Heraldikai lexikon/Címerjog

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A címerjog a heraldikán belül a címerviselés jogával és körülményeivel a foglalkozó diszciplína, melyet a 13. században az első heraldikusok hoztak létre, akik maguk is jogászok voltak. A címerjogot először Felix Hauptmann (Das Wappenrecht. Bern, 1897) tárgyalta átfogó módon.

A heraldikai jog az élő heraldika korában fejlődött ki, de inkább szokás-, mint írott jog. A címerjogi szabályok két csoportba oszlanak: Az első csoportba tartozók azt határozzák meg, hogy kik jogosultak címerhasználatra, tehát közjogi természetűek. A másodikba tartozók a címerjog meghatározásával, az egyéneknek címerükhöz való viszonyaival, a címerszerzés és címerhasználatra való jogosultság módjaival és bizonyításával, valamint ennek elvesztésével foglalkoznak és a magánjog körébe tartoznak.

A címerhasználatnak kétféle jogalapja lehet: 1. a saját vagy nemesi jog és 2. a királyi privilégium. Saját jogból használhattak címert azon természetes és jogi személyek, akiket közjogi állásuknál fogva ez megilletett (1. nemesi családok, 2. országok, 3. városok, 4. vármegyék, 5. egyháznagyok, 6. egyházi és világi rendek). Királyi privilégium alapján: 1. Azon polgári családok és társulatok, akiknek a fejedelem a címerviselésre való jogot, különös kegyelemből, megadta, habár közjogi állásuknál fogva ez nem illeti meg őket; 2. azon nemesi családok, akiknek az uralkodó címert adományozott.

A címerjog jellege[szerkesztés]

A címerhasználatra való jogosultság magánjogi természetű, általában csak azt jelenti, hogy az adott címerviselő bizonyos címerrel mint a sajátjával bír. Csak ezen bizonyos címerhez vannak jogai, nem minden tetszés szerintihez vagy olyanhoz, amelyhez másnak van már joga. Egy személynek lehet joga több címert is használni, melyek használati jogosultsága többféle természetű is lehet. Az egyiket használhatja mint saját, a többit mint idegen címert. A saját címer az, melyet mint családi jelvényt használ, az idegen pedig az, amelyet más okból használhat pl. országos címert, rendi címert és igénycímert.

Címeregyesítésnél vagy a címerek összetételénél ez a címerjogi különbség nyilvánul meg a címerábrák és címerfajták sorrendjénél. Ilyenkor tekintettel kell lenni az egyesítendő címerek nemeire és arra, hogy egyenlő vagy különböző jelentőségűek vagy jogúak-e, hogy vannak-e köztük méltósági vagy kegyúri címerek stb., mert az egyneműeket szétválasztani és más neműekkel összekeverni nem szabad. A jelentékenyebb czímert illeti a fõhely. Az államcímereknél irányadó a fejedelem címeinek a sorrendje. A fejedelem családi címere a boglárpajzsra kerül, a méltóság-, kegyúri- és tiszteletcímerek a családiakat megelőzik.

A címerhez való jog nem a megtestesült címer bírására vonatkozik, hanem inkább arra, hogy birtokosa vele díszítheti a fegyvereit és viselheti ismertető jelként és megkülönböztetésül. Mert például valaki eladhatja sisakját vagy pajzsát, melyen a címere van, anélkül, hogy a címerre való jogát is eladná. Végül pedig lehet valakinek joga címerviselésre, anélkül is, hogy címere lenne. A címerviselésre való jog tehát nem valamely dologra, hanem valamely jogra való jogosultság. Emellett a címerre való jog a dologra való joghoz analóg elbánásban részesült. A jogrend elismerte, hogy valaki az anyagi dolgokhoz hasonlóan, valamely jog felett is gyakorolhat uraságot. Ilyen nem anyagi birtok a név és a címer.

A címerszerzés eleinte önkényes felvétel útján történt, majd fejedelmi adományozás által. Noha nem volt olyan törvény, amely megtiltotta volna az önkényes felvételt, ezt mégis meg nem engedhetőnek tekintették már a legrégibb armálisaink kiállításának idejében is. Ezen címerlevelek szövegében ugyanis a következőket olvassuk: „a claro lumine troni cesarae vel regie maiestatis veut e sole radii nobilitatis legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria, vel regia Maiestate sic dependent ut non sit dari alicuius generositatis insigne quod a gremio non proveniat cesarae seu regie dignitatis vel claritatis”.

Vétel és ajándék -- továbbá örökbefogadás -- útján is lehetett címert szerezni, de később, hogy ez jogérvényes legyen, a fejedelemnek is jóvá kellett hagynia. Úgy látszik, hogy a címeres polgári családok a címerük segítségével észrevétlenül a nemesség közé jutottak, pedig Werbőczi szerint a címer nem bizonyította a nemességet és a nemesség bizonyítására a címer felmutatása sem volt szükséges. A címer meglétét nem tartották elegendőnek a nemesség igazolásához, még a 18. században sem, amint az két 1732. évi (április 16-án és október 11-én kelt) királyi rendeletből látható.

A címerjog körébe tartoznak a címerbitorlás megakadályozására vonatkozó intézkedések. E tekintetben külföldön törvényeket alkottak, de nálunk ezt 1883-ig elmulasztották és az ezévi törvény is csak az ország címerének bitorlása ellen foglal intézkedést. Mindamellett a címerbitorlást nálunk is büntetendő cselekménynek tekintették; ezt bizonyítja Zsigmond 1416. évi armalisának szövege, amelyben 10 arany márka bírságot szabott ki a Jánokiaknak és Zásziaknak adott címer esetleges bitorlóira.

A Magyarországon a címerbitorlás csak ritkán került bíróság elé. A Pribék család például jogtalanul használta a Nagymihályiak címerét. Ebből állítólag per is lett, de úgy látszik, hogy mivel nem volt re törvény, nem volt mire alapítani az eltiltó ítéletet, mert a Pribékek tovább is használták a peres címert.

Története[szerkesztés]

Kezdetben a lovagok, majd később a polgárok és a parasztok szabadon vették fel a címerüket, ezért arról nem rendelkeztek uralkodói oklevéllel. Címerüket a hagyomány és a szokásjog alapján viselték, melyet a közösség és az uralkodó is elfogadott. A 14. század közepétől az uralkodók kezdtek oklevélben kiállított és pecséttel megerősített címeres és nemesi leveleket kiállítani. Ekkor jöttek létre az adománycímerek. Károly Róbert király 1326. évi oklevele Imre fia Miklósnak sisakdíszt vagy sisakcímert adományozott („cristam ... quae vulgo cymer dicitur”). 1327. október 23-i címerjavító oklevele (DL 50507.) Doncs mester, zólyomi ispán részére elrendeli, hogy címerében az ezüst részeket aranyra cserélheti és ezt a sisakdíszén és a zászlóján is megteheti, de csak akkor, ha csatlakozik a királyi hadjárathoz. Elrendeli azt is, hogy amennyiben Doncs mester bármilyen lovaggal találkozik, aki hasonló címert visel, el kell azt tőle vennie. A magyar címereslevelek azt is részletesen leírják, hogy a megadományozott családok hol viselhetik a címerüket (lovagi tornákon, fegyvereken, épületeken, pecsétgyűrűkön, sátrakon, hintókon stb.). 1332. február 14-én sisakdíszt adományozott Kolos fia Kolosnak. Az első ismert városi címeradományományozó oklevelet Nagy Lajos király állította ki 1369-ben Kassa számára, mely Nagy Lajos király egyetlen fennmaradt címeradománya (DF 269163.). (Vö. címeradomány)

Bartolo de Sassoferrato, majd őt követően több jogászból lett heraldikus úgy vélekedett, hogy a címerek jogos viseléséhez fejedelmi jóváhagyásra van szükség. Az uralkodók felismerték, hogy a címeres levelek kiállítása jelentős bevételi forrást jelenthet az udvar számára. Ezért több országban a nemesség- és címeradományozás a kancellária és a heroldhivatalok feladata lett, ami tovább erősítette a címerek jogi szemléletét. A 18. században J. A. Philippi a címereket már nem jogi, hanem kultúrtörténeti alkotásoknak tartotta. Úgy vélte: „A címerhasználat nem a jog-, hanem a kultúrtörténet megnyilvánulása.“ Korábban évszázadokig úgy tartották, hogy a címerek a jog tárgykörébe tartoznak.

Magyarországon sohasem alakult ki a címerek olyan fokú kultusza, mint nyugaton. Werbőczy István szerint a címereknek semmi jogi jelentőségük nincs, nem kellékei, csak díszei a nemességnek.

Magyarországon a nemesi (címek és) címerek használatát az 1947. évi IV. törvény 2. bekezdése tiltotta meg: (2) "Nemesi előnevek, nemesi címerek és jelvények vagy nemesi nemzetségi származásra utaló kifejezések (de genere) használata tilos".

A 19. század végén a Monarchiában (főleg Ausztriában) polgári címerek értékesítésével különféle heraldikai vállalkozások is foglalkoztak. Ezek Nyugat-Európában és Amerikában ma is léteznek és névazonosság alapján tisztességtelen módon pénzért értékesítenek címereket az érdeklődők számára, sőt néhány helyen címerkészítő automaták is megjelentek, melyek a név megadása és a pénz bedobása után kiadják az adott "címert", mint bármiféle más árut.

Az Egyesült Államokban bárki szabadon alkothat és használhat címert. Az ilyen felvett címerek angol neve arms of assumption.

Részterületei[szerkesztés]

A címerjogban három nagyobb részterület különböztethető meg: 1. a címeradományozás, 2. a címerhasználat és 3. a címerviselés.

Címeradományozás
Azt jelenti, hogy kinek van joga címereket adományozni. Ennek joga hagyományosan az uralkodóé (császáré, királyé, uralkodó fejedelemé), Angliában a Címerhivatalé, a köztársaságokban egyes állami szerveké stb. Ez tehát a címeradományozás állami, hivatalos formáját képezi. Ezen kívül lehetséges a kiváltság alapján történő címeradományozás is. A prágai egyetem 1680-ban kapta meg azt a kiváltságot, hogy a doktori címet elnyerőknek címert adományozhasson.

Címerhasználat
Azt jelenti, hogy hol és hogyan kell vagy lehet a címert használni. A legtöbb ország törvényben vagy az alkotmányban szabályozza az államcímer, az állami zászló és pecsét használatának körülményeit. A magyar címeres levelek külön is felsoroltak néhány olyan esetet, amikor és ahol a címert a címerviselő használhatja (pajzson, zászlón, sátron, csatában, tornán, temetésen, felvonuláson stb.).


1095 [1389] Júl. 12. (f. II. a. Margarethe) [Hiteles hely] előtt Zeer-i Posa (Posée) fia István mester miles nevében Mortony-i György tiltakozik, hogy amikor [....] fogságában volt, magister lohannes de Sancto Salvatore országbírói ítélőmester pecsétet csináltatott, amelyre az ő és nemzetsége cimerét vésette s most is azt használja. Papíron, amelynek bal harmada hiányzik, zárlatán pecsét nyomával. Festetics cs. lt., Keszthely. Sine sign.136.

Címerviselés
Azt jelenti, hogy kinek van joga címert viselni. Általános az a címertani és címerjogi elv, hogy bárki viselhet és szabadon felvehet címert a saját használatára, de csak olyat, amilyet előtte másvalaki már nem vett használatba. A címereket a régi nemesi családok erdetileg saját maguk vették fel és használják mind a mai napig. A címeradományozás gyakorlata csak a 14. század elején kezdett elterjedni. A címerviselésnek tehát kétféle módja van: 1. felvétel és 2. a címeradomány. Vitás ügyeknél az élvezett elsőbbséget, akinek a címerhasználata régebbtől fogva kimutatható vagy aki címeradománnyal tudta igazolni a címerviselést. Ezért a címeradományokat értékesebbnek tartották, mint a felvett címereket (kivéve, ha nem ősi felvett címerről van szó).

Irodalom[szerkesztés]

Illéssy János: Per a Nagy Mihályi czimer birtoklása miatt. Turul, 11, 1900. 39-42. l.

Bertényi Iván: Középkori címerjogunk néhány kérdése. Levéltári szemle, 36. évf. 2. sz. / 1986. 21-36. [1]

Lásd még:[szerkesztés]

http://download.burgenverein-untervaz.ch/downloads/dorfgeschichte/1896-Das%20Wappenrecht.pdf

Bartolo de Sassoferrato, címer, címerelmélet, axiomatikus heraldika




Névváltozatok:
en: heraldic law, de: Wappenrecht
Rövidítések

Címerjog, a címerek viselésével kapcsolatos diszciplína, a címertudomány része. Vizsgálatának területe kiterjed a jogi összefüggések felderítésérte (házasság, öröklés), a címerek megrajzolására, használatára, bizonyos jelképek viselésének jogára és korlátozására, a címerhasználat védelmére, a címertörésre, a negyedelésre, az apai címer viselésének kérdéseire a leányutódok által, és a genealógiával is számos ponton érintkezik. Egységes címerjog azonban nem létezik, az minden országban más és más, csak az egyházi heraldika tekinthető nemzetközi jellegőmek. A címerjog azonban nagyrészt a szokásjog körébe tartozik.

A címerjogot soha nem fektették le pontosan. A 20. szátad elején Felix Hauptmann egy terjedelmes könyvet írt ebben a témában és megkísérelte a címerjogot történetileg kimutatni, de kénytelen volt beismerni, hogy ennek központi szabályzása sem a Német-Római Birodalomban, sem máshol nem létezett, csak egy bizonyos szokásjog, melyet címerjognak tekintettek.

Kezdetben csak a nemesség viselt saját maga által felvett címereket. Csak ők voltak címerképesek (de: Wapenfähigkeit), mert a címereket ekkor még csak a csatában használták és ez nem volt jogi kérdés, hanem a szükségszerűség kérdése. Később őket követték az egyházi személyek, a polgárok, sőt egyes parasztok és zsidó személyek is. Az intézményi címerek, mint pl. a városcímerek, a rendi címerek, a céhcímerek stb. ugyancsak korán megjelentek. A polgárok és a városok a pecséthasználat által kereskedelmi és jogi ügyleteknél használták a címereket.

A címerjog ma elsősorban az állami és kommunális címertek használatára és ezen címerek védelmére irányul a címer tekintélyének megőrzése érdekében és a visszaélések elkerülésére. Egyes országokban a (pl. Anglia) címerek viselését és adományozását és nyilvántartását szigorúan központosították, máshol (pl. Magyarország) egymás mellett létezett a címeradományozás és a spontán címerhasználat. Az adományozott címert azonban többre tartották. I. Lipót (1658-1705) választási kapitulációjában kinyilatkoztatta, hogy tilos a családi címerek önhatalmú felvétele, amit II. József (1765-1790) és II. Ferenc (1792-1806) is megismételt. A heraldikusok is kritizálták a nemesi címerekhez egyre hasonlóbbá váló polgári címereket. Különösen Németalföldön vált szokásassá, hogy a pajzsra koronát helyeztek, amely nagyon hasonlított a nemesi rangkoronára.

A címereket az uralkodó adományozta, kivéve egyes régi nemesi családokat, városokat stb. amelyek maguk vették fel a címerüket. Ezért megkülönböztetünk saját jogon használt címereket és adománycímereket. Általánosságban az a szabály érvényesült, hogy ugyanazt a címert csak egy címerviselő használhatta és annak volt elsőbbsége rá, aki régebben viselte. Ha valaki ugyanazt a címert kezdte használni, mint valaki más, ez akár perhez is vezethetett, melyben a királyi bíróság, más országokban a lovagi bíróság döntött. Ezen vitás eseteket úgy lehetett elkerülni, hogy valaki az uralkodótól címeradományt kapott. Ezért a nemesítések szinte elengedhetetlen velejárója volt a címeres levelek kiadása. Ilyenkor az olyan címert is jogosan használta valaki, ha az nagyon hasonlított egy már létező címerre, ami a magyar heraldikában meglehetősen gyakori eset (pl. kardot tartó oroszlán, griff, levágott kar). Magyarországon az ilyen perek meglehetősen ritkák voltak. Az egyik ilyen volt Sztáray Imre pere a Fekete család ellen, mely címerének baloldali mezőjében a Sztáray címerhez hasonlót viselt. A per több mint 20 évig tartott és a Fekete család javára dől el, mert a bíróság 1775-ben kimondta, hogy tekintettel a tartós, szakadatlan használatra nem áll fenn a címer bitorlásának esete. (Illésy J.: Per a Nagy Mihályi czímer bitirlása miatt. Turul, 18., 1900.) 1389-ből ismert Zeeri Posa fia, István panasza Szentszalvátori János országbírói ítélőmester ellen, aki a panaszos fogsága idején olyan pecsétet csináltatott, amelyre a panasztevő és nemzetsége címerét vésette. (Bertényi 109-110)

Az első dokumentálisan fennmaradt sisakdísz-adomány Anjou Károlytól származik. 1326 április 7-én sisakdíszt (cymier) adományoz a Sopron megyei Imre fia Miklós magisternek, atyafiainak és egész nemzetségének. A sisakdísz aranyozott kék szárnyait kiterjesztő sólymot ábrázol, szárnyai alatt aranyozott lóhere levelek, a sólyom csőre fölött aranyozott zöld ág látható.A király megtíltja, hogy bárki rajtuk kívűl a sisakdíszt akár arany, akár ezüst, akár más színben viselje, vagy ezért a sisakdíszért Miklóst vagy ennek rokonait zaklassa. Ha a korábbi királyok valakinek sisakdíszül sólymot adományoztak volna, bármely színben vagy formában, az adomány érvényességét a király visszavonja a jelen oklevél által (“...ita nihilominus ut si qui predecessorum nostrorum regum Hungarie quibuspiam de regno nostro falconem sub quovis colore vel specie pro crista contulissent auctoritate presentium revocamus..” MOL, DL 262464)

a záradékban I.Károly “elődeink által adományozott” sisakdíszre utal, ez az oklevél nem az első, csupán a legkorábbról fennmaradt ilyen tartalmú dokumentum. [2]

Az 1400-as évek végére a heroldok bizonyos szabályokat fektettek le a címerek megszerkesztésére vonatkozóan. Ezek később kisebb címerszabályokként váltak ismertté. Ma bárki szabadon vehet fel címert saját magának, kivéve a települési címereket, melyekhez néha szükség van bizonyos bírálói értékelésre.