Heraldikai lexikon/Vadászat

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Névváltozatok:

venatio: vadáſzás, vadáſzat (Pápai/Bod 638.), cynegetica: vadáſzotról irt könyv (uo. 180.), adornatus equus venatui (Tac[itus]): vadáſzatra el-kéſzíttetett ló (uo. 22), confector ferarum: vadáſz ember (uo. 143.), debellator ferarum: nagy vadáſz (uo. 182.), caniferi: ebbel vadáſzók, petzérek (uo. 664.), cimbriones: király' petzéri, comes venatorum: fö́ vadáſz meſter (uo. 665.)


Rövidítések

17. századi vadásztarsoly
Clito Vilmos (1102-1128), Flandria grófjának vadásza, egy 1840-ben szerkesztett francia kéziratból
Vadászjelenet IV. Béla (1235-1270) denárának hátlapján
Vadászjelenet IV. Béla (1235-1270) obulusának hátlapján
Vadaskerti vadászat
Vaddisznóvadászat a 16. században

A lovagok az úszás, lovaglás, íjászat, vívás és vadászat területén képezték magukat.

A 7 lovagi készség (septem probitates): lovaglás (equitare), úszás (natare), vívás (cestis certare), nyilazás (sagittare), vadászat (aucupare), sakk avagy ostábla (scacis ludere), verselés (versificare).

A lovagi tornákon kívül a lovagi és főúri udvarok kedvelt szórakozása volt a vadászat. A népvándorlás korától kezdve vadászatak pányvával (kötélvetéssel), karikás ostorral. Az előkelő rétegek kedvelték a solymászatot, gyakran színpompás lovagi kirándulással egybekötve.

A szabolcsi zsinat (1092) határozata szerint (melyet korábban Szt. László I. törvénykönyvének tartottak): 12. Ha valaki ezeken a napokon [vasárnap és nagyobb ünnepeken] kutyákkal vadászna, veszítse el a lovát, de a lovat ökörrel megválthatja. Ha pap vagy klerikus vadászna, rendjét ne gyakorolja mindaddig, amíg elégtételt nem adott.[1]

A 15–16. században már kezdtek elkülönülni egymástól a városi polgárság egyes rétegei. Városi céllövő egyesületeket hoztak létre és nagy versenyeket is rendeztek. Ezeken szerepelt a lövés céltáblára, a madárlövészet és a harci lövészet is. A győztes a lövészkirály címet nyerte és jutalomként értékes ötvösmunkát kapott.

1594. január 11-én Rákosról kéri Tompa László udvarnagy és Vinodoly Mihály fertőrákosi tiszttartó a tanácsurakat, hogy adják nekik kölcsön egy vagy két napra a nyúlhálójukat, mert nagyságos uruknak vendégei lesznek és vadra nagy szükségük van. Természetesen sértetlenül adják majd vissza.[2]


Kép: Vadászjelenet; falfestmény a vajda-hunyadi vár loggiájában. Kimnach Lászlótól (Arcanum DVD IV.)

1514. NOVEMBER 30. BUDA. II. ULÁSZLÓ KIRÁLY A MARTONFALVI CSEH-CSALÁDNAK MARTONFALVA, KÁVÁS ÉS IVÁNFALVÁBAN FEKVŐ BIRTOKAIRA ÚT ADOMÁNYT ÁD ÉS NEMESSÉGET ÉS CZÍMERT ADOMÁNYOZ. (Arcanum CD)

Thamásfalvi György 1415 (kép Arcanum CD)

Kánthor Benedek 1509 (kép Arcanum CD)

http://mek.oszk.hu/05800/05842/html/5kotet/

http://muvtor.btk.ppke.hu/etalon2/2462.jpg Vadászos aquamanile Kisjenőről, magyar?, XII. sz. (MNM) http://muvtor.btk.ppke.hu/etalon2/etalon2d.htm

http://www.npg.hu/index.php/component/jcollection/item/3093-zichy-katalin

https://hu.wikibooks.org/wiki/C%C3%ADmerhat%C3%A1roz%C3%B3/Olasz_c%C3%ADmer

http://adatbazisokonline.hu/adatbazis/cimereslevel-adatbazis/adatlap/3112

Nem kisebb mértékben kedvelték királyaink a vadászatot, és pedig részint kutyával, részint sólyommal. Leginkább a budai hegyekben vadásztak, egész Visegrádig. A falkát a Csepelszigeten tartották. Jó kutyákért, jó sólyomért igen sokat adtak; a mire mutat az a kétségkívül túlzó tudósítás, hogy II. Lajos egy sólyomért elengedte a számadást egy negyvenezer forintnyi összegről. http://mek.oszk.hu/00800/00892/html/doc/c300055.htm

"Vadászat köréből vett motívumokat a Bárczay czímeren kívül más Zsigmondkori czímereinknél is találunk. A Hotvafői czímer arany leopárdjának karikával ellátott veres nyakörve mutatja, hogy szelídítve van és vadászati czélokra használják. A vadászat ezen neme, noha nagyon ritkán, tényleg dívott a XV. és XVI. században, a midőn a lovas vadász a szelidített leopárdot háta megé, a lóra ültette, nyakörvének karikáján áthúzott kötelen tartotta s csak akkor bocsátotta el, ha a lovas előtt az üldözendő vad felugrott.* [* Egy ilyen jelenetet örökít meg van der Straet János festőnek (†1695-ben Flórenczben) a XVI. századból származó rézmetszete. Kleinpaul, id. m. I. k. 245. l.]

A Zemléni Dávid czímerének heraldikai leírása következő: Ezüst pajzs, a pajzsfőnél három növekvő balra fordúlt sólyom, hátralebbenő arany zsinóros veres sapkával, a pajzs alsó része feketével haránt rostélyozott. A valóságban e czímer nem egyéb, mint a sólyomketrecz rostélykerítése, melynek tetején a három sólyom sort képezve áll. A sólymokkal való vadászatról bőven emlékeznek a középkori művelődéstörténetet tárgyazó művek. Báró Radvánszky Béla is, ki e czímert ismerteti,* [* Turul, 1892. évf. 14. l.] röviden megemlíti, hogy a sólymok szemeit elfedő sapkák karmazsin bőrből készültek s azért voltak szükségesek, hogy a sólymok ne legyenek szórakozottak s hogy a felugrott, vagy felreppent vad után – a midőn a zsinór segélyével a sapkát fejükről lerántották –nagyobb vadászkedvvel repüljenek. Ez alkalommal csak egy heraldikai szempontból érdekes mozzanatra terjeszkedem ki. A vadászsólyom tulajdonosának nagyon becses jószága volt; úgy a külföldi, mint a hazai krónikák mesés összegeket jegyeztek fel, melyeket egyes kiválóbb példányokért fizettek. II. Lajos királyunk állítólag 40,000 aranyat fizetett az akkori egri püspöknek egy vadász-sólyomért. A sólyomvadászatok fénykorában, társas összejöveteleknél, a becses vadász-sólymoknak is egész csapata került egyűvé. Hogy tehát tulajdonosaik saját sólymaikat másokétól megkülönböztessék, egy bronzgyűrűvel kisded, saját czímerükkel ellátott czímerpajzsot illesztettek a sólyom lábaira. A németek, kik ezen 18–20 mm. hosszú czímerpajzsok eredeti rendeltetését elsők ösmerték fel, több ilyennek leírását közlik szaklapjaikban* [* Der Deutsche Herold, 1892. évf. 106. l., 1894. évf., 122. l.] a trieri püspök, a Salm grófok, Montmorency grófok stb. czímereivel. Ezen kis pajzsok mind a XIII--XIV. századból származnak." (Csoma, Turul 1896/1. 18.[3]) Ilyen kisebb sólyomcímer lehet a muronyi Veér címer pajzsának alján is.

Egy 600. körüli bizánci katonai kézikönyv (Sztrategikon), melyet Maurikios, valószínűleg maga Maurikios bizánci császár (582—602) szerkesztett, rávilágít arra az ismert tényre, hogy a türk-avar kor nomádjainak nagy hajtóvadászatai egyben hadgyakorlatokká is váltak: (Mauricius XII 10,5 et 7—8 in) "Ha rövidebb idő áll csak rendelkezésre, a közbülső teret gyalogosokkal jobban szűkre lehet szorítani úgy, hogy pajzsot pajzs mellett magasra emelve jóformán kéznyújtásnyira tartóztathatják fel (foghatják el) a vadat ... Ez az elrendezés az erdődített táborból rendben kimozduló, az oda ismét visszatérő és a menetelő sereg számára is alkalmas. Ugyanis nemcsak a szemmel észlelt állatokkal szemben bizonyul megfelelőnek, hanem azokkal szemben is, amelyek, mint valószínű, váratlanul riadnak fel a hadsor arra jártakor. Ez utánozza egyébként, a háborús csatarendet is, amit a szkíták ugyancsak buzgón tesznek; persze rejlik benne egy kis vontatottság és a szétszakadásnak (a hadrend megbomlásának) a veszélye is." Mauricius XII 10,33: "Lehetséges más módja is (ti. a hajtóvadászatnak) kevesebb lovassal úgy, ahogyan a szkíták előszeretettel csinálják. A lovasok sátorközösségnyi egységekre bomlanak, ötösével, tízesével maradnak együtt, leginkább íjászok, és a vadtól megfelelő távolságban lévő külső állásokat megosztják maguk közt. Amint a vad mozog, azok, akik a közelébe kerülnek, saját területükön hajtják, s amint tehetik, lenyilazzák. Ez persze az egyes férfi számára több mozgást és gyakorlást biztosít; ám ugyanakkor az ilyen hajtások veszélyt jelentenek a fiatalabbaknak, kimerülést a lovaknak, s céltévesztéssel is járhatnak." (ArchÉrt. 1981. 85. [4])


https://hu.wikibooks.org/wiki/F%C3%A1jl:Dobay_c%C3%ADmer.PNG

https://hu.wikibooks.org/wiki/C%C3%ADmerhat%C3%A1roz%C3%B3/G%C3%B6nczy_c%C3%ADmer

https://hu.wikibooks.org/wiki/C%C3%ADmerhat%C3%A1roz%C3%B3/Grego_c%C3%ADmer

http://adatbazisokonline.hu/en/adatbazis/cimereslevel-adatbazis/adatlap/2945

https://hu.wikibooks.org/wiki/C%C3%ADmerhat%C3%A1roz%C3%B3/Paulovics_c%C3%ADmer

Koháry István (1649–1731): Ne hagyjuk magunkat, mindhalálig vígan inkább, bánatban mintsem éljük napjainkat (1682–1685 közötti kuruc fogsága idején)

Nyúlászat, vadászat, fűrjészet s halászat embert mulattatja,
Elménket s kedvünket, szívünket s éltünket meg is vidámitja,
Helytelen gondoknál, az búrúl s bánatrúl sokszor elforditja.

Azért majd indulok, s egyikéhez nyúlok, múlatom üdőmet,
Dolgaim, lám, szűntek, s tülem távúl estek, nem érzem terhemet,
Gond, bú, aggodalom s henyélő unalom ne érjen engemet.

Jó vadászmesterem s kürtölö pecérem, kik velem jöjjenek,
Vizslám, sem madaram, kopóm, sem agaram de nekem nincsenek,
Kik az fürjet érjék, s az foglyot elverjék, s nyúlat kergessenek.

Megzöldült erdőre s a szép sik mezőre hát nem indulhatok,
Agarat pórázra, madarat karomra én fel nem foghatok,
Gyakortább de voltam, vadászaton kaptam, majd abban múlatok.

Vadászó stucc puskám, palackom s valaskám de nincs birtokomban,
Nem látom hajtókat, sem az puskásokat egybengyűlt csuportban,
Kik az erdőt hajtsák, s az lest elállítsák annak formájában.

Az bérceknek farkán s az völgyeknek torkán vadat nem leshetek,
Terült fák árnyékán s források patakán eget nem vehetek,
Ment hát ez is füstben, s vadászni erdőkben én el nem mehetek.

Inkább hát halászok, ha már nem vadászok, eleget hevertem,
Nem tudom horgomat, hálómat s varsámat elöl nem vehetem,
De ennek mestere s halászok vezére soha sem lehettem.

Horoggal nem fogtam, varsámba sem kaptam halat életemben,
Az horog az halat s horogra tett falat de avval ejti tőrben,
Látom, úgy véletlen sorsom szerencsétlen ejte kelepcében.

Azért vadászatot, kit kedvem óhajtott, én nem követhetek,
Ligetes erdőkben, nyúlászva mezőben kedvet nem vehetek,
Így az halászattal, se madarászattal üdőt nem tölthetek.

Gondos bánatimot s bús gondolatimot egyik sem enyhíti,
Vígságra kedvemet s örömre szívemet egyik sem téríti,
Inkább hogy gondolom, s héában számlálom, búmat öregbiti.

Gond, bú de nem tetézik, s nehezebbnek látszik rabságom súllyánál,
Azért vagy meggyőzöm, avagy hogy elűzöm, keressen helyt másnál,
Nehéz terhe súllya, akárki próbálja, nem tartom magamnál.

Jobb, hiszem, vigadnom, mintsem hogy búsulnom mostoha ügyemben,
Nem bánat, búsulás, pityergés, könyvhúllás juttathat örömben,
Kedvetlenség sem hoz engem semmi jómhoz rabságos éltemben.

Ámbár ne halásszak, se ne madarásszak, s nagy frissen se legyek,
Bár az nyúlászattal s úgy az vadászattal jó kedvet ne vegyek,
Bár szintén ínséget, sok keserűséget én mostan szenvedjek,

Azért jókedvemet, bánatra szívemet nem kell eresztenem,
Nem lehet sorsomnak, mint akaratomnak, folyását rendelnem,
Azmiként sorsom foly, ha akaratom olly, nincs min keseregnem.

Tér ha sorsom után, s jár ha annak folytán az én akaratom,
Bú, bánat nem éri, szívemet nem gyötri, bizonnyal tudhatom,
Annak csendességét s kévánt édességét magamnál tarthatom.

Nincsen hatalmomban, átláttam magamban, sorsomnak folyása,
Mellynek mivóltárúl, héában folytárúl elmém búsulása,
Jobb hát, azon légyen, miként sorsom mégyen, szívem nyugovása.

Nyughatatlan elme szívünknek sérelme szokot, tudom, lenni,
Tehát nyargalását s nyargaló futását meg kell zabolázni,
Szárnyára se keljen, hogy bút ne neveljen, méltó nyűgben vetni.

Elhiggyük, van jónkra, s nincsen gonoszunkra folyása sorsunknak,
Mert ha úgy szabhatnánk, mint magunk akarnánk, folytát mivoltának,
Elhittem magamban, mindenek világban mind felfordulnának.

Légyen hát folyása, sorsomnak forgása, mint tetszik Istennek,
Lelkemet s testemet, ajánlom ügyemet ő szent Fölségének,
Irgalma, kegyelme s Fiának érdeme jót ád rab fejemnek.

Üdvösségnek útját s örök élet kútját valakik ohajtják,
Külső múlatságok s világi hívságok meg nem vidámitják,
Nem is elmulandók, hanem maradandók őket mulatatják.

Azért eltávozzék, s hozzám se férkezzék afféle kévánság,
Pihenést nem vennem, s ügyemet szenvednem nem kevés fáradtság,
Jól tudom, fáradtnak, sem pedig bágyadtnak nem kell olly múlatság.

Addig kell nyújtóznom, azmeddig nyújtanom én leplemet lehet,
Jobb, hogy elfelejtse elmém, s ne emlitse, mire szert nem tehet,
Ne fussa, ne járja, ne kérje, s ne várja, azmit el nem nyerhet.

Keservét sorsomnak, súlyát rabságomnak nem veszem elmémre,
Az jókedv s vigasság lészen jó múlatság üdöm töltésére,
Távozzék éntűlem, bú, bánat mellőlem, s ne szálljon szívemre.


Forrása: RMKT XVII, 16., kiad. S. Sárdi Margit, 27. sz.
A sorok kezdőbetűi összeolvasva a címet adják ki.[5][6]


„Mikor István lengyel király az három praeses urakot rendelte Bátori Zsigmond nevelésére, az sok instrukctiói között ezt is levélben írta, hogy Zsigmond előtt mikor eszik, háromféle dolgokról beszéljenek, 1. Idegen országokról, 2. Hadi dolgokról és vitézkedéshez valókról. 3. Vadászásról.”

Szamosközy István történeti maradványai. IV. Összeáll. SZILÁGYI Sándor. Bp. 1880. 17.