Heraldikai lexikon/Pallosjog
Névváltozatok:
szabad ispánság
la: jus gladii, de: Blutbann
Quos timor poenae legalis a malis actibus coërcere nequit, hos vindicis gladii severitas compescat.
A' kit a' törvény büntetése el nem rémít a' rossz cselekedetektől, azt a' bosszú álló pallos zabolázza-meg. (Ottlik 79.), jus gladii: olly hatalom, mellyel az halálos vétket meg-lehet büntetni (Pápai/Bod 668.)
Rövidítések
http://adatbazisokonline.hu/adatbazis/cimereslevel-adatbazis/adatlap/3818
A pallosjog független bírói hatalom volt. Eredetileg a vármegyék birtokolták, majd egyes földesurak kiváltságként kapták, később a szabad királyi városok is. A földesúri hatóság a régi magyar jogban a főpapokat, egyházi testületeket (káptalanokat) és az előkelő nemeseket illette meg uradalmaik szolganépe fölött. A korábban csak a megyésispán joghatósága alá tartozó kiváltságot az Anjouk terjesztik ki. A szabad királyi városok bíróválasztása után a hóhérpallost a megválasztott tisztségviselő előtt vitték az ünnepi menetben. E demonstráció a saját territóriumon belüli joghatóságot jelképezte, amely azonban csak kisebb bűncselekmények feletti ítélkezést jelentett. A városok territoriális joghatósága a nemesekkel szemben korlátozot volt, melynek részleteit Werbőczy munkájában találhatjuk meg.
Eredete a földesúri mentességet (immunitas, exemptio) biztosító kiváltságokra megy vissza, melyeket az Árpád-házi királyok adományoztak egyházi, majd világi előkelőknek, akinek uradalmaiban a királyi és vármegyei hatóságok bírói cselekményeket nem végezhettek. A pallosjoggal rendelkezőnek joga volt büntetőügyekben ítéletet mondani és a bűntettet halálbüntetéssel is megtorolni, mely a nemeseknél lefejezést, a nem nemeseknél akasztást jelentett.
A legsúlyosabb bűntettek, lopás, rablás, gyilkosság, gyújtogatás esetén a 13. századig a király nevében eljáró ispán, később a vármegyei törvényszék hozhatott halálos ítéletet. A földesurak és a városok ezt csak akkor tehették meg, ha kiváltságlevél formájában pallosjogot, másnéven "szabad ispánságot" kaptak az uralkodótól és a birtokukon történt a bűncselekmény vagy ott fogták el a tettest. A "liber comes" csak a királynak, illetve a királyi bíráskodás fórumainak tartozott felelősséggel.
A földesúr a joghatóságot maga vagy tisztjei által gyakorolta, vagy a jobbágyközségeit feljogosította az igazságszolgáltatás gyakorlására saját maguk által választott bírák útján. Ezek azonban súlyosabb bűnügyekben nem ítélkezhettek. Az Anjou-korban már a nemesi szabadsággal járó általános kedvezmény volt a földesúri hatóság, de halálos ítéletet a földesúr csak akkor hozhatott, ha a király pallosjogot adományozott részére, amit például a szabad és örökös grófok kaptak. A földesúri bíróságot úriszéknek hívták és tőle a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni. Az úriszéket eltörlő 1848: IX. tc. a törvény előtti egyenlőség jegyében a földesúri hatóságot és vele a pallosjogot is megszüntette.
A hóhérpallos, azaz nagyméretű kard a kivégzések eszköze lett. Luxemburgi Zsigmond alatt már hatvanöt lefejezéses esetet jegyeztek fel. A földesurak pallosjogát akasztófa jelezte a birtok határán; a szabad királyi városok pallosjogát különféle hóhérjelképekkel ellátott jelvények jelezték, mint pallost tartó kéz, pallossal ellátott címerpajzs. A hóhérpallost a bíróválasztás után a megválasztott előtt vitték az ünnepi menetben.
A székely jogrend szerint a hadi kötelezettség elmulasztása esetén is fejés jószágvesztés járt (meg kellett jelenni az évenkénti hadiszemlén, a lustrán, és hadba hívás alkalmával). A XV. században a székely hadnagyok – a székbírákkal, majd később a királybíróval együtt – bírták a pallosjogot.
Egy másik büntetőeszköz volt a pellengér (szégyenfa, szégyenoszlop, szégyenkő, bitófa, cégér, pelengér, pilinger, pillinger, perrengér, pölöngér). A középkori Magyarországon a 13. századtól terjedt el. Nyilvános megszégyenítő büntetési eszköz volt, nevelő-elrettentő-visszatartó céllal. Általában kőből készült dobogóból és a rajta elhelyezett oszlopból áll, amelyhez hozzákötözték az elítéltet.
A középkori Németországban, különösen Vesztfáliában a feme-bíróságok (de: Veme, Fehme, Freigerichte, heimliche Gerichte, Stuhlgerichte) olyan intézmények voltak, melyek a császártól nyert pallosjog (de: Blutbann) alapján intzékedhettek főbenjáró bűncselekmények esetén. A rendes bjróságok nem győzték ellátni a feladatukat, ezért a polgárok zárt testületekbe tömörülve ítélkeztek büntetőügyekben. Tagjaikat beavatottaknak (Wissender, Scitus, Vemenotus, echter Freischöffe) nevezték, egymást titkos jelszavakről, jelekről ismerték fel. Az üléshely neve a Freistuhl, rendszerint egy halom vagy mindenki által könnyen elérhető nyilvános hely volt. A beavatottak szigorú titoktartásra voltak kötelezve, melynek megsértését kötél általi halállal büntették.