Akarta a fene/Arany János:Tengeri-hántás

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Arany balladái asztrálmitikus kutatások fényében - és árnyékában

Arany János:Tengeri-hántás

Előző oldal: Összegzés « » Következő oldal: Tengeri-hántás elemzése


Arany János


Tengeri hántás

Ballada


Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;

  Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.


"Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.

  Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
- Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.


- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;

  Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;

  Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
- Teli a hold, most buvik fel -
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,

  Maga oly bús... mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
- Aha! rókát hajt a Bodré -
Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;

  De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok'
- Töri a vadkan az "irtást" - Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;

  Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?...
- Soha, mennyi csillag hull ma! -
Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;

  Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí: - Nagy a harmat, esik egyre -
Csak az isten tudja, mér' rí.


Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;

  Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt - csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! -
Te, halál, vess puha ágyat.


Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;

  Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
- Az a Lombár nagy harangja! -
Ne gyalázza érte senki.


Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;

  Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe', jó időbe':
- Kuvikol már, az ebanyja! -
"Itt nyugosznak, fagyos földbe."


Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,[1]

  Dalos Eszti hangja közte,
- Ne aludj, hé! vele álmodsz -
Azt danolja: "gyere! jöszte!"


Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;

  Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?...
- Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. -"


Lohad a tűz; a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;

  Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.

. (1877 júl. 15)

* * *
  1. Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova. - A. J.