Heraldikai lexikon/Baltikumi heraldika

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Baltikumi heraldika, a három mai balti állam, Észtország, Lettország és Litvánia területére kiterjedő heraldikai rendszer. Bizonyos értelemben ide sorolható volna a Német Lovagrend által meghódított poroszok, egy mára már kihalt balti nép területe, a későbbi Kelet-Poroszország is, de ez inkább a német heraldika részét képezi, és nincs külön baltikumi heraldikai jellegzetessége sem. A terület együttes kezelését elsősorban az indokolja, hogy egykoron létezett egy (főként német eredetű) baltikumi nemesség, noha a három balti állam területi hovatartozása a 20. század végéig rendkívül nagy változásokat ért meg (dán, svéd, német, lengyel, orosz). Ezek közül a legjelentősebb a német etnikai és kulturális hatás volt, ami a heraldikára is érvényes.


A baltikumi heraldika története[szerkesztés]

A balti államok legfontosabb közös jellemzője, hogy a nyugati kultúrát képviselő katolikus, illetve protestáns vallás régiójához tartoztak, akkor is, amikor a területüket a 18. században Oroszországhoz csatolták. Ennek megfelelően már kezdetektől fogva itt is jelen lehetett a lovagi kultúra és a vele együtt járó heraldikai gyakorlat.

Az észtek sokáig pogányok maradtak, akiknek a meghódítása így ürügyet szolgáltatott különféle német lovegrendek számára (Kardtestvérek Rendje, Német Lovagrend). 1193-ban III. Celesztin pápa hirdetett keresztes hadjáratot a megtérítésükre. Azok számára, akik keresztes hadba vonultak, a pápa lehetővé tette, hogy válasszanak, a Szentföldre vagy a Baltikumba akarnak-e menni. Ennek jeleként az utóbbiak is keresztet viselhettek a köpenyükön, tehát ők is valódi keresztesek voltak. Észak-Észtország 1204-1346 között Dániához tartozott, amikor azonban a lakosság fellázadt a dán uralom és a német telepesek ellen. Közben több város is csatlakozott a Hanza Szövetséghez. A dán uralom nyomot hagyott az észt heraldikán is. Reval (melyet a dánok 1219-ben alapítottak, 1918-tól a neve Tallin) kiscímerében a dán kereszt (Danneborg kereszt) és Észtország címerében a három oroszlán* közvetlenül a dán zászlóból, illetve címerből származik. A reformáció a Német Lovagrend közreműködésével gyorsan terjedt. Az 1561-es livóniai háborúban a mai Észtország északi területe Svédországhoz került, a déli rész pedig az 1580-as években átmenetileg a lengyel-litván konföderáció uralma alá jutott. 1625-ben a teljes terület svéd uralom alá került. Közigazgatásilag az északi észt tartományra, valamint a déli livóniai részre osztották (a mai Dél-Észtország és Észak-Lettország területe). 1632-ben Dorpatban (1918 óta Tartu) nyomda és egyetem létesült („régi szép svéd idők“ az észt történetírásban). A nagy északi háborúban a svédek elvesztették Észtországot (1710), de az uralkodó osztály és a felső középosztály továbbra is német maradt. Az 1890-es években erős oroszosítás kezdődött. 1918-1940 között az ország átmenetileg független volt, majd a Szovjetunió felbomlásának részeként 1991-ben kinyilvánította a függetlenségét. 1919-1925 között vita folyt arról, hogy a hagyományos címeren* alapuló észt államcímert használják-e, melyet a kritikusok a balti németek jelképének tartottak, vagy pedig egy „észt jellegű“ új címert hozzanak létre. Végül győzött a történeti kontinuitás elve, melyet 1990-ben is jóváhagytak. A következő évben Észtország függetlenné vált. Az államcímerrel együtt az 1930-as évekből való települési és megyecímereket* is visszaállították.

A mai Lettország területe sokáig Livónia néven volt ismert és a 13. századtól a Kardtestvérek Rendje befolyása alatt állt, melyet lübecki és brémai kereskedők hoztak létre 1202-ben (mint a Templomos Rend egyik ágát), a pogány balti törzsek leigázására. Ők meg is kezdték a porosz, lett, kúrs, lív, észt területek meghódítását, de a céljuk inkább a zsákmányszerzés volt, mint a hittérítés, és súlyos visszaéléseket követtek el. Legyőzték az oroszokat és megtámadták a kikeresztelkedett kúr királyt, Lamekinust is. A középkori Livónia hivatalos neve Terra Mariana volt, melyet 1207-ben hoztak létre, mint keresztes államot, a Német-Római Birodalom egyik fejedelemségeként. III. Ince pápa* azonban 1215-ben közvetlenül a Szentszék alá tartozó területnek nyilvánította. A mai Észtország és Lettország területét ekkor fejedelemségekre osztották (észt hercegség: a dán királyé; rigai érsekség; kurlandi püspökség; dorpati püspökség; Ösel-Wiek püspökség; a Kardtestvérek Rendjének katonai igazgatása). Az 1236-os saulei csatában a rend döntő vereséget szenvedett a dánok által támogatott lettektől és litvánoktól (a szamogétáktól, akik csak 1413-ban vették fel a kereszténységet, utolsóként Európában). A maradványai 1237-ben egyesültek a Német Lovagrenddel, de és Livóniai Rendként megtartották az autonómiájukat. 1282-ban Riga (melyet 1201-ben alapítottak), majd több más város csatlakozott a Hanza Szövetséghez, melyek a nyugati kereskedelem és kulturális kapcsolatok fontos gócpontjai lettek. 1410-ben a Német Lovagrend a grünwaldi csatában vereséget szenvedett a lengyelektől. 1561-ben a Terra Mariana megszűnt létezni. Az északi területek Svédországé lettek és észt hercegséggé váltak, a déli területek pedig a litván nagyhercegséghez, vagyis a lengyel-litván unióhoz kerültek. Gotthard Kettler, a Livóniai Rend utolsó mestere ezen terület egy részén létrehozta a formális lengyel függőség alá tartozó kurlandi és semigallai hercegséget (Mitau, a mai Jelgava fővárossal), ami a terület virágkorát jelentette a 17. században. Az unokája, Jacob Kettler uralkodása alatt Kurland gyarmatokat (néhány telepet) létesített a Karib-térségben és Afrikában (Tobagon 1637-1666 és Gambiában 1651-1664). A mai lett címerben Kurlandot és Semigallát vörös oroszlán jelképezi, amely először 1569-ben jelent meg az uralkodó herceg címerében. Vidzeme és Latgala (Kelet-Lettország) területét egy oroszlánfejű legendás ezüst szárnyas lény (griff) jelképezi, amely 1566-ban bukkant fel elsőként, amikor a terület lett fennhatóság alá került. A svéd-lengyel háború (1600-1611) után Észak-Livónia svéd uralom alá került, melynek fővárosa a teljes svéd birodalom legnagyobb városa, Riga lett. A nagy északi háborút lezáró 1710-es béke értelmében Lettország területe is orosz uralom alá került, de mind a három balti tartomány megtartotta a saját helyi törvényeit, a németet, mint hivatalos nyelvet és a helyi parlamentet (Landtag). Nagy Péter cár a béke feltételei között megígérte a balti német nemesség jogainak a megtartását és nagyrészt fenntartotta a korábbi svéd reformokat is. Komolyan elgondolkodott azon is, hogy Oroszország fővárosát Rigába helyezi át, melynek kikötője a 20. század elejére a legnagyobb orosz kikötő lett. Ezt követően 1991-ig Lettország történelme ugyanaz volt, mint Észtországé. Az első világháború után elnyert függetlenség idején a lett kormány 1923-ban kiadta a címerekről és a helyi önkormányzatokról szóló törvényt, mely létrehozta a lett heraldikai bizottságot is. Ez csak 1988-ban újíthatta fel a tevékenységét. (Lásd alább.)

A két előbbi országtól némileg különbözik Litvánia története. Litvániának saját nemessége is létezett, míg a másik két országban a helyi nyelvet beszélő bennszülött népességet elsősorban a parasztság képviselte. A litván nemesi címerek azonban nagyrészt megfelelnek a lengyel heraldika elveinek. Litvánia neve először az 1009-ből való Quedlinburgi évkönyvben fordul elő, mint a Kijevi Nagyfejedelemség része. A 13. század közepén Mindaugas fejedelem több kis államalakulatot egysített és felvette a nagyfejedelem címet, sőt IV. Ince pápa (1243-1254) bullájával létrehozta a litván királyságot és Mindaugast 1253-ban litván királlyá koronázták, miután 1251-ben megkeresztelkedett. A többi balti területtel ellentétben Litvániának sikerült ellenállnia a Német Lovagrend** hódításának. Gediminas nagyfejedelem (1316-1341/42) uralkodása alatt regionális nagyhatalommá vált. 1332-ben Vilnius lett a főváros. A 14-15. században a tatár terjeszkedést kihasználva nagy területeket foglaltak el a mai Fehéroroszország, Ukrajna és Oroszország részeiből és a területe ideiglenesen a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt ki, amivel Európa legnagyobb állama lett. Az ország sokáig pogány maradt, illetve a kereszténység mellett a pogány hitet is gyakorolták. A Nagy Lajos magyar király is több (keresztes) hadjáratot vezetett ellenük (1344, 1352, 1354, 1377). A meghódított területek szláv népessége erős hatással volt a litvánokra. A vezető réteg egy része orthodox hitre tért, a hivatali és egyházi életben a szláv nyelvet (a rutént, az óegyházi szláv változatát) használták, ami a litvánok elszlávosodásának veszélyével fenyegetett. A helyzet 1386-ban változott meg, amikor Jagelló (Jogaila) nagyfejedelem és vele együtt az ország felvette a római katolikus hitet, valamint feleségül vette Nagy Lajos magyar király lányát, Hedviget, amivel II. Ulászló néven megszerezte a lengyel trónt.

Litvánia államcímerét is a 14. század végén vezették be. Először 1366-ban fordul elő Algirdas nagyfejedelem pecsétjén. A Tobolszki krónika szerint a lovas Narimantas (1300-1348) herceg, Gediminas nagyfejdelem második fiának a jelképe volt, és lovas látható a legkorábbi litván pénzeken is, a 14. század utolsó negyedéből (Gediminas idejéből). Egyes vélemények szerint Litvánia címere a fent említett házasságkötés hatására alakult ki a lovassal, aki egy kettős keresztes pajzsot tart, amely Hedvig magyar királyi hercegnőt jelképezi. A lovas címer neve (hasonlóan a lengyel heraldika eljárásához, ahol minden nemesi címernek egy-egy nevet adnak) vytis, aminek értelme ‘küldönc, lovag‘. A vyt ige azonban litvánul ‘üldöz, sietve követ, hogy megelőzze‘, ami alapján a címer* elnevezését ‘üldöző’ként is lehetne értelmezni. Az sem lehetetlen, hogy ebben a névben a magyar vitéz* ‘lovag‘ szó rejlik, hiszen a házasságban* résztvevő egyik fél magyar volt, akinek a jelképe ott van a lovas pajzsán, a magyar heraldikában pedig népszerű volt a lovas címerkép, és gyakori az Árpád-kori magyar királyok pénzein is. A litvánban ennek a névnek az eredete nem világos és kezdetben a litván címert is más néven nevezték. (Lásd alább.) A lovas pajzson először Jogaila 1386-os vagy 87-es pecsétjén jelenik meg, majd Vytautas 1401-es pecsétjén látható. A 15. században ez lett a litván nagyfejedelemség és a vilniuszi fejedelemség jelképe, mely az előbbi központi régióját képviselte.

A címer legkorábbi elnevezése ismeretlen, majd a(z óegyházi szláv nyelvű) Litván statútumok (1529-1588) a Pogonia (Pahonia, be: Паго́ня [Pagónya], pl: Pogoń) névvel illetik. Litvánián kívül a Pogonia (litvánul vytis) volt a címere a Belorusz Demokratikus Köztársaságnak (1918-1919) és a Belorusz Köztársaságnak (1991-1995) is. (Vö. belorusz heraldika)

A házasság által létrejött a 400 évig tartó lengyel-litván unió, a keleti szláv hatás csökkent és az ország Európa nyugati kulturális szférájához csatlakozott. A 15. században lengyel mintára kiépült a litván állami és társadalmi intézményrendszer. Az 1410-es grünwaldi csatában az egyesült lengyel-litván hadsereg legyőzte a Német Lovagrendet. A 15. századtól kezdve azonban a Litván Nagyfejedelemség területe egyre jobban zsugorodni kezdett. Az 1558-1583-as livóniai háborúban Litvánia csak a lengyel fegyveres támogatásnak köszönhette a teljes felmorzsolódást. Ennek ára az 1569-ben megkötött lublini unió volt, amely a két ország egyesülését jelentette. Azonban Litvánia továbbra is megtartotta több korábbi intézményét (önálló államigazgatás, kormány, kincstár, hadsereg). 1579-ben Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem* egyetemet hozott létre Vilniusban. A lublini únió egészen Lengyelország felosztásáig állt fenn (1772-1795), amikor a keleti lengyel területekkel együtt Litvánia is Oroszországhoz került. A területét elválasztották Lengyelországtól és közvetlenül Oroszországhoz csatolták. A 19. századi nemzeti ébredés idején és a 20. század első felében Litvánia vytis lovasa a közvélekedésben olyan vitéz lett, aki az idegen megszállókat üldözi ki az országból. 1918-1940 között Litvánia ideiglenesen független lett, majd szovjet megszállás alá került. A nemzeti jelképeket betiltották és a sztálini politika eredményeképp Baltikumból többszáz ezer embert deportáltak Szibériába és munkatáborokba, valamint többszáz ezer oroszt telepítettek be a Baltikumba. A vytist csak 1988-ban legalizálták. Litvánia 1990-ben vált önállóvá és ezzel együtt a háború előtti (állami) szimbólumait is visszaállította, majd 1991-ben a heraldikai bizottság javaslatai alapján Arvydas Každailis (1939- ) grafikusművész új tervét fogadták el. Elvetették a két világháború közti romantikus hagyományokat és a litván nagyfejedelemség időszakába tértek vissza, amikor a régi színezést visszaállították.

A baltikumi heraldika jellege[szerkesztés]

A fentiekből következően a heraldika kezdeti elemei, az egyéb kulturális hatásokkal együtt, kívülről érkeztek a Baltikum területére. Elsősorban a német lovagrendek, a német eredetű nemesség, a Hanza Szövetség, a lengyel, dán, svéd és kis részben a magyar állam közvetítésével. Az orosz hatás csak másodlagos volt, mert a heraldika magában Oroszországban is csak közvetett módon érvényesült. Így pl. a Hanza Szövetség ezüst-vörös zászlójának elemei (amely Lübeck címeréből származik) megtalálhatók a szövetséghez tartozó egyes városok zászlóiban. A Német Lovagrend, a Kardtestvérek Rendje, majd a Livóniai Lovagrend keresztjei is előfordulnak egyes zászlókon és címereken.

A Baltikum tehát egy elsődleges, nagyon fejlett heraldikai jelképrendszert kapott, a heraldika első vonalába tartozó hagyományhoz csatlakozhatott, és a legkorábbi címerek ezen a területen már a 13. század legelejétől fogva megtalálhatók. A kérdéses esetleg csak az lehet, hogy ez a hagyomány a kezdeteknél és később mennyire képezte az azt közvetítő betelepülők, mint a helyi lakosság értékrendjét. A válasz az, hogy ez a hatás már korán része lett a baltikumi népek kultúrjának (a többi kulturális elemhez, az építészethez, a mesterségekhez, a magatartási normákhoz stb. hasonlatosan) és ennek megfelelően fejlődött tovább napjainkig, amit az is mutat, hogy sok középkori és későbbi címer* kontinuitása a napjainkig is kimutatható a kommunális heraldikában.

Egyes címerek több intézmény címerének az alapjául is szolgáltak. Így pl. az Észtország címerében látható három leopárd (lépő-szembenéző oroszlán), mely az Észak-Észtországot 1219-ben elfoglaló II. Valdemár dán király címeréből származik (ahol három lépő, de nem szembenéző oroszlán látható), megtalálható a dán uralom központját jelentő Reval (Tallin) nagycímerében (azután is, hogy 1346-ban a dánok a területet átengedték a Német Lovagrendnek), a Harria és a Viru Lovagság (Ritterschaft), a svéd Észt Hercegség (1561-1721), a baltikumi német nemesek által alapított Észt Lovagság tartomány (Estländische Ritterschaft, 1584-1920), az oroszországi Észt Kormányzóság (1721-1917) és az észt országgyűlés (Riigikogu 1925-1940) címerében.

Észtország címerét 1940-ben a szovjetek betiltották és helyette az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság „címerét“ és zászlóját vezették be. Mindenkit üldöztek és bebörtönöztek, aki a hagyományos észt jelképeket és színeket* használta. Ezeket csak 1990. augusztus 7-én lehetett felújítani. Ugyanez érvényes a másik két balti államra is. A Szovjetunió többi területéhez hasonlóan 1940-ben itt is bevezették a szovjet típusú jelképeket, amelyeknek semmi közük sem volt a nemzeti hagyományokhoz, ezért az adott népek nem is érezték azokat a magukénak és rögtön megszabadultak tőlük, amint arra lehetőségük nyílt.

A két világháború között a lett heraldikai bizottság igyekezett elejét venni annak, hogy a kommunális címerek túlságosan is uniformizáltak legyenek, amikor sok település akart tölgyágat, kardokat stb. helyezni a pajzsára. Ennél fogva minden települési címer valamilyen módon ma is különbözik a többitől. Így pl. Sabile címerében a szőlőfürt azt fejezi ki, hogy ez a legészakibb európai pont, ahol a szőlő még megterem. Alūksne címerében a könyv arra emlékeztet, hogy itt készült az első lett bibliafordítás. Emellett a pajzsok szimbólumkészlete is nagyon egyszerű (ami a másik két balti államra is érvényes), mindenki számára jól érthető, ami megfelel az élő heraldika címerszemléletének is, és ezzel a legtisztább heraldikai hagyományt követi. 1930-1938 között azonban túlságosan is nagy teret adtak az olyan grafikusművészeknek, akik nem voltak tagjai a heraldikai bizottságnak, ez pedig nem vált előnyére az általuk létrehozott címerek heraldikai színvonalának. Így pl. az egyik 1937-es a bizottsági jegyzőkönyv szerint megengedték, hogy Strenči címerében az ősi lett csatabárdokat (āvas) ábrázolja, a címer színét pedig a művészre hagyták. 1938. október 21-én az államelnök jóváhagyta a 20 utolsó önkormányzati és a 14 fennmaradó megyecímert, ami után a heraldikai bizottság tevékenysége szünetelt. 1923-1939 között a bizottság létrehozta, központosította, integrálta és stilisztikailag egyesítette a lett önkormányzati, megyei és regionális heraldikát. (Vö. areális heraldika**) Ezek nagyrészét csak a szovjet megszállás után állíthatták vissza.

A baltikumi heraldika valódi jellegét az 1990-es évek legelejétől fogva, a függetlenség kivívása után nyerte el, ami az új (települési) címerek megalkotását ileltően egy élő, nagyon ötletes és innovatív heraldikai gyakorlat képét vetíti elénk. Az észt címergyakorlaton talán a finn heraldika hatása is érezhető, akikkel az észtek hasonló nyelvet beszélnek. Kedvelik a hideg északi színkombinációkat, fémeket (kék, zöld, ezüst), viszonylag gyakori a fenyőágosztás és -mintázat. A lett kommunális heraldikában** előfordulnak az olyan különleges borítások is, mint a pikkely és az olyan újkeletű borítás is, mint a méhviaszforma. A litván nemesi címerek az egykori lengyel-litván únió miatt a lengyel heraldika elveihez igazodnak. A (régi) litván kommunális heraldika jellege inkább közép-európai, mint baltikumi. Több benne a páncélos vitéz, a katona, a lovas, a ló, a természetes ábrázolásmód, a (lövő)fegyver, a szentábrázolás, és kevés a mesteralak. Az állatok szarva között gyakran van kereszt, ami a korai magyar és részben a lengyel heraldikára is jellemző.

Intézmények[szerkesztés]

Riigikantselei sümboolikaosakond (a szimbolizmus államhivatala) Észtország kormánya mellett működik. 1991-ben hozták létre. Gyűjti az állami és helyi szimbólumokkal kapcsolatos forrásokat, felülvizsgálja és jóváhagyja a helyi önkormányzatok által készített heraldikai és vexillológiai jelképeket.

Latvijas Valsts heraldikas komisija (Lett Állami Heraldikai Bizottság) Az elnöki hivatal mellett működik. 1923-ban hozták létre. Ellenőrizte a városi és települési címerek létrehozását, és vizsgálta a helyi önkormányzatok által beküldött címereket és maga is alkothatott címereket. A bizottság csak 1988. november 17-én újíthatta fel a tevékenységét, az Észt SzSzK Legfelső Tanácsának határozata alapján. 1994. február 14-én kinyilvánították, hogy a szervezet helyreállítására, a lett elnök rendelete alapján fog sor kerülni, ami 1997. november 28-án történt meg, de a korábbi felépítését részben megváltoztatták. 2012. június 7-én az elnök aláírta azt a rendeletet, amely a bizottság illetékességi körét részletezi. Jelenleg 9 tagja van, akik tudományos jártassággal rendelkeznek a megfelelő tudományterületeken. A „heraldikai törvényt“ 2005. december 30-án fogadták el, amely részletezi a Bizottság tevékenységét (információs anyagok létrehozása, a címerek létrehozása, elbírálása, kutatások folytatása). A helyi önkormányzatokról szóló 1994-es törvény értelmében az önkormányzatoknak joga van saját jelképeket létrehozni, a Bizottság egyetértése mellett. A kitüntetéseket, érdemjeleket, azok szalagjait, rajzait, okleveleit a Bizottság elnöke bírálja el. A Bizottság fogalkozik a zászlók elkészítésével, jóváhagyásával, jogi szabályozásával is.

Lietuvos heraldikos komisijos (Litván Heraldikai Bizottság). 1990-ben, a függetlenség visszaállításakor hozták létre. Cím: Vilnius, Simono Daukanto a. 3 Litvánia elnöki hivatalában (kancelláriájában) működik, az államelnök felügyelete alatt. Kilenc tagja van, az elnököt 6, a helyettesét 5 évre választják. A tagoknak egyetemi végzettséggel és legalább három évnyi heraldikai vagy egy ehhez közeli tudományterületen kell gyakorlattal rendelkezniük. Célja az egységes litván heraldikai rendszer kialakítása. Tevékenységét a litván kormánnyal, az önkormányzati intézményekkel és ügynökségekkel, valamint a jogtudományi, oktatási és kutatási intézetekel, és a köztisztviselőkkel koordinálja, akiknek a törvény értelmében joguk van saját történeti és új címereket, zászlókat, címeres pecséteket és más heraldikai jelképeket használni és létrehozni. A Bizottság foglalkozik a heraldikai kérdések általános szabályozásával, a litván heraldikai hagyományok, valamint a nemzetközi tapasztalatok és tudományos címertani folyamatok figyelembe vétele mellett. Lefekteti a címerekkel, zászlókkal, heraldikai jelképekkel, hivatalos pecsétekkel kapcsolatos szabályokat. Elősegíti a heraldikai jelképekkel összefüggő ismeretterjesztést. Részt vesz az új címerek létrehozásában, jóváhagyásában, felügyeli a címerek, zászlók, heraldikai jelképek, hivatalos pecsétek használatát. Gyűjti a címereket, és jóváhagyott jelképeket, biztosítja ezek védelmét, gyűjti és kutatja az írásos és ikonográfiai forrásokat. Egyaránt gyűjti és kutatja a litván és a külföldi heraldikai anyagot. Tanácsot ad a történetileg hű címerek, zászlók, heraldikai jelképek, hivatalos pecsétek visszaállításához, propagálásához. Metodológiai segítséget nyújt a címerek, zászlók, heraldikai jelképek, hivatalos pecsétek létrehozói és kutatói számára.

Szervezetek[szerkesztés]

Észt:

Eesti Genealoogia Selts (Észt Genealógiai Társaság), 1990-ben hozták létre. Cím: Pk 4419, 10511 Tallinn www.genealoogia.ee

Lett:

Dags' Latvian Genealogy Page (a Federation of East European Family History Societies által működtetett amerikai honlap) feefhs.org/links/Latvia/dags.html

Litván:

Lietuvos genealogijos ir heraldikos draugijos (Litván Genealógiai és Heraldikai Társaság) 2009-ben hozták létre

Lietuvos bajorų karališkoji sąjunga (A Litván Nemesség Királyi Úniója), 1994-ben hozták létre. Korábbi nemesi szervezetek már 1928-1940 között is léteztek www.lbks.lt

Kilmingųjų susivienijmas (A Nemesek Társasága) Cím: Gėlių g. 49, Ringaudai, LT-53336 Kauno

Kilmingųjų palikuonių bendrija (A Nemesség Leszármazóinak Közössége) Cím: Laisvės pr. 60, 10150 Vilnius

Lithuanian Global Genealogical Society (az Egyesült Államokban működő litván genealógiai portál. 1999-ben hozták létre www.lithuaniangenealogy.org

Kiadványok[szerkesztés]

Észt:

Eesti Ajalooarhiiv (a tartui egyetem történettudományi folyóirata)

Põlvnemislugu (az Észt Genealógiai Társaság tallini részlegének lapja), 1997-ben indult

Sugupuulane (az Észt Genealógiai Társaság tartui részlegének lapja), 1998-ban indult

Genealogus (az Észt Genealógiai Társaság Viljandi-i részlegének lapja), 1998-ban indult

Lett:

Jahrbuch für Genealogie, Heraldik und Sphragistik (német nyelvű genealógiai, heraldikai és szfragisztikai évkönyv, az egykori Kurländischen Gesellschaft für Literatur und Kunst kiadásában, Mitau: 1894-1930)

Latvijas Vēstures Institūta žurnāls (a Lett Történeti Intézet lapja, 1937-1940)

Геральдика Латвии (orosz nyelvű litván internetes heraldikai portál) www.heraldika.lv

Litván:

Lietuvos istorijos metraštis (Litván Történeti Évkönyvek)

Numizmatika (a Litván Nemzeti Múzeum folyóirata)

Istorijos šaltinių tyrimai (történettudományi folyóirat)

Lietuvos bajoras (a Lietuvos bajorų karališkoji sąjunga kiadványa)


Irodalom[szerkesztés]

Észt:

  • Rudolf Freiherrn v. Ungern-Sternberg: Nachrichten über das Geschlecht Ungern-Sternberg.

Th. 2, Stammtafeln und Urkunden. IV. B, Urkunden aus schwedischer Zeit; aus authentischen Quellen gesammelt von Rudolf Freiherrn v. Ungern-Sternberg zu Birkas; Im Auftrage der Familie revidirt und ergänzt von C. Russwurm,... Reval, 1875

  • O. Greiffenhagen: Die Wappen Revals. [Riga, 1913; Reval, 1914]
  • Maakondade vapid : Lisad Riigivanema 5. veebruari 1937 otsustele nr. 50-60

[Tallinn, 1937]

  • Nils G. Bartholdy – Toomas Tamla – Kai Hørby – Toomas Riis: 1219. Dannebrog og

Estland. Roskilde, 1992 (dánul)

  • Artur Taska: Eesti vapp. Su üle Jumal valvaku... Tallinn, 1993
  • Tiit Saare: Eesti mõisnike vapid. Tallin, 2006
  • Uő.: Eesti lipp, Eesti vapp. 2005 (vexillológia és címertan)
  • Uő.: Eesti omavalitsuste taskuentsüklopeedia: illustreeritud temaatiline ülevaade

omavalitsuste ajaloost ja sümboolikast. Talin, 2013

  • Uő.: Lipud ja värvid: õhtumaise lipu lugu. Tallin, 1993 (vexillilógia)
  • Uő.: Lipud enne ja nüüd. Tallin, 1998 (vexillológia)
  • Uő.: Sümboolikaleksikon. Tallin, 2001
  • Tiiu Oja – Eero Medijainen: Eesti vapid ja lipud: 16. sajand-1940. Eesti Ajalooarhiiv 1993
  • Märten Veskimäe: Riigi sümboli otsingu analüüs: bakalaureusetöö. Tartu Ülikool, 2014
  • Paul Eduard Damier – Ando Pajus: Eestimaa rüütelkonna vapiraamat. Tallinn, 2007
  • Johann Heinrich Felicius: Eestimaa aadelkonna vapiraamat. Das Wappenbuch des

estländischen Adels. Гербовник дворянства Эстляндии. Armorial of the Estonian nobility. [fakszimile] Tallinn, 2007

http://www.ngw.nl/heraldrywiki/index.php?title=Civic_Heraldry_Literature

Lett:

  • Imants Lancmanis: Heraldika. Rīga, 2007
  • David Schabert: Vollstaendiges Wapenbuch des Kurlaendischen Adels: unter Aufsicht der für

die Bearbeitung der ritterschaftlichen Genealogien niedergesetzten Kommission. Mitau, 1840-1856

  • Katalog der Heraldischen Ausstellung zu Mitau 1903. Mitau, [1903]
  • C. Mettig: Die Entwickelung des Wappens der Stadt Riga. Mitau, 1908
  • Latvijas pašvaldību ģerboņi. Riga, 1931
  • Vilnis Purēns. Latvijas ģerboņu grāmata. Rīga, 1993
  • Gunārs Kurlovičs – Andris Tomašūns: Latvijas vēsture vidusskolai. Rīga, 1999
  • Sigita Šnē: Municipālās heraldikas veidošanās un attīstība Latvijā 13.-20. gs.: promocijas

darbs. Rīga, 2011

Litván:

  • Vossberg, F. A.: Collection de Sceaux el Cachets du moyen age polonias, Lithuaniens,

silesiens, pomeranies et prussiens. Berlin, 1854

  • Jan Obst: Herbarz litewski. Herby miast. Litwa i Ruś. Wilno, 1912
  • Lietuviu heraldika. Pedas 1, Šviesiausias Kunigaikštis Jonas Gediminas-Beržanskis-

Klausutis. Kaunas, 1930

  • Gumowski, M.: Pieczecie Ksiaizat Litewskich. Ateneum Wilenskie, (7.) 1930/3-4.
  • Edmundas Antanas Rimša: Heraldika. Iš praeities į dabartį. Vilnius, 2004 (angol fordítása:

Heraldry: Past to present. Vilnius, 2005)

  • Uő.: Kauno miesto herbas XV–XX a. Vilnius, 1994
  • Uő.: Lietuvos Didžiosios Kunigaikštystės miestų antspaudai. Vilnius, 1999
  • Uő.: Lietuvos heraldika. Vilnius, I–II. 1998–2004
  • Uő.: The Heraldry of Lithuania. Vilnius, 1998
  • Lietuvos miestų istorijos šaltiniai. Vilnius, I–II. Szerk.: Zigmantas Kiaupa – E. Rimša,

1988–1992

  • Algirdas Baliulis – Romualdas Firkovičius – E. Rimša: Lietuvos Metrika. Knyga Nr. 556:

(1791–1792); Viešųjų reikalų knyga 35. Vilnius, 2005

  • Juozas Galkus: Lietuvos Vytis. The Vytis of Lithuania. Vilnius, 2009
  • Vytis: istorija ir daile: Lietuvos vardo paminejimo tukstantmeciui skirta paroda. The Knight:

history and art: exhibition to mark the Millennium of Lithuania. Kaunas, 2009

  • М. Е. Бычкова: Русско-литовская знать XV-XVII веков: источниковедение, генеалогия,

геральдика. Москва, 2012

http://www.ngw.nl/heraldrywiki/index.php?title=Civic_Heraldry_Literature

Baltikumi nemesség:

  • August Wilhelm Hupel: Nordische Miscellaneen. T. 15/17, Materialien zu einer

liefländischen Adelsgeschichte, nach der bey der letzten dasigen Matrikul-Commission angenommenen Ordnung : nebst andern kürzern Aufsätzen. Riga, 1788

  • J. Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch. Bd. 3. Abth. 11, Der Adel der

russischen Ostseeprovinzen. T. 1, Die Ritterschaft. Bd. 2, Edelleute: Hertell –

  • Zoritsch; Nachträge und Berichtigungen, bearbeitet von M. Gritzner. Nürnberg, 1896
  • J. Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch. Bd. 3. Abth. 11, Der Adel der

russischen Ostseeprovinzen. T. 1, Die Ritterschaft. Bd. 1, Fürsten, Grafen, Barone und Edelleute: Adamowicz – Heringen, in Verbindung mit Mehreren neu herausgegeben und mit historischen, genealogischen und heraldischen Notizen, begleitet von Otto Titan von Hefner, bearbeitet von M. Gritzner. Nürnberg, 1896

  • J. Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch. Bd. 3. Abth. 11, Der Adel der

russischen Ostseeprovinzen. T. 2, Der nichtimmatrikulirte Adel. Bearbeitet von M. Gritzner Nürnberg, 1901

  • Сергей Николаевич Тройницкий: Гербовые девизы русского, польского, финляндского и

прибалтийского дворянства. С.-Петербург, 1910 (orosz, lengyel, finn, baltikumi nemesség)

  • Patrick von Glasenapp: Baltisches Wappenbuch. Armorial Balte. Baltic armorial. Alling,

1980

  • Wapenbuch des Curländischen Adels gesammlet und zum Druck befördert von Johann

Eberhard Neimbts. München, 1982

  • Beitrag zur baltischen Wappenkunde: die Wappen der bürgerlichen und im Lande nicht

immatrikulierten adligen Familien der früheren russischen Ostseeprovinzen Liv-, Est- und Kurland (jetzt Lettland und Estland) mit einer kurzen Einführung. Riga, 1994

  • Studien zu Herkunft und Geschichte der baltischen Familien Kuppfer, von Ertzdorff-Kupffer

und von Ertzdorff / von Xenia v. Ertzdorff-Kupffer. In: Verbindung mit der Deutsch- Baltischen Genealogischen Gesellschaft, Darmstadt, herausgegeben von Berndt Hamburg, 2000

Külső hivatkozások[szerkesztés]

https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Coats_of_arms_of_Russian_noble_families