Heraldikai lexikon/Baltikumi heraldika

Baltikumi heraldika, a három mai balti állam, Észtország, Lettország és Litvánia területére kiterjedő heraldikai rendszer. Bizonyos értelemben ide sorolható volna a Német Lovagrend által meghódított poroszok, egy mára már kihalt balti nép területe, a későbbi Kelet-Poroszország is, de ez inkább a német heraldika részét képezi, és nincs külön baltikumi heraldikai jellegzetessége sem. A terület együttes kezelését elsősorban az indokolja, hogy egykoron létezett egy (főként német eredetű) baltikumi nemesség, noha a három balti állam területi hovatartozása a 20. század végéig rendkívül nagy változásokat ért meg (dán, svéd, német, lengyel, orosz). Ezek közül a legjelentősebb a német etnikai és kulturális hatás volt, ami a heraldikára is érvényes.

A baltikumi heraldika története

A balti államok legfontosabb közös jellemzője, hogy a nyugati kultúrát képviselő katolikus, illetve protestáns vallás régiójához tartoztak, akkor is, amikor a területüket a 18. században Oroszországhoz csatolták. Ennek megfelelően már kezdetektől fogva itt is jelen lehetett a lovagi kultúra és a vele együtt járó heraldikai gyakorlat.

Az észtek sokáig pogányok maradtak, akiknek a meghódítása így ürügyet szolgáltatott különféle német lovegrendek számára (Kardtestvérek Rendje, Német Lovagrend). 1193-ban III. Celesztin pápa hirdetett keresztes hadjáratot a megtérítésükre. Azok számára, akik keresztes hadba vonultak, a pápa lehetővé tette, hogy válasszanak, a Szentföldre vagy a Baltikumba akarnak-e menni. Ennek jeleként az utóbbiak is keresztet viselhettek a köpenyükön, tehát ők is valódi keresztesek voltak. Észak-Észtország 1204-1346 között Dániához tartozott, amikor azonban a lakosság fellázadt a dán uralom és a német telepesek ellen. Közben több város is csatlakozott a Hanza Szövetséghez. A dán uralom nyomot hagyott az észt heraldikán is. Reval (melyet a dánok 1219-ben alapítottak, 1918-tól a neve Tallin) kiscímerében a dán kereszt (Danneborg kereszt) és Észtország címerében a három oroszlán* közvetlenül a dán zászlóból, illetve címerből származik. A reformáció a Német Lovagrend közreműködésével gyorsan terjedt. Az 1561-es livóniai háborúban a mai Észtország északi területe Svédországhoz került, a déli rész pedig az 1580-as években átmenetileg a lengyel-litván konföderáció uralma alá jutott. 1625-ben a teljes terület svéd uralom alá került. Közigazgatásilag az északi észt tartományra, valamint a déli livóniai részre osztották (a mai Dél-Észtország és Észak-Lettország területe). 1632-ben Dorpatban (1918 óta Tartu) nyomda és egyetem létesült („régi szép svéd idők“ az észt történetírásban). A nagy északi háborúban a svédek elvesztették Észtországot (1710), de az uralkodó osztály és a felső középosztály továbbra is német maradt. Az 1890-es években erős oroszosítás kezdődött. 1918-1940 között az ország átmenetileg független volt, majd a Szovjetunió felbomlásának részeként 1991-ben kinyilvánította a függetlenségét. 1919-1925 között vita folyt arról, hogy a hagyományos címeren* alapuló észt államcímert használják-e, melyet a kritikusok a balti németek jelképének tartottak, vagy pedig egy „észt jellegű“ új címert hozzanak létre. Végül győzött a történeti kontinuitás elve, melyet 1990-ben is jóváhagytak. A következő évben Észtország függetlenné vált. Az államcímerrel együtt az 1930-as évekből való települési és megyecímereket* is visszaállították.

A mai Lettország területe sokáig Livónia néven volt ismert és a 13. századtól a Kardtestvérek Rendje befolyása alatt állt, melyet lübecki és brémai kereskedők hoztak létre 1202-ben (mint a Templomos Rend egyik ágát), a pogány balti törzsek leigázására. Ők meg is kezdték a porosz, lett, kúrs, lív, észt területek meghódítását, de a céljuk inkább a zsákmányszerzés volt, mint a hittérítés, és súlyos visszaéléseket követtek el. Legyőzték az oroszokat és megtámadták a kikeresztelkedett kúr királyt, Lamekinust is. A középkori Livónia hivatalos neve Terra Mariana volt, melyet 1207-ben hoztak létre, mint keresztes államot, a Német-Római Birodalom egyik fejedelemségeként. III. Ince pápa* azonban 1215-ben közvetlenül a Szentszék alá tartozó területnek nyilvánította. A mai Észtország és Lettország területét ekkor fejedelemségekre osztották (észt hercegség: a dán királyé; rigai érsekség; kurlandi püspökség; dorpati püspökség; Ösel-Wiek püspökség; a Kardtestvérek Rendjének katonai igazgatása). Az 1236-os saulei csatában a rend döntő vereséget szenvedett a dánok által támogatott lettektől és litvánoktól (a szamogétáktól, akik csak 1413-ban vették fel a kereszténységet, utolsóként Európában). A maradványai 1237-ben egyesültek a Német Lovagrenddel, de és Livóniai Rendként megtartották az autonómiájukat. 1282-ban Riga (melyet 1201-ben alapítottak), majd több más város csatlakozott a Hanza Szövetséghez, melyek a nyugati kereskedelem és kulturális kapcsolatok fontos gócpontjai lettek. 1410-ben a Német Lovagrend a grünwaldi csatában vereséget szenvedett a lengyelektől. 1561-ben a Terra Mariana megszűnt létezni. Az északi területek Svédországé lettek és észt hercegséggé váltak, a déli területek pedig a litván nagyhercegséghez, vagyis a lengyel-litván unióhoz kerültek. Gotthard Kettler, a Livóniai Rend utolsó mestere ezen terület egy részén létrehozta a formális lengyel függőség alá tartozó kurlandi és semigallai hercegséget (Mitau, a mai Jelgava fővárossal), ami a terület virágkorát jelentette a 17. században. Az unokája, Jacob Kettler uralkodása alatt Kurland gyarmatokat (néhány telepet) létesített a Karib-térségben és Afrikában (Tobagon 1637-1666 és Gambiában 1651-1664). A mai lett címerben Kurlandot és Semigallát vörös oroszlán jelképezi, amely először 1569-ben jelent meg az uralkodó herceg címerében. Vidzeme és Latgala (Kelet-Lettország) területét egy oroszlánfejű legendás ezüst szárnyas lény (griff) jelképezi, amely 1566-ban bukkant fel elsőként, amikor a terület lett fennhatóság alá került. A svéd-lengyel háború (1600-1611) után Észak-Livónia svéd uralom alá került, melynek fővárosa a teljes svéd birodalom legnagyobb városa, Riga lett. A nagy északi háborút lezáró 1710-es béke értelmében Lettország területe is orosz uralom alá került, de mind a három balti tartomány megtartotta a saját helyi törvényeit, a németet, mint hivatalos nyelvet és a helyi parlamentet (Landtag). Nagy Péter cár a béke feltételei között megígérte a balti német nemesség jogainak a megtartását és nagyrészt fenntartotta a korábbi svéd reformokat is. Komolyan elgondolkodott azon is, hogy Oroszország fővárosát Rigába helyezi át, melynek kikötője a 20. század elejére a legnagyobb orosz kikötő lett. Ezt követően 1991-ig Lettország történelme ugyanaz volt, mint Észtországé. Az első világháború után elnyert függetlenség idején a lett kormány 1923-ban kiadta a címerekről és a helyi önkormányzatokról szóló törvényt, mely létrehozta a lett heraldikai bizottságot is. Ez csak 1988-ban újíthatta fel a tevékenységét. (Lásd alább.)

A két előbbi országtól némileg különbözik Litvánia története. Litvániának saját nemessége is létezett, míg a másik két országban a helyi nyelvet beszélő bennszülött népességet elsősorban a parasztság képviselte. A litván nemesi címerek azonban nagyrészt megfelelnek a lengyel heraldika elveinek. Litvánia neve először az 1009-ből való Quedlinburgi évkönyvben fordul elő, mint a Kijevi Nagyfejedelemség része. A 13. század közepén Mindaugas fejedelem több kis államalakulatot egysített és felvette a nagyfejedelem címet, sőt IV. Ince pápa (1243-1254) bullájával létrehozta a litván királyságot és Mindaugast 1253-ban litván királlyá koronázták, miután 1251-ben megkeresztelkedett. A többi balti területtel ellentétben Litvániának sikerült ellenállnia a Német Lovagrend** hódításának. Gediminas nagyfejedelem (1316-1341/42) uralkodása alatt regionális nagyhatalommá vált. 1332-ben Vilnius lett a főváros. A 14-15. században a tatár terjeszkedést kihasználva nagy területeket foglaltak el a mai Fehéroroszország, Ukrajna és Oroszország részeiből és a területe ideiglenesen a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt ki, amivel Európa legnagyobb állama lett. Az ország sokáig pogány maradt, illetve a kereszténység mellett a pogány hitet is gyakorolták. A Nagy Lajos magyar király is több (keresztes) hadjáratot vezetett ellenük (1344, 1352, 1354, 1377). A meghódított területek szláv népessége erős hatással volt a litvánokra. A vezető réteg egy része orthodox hitre tért, a hivatali és egyházi életben a szláv nyelvet (a rutént, az óegyházi szláv változatát) használták, ami a litvánok elszlávosodásának veszélyével fenyegetett. A helyzet 1386-ban változott meg, amikor Jagelló (Jogaila) nagyfejedelem és vele együtt az ország felvette a római katolikus hitet, valamint feleségül vette Nagy Lajos magyar király lányát, Hedviget, amivel II. Ulászló néven megszerezte a lengyel trónt.

Litvánia államcímerét is a 14. század végén vezették be. Először 1366-ban fordul elő Algirdas nagyfejedelem pecsétjén. A Tobolszki krónika szerint a lovas Narimantas (1300-1348) herceg, Gediminas nagyfejdelem második fiának a jelképe volt, és lovas látható a legkorábbi litván pénzeken is, a 14. század utolsó negyedéből (Gediminas idejéből). Egyes vélemények szerint Litvánia címere a fent említett házasságkötés hatására alakult ki a lovassal, aki egy kettős keresztes pajzsot tart, amely Hedvig magyar királyi hercegnőt jelképezi. A lovas címer neve (hasonlóan a lengyel heraldika eljárásához, ahol minden nemesi címernek egy-egy nevet adnak) vytis, aminek értelme ‘küldönc, lovag‘. A vyt ige azonban litvánul ‘üldöz, sietve követ, hogy megelőzze‘, ami alapján a címer* elnevezését ‘üldöző’ként is lehetne értelmezni. Az sem lehetetlen, hogy ebben a névben a magyar vitéz* ‘lovag‘ szó rejlik, hiszen a házasságban* résztvevő egyik fél magyar volt, akinek a jelképe ott van a lovas pajzsán, a magyar heraldikában pedig népszerű volt a lovas címerkép, és gyakori az Árpád-kori magyar királyok pénzein is. A litvánban ennek a névnek az eredete nem világos és kezdetben a litván címert is más néven nevezték. (Lásd alább.) A lovas pajzson először Jogaila 1386-os vagy 87-es pecsétjén jelenik meg, majd Vytautas 1401-es pecsétjén látható. A 15. században ez lett a litván nagyfejedelemség és a vilniuszi fejedelemség jelképe, mely az előbbi központi régióját képviselte.

A címer legkorábbi elnevezése ismeretlen, majd a(z óegyházi szláv nyelvű) Litván statútumok (1529-1588) a Pogonia (Pahonia, be: Паго́ня [Pagónya], pl: Pogoń) névvel illetik. Litvánián kívül a Pogonia (litvánul vytis) volt a címere a Belorusz Demokratikus Köztársaságnak (1918-1919) és a Belorusz Köztársaságnak (1991-1995) is. (Vö. belorusz heraldika)

A házasság által létrejött a 400 évig tartó lengyel-litván unió, a keleti szláv hatás csökkent és az ország Európa nyugati kulturális szférájához csatlakozott. A 15. században lengyel mintára kiépült a litván állami és társadalmi intézményrendszer. Az 1410-es grünwaldi csatában az egyesült lengyel-litván hadsereg legyőzte a Német Lovagrendet. A 15. századtól kezdve azonban a Litván Nagyfejedelemség területe egyre jobban zsugorodni kezdett. Az 1558-1583-as livóniai háborúban Litvánia csak a lengyel fegyveres támogatásnak köszönhette a teljes felmorzsolódást. Ennek ára az 1569-ben megkötött lublini unió volt, amely a két ország egyesülését jelentette. Azonban Litvánia továbbra is megtartotta több korábbi intézményét (önálló államigazgatás, kormány, kincstár, hadsereg). 1579-ben Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem* egyetemet hozott létre Vilniusban. A lublini únió egészen Lengyelország felosztásáig állt fenn (1772-1795), amikor a keleti lengyel területekkel együtt Litvánia is Oroszországhoz került. A területét elválasztották Lengyelországtól és közvetlenül Oroszországhoz csatolták. A 19. századi nemzeti ébredés idején és a 20. század első felében Litvánia vytis lovasa a közvélekedésben olyan vitéz lett, aki az idegen megszállókat üldözi ki az országból. 1918-1940 között Litvánia ideiglenesen független lett, majd szovjet megszállás alá került. A nemzeti jelképeket betiltották és a sztálini politika eredményeképp Baltikumból többszáz ezer embert deportáltak Szibériába és munkatáborokba, valamint többszáz ezer oroszt telepítettek be a Baltikumba. A vytist csak 1988-ban legalizálták. Litvánia 1990-ben vált önállóvá és ezzel együtt a háború előtti (állami) szimbólumait is visszaállította, majd 1991-ben a heraldikai bizottság javaslatai alapján Arvydas Každailis (1939- ) grafikusművész új tervét fogadták el. Elvetették a két világháború közti romantikus hagyományokat és a litván nagyfejedelemség időszakába tértek vissza, amikor a régi színezést visszaállították.

A baltikumi heraldika jellege

A fentiekből következően a heraldika kezdeti elemei, az egyéb kulturális hatásokkal együtt, kívülről érkeztek a Baltikum területére. Elsősorban a német lovagrendek, a német eredetű nemesség, a Hanza Szövetség, a lengyel, dán, svéd és kis részben a magyar állam közvetítésével. Az orosz hatás csak másodlagos volt, mert a heraldika magában Oroszországban is csak közvetett módon érvényesült. Így pl. a Hanza Szövetség ezüst-vörös zászlójának elemei (amely Lübeck címeréből származik) megtalálhatók a szövetséghez tartozó egyes városok zászlóiban. A Német Lovagrend, a Kardtestvérek Rendje, majd a Livóniai Lovagrend keresztjei is előfordulnak egyes zászlókon és címereken.

A Baltikum tehát egy elsődleges, nagyon fejlett heraldikai jelképrendszert kapott, a heraldika első vonalába tartozó hagyományhoz csatlakozhatott, és a legkorábbi címerek ezen a területen már a 13. század legelejétől fogva megtalálhatók. A kérdéses esetleg csak az lehet, hogy ez a hagyomány a kezdeteknél és később mennyire képezte az azt közvetítő betelepülők, mint a helyi lakosság értékrendjét. A válasz az, hogy ez a hatás már korán része lett a baltikumi népek kultúrjának (a többi kulturális elemhez, az építészethez, a mesterségekhez, a magatartási normákhoz stb. hasonlatosan) és ennek megfelelően fejlődött tovább napjainkig, amit az is mutat, hogy sok középkori és későbbi címer* kontinuitása a napjainkig is kimutatható a kommunális heraldikában.

Egyes címerek több intézmény címerének az alapjául is szolgáltak. Így pl. az Észtország címerében látható három leopárd (lépő-szembenéző oroszlán), mely az Észak-Észtországot 1219-ben elfoglaló II. Valdemár dán király címeréből származik (ahol három lépő, de nem szembenéző oroszlán látható), megtalálható a dán uralom központját jelentő Reval (Tallin) nagycímerében (azután is, hogy 1346-ban a dánok a területet átengedték a Német Lovagrendnek), a Harria és a Viru Lovagság (Ritterschaft), a svéd Észt Hercegség (1561-1721), a baltikumi német nemesek által alapított Észt Lovagság tartomány (Estländische Ritterschaft, 1584-1920), az oroszországi Észt Kormányzóság (1721-1917) és az észt országgyűlés (Riigikogu 1925-1940) címerében.

Észtország címerét 1940-ben a szovjetek betiltották és helyette az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság „címerét“ és zászlóját vezették be. Mindenkit üldöztek és bebörtönöztek, aki a hagyományos észt jelképeket és színeket* használta. Ezeket csak 1990. augusztus 7-én lehetett felújítani. Ugyanez érvényes a másik két balti államra is. A Szovjetunió többi területéhez hasonlóan 1940-ben itt is bevezették a szovjet típusú jelképeket, amelyeknek semmi közük sem volt a nemzeti hagyományokhoz, ezért az adott népek nem is érezték azokat a magukénak és rögtön megszabadultak tőlük, amint arra lehetőségük nyílt.

A két világháború között a lett heraldikai bizottság igyekezett elejét venni annak, hogy a kommunális címerek túlságosan is uniformizáltak legyenek, amikor sok település akart tölgyágat, kardokat stb. helyezni a pajzsára. Ennél fogva minden települési címer valamilyen módon ma is különbözik a többitől. Így pl. Sabile címerében a szőlőfürt azt fejezi ki, hogy ez a legészakibb európai pont, ahol a szőlő még megterem. Alūksne címerében a könyv arra emlékeztet, hogy itt készült az első lett bibliafordítás. Emellett a pajzsok szimbólumkészlete is nagyon egyszerű (ami a másik két balti államra is érvényes), mindenki számára jól érthető, ami megfelel az élő heraldika címerszemléletének is, és ezzel a legtisztább heraldikai hagyományt követi. 1930-1938 között azonban túlságosan is nagy teret adtak az olyan grafikusművészeknek, akik nem voltak tagjai a heraldikai bizottságnak, ez pedig nem vált előnyére az általuk létrehozott címerek heraldikai színvonalának. Így pl. az egyik 1937-es a bizottsági jegyzőkönyv szerint megengedték, hogy Strenči címerében az ősi lett csatabárdokat (āvas) ábrázolja, a címer színét pedig a művészre hagyták. 1938. október 21-én az államelnök jóváhagyta a 20 utolsó önkormányzati és a 14 fennmaradó megyecímert, ami után a heraldikai bizottság tevékenysége szünetelt. 1923-1939 között a bizottság létrehozta, központosította, integrálta és stilisztikailag egyesítette a lett önkormányzati, megyei és regionális heraldikát. (Vö. areális heraldika**) Ezek nagyrészét csak a szovjet megszállás után állíthatták vissza.

A baltikumi heraldika valódi jellegét az 1990-es évek legelejétől fogva, a függetlenség kivívása után nyerte el, ami az új (települési) címerek megalkotását ileltően egy élő, nagyon ötletes és innovatív heraldikai gyakorlat képét vetíti elénk. Az észt címergyakorlaton talán a finn heraldika hatása is érezhető, akikkel az észtek hasonló nyelvet beszélnek. Kedvelik a hideg északi színkombinációkat, fémeket (kék, zöld, ezüst), viszonylag gyakori a fenyőágosztás és -mintázat. A lett kommunális heraldikában** előfordulnak az olyan különleges borítások is, mint a pikkely és az olyan újkeletű borítás is, mint a méhviaszforma. A litván nemesi címerek az egykori lengyel-litván únió miatt a lengyel heraldika elveihez igazodnak. A (régi) litván kommunális heraldika jellege inkább közép-európai, mint baltikumi. Több benne a páncélos vitéz, a katona, a lovas, a ló, a természetes ábrázolásmód, a (lövő)fegyver, a szentábrázolás, és kevés a mesteralak. Az állatok szarva között gyakran van kereszt, ami a korai magyar és részben a lengyel heraldikára is jellemző.

Intézmények

Riigikantselei sümboolikaosakond (a szimbolizmus államhivatala) Észtország kormánya mellett működik. 1991-ben hozták létre. Gyűjti az állami és helyi szimbólumokkal kapcsolatos forrásokat, felülvizsgálja és jóváhagyja a helyi önkormányzatok által készített heraldikai és vexillológiai jelképeket.

Latvijas Valsts heraldikas komisija (Lett Állami Heraldikai Bizottság) Az elnöki hivatal mellett működik. 1923-ban hozták létre. Ellenőrizte a városi és települési címerek létrehozását, és vizsgálta a helyi önkormányzatok által beküldött címereket és maga is alkothatott címereket. A bizottság csak 1988. november 17-én újíthatta fel a tevékenységét, az Észt SzSzK Legfelső Tanácsának határozata alapján. 1994. február 14-én kinyilvánították, hogy a szervezet helyreállítására, a lett elnök rendelete alapján fog sor kerülni, ami 1997. november 28-án történt meg, de a korábbi felépítését részben megváltoztatták. 2012. június 7-én az elnök aláírta azt a rendeletet, amely a bizottság illetékességi körét részletezi. Jelenleg 9 tagja van, akik tudományos jártassággal rendelkeznek a megfelelő tudományterületeken. A „heraldikai törvényt“ 2005. december 30-án fogadták el, amely részletezi a Bizottság tevékenységét (információs anyagok létrehozása, a címerek létrehozása, elbírálása, kutatások folytatása). A helyi önkormányzatokról szóló 1994-es törvény értelmében az önkormányzatoknak joga van saját jelképeket létrehozni, a Bizottság egyetértése mellett. A kitüntetéseket, érdemjeleket, azok szalagjait, rajzait, okleveleit a Bizottság elnöke bírálja el. A Bizottság fogalkozik a zászlók elkészítésével, jóváhagyásával, jogi szabályozásával is.

Lietuvos heraldikos komisijos (Litván Heraldikai Bizottság). 1990-ben, a függetlenség visszaállításakor hozták létre. Cím: Vilnius, Simono Daukanto a. 3 Litvánia elnöki hivatalában (kancelláriájában) működik, az államelnök felügyelete alatt. Kilenc tagja van, az elnököt 6, a helyettesét 5 évre választják. A tagoknak egyetemi végzettséggel és legalább három évnyi heraldikai vagy egy ehhez közeli tudományterületen kell gyakorlattal rendelkezniük. Célja az egységes litván heraldikai rendszer kialakítása. Tevékenységét a litván kormánnyal, az önkormányzati intézményekkel és ügynökségekkel, valamint a jogtudományi, oktatási és kutatási intézetekel, és a köztisztviselőkkel koordinálja, akiknek a törvény értelmében joguk van saját történeti és új címereket, zászlókat, címeres pecséteket és más heraldikai jelképeket használni és létrehozni. A Bizottság foglalkozik a heraldikai kérdések általános szabályozásával, a litván heraldikai hagyományok, valamint a nemzetközi tapasztalatok és tudományos címertani folyamatok figyelembe vétele mellett. Lefekteti a címerekkel, zászlókkal, heraldikai jelképekkel, hivatalos pecsétekkel kapcsolatos szabályokat. Elősegíti a heraldikai jelképekkel összefüggő ismeretterjesztést. Részt vesz az új címerek létrehozásában, jóváhagyásában, felügyeli a címerek, zászlók, heraldikai jelképek, hivatalos pecsétek használatát. Gyűjti a címereket, és jóváhagyott jelképeket, biztosítja ezek védelmét, gyűjti és kutatja az írásos és ikonográfiai forrásokat. Egyaránt gyűjti és kutatja a litván és a külföldi heraldikai anyagot. Tanácsot ad a történetileg hű címerek, zászlók, heraldikai jelképek, hivatalos pecsétek visszaállításához, propagálásához. Metodológiai segítséget nyújt a címerek, zászlók, heraldikai jelképek, hivatalos pecsétek létrehozói és kutatói számára.

Szervezetek

Észt:

Eesti Genealoogia Selts (Észt Genealógiai Társaság), 1990-ben hozták létre. Cím: Pk 4419, 10511 Tallinn www.genealoogia.ee

Lett:

Dags' Latvian Genealogy Page (a Federation of East European Family History Societies által működtetett amerikai honlap) feefhs.org/links/Latvia/dags.html

Litván:

Lietuvos genealogijos ir heraldikos draugijos (Litván Genealógiai és Heraldikai Társaság) 2009-ben hozták létre

Lietuvos bajorų karališkoji sąjunga (A Litván Nemesség Királyi Úniója), 1994-ben hozták létre. Korábbi nemesi szervezetek már 1928-1940 között is léteztek www.lbks.lt

Kilmingųjų susivienijmas (A Nemesek Társasága) Cím: Gėlių g. 49, Ringaudai, LT-53336 Kauno

Kilmingųjų palikuonių bendrija (A Nemesség Leszármazóinak Közössége) Cím: Laisvės pr. 60, 10150 Vilnius

Lithuanian Global Genealogical Society (az Egyesült Államokban működő litván genealógiai portál. 1999-ben hozták létre www.lithuaniangenealogy.org

Kiadványok

Észt:

Eesti Ajalooarhiiv (a tartui egyetem történettudományi folyóirata)

Põlvnemislugu (az Észt Genealógiai Társaság tallini részlegének lapja), 1997-ben indult

Sugupuulane (az Észt Genealógiai Társaság tartui részlegének lapja), 1998-ban indult

Genealogus (az Észt Genealógiai Társaság Viljandi-i részlegének lapja), 1998-ban indult

Lett:

Jahrbuch für Genealogie, Heraldik und Sphragistik (német nyelvű genealógiai, heraldikai és szfragisztikai évkönyv, az egykori Kurländischen Gesellschaft für Literatur und Kunst kiadásában, Mitau: 1894-1930)

Latvijas Vēstures Institūta žurnāls (a Lett Történeti Intézet lapja, 1937-1940)

Геральдика Латвии (orosz nyelvű litván internetes heraldikai portál) www.heraldika.lv

Litván:

Lietuvos istorijos metraštis (Litván Történeti Évkönyvek)

Numizmatika (a Litván Nemzeti Múzeum folyóirata)

Istorijos šaltinių tyrimai (történettudományi folyóirat)

Lietuvos bajoras (a Lietuvos bajorų karališkoji sąjunga kiadványa)

Irodalom

Észt:

Rudolf Freiherrn v. Ungern-Sternberg: Nachrichten über das Geschlecht Ungern-Sternberg.

Th. 2, Stammtafeln und Urkunden. IV. B, Urkunden aus schwedischer Zeit; aus authentischen Quellen gesammelt von Rudolf Freiherrn v. Ungern-Sternberg zu Birkas; Im Auftrage der Familie revidirt und ergänzt von C. Russwurm,... Reval, 1875

O. Greiffenhagen: Die Wappen Revals. [Riga, 1913; Reval, 1914]
Maakondade vapid : Lisad Riigivanema 5. veebruari 1937 otsustele nr. 50-60

[Tallinn, 1937]

Nils G. Bartholdy – Toomas Tamla – Kai Hørby – Toomas Riis: 1219. Dannebrog og

Estland. Roskilde, 1992 (dánul)

Artur Taska: Eesti vapp. Su üle Jumal valvaku... Tallinn, 1993
Tiit Saare: Eesti mõisnike vapid. Tallin, 2006
Uő.: Eesti lipp, Eesti vapp. 2005 (vexillológia és címertan)
Uő.: Eesti omavalitsuste taskuentsüklopeedia: illustreeritud temaatiline ülevaade

omavalitsuste ajaloost ja sümboolikast. Talin, 2013

Uő.: Lipud ja värvid: õhtumaise lipu lugu. Tallin, 1993 (vexillilógia)
Uő.: Lipud enne ja nüüd. Tallin, 1998 (vexillológia)
Uő.: Sümboolikaleksikon. Tallin, 2001
Tiiu Oja – Eero Medijainen: Eesti vapid ja lipud: 16. sajand-1940. Eesti Ajalooarhiiv 1993
Märten Veskimäe: Riigi sümboli otsingu analüüs: bakalaureusetöö. Tartu Ülikool, 2014
Paul Eduard Damier – Ando Pajus: Eestimaa rüütelkonna vapiraamat. Tallinn, 2007
Johann Heinrich Felicius: Eestimaa aadelkonna vapiraamat. Das Wappenbuch des

estländischen Adels. Гербовник дворянства Эстляндии. Armorial of the Estonian nobility. [fakszimile] Tallinn, 2007

http://www.ngw.nl/heraldrywiki/index.php?title=Civic_Heraldry_Literature

http://www.hubert-herald.nl/INHOUD.htm

Lett:

Imants Lancmanis: Heraldika. Rīga, 2007
David Schabert: Vollstaendiges Wapenbuch des Kurlaendischen Adels: unter Aufsicht der für

die Bearbeitung der ritterschaftlichen Genealogien niedergesetzten Kommission. Mitau, 1840-1856

Katalog der Heraldischen Ausstellung zu Mitau 1903. Mitau, [1903]
C. Mettig: Die Entwickelung des Wappens der Stadt Riga. Mitau, 1908
Latvijas pašvaldību ģerboņi. Riga, 1931
Vilnis Purēns. Latvijas ģerboņu grāmata. Rīga, 1993
Gunārs Kurlovičs – Andris Tomašūns: Latvijas vēsture vidusskolai. Rīga, 1999
Sigita Šnē: Municipālās heraldikas veidošanās un attīstība Latvijā 13.-20. gs.: promocijas

darbs. Rīga, 2011

http://www.hubert-herald.nl/INHOUD.htm

Litván:

Vossberg, F. A.: Collection de Sceaux el Cachets du moyen age polonias, Lithuaniens,

silesiens, pomeranies et prussiens. Berlin, 1854

Jan Obst: Herbarz litewski. Herby miast. Litwa i Ruś. Wilno, 1912
Lietuviu heraldika. Pedas 1, Šviesiausias Kunigaikštis Jonas Gediminas-Beržanskis-

Klausutis. Kaunas, 1930

Gumowski, M.: Pieczecie Ksiaizat Litewskich. Ateneum Wilenskie, (7.) 1930/3-4.
Edmundas Antanas Rimša: Heraldika. Iš praeities į dabartį. Vilnius, 2004 (angol fordítása:

Heraldry: Past to present. Vilnius, 2005)

Uő.: Kauno miesto herbas XV–XX a. Vilnius, 1994
Uő.: Lietuvos Didžiosios Kunigaikštystės miestų antspaudai. Vilnius, 1999
Uő.: Lietuvos heraldika. Vilnius, I–II. 1998–2004
Uő.: The Heraldry of Lithuania. Vilnius, 1998
Lietuvos miestų istorijos šaltiniai. Vilnius, I–II. Szerk.: Zigmantas Kiaupa – E. Rimša,

1988–1992

Algirdas Baliulis – Romualdas Firkovičius – E. Rimša: Lietuvos Metrika. Knyga Nr. 556:

(1791–1792); Viešųjų reikalų knyga 35. Vilnius, 2005

Juozas Galkus: Lietuvos Vytis. The Vytis of Lithuania. Vilnius, 2009
Vytis: istorija ir daile: Lietuvos vardo paminejimo tukstantmeciui skirta paroda. The Knight:

history and art: exhibition to mark the Millennium of Lithuania. Kaunas, 2009

М. Е. Бычкова: Русско-литовская знать XV-XVII веков: источниковедение, генеалогия,

геральдика. Москва, 2012

http://www.ngw.nl/heraldrywiki/index.php?title=Civic_Heraldry_Literature

http://www.hubert-herald.nl/INHOUD.htm

Baltikumi nemesség:

August Wilhelm Hupel: Nordische Miscellaneen. T. 15/17, Materialien zu einer

liefländischen Adelsgeschichte, nach der bey der letzten dasigen Matrikul-Commission angenommenen Ordnung : nebst andern kürzern Aufsätzen. Riga, 1788

J. Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch. Bd. 3. Abth. 11, Der Adel der

russischen Ostseeprovinzen. T. 1, Die Ritterschaft. Bd. 2, Edelleute: Hertell –

Zoritsch; Nachträge und Berichtigungen, bearbeitet von M. Gritzner. Nürnberg, 1896
J. Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch. Bd. 3. Abth. 11, Der Adel der

russischen Ostseeprovinzen. T. 1, Die Ritterschaft. Bd. 1, Fürsten, Grafen, Barone und Edelleute: Adamowicz – Heringen, in Verbindung mit Mehreren neu herausgegeben und mit historischen, genealogischen und heraldischen Notizen, begleitet von Otto Titan von Hefner, bearbeitet von M. Gritzner. Nürnberg, 1896

J. Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch. Bd. 3. Abth. 11, Der Adel der

russischen Ostseeprovinzen. T. 2, Der nichtimmatrikulirte Adel. Bearbeitet von M. Gritzner Nürnberg, 1901

Сергей Николаевич Тройницкий: Гербовые девизы русского, польского, финляндского и

прибалтийского дворянства. С.-Петербург, 1910 (orosz, lengyel, finn, baltikumi nemesség)

Patrick von Glasenapp: Baltisches Wappenbuch. Armorial Balte. Baltic armorial. Alling,

1980

Wapenbuch des Curländischen Adels gesammlet und zum Druck befördert von Johann

Eberhard Neimbts. München, 1982

Beitrag zur baltischen Wappenkunde: die Wappen der bürgerlichen und im Lande nicht

immatrikulierten adligen Familien der früheren russischen Ostseeprovinzen Liv-, Est- und Kurland (jetzt Lettland und Estland) mit einer kurzen Einführung. Riga, 1994

Studien zu Herkunft und Geschichte der baltischen Familien Kuppfer, von Ertzdorff-Kupffer

und von Ertzdorff / von Xenia v. Ertzdorff-Kupffer. In: Verbindung mit der Deutsch- Baltischen Genealogischen Gesellschaft, Darmstadt, herausgegeben von Berndt Hamburg, 2000

Külső hivatkozások

https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Coats_of_arms_of_Russian_noble_families