján címere látható, alatta -- Nagy Iván szerint -- az alábbi "izetlen" vers áll:
Czimereden lévő vadak piros vérrel
Ékesek, s vitéz láb, kemény nyil lövéssel.
Az griff és pellikán kegyelmes uradhoz
Jegyzik hűségedet, és Magyar hazádhoz.
Bánffi, Bethlen, Béldi, Lázár s Petki nemmel,
Kálnoki ős névvel te dicskedhetel.
A címer fölött a következő jelszó áll: "Nec timide, nec tumide"
(Lásd: Nagy VI. 53. l.)
Csokonai Vitéz Mihály 1795 körül egy kéziratában a saját címerét a Csókok című költeményében a múzsája, Róza tiszteletére rózsával cserélte fel.
Hogy legkedvesb czimerem
Egy elhervadt rózsaszál,
En egy rózsát kedvelék,
Benne nagy kedvet lelék:
Jaj de ő elhervadott
S nékem ily czímert adott.
(Csokonai Vitéz Mihály: Csókok. 1795 körül)64. l.
- Irodalom:
G. A. Seyler: Geschichte der heraldik. 1885-1889
A. Galle: Wappenwesen und Heraldik bei Konrad von Würzburg. 1911
Világirodalmi lexikon. főszerk. Király István, Budapest 1975. IV. 416