Heraldikai lexikon/Román heraldika
https://ro.wikipedia.org/wiki/Categorie:Heraldi%C8%99ti_rom%C3%A2ni
http://tegnap.5mp.eu/web.php?a=tegnap
A román heraldika története[szerkesztés]
Román heraldikáról szoros értelemben véve csak 1862-től beszélhetünk, amikor a korábbi havasalföldi és moldvai fejedelemségek egyesülésének kinyilvánításával létrejött a Román fejedelemség, 1866-tól élén egy Hohenzollern-házbeli uralkodóval. Az egyesülést és a függetlenséget az Oszmán Birodalomtól a nagyhatalmak 1877-ben, a San Stefanó-i békében hagyták jóvá, majd az ország 1881-ben királyság rangjára emelkedhetett. Az I. világháborúban tanúsított szerencsés hintapolitikának köszönhetően (kezdetben Románia a Központi Hatalmak szövetségese volt, de 1916-ban az Antant oldalán lépett be a háborúba, a háború alatt megsemmisítő vereséget szenvedett és 1917-ben kénytelen volt békét kérni, majd 1918. november 10-én, egy nappal a háború befejezése előtt ismét hadat üzent Németországnak, hogy a győztesek oldalára kerülhessen) az 1920-as Trianoni szerződés Romániának juttatta Erdélyt, a magyar kultúra és heraldika egyik fellegvárát.
A román heraldika eredetéről nem lehet túl sokat mondani. Az érdekesebb kérdést az a közeg jelenti, amelyben ez a kultúra és heraldika létrejött. Az egész román történetíráson végigvonul az a dogmává merevedett rögeszme, az előkelőbb eredet hajszolásának a kényszere (a saját valódi történetük és eredetük el nem fogadása, semmibe vétele), hogy a román nemzet a mai Erdélyben jött létre, miután Traianus római császár 107-ben elfoglalta a területet és megszervezte ott Dacia római tartományt. A dákoromán elmélet szerint a román nemzet a dáciai terület eredeti lakosságának, a trák eredetű dákoknak és a római légiók katonáinak, valamint a római telepeseknek az összeolvadásából jött létre. (Ennek ellent mondanak a dáciai epigráfiai emlékek, mely szerint az ottani római telepesek nagyrészt a birodalom keleti feléből, különösen Ázsiából telepedtek be [szíriaiak, palmyraiak, asianusok, commagéniek, dolicheiek, mysiaiak, bythiniaiak, galaták, nyugati kelták, görögök, afrikaiak, irániak, pyrusták], tehát a saját keleti, semita, fríg, kelta, s nem a latin köznyelvet vagy hivatalos nyelvet beszélték. Réthy 1890. 37-45.) Dáciát a rómaiak 107-ben szervezték meg, majd alig több, mint 170 év múlva, 270-ben kivonultak onnan és a területet újra a barbároknak adták át. A román nemzetnek és nyelvnek tehát ezen rövid időszak alatt kellett volna létrejönnie, amikor még egyetlen újlatin nyelv (olasz [Assisi Szt. Ferenc először 1225-ben jegyezte le], francia, spanyol, portugál stb.) sem létezett, sőt ezek kialakulása több száz évet vett igénybe, míg az 5-6. századtól kezdve ki nem alakultak. A dákoromán elmélet értelmében tehát a trák lakosságnak önként azonnal meg kellett hódolnia a római elnyomók előtt, és száz év alatt romanizálódnia kellett (miközben Galliában a kelta lakosságot több száz év alatt sem tudták romanizálni), vagyis a románnak kellene a legősibb újlatin nyelvnek lennie (mely egyébként az összes közül a legkevesebb latin szókészlettel és grammatikai elemmel, valamint kulturális teljesítménnyel rendelkezik; és Major Péter a 19. század elején ki is mondta, hogy a román nyelv a latinnál is régebbi, a latin az oláhból fejlődött ki, ez a dogma pedig még a 19-20. század fordulóján is a román "történettudomány" alapköve volt), mely az összes közül a legrövidebb idő alatt alakult ki és a barbárok (a gótok, hunok, gepidák, avarok, szlávok) visszatérte és elsöprő népességi fölénye után még a román nép és nyelv is fenn tudott maradni több mint ezer éven át, egészen a 13. századig, amikor a Duna mentén az oláhok először kezdenek megjelenni az írott forrásokban.
Ezen történetírásnak nevezett diszciplína (melyet két elrománosodott erdélyi görög katolikus pap, dicsőszentmártoni Major Péter [1760-1821] és Sinkay György [1754-1816] teremtett meg) legfőbb feladata tehát nem a hiteles források tanulmányozása és azok alapján a valóság felvázolása, hanem egy prekoncepció (esetünkben a dákoromán elmélet) minden áron történő hirdetése, igazolása, a tényeknek a forrásokba történő belemagyarázása, függetlenül a valóságtól. Egy ilyen történetírás tudományos megalapozottsága tehát a propaganda és a meseköltés szintjére süllyed, melyet nem zavarnak sem a tények, sem a valóság, amely kénytelen a permanens hazugság, önámítás, tájékozatlanság és képmutatás spiráljában létezni. (Ez a nagyzolás egyébként nemcsak a román történetírásra igaz, hanem az összes történelem nélküli vagy több-kevesebb történelemmel rendelkező közép- és kelet-európai országra is: Szlovákia, Szerbia, Ukrajna, Horvátország, Macedónia, Bulgária, Albánia.) Egyetlen értékeként a nyelvet tolja előtérbe, miközben ahhoz nem méltó sem az eredete, a történelme, a kultúrája, a gazdasági teljesítménye, a tudományossága, a gondolkodásmódja, sem a műveltségi viszonyai, tehát mindaz, amit a saját erőfeszítése által érhetne el. Ennek a történetírásnak a feladata nem a valóság tudományos megismerése, hanem a jó népi közérzet megteremtése, a szerény eredet elkendőzése, az állami propaganda, a külügyi és belügyi célok szolgálata, egy szebb jelenbeni történelem formálása a szebb jövő számára, önmagának jobb fényben történő feltüntetése más népekkel szemben, a területi, történeti, kulturális igények alátámasztása, miközben nem vetik meg az idegen (sőt az ellenségesnek tartott nép) tollakkal való ékeskedést sem, ha az megfelel a céljaiknak és maguk semmi ahhoz hasonlóval nem rendelkeznek (mint amilyen pl. a román heraldika és írásbeliség, melyet a középkor vonatkozásában az erdélyi heraldika és írásbeliség helyettesít). Egyébként az efféle, hajánál fogva előrángatott képzelgések alapán a magyarok (és az angolok is) (ha semmibe vennék a saját történelmüket és kultúrájukat), akiknél egészen 1847-ig a latin volt a hivatalos nyelv és a magyarban több latin, olasz, francia stb. jövevényszó van, mint a románban, sokkal inkább nevezhetnék magukat latin népnek (de ennek gondolata fel sem merül senkiben), mert a latin írásbeliséggel (amilyen a trománoknál egyáltalán nem volt) a latin kultúrát és szellemiséget is a magukévá tették, a saját kultúrájuk megtartásával együtt. Mindettől a románok egész történetük folyamán fényévekre voltak, beleértve napjainkat is.
Réthy László, aki az oláh államok címereivel is részletesen foglalkozott, már 1890-ben minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a román nyelv (amely ekkor még nem volt nemzet) a 6-7. században jött létre a déli Balkán-félsziget adriai partvidéke felé eső részén, a vulgáris latin (olasz) nyelv hatására, mellyel a 8. századig folyamatos összeköttetésben állt (50-51.), ahol egyébként ma is nagy számban élnek különféle vlach népcsoportok (arománok - Görögország, Macedónia, Albánia, Bulgária; meglenorománok - Macedónia, Görögország; isztrorománok - Isztriai-félsziget). A latin nyelv, illetve ennek leszármazója, a vulgáris latin (lingua rustica) csak az 5-6. században jutott arra a szintre (52.), hogy belőle külön újlatin nyelvek alakuljanak ki (olasz, francia, spanyol stb.). A Balkán-félsziget adriai partvidékének vékony sávja és az itáliai törzsterületek között a 7-8. századig még létezett az összefüggő olasz (vulgáris latin) nyelvterület, de afölött már a barbár népek nyelveinek szállásai terültek el. (61.) Thrákiáig és Macedóniáig már nem ért el a római hatás. A vidéki lakosság ott már thrák és illír nyelveket beszélt, a városokban pedig görögül beszéltek. Az Ochrid-tavak, a macedóniai Kruševo, Monastir, az albániai Berat, Gjorča városok körül, a Janina és Trikala városok közti területen elszórt kis falvakban beszélik az ún. cincár vagy kutzo-vlach nyelvet. Egyedül ez az a terület, ahol a tengerpart vulgáris latin népessége és a belföld barbár lakossága között tartós érintkezésre kerülhetett sor. (A Spalatotól Durazzóig terjedő partrész, valamint Montenegro, Hercegovina, Bosznia, Albánia belföldje. [217-218.]) Néhány latin szó az albánba is beszivárgott, de a hatás a dalmát (római) partvidékhez közelebb lakó, ugyancsak illír (albán) eredetű vlach (oláh) pásztoroknál nagyobb mérvű volt, mely magára a nyelvre is rányomta a bélyegét, mely azonban csak külsőleg latin nyelv, a belső szerkezete teljesen elüt a római irodalmi nyelvtől, a vulgáris latintól és az újlatin nyelvektől is. Szerkezetében ugyanaz, mint az illyricum barbár népeinek nyelve. (73-76.) (A román igéknek nincs infinitivusza, mert az albánnak sincs, a futurumot is ugyanúgy képezi, mint az albán.) A partvidék latin nyelvét tehát (a mindennapi kereskedelmi kapcsolatok révén) az illír (albán) falusi pásztorok kezdték el beszélni és így lett az oláh egy romanizált illír nyelv. Ugyanaz a helyzet, mint az egykori angol, portugál és francia gyarmatok bennszülött lakosságának nyelvével, ahol a fekete vagy a maláj lakosság a kikötőkben a hajók rakodásánál vagy az ültetvényeken dolgozva a mindennapi érintkezés folytán külön nyelveket hozott létre (indo-portugall, néger-portugall, néger-welsch), minden féle vérségi keveredés nélkül, mely nyelvek csak külsőleg portugál vagy angol nyelvek, a pszichológiájukat tekintve a feketék, illetve a malájok nyelvei. (78-93.) Ugyanez volt a helyzet a vlachok nyelvével is, mely mindenféle genetikai keveredés nélkül jött létre, az Illír (albán) nyelv romanizálásával. Ezen romanizált illirek tehát a juhaikat legeltetve a Balkánról kezdtek észak felé vándorolni, és a 13. században jelentek meg a Duna havasalföldi részein.
A szláv elemeket magába szívó görögség a római birodalom keleti felében kezd felülkerekedni a latin fölött és megkezdi a bizánci korszakot. III. Leó bizánci császár 732-ben az illiricumi provinciát, a thesszaloniki metropolita területét (Dalmácia, Macedónia, Epirusz, Thesszália, Achaja) kiszakítja a római egyház kötelékéből és a konstantinápolyi patriarcha alá helyezi. A 8. század közepén latinság, rómaiság teljesen feloszlott a keleti birodalomban. (107.) Ezzel a vlachok is a keleti egyház felügyelete, valamint a görög és a szláv nyelvek hatása alá kerülnek. Mindnyájan ugyanazt a vándorló, nomadizáló pásztorkodó életformát folytatták. A balkánról kivándorolva, juhaikkal nomadizálva jutottak el az Al-Dunához, az Isztriai-félszigere és a Kárpátok vidékére (a szlovákok a hegyi juhászokat ma is valachnak nevezik), rajokat bocsájtottak ki Lengyelország felé, Szlézia szomszédságáig, Teschenig, kelet felé a Krím-félszigetig, a Kaukázus Fekete-tengeri partvidékéig. (109.)
Az oláhok egyházi nyelve az ószláv lett, melyet szláv papok hirdettek, ugyanakkor az oláh népesség nagy szláv néptömegeket asszimilált.
Az oklevelekben először az 1210-1230-as években jelennek meg az oláhok Erdély szomszédságában, amikor az Olttól nyugatra eső Szörényi bánság Magyarország része volt. II. Endre 1211-ben és 1222-ben a Német Lovagrendnek adományozta a Barcaságot. 1224-ben az Andreanum a szászoknak megengedi, hogy a blak (nem tévesztendő össze az oláhokkal) és a bisseni (besenyő) erdőket közösen használják az oláhokkal és a besenyőkkel. Kelet felé domonkos szerzetesek járnak téríteni, mely ekkor Kumania részét képezi és az esztergomi érsek létrehozza a kun püspökséget. Egy 1247-es oklevélben a szörénységi oláhok kenézeikkel (akik bírók, hegygazdák, vezetők voltak) együtt jelennek meg. A király az Olt folyóig a johannitáknak adományozta a Szörénységet, de Linioy kenézségét az oláhoknak hagyta meg, akinek adományozza az Olton túli részeket is (a tulajdonképpeni Kumániát), Szeneszlausz oláh kenézsége kivételével. (138.) Erdélybe az Orsova és Vidin közti résznél, a Vaskapun túl jöttek be. A hegyekben kis pásztorfalvak jöttek létre, majd a Kárpátok karéján át északig egészen Csehország határáig eljutottak (és folyamatos népességi utánpótlás híján gyorsan asszimilálódtak). (A szlovákok ma is valachnak nevezik a hegyi pásztort.) A saját görögkeleti vallásukat gyakorolták, az ószláv egyházi liturgiát és papjaik közül az írástudók a cirill betűs írást használták, de ekkoriban az oláhság fogalma még mindig nem egy egységes népet, hanem oláh, bolgár, albán, szláv népelemeket magában foglaló életformát jelentett, melyet nomád a pásztorkodás mellett az ortodox vallás fogott egybe. A Rákócziak és a Bethlenek erdélyi országgyűlési határozataiban az oláhok még mindig mint vagabundi (barangolók) szerepelnek, arra intve őket, hogy ne barangoljanak el az adófizetés elől, henam éljenek falvakban, a saját bíráik alatt, a papjaiknak pedig bért fizessenek. (143.) Az oláh egyház még a 16. században is teljesen szervezetlen. Az első erdélyi vladikák (püspökök) csak ekkor kezdenek megjelenni, miközben az egyházi nyelv még mindig az ószláv, és egyetlen román nyelvemlék sem ismert. (146-147.) Az első román nyelvű egyházi könyveket az erdélyi fejedelmek adják ki a 16. század végén. Apaffy Mihály fejedelem egy román pópa fejét is leüttette, aki nem volt hajlandó a román nyelvű liturgiát olvasni a híveinek. (151.) Az oláhok papjai és püspökei azoban nagyrészt továbbra is szerbek voltak. A szerb és a román ortodox egyház szervezeti elkülönülésére csak 1864-ben került sor. (152-153.)
Ez a nomadizáló népesség a saját kenézeik és vajdáik vezetése alatt állt. (Mindkét szó szláv eredetű, melyek jelentése alacsonyabb társadalmi állású személyekre ment át: kenéz - cseh kníže 'herceg', vajda - cs. vévoda 'hadvezér, fejedelem'.) A 14-15. században a kenézek irányították az erdők irtását, szedték be az adót, szerződtek a földesúrral a lakatlan vidékek betelepítéséről. A vajda egy-egy betelepülő csapat vagy törzs fejét, kormányzóját jelentette. Több ilyen vezér bojar volt, akik Erdélyben többnyire nemesekké lettek és elmagyarosodtak. A román fejedelemségben a bojárok egyfajta nemességet alkottak, bár ott formális nemeség nem létezett. A papokhoz hasonlóan a legtöbbjük bolgár és szerb származású volt. Ilyen délszláv [más vélemények szerint kun] eredetű vajdai család volt a Hunyadi is. (144.)
Azon román kenézeket (Erdélyben), akik egy-egy királyi vár környékét népesítették be, a vár védelmére is kötelezték. Bizonyos kiváltságokkal éltek, de ezek nagyban különböztek a nemesi kiváltságoktól. Ők szedték be az oláhjaiktól az adót (juhok, kecskék, sertések, lovak meghatározott százaléka, sajt, méz természetbeni beszolgáltatása, vagy megfelelő váltságdíj megfizetése). Később sokan lettek közülük magyar nemesek, akik aztán nagyrészt el is magyarosodtak. (158.)
Ami az Erdélyen túli etelközi, aldunai alföldet illeti, a 9-11. századig azt a török nyelvű besenyők, majd 1060 tájától az úzok, és végül 1070 tájától a kunok uralták. Amikor a kunok kiszorították szállásaikról a(z izmaelita) besenyőket, ezek egy része Magyarországon telepedett le. Innen van a számos Besenyő, Böszörmény helynév. Ők bérlik a királyi jövedelmeket és kezelik a pénzverést, de a 14. századra asszimilálódnak.
Nagy Lajos Korában egy (izmaelita eredetű) mesztegnyei Szerecseny családbeli a kincstartó, a (beszélő) címere egy szerecsenfej, mely a király pénzein (garasok, aranyak, dénárok) is megjelenik, valamint özdögi Bessenyő Pál, horvát-szlavón-dalmát bán is szerecsenfőt visel a címerében. Ulrich Richentalnak a konstanzi zsinatról megjelent címeres könyve az európai felfogásnak megfelelően szerecsenfejes címert tulajdonított a tatár nagykánnak, ahol (1536. XCI. lap) egy Ascholottnak (Uzi-kala, [Krím] Ocsakov) nevezett tartomány is szerecsenes címerrel szerepel. (165-166.) [Valószínűleg magyar forrás nyomán.]
A besenyőket a kunok szorították ki a szállásaikról. Magyarország ekkor az Olt folyóig ér (Szörényi bánság), azon túl a Krímig [és a Volgai bolgárországig, tatárországig, annak székhelyéig Kazanyig] Magyarországon és Bizáncban mindent Cumaniának neveznek. Ezen a területen három fő népelem található: a legrégibbek a szlávok (Moldvában rutének, a Havasalföldön bolgárok és szerbek), valamint (a Krímig) a Volga felől érkező jászok és kunok (akik között Réthy szerint a jász elem [Moldvában] magyarul beszélő [volgai magyar] volt). A jászok és kunok, mint Cumania uralkodó eleme, nagyrészt mohamedán vallásúak voltak. (167-169.)
IV. Béla korában domonkos szerzetesek mennek Moldvába téríteni, majd megalapítják a kun püspökséget, s ennek sikere nyomán a király felveszi a címei közé a Kunország királya címet is. Ezt a folyamatot a tatárok nyugat felé irányuló támadása szakította meg, melynek hatására Kuthen "király" 40 ezer kun családdal Magyarországon kért menedéket. A tatárok kivonulása után az üresen maradt területet a rejtekeikről előbújó rutén, bolgár, szerb, oláh pásztorok népesítették be. Bukovinától a Prut és Szeret folyók torkolatáig Moldva, az Olt-Ardžiš-Dombrovita alföldön Havasalföld államalakulata van kialakulóban. Magyarország királyai a szörényi bánság felől érvényesítik befolyásukat a területen. (171-172.)
IV. Béla Király 1247-ben a szörényi bánság területét az Oltig a johannitáknak adományozta, Joan és Farkas kenézségével együtt, de Lyrtioy kenézsége nélkül. A Lytra földre vonatkozólag (a Lotru patak környéke a vöröstoronyi-szorostól délre; 1233-ban Aqua Lothur), hogy az ottani adó fele a johannitákat illesse. A király továbbá Rembald nagymesternek adományozta egész Kunországot az Olttól keletre, az erdélyi havasokig, kivéve Szeneszláv vajda területét. Havasalföld területe ekkor vegyes (magyar, bolgár-szerb, oláh) lakosságú volt. Az adománylevél rendelkezett a malmok jövedelméről, a halászati jogról, az erdélyi só szállításáról Bulgária és Kumánia felé, az erősségek építéséról, a jövedelmek megosztásáról a király és a lovagok között, valamint a lovagok számára elrendelte a terület benépesítését, de megtiltotta, hogy ezek szászok vagy magyarországi telepesek legyenek. Megindult az egyház újraszervezése is. 1246-ból ismerjük Gergelyt, az első szörényi püspököt. (173-174.)
A Zsil mentén Litovoi tett először kísérletet a kisebb kenézségek egyesítésére. 1279-ben nem ismerte el alattvalói minőségét, ezért a király hadat küldött ellene, Litovoi elesett a csatában, a testvére, Bărbat pedig fogságba került, akinek kiváltásáért a király hatalmas összeget kért.
Károly Róbert alatt a magyar korona szempontjából már kezdenek hátrányos módon megváltozni a közállapotok. Teret nyer a (magyar királytól független) keleti egyház, és erőre kap a kun származású Basarab, aki az Olt mindkét partján elterülő kis kenézségeket és vajdaságokat egyesítette, felszabadította a Román-síkságot a tatár uralom alól és 1316-ban felvette a Havasalföld nagyfejedelme (vajdája) címet. Kezdetben elismerte a magyar király hűbéruraságát. 1324 után még együtt bezettek hadjáratot a tatárok ellen, felszabadítva a Duna torkolatától északra eső területet, mely Basarábról kapta a Besszarábia nevet. Idővel Basaráb hatalma megnőtt és elfoglaltaa szörényi bánság egy részét is. Miután a király rendezte a magyar belügyeket, felszólította a vajdát, hogy adja vissza az elfoglalt terülketet és tegyen vazallusi hűségesküt. Miután ő ezt megtagadta, a magyar hadak visszafoglalták a szörényi bánságot. Ettől megrettenve a vajda békét kért, megígérte az adó megfizetését és felajánlotta, hogy fiát túszként küldi a király udvarába. A király 1330 szeptemberében visszafoglalta a szörényi bánságot, majd októberben megszállta a vajda székhelyét, Argyasudvarhelyt. Miközben a magyar hadak Havasalföldről Erdély felé vonultak vissza, egy Basarábtól kért hegyi vezető tőrbe csalta őket, a román vajda seregei 1330. november 9-én Posadánál egy szorosban lesből rajtuk ütöttek (ha már egyetlen nyílt csatában sem tudtak győzni), az íjászaik négy napon át támadták a magyarokat és a vereséget végül győzelemre fordították. A király is csak úgy tudott megmenekülni, hogy ruhát (címert, fegyvert) cserélt az egyik, Dénes fia Dezső nevű vitézével (valószínűleg a Hédervári, esetleg a Széchy család tagja volt), akit aztán az oláhok le is kaszaboltak. Ez az esemény tekinthető az első román államalakulat megszületésének, amikor az oláh etnikum még mindig nem volt egy egységes román nép.
Ettől kezdve Havasalföld (előbbi neve Bessarabia, majd Havaselve, Transalpina, Ugrovlachia) saját erejére támaszkodva kezd önálló, illetve több-kevesebb magyar, majd erdélyi és török függésben történeti szerepet játszani. (175.) Basaráb neve magyarul böszörményt, azaz mohamedánt jelent. Erre utalnak a heraldikai összefüggések is. A Bazaráthok régi címerében három jobbra néző szerecsenfej található, mely egy szaracénok, szerecsenek (mohamedánok) által lakott tartományra, a Prut és a Dnyeszter vidékére utal. (177-179.)
Miután a tatárjárást követően a kun néptömegek eltűntek a későbbi Havasalföld területéről, egy szűk - muzulmán vallású - kun (Réthy szerint kun-jász, azaz kun-magyar) katonai réteg helyben maradhatott (179-187.), mely a betelepülő oláh-szláv pásztorréteg vezető rétegévé lett, majd az eredeti nyelvét elhagyva asszimilálódott a többségi köznép nyelvéhez. Erre utal Basaráb neve is. (188-189.) A két oláh vajdaság megalakulása után a magyar elem és a Magyarországgal való közvetlen érintkezésben játszotta azt a szerepet, amely az európai civilizációt az oláhok felé közvetítette. (223.)
A 14. század végétől Havasalföld magyar mintára saját pénzeket veret. Ezek körirata hol latin, hol ószláv nyelvű. I. Vlad Bassaraba (1360-1372), I. Mircse Bassaraba (1383-1418) és V. Vlad, radul Dracul fiának (1479-1492) érmein az egyik oldalon Magyarország címere látható (a hasított pajzsban vágások és Anjou liliomok), a másikon egy sisakon álló sas van, a csőrében kereszttel, vagy pedig ugyanazon az oldalon a pajzson a sasos sisakdísz látható. Mivel a pénzeken a magyar jelképek láthatók, ezeket a magyar király adományának tartjuk [és valószínűleg az érméket is Magyarországon verték], amikor az oláh vajdák a Bassaráb címer (a három szerecsenfej) helyébe a magyar királyoktól nyerték az új címert, az országos címerből, akárcsak Kassa, Bártfa, Besztercebánya az Anjou-korban, ami a heraldika nyelvén a terület magyar függőségét fejezi ki. Ezen címereken kívül Szent László alakja jelenik meg Mircea, Mihály, Péter vajdák pénzein. (191-192.)
A Kárpátoktól keletre a moldvai fehedelemség valamivel később jött létre, mint Havasalföld. A terület 837-től a magyar törzsek, 900 körül a besenyők Jyla törzsének, majd az úzok, azután 1223-ig (a mai Dél-Ukrajna és Havasalföld területével) a komán-kunok szállásterülete volt. A Don és a Duna közét ekkor Cumania-nak, a keleti forrásokban Kipcsaknak nevezték. A 13. században a kunok a magyar király függőségébe kerültek. Számukra alapította 1227-ben II. Endre és Róbert esztergomi érsek a milkói püspökséget, Moldva déli részén. A tatárok közeledtének hírére a kunok nagyrésze 1239-ben átköltözött Magyarországra. Nagy Lajos király eéhatározta, hogy a tatárok elleni védekezésül létrehozza a moldvai bánságot. Ennek megszervezésével és irányításával 1356-ban Dragos, máramarosi román kenézt (a Drágffy család ősét) bízta meg, aki néhány ezer oláh telepessel érkezett a vidékre. Dragost 1359-ben Bogdán, egy másik máramarosi kenéz űzte el, aki önálló fejedelemként függetlenítette magát a magyar királytól, Jászvásár székhellyel, de ezután rögtön a litvánok és a lengyelek is megpróbálták az uralmuk alá hajtani a területet. [Ezzel kialakult az oláh etnikai harafófogó másik, keleti foga is, mely - minden ésszerű eséllyel szemben - több, mint 600 év múlva képes volt magának Erdély területét is elharapni.]
Az oláh regék szerint Dragos Máramaros felől ereszkedett alá a hegyekből és bölényre vadászva fedezte fel Moldvát. Moldva lakossága kezdetben rutén és némi jász (Réthy szerint magyar) volt. A 14. században a litvánok egészen a Fekete-tengerig terjeszkednek. [Országukban többségben van a rutén elem, a 14-15. században Litvániában a rutén a hivatalos nyelv, és a litván vezető réteget az elszlávosodás veszélye fenyegeti, egészen Jogaila és Hedvig magyar hercegnő házasságáig. (Vö. Baltikumi heraldika, Litvánia története)] Gedimin litván nagyfejedelem 1341-ben meghal és két fiat hagy hátra: Olgirdast és Koriatot.Örököse Olgirdas 1331-ben Podóliából kiverte a tatárokat és orosz telepesekkel népesíti be. A tartományt négy unokaöccse (Koriat fiai): Sándor , Konstantin, Fedor [Tódor] és György között osztja meg. Moldva első fejedelme György lett, de hamarosan megmérgezik. Uralkodása alatt verik az első moldvai pénzt, melynek egyik oldalán az Anjou-magyar címer, a másikon a sárkányt leszúró Szt. György látható, ami Nagy Lajos király hűbéruraságát jelzi a terület fölött. Fedor igyekszik a részfejedelemségét függetleníteni, de nagybátyja, Olgirdas legyőzi és Fedor [Tódor] Magyarországra menekül. A népével Munkács körül telepedik le. A nyomukban folyamatosan érkeznek rutén telepesek Magyarországra. Itt az oláhokkal vegyesen nomadizálnak, beleértve a Moldvai alföldet is. (193-195.)
A Dragostól származó legrégibb hoszpodárokat [szláv nyelven a. m. 'intéző'] a moldvaiak Dragosidáknak nevezték. Közülük többen verettek pénzt, egyik oldalukon az Anjou-magyar címerrel (a magyar hűbér kifejezéseként), a másikon bölényfejet (ökörfejet) vagy kettős keresztet (Litvánia és a Koriatovicsok családi címerét) találunk. (196-197.)
Az 1526-os mohácsi csatavesztés az oláh fejedelemségek számára (a korábbihoz képest) közvetlen török befolyást jelentett, sokkal szorosabbat annál, mint amilyen Erdélyben létezett, viszont a szörényi bánság is ekkor lesz észrevétlen módon Havasalföld része. A magyar lakosság mindenhol kipusztult, melynek helyét az igénytelen oláh pásztorok foglalták el.
A 16-17. században a török protekturátus alatt választott fejedelmek uralkodtak, majd a fanarióták kerültek a hoszpodári székbe, akik többnyire görögök voltak, magukkal hozva a görög nemesség és egyház dominanciáját, akik sanyargatták, kifosztották, rabságban tartották a népet. Ebben a korban véget ért az a folyamat, mely során a terület vegyes etnikuma egységes oláh nyelvű népességgé, oláh nyelvű nemzetté alakult át. Az asszimiláció a felső réteget is magába olvasztotta, a városokban és vidéken egyarád a román volt a társadalom nyelve. A viszonyokhoz az udvar is alkalmazkodott. 1600 körül íródott meg az első oláh nyelvű állami oklevél (chrisovul). Ettől fogva a szláv nyelv az egyházba szorul vissza (miközben Erdélyben a magyar fejedelmek jóvoltából már egyházi nyelv lett a román), melyet a hivatalos liturgia nyelveként a papokon kívül már csak kevesen értenek meg. Az oláh nyelvet az Erdélyben nyomtatott könyvekkel és az oláh oklevelekkel együtt ekkor írják először betűkkel. Az első szárnypróbálgatások sokáig még csak szegényes, esetlen kísérletek. Az okmányokból az is kitűnik, hogy a 17. században az oláh vajdaságokban a "román" fogalomnak nem volt még nemzet értelme, nem létezett még tehát a román politikai nemzet, hanem a bojársággal szemben a jobbágyságnak felelt meg, amit egy 1600-1630 körüli kéziratos oláh szótár így fejez ki: "rumën = čel biruit (hódolt, alattvaló; Hasdennál = tributaire, corvéable)". Noha az oláh vajdaságok nyelve a 17. század eleje óta már román volt, de a jobbágyi állapotot kifejező nevet mégsem akarták felvenni az ország nevébe, ezért maradhattak fenn az oklevelekben továbbra is a középkori Vlachia, Ugrovlachia (a. m. Magyaroláhország) elnevezések, s az utóbbit a bukaresti érsek még ma (a 19. század végén mindenképpen) is viseli a címében (Mitropolitul Ugrovlachiei). Végül a haladó kor, a nemzeti öntudat megerősödése a 19. században a nemzeti név rangjára emelte a román nevet is s ezzel létrejött a román politikai nemzet. A jobbágyság megszűnt, az oláh bojár nem árulhatta többé pénzért a (román) jobbágyait, maga is románnak kezdte nevezni magát, 1851-ben pedig Havasalföldön a román lett a hivatalos nyelv. Az oszmán rabláncot lerázva pedig az oláh fejedelemségek önálló (illetve a nagyhatalmak akarata között lavírozó) országokat hoztak létre maguknak a régi Cumania romjain. (202-206.)
A román heraldika jellege[szerkesztés]
Mivel az oláh fejedelemségek a keleti egyház, azaz a keleti kultúra körébe tartoztak, nem alakulhattak ott ki a heraldika létrejöttéhez szükséges társadalmi alapok sem: lovai kultúra, a nemesség hiánya, a nyugati kulturális hatások elmaradása (gótika, reneszánsz, könyvnyomtatás, barokk, reformáció, felvilágosodás, középszintű és egyetemi oktatás).
A heraldika csak másodlagosan, magyar közvetítéssel tudott behatolni a területre, melynek termékei kezdetben a magyar és nem az oláh heraldika köréhez tartoznak. Az oláh heraldikát tehát csak az uralkodócsalád tagjainak (fejének) pecsétjei és pénzei képviselték. Nem volt nemesi, városi, polgári, céhes, egyházi stb. heraldika sem.
A moldvai és havasalföldi vajdaságok pénzeit a 14. században a magyar Anjouk címerével verették, III. Lapušueán Sándor (1552-61 és 1564-65) és Heraklides János (1553) magyar mintára vertek dénárokat, melyeken Magyarország patrónusának, Szűz Máriának az alakja látható, "Patrona Moldaviae" körirattal. Moldva és Havasalföld nagyobb forgalmi pénzei között a legelsők a magyar aranyak voltak (galbën unguresk), és forgalomban voltak az erdélyi protestáns mozgalmakkal Magyarországra és Erdélybe került holland tallérok is, melyeket a rajtuk látható (flandriai, brabanti) oroszlánról "oroszlámosok"-nak neveztek, oláh földön pedig leu (oroszlán) volt a nevük, ami már a 19. században használatba vett pénzegység, a román frank, a lei és a mai lei nevében mindmáig fennmaradt. A 19. századtól ennek kisebb egysége, a ban, bani is magyar eredetre, a IV. Béla korától Albert király idejéig vert báni dénárok (banales) nevére megy vissza. Az értékállósága miatt idővel Kolozsváron is verték, eredeti alakban, a szlavón címerrel és körirattal. (Egyébként a 19. századtól bolgár frank neve, a lev, leva is oroszlánt jelent, amely címerállatként a bolgár címerben is megjelenik és ennek egyik forrása a Vidini bánságon és a Csákok oroszlános pecsétjén keresztül érkezhetett Bulgáriába. Vö. bolgár heraldika) (223-224.)
Magyar (erdélyi) hatást mutat a román nemzeti színek története és a 19. században használatba vett román államcímer is, mely Moldva és Havasalföld címerének egyesítésével keletkezett (melyekhez később Erdély címere is társult). Moldva címere arany mezőben fekete bölényfej (ökörfej) volt. Ilyen formában festették az oklevelek szélére és a régi templomok falára. Az első moldvai vajdák érmein, akik pénzt vertek bölényfej látható: Mušat Péter (1374-1390), Sándor (1401-1433). Havasalföld legkorábbi címere a magyar hűbériségben kék mezőben három szerecsenfej volt, a Basaráb család címeréből. I. Vlad Basaraba (1350-1373) ezüst dénárain sisakon álló, a csőrében keresztet tartó sas látható, s mindmáig az ezüst mezőben keresztet tartó fekete sas, vagy zöld halmon arany koronából lépő fekete sas ezüst mezőben Oláhország címere. A két címer hiteles mázai tehát: arany, ezüst, fekete, zöld. A két vajdaság címereit egyesítő 19. századi hivatalos román államcímer mázai azonban nem követék ezeket. A fekete bölényfő arany lesz, vörös mezőben, a fekete sas helyett arany sas jelenik meg kék mezőben. A vörös-arany-kék mázak azonban pontosan megfelelnek Erdély 16. században használatba vett címerének a mázaival, melyet Mária Terézia idején törvénybe is iktattak, amikor Erdélyt Magyarországtól külön tatrományként Bécsből kormányozták. Ezért 1791 óta minden országgyűlés követelte a két ország egyesítését és a közös óhajt Erdély színeivel szemben Magyarország színeivel szimbolizálta, majd 1848-ban a magyar trikolor alatt egyesült. Az erdélyi oláhság irodalmi mozgalma ezzel szemben magát Erdély őslakosságának kezdte hinni és a régi állapotok fenntartását kívánta. Avram Iancu és hívei a szabadságharc alatt az új Dácia megalakításának vágyával kibontották a régi Erdély zászlaját, melyet az erdélyi oláhság a piros-fehér-zöld színekkel szemben a 19. század eleje óta a magáénak vallott. A régi erdély színeit így oláh színekké devalválta az idő. (A vörös-sárga-kék zászlók alatt 1848-49-ben aztán mintegy 7500-8500 magyar civilt (köztük nőket és gyermekeket is) mészároltak le, megváltoztatva ezzel Dél-Erdély etnikai összetételét, aminek következtében a románok körében és a hivatalos román történetírásban a tömeggyilkos Avram Iancu ma is hősnek számít, mégpedig azért, mert tömeggyilkos.) Ezek a színek az 1840-es években aztán Moldvában és Havasalföldön is meghonosodtak, a kulturálisan magasabb színvonalon álló erdélyi oláhság szellemi hatásaként. Amikor a bukaresti kamara román heraldikusai az új államcímert megalkották, annak mázait egyszerűen megváltoztatták, nem aggódva azon, hogy az 1877-78-as orosz-török háborúban, melybe Románia haderejét is bevonták, az oláh dorobáncok (dorobantibreve; gyalogosok, a magyar darabont szóból) tulajdonképpen az erdélyi fejedelemség (a magyarok, székelyek és szászok) színei alatt ostromolták meg a grivicai sáncokat. (224-229.) A heraldika nyelvén tulajdonképpen egy rejtett igénycímert alkottak, amivel az oláh "területek" (Moldva, Havasalföld, Erdély) egyesítését akarták kifejezni úgy, hogy noha a címer mezői között csak a két vajdaság címere volt (lehetett) jelen, de a mázaival Erdély is képviseltette magát.
Ennek az igénynek a beteljesülését jelentette az 1920-as Triannoni diktátum, mely után már Erdély címerpajzsa is megjelenhetett Románia címerében. Erdéllyel Románia egyben a nyugati kultúrkör egyik nagyon jelentős heraldikai hagyományokkal rendelkező területét, a magyar heraldika fontos régióját is megszerezte.
Rendezvények[szerkesztés]
Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszus
Szervezetek[szerkesztés]
Institutul Român de Genealogie si Heraldica "Sever Zotta" (alpítása, 1999)
Egyesületek[szerkesztés]
Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport (Székelyudvarhelyen létrehozott egyesület, Hargita Megye Tanácsának támogatásával, 2009. szeptember 24-én)[1] [2]
Kiadványok[szerkesztés]
Arhiva Genealogică
IRGH buletinul
Irodalom[szerkesztés]
Stefan Greceanu: Eraldica romana. Bukarest, 1900
http://www.ngw.nl/heraldrywiki/index.php?title=Civic_Heraldry_Literature