Heraldikai lexikon/Kard
Névváltozatok:
pallos (Szendrei 1896. 95.), egynes szablya (Orbán Balázs Szf.leír. 1868. IX. Felvinc), kurta egyenes olasz kard (Szendrei 1896. 115.), ví-tőr, hüvelyéből kivont kard (Jakab-Szádeczky 1901. 275., 373.), gladius: kard, szablya, tö́r (Pápai/Bod 283.), clarus enſis: Fényes kard (uo. 117.), cæſio: vágás, cæſim & punctim: mind ſzúrva, mind vágva (uo. 89.), punctio, punctus: gyakás, szúrás, vulnus punctum acu: tö́ ſzúrás (uo. 509.), sicula: dákoska, kardotska (uo. 565.), spádé (TESz. III. 583.)
kardonfüggő (porte-épée) <kardbojt> (Staut 1834. 57.)
http://cskir.extra.hu/images/cikkek_udo/cikk_udo_006/cikk_udo_006.pdf
https://sk.pinterest.com/pin/139400550939248048/?lp=true
https://sk.pinterest.com/pin/261068109620128249/?lp=true
A kard részei: penge (lappal, vércsatornával vagy árkolással, éllel, heggyel), keresztvas (vagy kézvédő kosár), markolat, (néha) markolatgömb (kupak), (néha) kardzsinór (kardkötő [ArchÉrt. 1905. 193.]), kardbojt, hüvely, hüvelycsúcs, csúsztató (belül), hordkarikák.
A kard szimbolikája[szerkesztés]
A(z egyenes) kard az igazságosság jelképe. A kard a birtokosa kiemelkedő és szabad társadalmi státuszát jelképezte.
A biblikus tanításokban a lélek erejét mutatja, ugynakkor a szellemi küzdelem, a felemelkedés és a végső győzelem (ítélet) szimbólumává is lett. A kard Krisztus evangéliumának, a lélek üdvözüléséért vívott küzdelemnek és mennyei ítélkezéseknek szimbóluma. Nem pusztán fegyverként tekintettek reá, hanem szellemi erőként, a gonosz elleni harcokban a mennyei seregek eszközeként. A földi világban (mikrokozmosz) azonban a világi hatalom különféle kivetüléseként jelenik meg, amely mintegy tükörképe az égi törvényeknek (makrokozmosz) és azok betartatásának.
Szent Pál és Szent Péter apostolt, az egyház alapköveit a kezükben gyakorta könyvvel és karddal ábrázolják (Csíkdelne, Csíkrákos, Oklánd, Küküllőalmás, Marosszentanna), ami egyrészt a krisztusi tanítások hordozóiként, másrészt harcos térítőként mutatja őket. Az apostolok kezében látható kard a lelkekért való küzdelmet jelképezte (Ef 6,10–17.), mely szerint Isten fegyverzete között megtalálható a kard is: „Az idvesség sisakját is felvegyétek és a Léleknek kardját, amely az Isten beszéde.” (Ef 6,17.) A kard tehát a teremtő igét, a Logoszt és így egyúttal Krisztust jelképezi. Az ún. Maiestas Domini ábrázolásmódnál a mandorlában (mandula formájú dicsfény, mely a Krisztus Király körül látható) trónoló Krisztust gyakran ábrázolják kardokkal (Segesvár, Bögöz, Medgyes: Szent Margit templom, ahol a Megváltó szájából áramlanak ki a kardok, amely így a Szentírás tanításait és az ún. Pantokrátor, azaz mindenható és ítélkező Krisztus hatalmát testesíti meg). A kard és lélek kapcsolatának másik ábrázolása Szent Mihály arkangyal és a lélek megmérettetésének pillanata. A kard itt nemcsak a túlvilági hatalmat jelképezi, hanem magát a Törvényt és az igazságos Ítéletet (esetlegesen a büntetést), mely figyelmeztet az életünkben elkövetett bűnökre és annak következményeire. A lélek megmérettetésének szimbolikája az ókorból származik, amely képi ábrázolásokon is megjelenik (Tarpa [Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye]: egy kis templomtornyocska; Mohos (Felvidék) és Székelyderzs középkori falképein egy fiatal leány jelképezi a lelket a mérleg serpenyőjében).
A jogszolgáltatásban a kard már I. Szent István király törvényeiben is megjelenik: „Hogy a szilárd és makulátlan béke minden körülmények között megmaradjon a születésre nézve nagyobbak és a kisebbek között, bármilyen helyzetűek is legyenek, teljesen megtiltjuk, hogy bárki kardot rántson valaki sérelmére. Amit ha valaki ezután vakmerősége ösztönzésére megkísérelne, ugyanazzal a karddal veszejtsék el.” Szent László idejére a kard által elkövetett gyilkosság esetén az ítélet után tömlöcbe záratással (kis vagyon esetén szabadságának elvesztésével is) és vagyonának felosztásával bűnhődött a gyilkos. A vagyon kétharmadával kártalanították a megölt személy hozzátartozóit, egyharmad része maradt csak meg a gyilkos feleségének és fiainak. A vármegyék élén álló ispánok, később egyes szabad királyi városok és nemesek számára adományozott pallosjog (ius gladii) elnevezése a törvény által felruházott független bírói hatalomra utal. A kivégzések eszköze a hóhérpallos, azaz nagyméretű kard tehát lett. Az ispán vagy a bíróság a kard általi lefejezést (decapitatione) és bizonyos ügyekben párviadalt kötelezően rendelhette el, mint hűtlenség, felségárulás, pénzhamisítás, gyilkosság esetén.
Az istenítéleti párviadalok többségét karddal folytatták le. Egy kard értéke változó volt, egy időszakban húsz ökör ér tékével ért fel és csak a XV. századra lett elérhetőbb a gyártási folyamatok felgyorsulása miatt. A világi ítélkezések állandó kellékévé vált, annak felmutatása a hatalmat gyakorlók és végrehajtók, azaz a teljesen szabad emberek és nemesek kiváltsága volt.
A kard a szokásjogban is fontos szerepet töltött be. Werbőczy János Tripartituma, a régi szokások summázata szerint 1514-ben még élt annak emlékezete, hogy a magyar hadakat véres karddal, vagy véres tőrrel és tűzgyújtással hívták össze. Az első könyv 3. címének 2. törvénycikkelyétől kezdve a hunokra visszavezetett szokás így hangzik: „2. § […] amikor az egész közösséget egyenlően érdeklő dolgok merülnek fel, vagy a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunok lakása helyén és táborában vérbe mártott tőrt vagy kardot hordozzanak körül és hangozzék a hirdető szó, mondván: »Istennek szava és az egész közösségnek parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel, vagy amint teheti, a közösség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen.« 3. § Ezt a szokást a magyarok közt Szent István első magyar király, dicsőséges fejedelmünk és apostolunk atyjának, Géza vezérnek koráig sértetlenül fenntartották, amely szokás a hunok közül sokat örökös szolgaságra juttatott. 4. § Mert elhatározták és végezték, hogy az ily parancs áthágóit, hacsak helyes mentségét nem adják, pallossal kell kettévágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni.” Werbőczy a hadba hívás szertartását Kézai Simon Gesta Hungarorum című történeti munkájból vette át. Kézai mellett a Képes Krónika szövege is megemlíti a Torda-nembeli Kadart, aki a hagyomány szerint a seregek főbírája és a gonosztevők ítélője volt, ez alapján „kádári véres kardnak” is nevezték, tehát a legfőbb ítélkezésre jogosult személy fegyverét nevezték így. Az erdélyi hadak összehívására és a székelyek mozgósítására több hasonló forrást is ismerünk. Bonfini krónikájában olvashatjuk a véres kard körbe hordozását, amely eseményre 1448. március 18. és március 22. között kerülhetett sor. A véres karddal (cruento ense) történő általános mozgósítás (omnes publico edicto militare imperat) később is visszatér. A három erdélyi nemzet hadiszabályzatáról szóló, Mátyás király által megerősített 1463. évi rendelet X. pontja a székelyek régi szokásrendjét örökíti meg, amely szabályozta a hadra kelés és a mozgósítás egyéb elemeit. „A hadfelkelésre való összehívásuk vagy vérbe mártott karddal vagy székely ispánjuk vagy – amennyiben személye az ispánéval megegyezik – a vajda úr levelével történjen. Amikor azonban a szükség váratlan fölkelést kíván, valamennyi szék kapitánya dobokkal és száldobokkal és a Tűzhalomnak nevezett meghatározandó helyeken lévő farakások meggyújtása révén ejtse meg az összehívást, aki pedig erre nem jön el, a fejét veszítse.” A hadiszabályzat X. pontjában a tűzhalomnak nevezett helyeket (locis Tuzhalom vocatis) más forrásokban és a székely köztudatban lármafának nevezik. Az ősi lármafák helyeit még az első katonai felmérés (1769–1773) térképe is megőrizte, Allarm Hauffen elnevezéssel (pl. Berecknél az Ojtozi-szoros irányában). Az őrposztok elnevezései fennmaradtak a magyar tájelnevezésekben is, mint pl. a Székelyszáldobostól és Vargyastól északra található „Láttó Tetteje”, vagy a Galambfalva, Székelyzsombor határában fekvő Őrhegy, vagy a gyepüket jelző Gyepes (Székelyudvarhely) elnevezések.
A kard státusszimbólumként is megjelenik. A középkorban a felsőbb társadalmi réteghez tartozás, a kiválasztottság jelképe volt. A XII. századra kialakul a lovaggá avatás azon ceremóniája, mikor a szertartás végén felövezik kardjával az új lovagot. Ismertek a különleges karddal való kiválasztottság történetei is, mint az Artúr-legenda, amelyben egy kőből kihúzott kard teszi királlyá az ifjút, majd egy másik különleges kard, az Excalibur – amelyet a tó úrnője ad át neki – segíti őt harcaiban, győzedelmet ad számára! Artúr király legendáját a XV. században Sir Thomas Malory foglalta össze, a Le Morthe d’Arthur című munkájában, ahol két különböző nevű kard jelezte az emberek számára a háborút (Caliburn, később Excaliburn) és a békét (Clarent). A háborút és békét jelképező kard felmutatása – hasonlóan a magyar szokásokhoz – a Fekete Herceg alatt már Angliában is szokássá válik.
A magyar–hun hagyományban Attila hun uralkodó megkapja az Isten kardját. Attila V. századi kortársa, Priszkosz Rhétor szerint egy pásztor észrevette, hogy egy földből kiálló kard nyájának egyik üszőjét megsebezte. Miután a földből kiásta, ajándékul vitte Attilának, aki úgy vélte maga Mars, a hadisten kardját kapta, hogy az egész világ ura lehessen. A humanista kútfők küzül Oláh Miklós Athila című művében jegyezte le a történetet, amelyben a hun uralkodó már álmában előre meglátta Mars isten fegyverzetét, majd ezen álomlátást követően egy kardot találtak katonái. Antonio Bonfini A magyar történelem tizedei című munkájában hosszabban taglalja, hogy - Priszkosz Rhétorhoz hasonlóan - egy pásztor leli meg a csodás fegyvert, amely talán a korabeli szájhagyományt is megőrizte. Eszerint e kardot hajdan a szkíta királyok őrizték, és aki birtokolta, az tarthatta meg a hatalmat. Továbbiakban pedig a kardkultusz jegyeit olvashatjuk ki: „[…] mintha valami isteni adományt kapott volna, a kardot szentségként őrizteti, mint a rómaiak a szent pajzsot.”
A régészek néhány szándékosan függőlegesen állított, földbe ásott bronzkori és vaskori pengét is találtak (Orosháza-Gyopárosfürdőn, Homoróddarócon, Énlaka-Csókáson). A földbe szúrt kardok szokása a középkori székelyek körében tovább élt, erre utalnak a XIV–XV. században hegycsúcsokba döfött kardok leletei. Sőt, a szászok körében is fellelhető egyfajta kardrítus, amely az Erdélybe költözésükhöz és a territoriális esküjükhöz kapcsolódik. A kőbe zárt kard vagy földbe szúrt kard szimbolikája szkíta, illetve szarmata–alán kapcsolatokra vezethető vissza, amelynek európai elterjedése ismeretes a szakirodalomban. A népmeséinkben, helyi legendáinkban a földből kinővő vagy növény módra szakasztott kardok birtokosai emberfölötti hatalmakat is le tudnak győzni. A földbe szúrt kard Európában és Ázsiában egyaránt elterjedt szimbolikai rendszer, amely már a bronzkortól jelen van a Kárpát-medencében.
A néprajzi kutatások és szájhagyomány szerint a szászok első csoportjának érkezésekor két gróf vezette őket. Amint a magyar király befogadta őket és kiváltságaikat meghagyva területeket adott nekik letelepülésükre, a hagyomány szerint esküt tettek egy domb tetején a kardjukat keresztezve és földbe szúrva. Az eskü szerint életük árán vérük ontásával is megóvják és megművelik azt a földet, amelyet ajándékba kaptak. A két gróf kard általi eskütétele a törzsterületük és központjuk, Nagyszeben címerébe is belekerült, a kardok keresztben egymásnak lefelé fordítva vannak ábrázolva. Valószínűleg ezt a jelképet őrzi a Szeben megyei Oltszakadát 1577-ből ismert címere is. Később a marhabélyegző jelük is őrzi majd eltorzult formában a kardok keresztbe tett jelképét. Az 1224. november 30-án kiadott Andreanumban újabb kiváltságolt területeik két határára a szászok két fogadalmi kardot helyeztek, melyek az akkori Szászföld keleti és nyugati határtelepüléseire kerültek. A legkeletibb pontja Királyföldnek akkor Daróc volt, a legnyugatibb Szászváros. Ezzel jelképezték lényegében a kardeskü által védelmezett földjeik határát, a szász territórium kezdetét. Homoróddarócon megvolt a kard egészen 1944-ig, Szászvárosban viszont a város címerében maradt csak fenn a földbe szúrt két kard és a Sablon:Hlhatárjel motívuma. A szászok által letett esküt egyes kutatók germán szokásnak tartják, amelyben a meztelen kard átlépésének hiedelme is koncentrálódik. Ennek lényege, hogy a kardot átlépni nem szabad, mert halált hoz annak fejére, mintegy elvágja az élet fonalát.
Székelyföld és Erdély régészeti leletei között számos olyan kardleletet ismerünk, amelyet érthetetlen okból valamely hegycsúcson, vagy egy halomba szúrva (esetleg egy sziklába szúrva) találtak (Páva, Bodza-Mönicse-csúcs, Dálnok, Torda [kőbe szúrt kard], Gergyószentmiklós-Pricske-tető). A székelyek körében élő hun azonosságtudat alapján feltételezhető, hogy a székelyek ősei kardrítussal jelölték meg határaikat, s a szászokhoz hasonlóan ezek is territoriális kijelölést jelezhettek.
A kard rituális tágyként megjelenik hadba hívás, a véreskü szimbólumaként, valamint az új család alapításának erdélyi néphagyományában, amely még a XVIII. században is elevenen élt. Az ifj ú menyasszony táncának harmadik rendje után, a vőfély feladata volt a kard dal való szimbolikus asszonnyá avatás. A menyasszony fejéről a virágkoszorút mez telen karddal óvatosan levágta, majd a kardmarkolatig lecsúsztatta. Ez a szü zesség elvesztését jelképezte, illetve fi gyelmeztetve a nőt, hogy „fején lesz a kard” házasságtörés esetén. Majd a leányság elmúltát és a nászéjszakát jelképezen dő a koszorút a földön négybe vágta. A kard, a vér (szüzesség elvesztése) és hűségeskü így vált ismét egy kötelékké. Ezt a szokást Báró altorjai Apor Péter is megörökítette 1736-ban. Ipolyi Arnold hasonló, Szeged környéki házassági szertartást írt le. Réthei Prikkel Marián egy könyvében még hivatkozik Szentpéteri István 1697-es írására, amelyben a „Fekete Sereg táncát” említik, amely nélkül nem lehet jó lakodalmat tartani!
Az élet kihunyásához is kapcsolódtak táncos szertartások. Ilyenek voltak a katonai eredetű, gyors ugrós táncok, a kardtánc és hajdútánc (Heyducken Tanzt), amelyek főként a katonák közötti ügyesség megnyilvánításáról szóltak, de egyben a halálhoz is kötődtek. Van adatunk a vad, halotti torral kiegészített táncolásokra, amivel a csatában elesett honfitársaktól búcsúztak. Antonio Bonfini krónikájában lejegyezte, hogy a kenyérmezei diadal után miként csatlakozott Kinizsi Pál temesi ispán és az Alsó Részek Kapitánya a vitézek táncához. A brassói szász szűcsök az új főiuspán beiktatásának tiszteletére német kardtáncot (Schwerttanz) jártak, aholt a kard mellett pajzsot is használtak, sőt, sajátos ruházatot húztak: szűk magyaros nadrágot, rojtos cipőt és régi harci mezbe öltöztek.
Irodalom[szerkesztés]
Sashalmi-Fekete Tamás: A kardhoz kapcsolódó eszmék és rítusok a középkori és kora újkori Magyarországon, különösképpen Erdélyben és Székelyföldön. In: BÍRÓ CSILLA – NAGY DÓRA szerk.: Magyarságkutató Intézet évkönyve 2022. A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 62. Budapest, 2023. 415-445. [1]