Növények/Sz/Szelídgesztenye

Délkelet-Európa hegyvidékeinek párás völgyeiből származik, és már a történelmi időkben terjedt el szerte a kontinensen. Ehető terméséért a rómaiak sokfelé telepítették. Fontos táplálékuk volt; a magjából lisztet őröltek. Valószínű, hogy a Brit-szigetekre és a Kárpát-medencébe is ők telepítették be – ekképpen valószínűleg római ültetvények maradványai a Börzsöny déli lejtőin zöldellő szelídgesztenye-ligetek. A termesztésből sokfelé kivadult. Főleg a Dunántúlon vadon is előfordul mészkerülő, üde lomberdőkben.

Jelentősebb szelídgesztenyések (leginkább fenyővel elegyest) Magyarországon az Alpokalján vannak:

a Soproni-hegységben a 19. század végén, Muck Endre kezdeményezésére telepítették;
a Kőszegi-hegységben őshonos, de domináns fajjá az erdőgazdálkodás tette.

Nagy termetű fa, akár 30 m magasra is megnő. Kérge csavarodó kéregkötegektől bordás. Rügyei zömökek, kerekdedek.

Fényes, bőrszerű, keskeny, 10–20 cm hosszú, váltakozó állású, hosszúkás lándzsa alakú levelei szúrósan fogazottak, mindkét oldalon 4–7 éles foggal. A fogak hosszúak, hegyesek, közöttük a bemetszések lekerekítettek. Gyakran karéjos is. A levél csúcsa keskeny, hegye rövid. A levélnyél hossza 2–5 cm. A levél színe sötétzöld; fiatalon szőrös, később kopasz. Fonákuk fiatalon nemezesen szőrös, a sűrű szőrzet miatt színe a szürkétől a fakózöldön át a fehéresig változhat. Egy-egy levélen 15–20 pár oldalér nő. A levél válla ritkábban szív-, többnyire széles ék alakú vagy lekerekített.

Tartalmaz:→ 6-8% ellagitannin cserzőanyag (tellimagrandin I és II, casuarictin, potentillin, pedunculagin), flavonoid, triterpén szaponin
Gyógyhatása(i): összehúzó (adstringens), baktériumölő hatású (antibakteriális), a légutakból a nyálkás váladék kiürülését elősegítő (expectorans).

Hímnős barkavirágzata felálló, látványos. Csúcsán a virágzat nagy részét adó sárga porzók nyílnak, alapjuknál pedig a zöld termős virágok, gyakran a porzóknál később. A megporzás után a termős virágok gömbbé növekednek; egy-egy ilyen gömbben két-három termés nő. Fényes, barna makktermése a gesztenye. Ennek kupacsa zöld, sűrűn tövises, szúrós.

Virágpora kis méretű, legnagyobb átmérője 10–12 µm. Trikolporát, hosszú hasítékokkal és kis pórusokkal. Az exine barázdált, puha. Pollene kevéssé allergén.

A meszes talajt rosszul tűri. Melegkedvelő: a téli fagyokat elviseli ugyan, de termése a Kárpátoktól északra csak kivételesen jó években érik be. Június-júliusban virágzik. Virágait részben a szél porozza be, részben a rovarok. Az érett gesztenyék októberben hullanak a földre a felpattanó kupacslevelek közül.

Felhasználása

Virágai jó mézelők, a gesztenyeméz különlegességnek számít.

Termése, a gesztenye nagyon sokféleképpen használható:

a maghéját bevágva pirítják nyílt tűzön,
héjától megtisztítva kandírozzák,
főzés után meghámozva készítenek belőle pürét, amivel süteményeket, mártásokat ízesítenek vagy tejszínhabbal tálalják.

A szárított magokat porrá őrölve tárolják.

Sűrű, szabályos koronája miatt díszfának is ültetik.

Sokoldalúan felhasználható, műszaki szempontból kiváló faanyaga. Igen tartós, rugalmas, közepesen kemény, szép rajzolatú, repedésre nem hajlamos, jól fényezhető, korhadásnak ellenáll. A déli országokban kedvelt bútorfa, főként jó hajlíthatósága, rugalmassága miatt.
Olyan helyeken, ahol a tél enyhe, parkokba is előszeretettel ültetik.

A jó gesztenyetermő vidékeken ősszel gyakran gesztenyeünnepet tartanak a termés betakarítása után:

Magyarországon híres az októberben tartott velemi gesztenyeünnep;
Madeira szigetén október/november fordulóján, Curral das Freiras faluban tartanak turistacsalogató gesztenyeünnepet.
Erdély legjelentősebb gesztenyeünnepe a Nagybányai.