Heraldikai lexikon/Nagy Iván

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Jump to navigation Jump to search

Nagy Iván (1824. június 18, Balassagyarmat-1898. október 26, Horpács) az egyik legnagyobb hatású magyar genealógus, heraldikus, történész. Magyarország családai című műve ma is alapvető forrás a családkutatók számára. A magyar genealógia fejlődését egymaga, minden segítség és támogatás nélkül mozdította előre. Elsősorban családkutató és nem elméleti genealógus volt, akárcsak a legtöbb magyar kollégája.

Nagy Iván arcképe.PNG
Nagy Iván (1824–1898)
A nagyiván CD-ROM kiadása
Nagy Iván és családja sírja a horpácsi temetőben

Élete[szerkesztés]

Köznemesi származású a felső győri előnevű Nagy családból. Apja vármegyei hivatalnok volt, aki fiát korán bevezette a Nógrád megyei levéltár forrásaiba. Jogi tanulmányokat folytatott és 1845-től népdalgyűjtéssel foglalkozott. A pozsonyi jogakadémia elvégzése után 1847-ben a Királyi Táblán jurátus lett. Részt vett a szabadságharcban, majd annak bukása után nógrádi ismerőseinél bujkált, míg egy feljelentés után le nem tartóztatták. Pártfogói segítségével kiszabadult és a besorozás elkerülésére Berchtold grófnál vállalt nevelői állást Nagyorosziban. 1853-ban ügyvédi irodát nyitott Balassagyarmaton.

1858-ban lett az MTA levelező tagja. 1867-ben a Magyar Történelmi Társulat választmányának alapító tagja volt. 1874-ben az MTA rendes tagja lett. A sokirányú munka megrontotta az egészségét és elhatalmasodott a torokbaja. Ezért 1878-ban visszavonult horpácsi birtokára, Nógrád megyébe. Itt megválasztották bírónak, de visszavonultan élt. A pihenés javított egészségi állapotán és a humora, munkakedve is visszatért. 1883-ban az újonnan megalakult Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság alelnöke lett. Csergheő Gézával együtt elvállalta a Siebmacher-féle címerkönyv magyar részének elkészítését, de ebből a vállalkozásból kettejük elvi véleménykülönbsége miatt hamarosan kilépett. 1891-ben az ő ösztönzésére jött létre a Nógrád megyei Múzeum-társaság és ugyanebben az évben Balassagyarmaton a Nógrád megyei Múzeum. Utolsó napjaiban is egy Nógrád megyei monográfia megírása foglalkoztatta.

Munkássága[szerkesztés]

A Magyar Tudományos Akadémia történeti osztálya megbízásából kutatott Velence legnagyobb könyvtárában, a Biblioteca Marciana-ban. 1855-től a pesti Egyetemi Könyvtár első tisztje, 1859-től első őre volt. Ezalatt írta 12 kötetes genealógiai művét. 1862-ben Knauz Nándorral megalapította a Magyar Tudományos Értekező című havilapot, mely hat számot ért meg. 1870-ben átvette a Képviselőházi Napló szerkesztését és megvált az Egyetemi Könyvtártól.

Főműve a Magyarország családai, melyhez mindmáig nincs fogható genealógiai munka Magyarországon. Műve nyolckötetes reprint kiadásban 1987-ben jelent meg, majd 1999-ben elkészült digitalizált CD-ROM kiadása is. Tudományos igényességre törekedett, a forrásokra, elsősorban az okleveles kútfőkre támaszkodott. Nagyrészt a Királyi Curia peres anyagait és az azokban hitelesített családfákat használta. Törekedett a magánkézben levő gazdag családi levéltárak felhasználására is, de a nemtörődömség miatt és azért is, mert nem foglalkozott a családi legendáriumok költött eredetmotívumival, sokan visszautasították segítségüket műve megírásához. Tallózott Nógrád, Hont, Krassó, Győr és Szatmár vármegyék, illetve a hiteles helyek (pl. a garamszentbenedeki konvent, az esztergomi és nyitrai káptalan) levéltári anyagaiban.

Sajnos a családfákban is sok a hiba. Testvéreket unokatestvéreknek tesz meg, neveket elír: pl egy házaspár mindkét tagja családjáról van családfa, de egyikben (vagy mindkettőben) rosszul írja a neveket, így csak egyéb adatok ismeretében lehet a kettőt összekapcsolni. De sokszor családok neves ágait is kihagyja. Ezért adatait nem szabad megbízható forrásnak tekinteni,le kell más megbízhatób helyen is ellenőrizni.

„A nemzet egyes családokból áll. És alig van egyes család, melynek legalább egy tagja valamely tekintetben az említést ki ne érdemelné. Az ilyenre nézve is pedig érdekes ismerni azon fát, mely azt termette.”

„De hiszem azt is, miszerint e munka nem fog választó falakat rakni családaink közé, sőt ellenkezőleg - úgy vélem - az a hazafias közérzületet előmozdítandja, bizonyítékul szolgálván arra, hogy a mint a haza egy, úgy ezer meg ezer vérségi és sógorsági összeköttetésekkel összefűzve a nemzet is egy család.””

Nagy Iván: „Magyarország családai” Bevezető Komjatyan Maria 2008. november 23., 07:25 (CET)

Az egyik első magyar történész volt, aki kísérletet tett egy heraldikai és pecséttani elméleti mű megírására. Heraldikai kézirata a balassagyarmati Nógrád Vármegyei Levéltárban maradt fenn. Ebben egyes nevezéktani problémákkal is foglalkozik, a fogalmakat magyarázza, pontosan meghatározza a címer fogalmát és annak funkcióit. Elsősorban genealógus volt. Ezért a Magyarország családjaiban közölt címerábrázolásai még gyakran pontatlanok és címerleírásai is még sokszor nehézkesek, nevezéktana körülményes. Leírásaiban a természetesség híve, a korabeli élő beszéd stílusát alkalmazza. Címerleírásai hatottak utódaira is. Például Barna János és Sümeghy Dezső is átvette azokat 1913-as művébe.

Nagy munkásságot fejtett ki az archontológia területén is. Ez irányú kéziratait ugyancsak az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi. (Az OSZK Kézirattára quart. Hung. 3006 és 3007 jelzet alatt.)

Megállapította Gyöngyösi István életrajzi adatait és származását, számos családi oklevéltárat és egyéb történeti kútfőt adott ki, a 108 magyar ősnemzetséggel foglalkozó műve ma is a genealógiai kutatás egyik bázisa; összegyűjtötte a Magyar hölgyek történeti névtárát, megírta Nógrád vármegye középkori történetét.

Művei[szerkesztés]

  • Magyar Hölgycsarnok. 1851
  • Nagy-Oroszi mezőváros helynevei. 1857
  • Lubelli és Kisfalusi Lipthay család nemzedékrendje és oklevelei. Pest, 1858
  • Komáromi János [Thököly Imre titkárának]... törökországi diariumja s experientiaja. kiad. N. I., Pest 1861


  • Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. I-XII. Pest 1857-1868

Magyarország családai CD-ROM, Megjelent: 1999. december ISBN 963 85923 9 7


  • Késmárki T[h]ököli Imre naplója 1693-1694. kiad. N. I. Pest, 1863
  • Rédei László történeti maradványai 1658-1663. kiad. N. I. Pest, 1871
  • Egy főbenjáró per a XVII. sz.-ból. 1873
  • A gróf Zichy család idősb ágának okmánytára. I-IV. szerk. N. I. (Véghelyi Dezsővel) 1871-1874
  • Magyar diplomácziai emlékek Mátyás király korából. I-IV. szerk. N. I. (Nyáry Alberttel) Budapest, 1875-1878
  • Az utolsó Árpád-házi király trónra lépte. 1876
  • Brutus Mihály magyar historiája. 1877
  • Balassagyarmat. 18944
  • Nógrád vármegye története az 1544-ik évig. Balassagyarmat, 1907
  • Nagy Iván verses naplója a szabadságharc korából. vál. Szabó Károly. Balassagyarmat, 1967


  • Liber Regius. Kézirat, több mint 300, nagyrészt eredeti címereslevelek kivinatolásával készített gyűjtemény, melyet műve I. és II. kötetében is idézett.
  • Saját gyűjteményében szerepelt egy 18. századi vastag "Codex" is 2-rétben, mely a 16-17. századi Királyi könyvekből vonatolta ki a királyi adományleveleket, az eredeti forrás lapjaira utalva.

Irodalom[szerkesztés]

  • Márki Sándor: Emlékbeszéd Nagy Iván felett. In: Emlékbeszédek a M. Tud. Akadémia tagjai felett. Budapest X. 1901. 154-175. l.
  • 1986 R. Várkonyi, Á.: Nagy Iván a történész, in: Múzeumi Mozaik, 6-22.
  • 1986 Nagybákay, P.: Nagy Iván heraldikai és genealógiai munkássága, in: Múzeumi Mozaik, 23-24.
  • 1987 Szakály, F.: A Nagyiván. Kísérőtanulmány Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal (1857-1868) című művének reprint kiadásához. Budapest, 1-8.
  • 1994 Petrik, I.: Bevezetés Nagy Iván heraldikai kézirat-töredékéhez. Fons 1, 4, 7-8.
  • 2000 Nagy Iván emlékezete. Nagy Iván Könyvek 6. Balassagyarmat.

A XIX. század nagy hírű történészét csak egy könyve, a magyar nemesi családok leszármazási rendjét összegyűjtő hatalmas adattára révén emlegetik. Hogy sokkal több volt a magyar tudomány számára, azt elsősorban R. Várkonyi Ágnes kutatásai bizonyították be. (Lásd a magyar pozitivista történelemtudományról írott hatalmas összegzését.) Őutána elsősorban a nógrádi történészek foglalkoztak Nagy Ivánnal és helyi kapcsolataival. Kovács Anna: Nagy Iván (1824–1898) = Reformgondolkodás Magyarországon a XIX. században. (Horváth István, Praznovszky Mihály tanulmányaival egy kötetben.) Salgótarján, 1989. (Múzeumi értekező 5.) Horpácsi tartózkodására alapvetően fontos adatokat tartalmaz Nagy Iván naplója. (Szerkesztette Tyekvicska Árpád és Andor Csaba.) Balassagyarmat, 1998. (Nagy Iván könyvek 1.) 2000-ben jelentős összegző tanulmánykötet jelent meg életéről és munkásságáról: Nagy Iván emlékezete. (Szerkesztette Tyekvicska Árpád.) Balassagyarmat. (Nagy Iván könyvek 6.) A tanulmányok közül Kovács Anna és Hausel Sándor dolgozatai tartalmaznak horpácsi adatokat. Jaskovics Ferenc: A Nógrádvármegyei Múzeumtársulat története 1891– 1909. Balassagyarmat, 1910. Nagy Iván, a múzeumalapító. Tanulmányok. (Szerk. Kovács Anna.) Salgótarján, 1996. (Múzeumi mozaik.)[1]

Külső hivatkozások[szerkesztés]


Nagy Iván, a kultúrhistória mindenese

Jeles lakója Horpácsnak a régiségben Nagy Iván. A magyar történettudomány kimagasló alakja két évtizedig élt a faluban. Három esztendeig a község bírója: kevés olyan kis települést tud felvonultatni a magyar történelem, amelynek első elöljárója egyúttal a Magyar Tudományos Akadémia tagja is.

A család eredetileg nógrádi, de egy időben az Alföldön éltek. Iván édesapja, Nagy Ferenc még Jászapátiban született, a jogi tanulmányok elvégzése után Nógrádba költöztek – vissza. Balassagyarmaton lakott, a vármegyénél volt hivatalnok, a megyei levéltárat kezelte. Nagy tudású, sok nyelven beszélő, hangszereken játszó, könyvgyűjtő nemes. Családjukban egyébként is nagy becsülete volt a könyvtárnak, az olvasásnak. Ezt a műveltségideált így fogalmazta meg, mintegy erkölcsi parancsként, gyermekeinek: „A múltakból tanulj, a jelenben pedig a jövőnek élj. Az ősök dicsősége fényt áraszt az utódokra: ha azoknak nemes nyomait követik, és ellenkezőleg, meg-gyalázzák azoknak emlékét: ha bal úton tántorognak. Üdvös ismerni az utódoknak azon fát, mely őket termé, erényből merítsen önérzetet, kitartást földi pályájára (…) okulást a botlásokból.”

Feleségétől, Gebhard Annától tizenegy gyermeke született, de csak öt fiú maradt életben. Nagy Iván 1824. június 18-án látta meg a napvilágot Balassagyarmaton.

A família a jómódú, tehetős családok közé tartozott. Így nem okozott gondot az apa számára gyermekeinek magas szintű taníttatása. A fiú kezdetben a helyi elemi iskolában tanult, majd Eger, Esztergom és Vác következett. Mind egyházi tanintézetek. Vácon töltötte a legtöbb időt, a piaristáknál. Kezdettől fogva a történelem volt a kedvenc tantárgya, de szívesen tanulta a nyelveket, írt verseket, iskolai újságot készített barátaival. És már ekkor megnyilvánul alapvető érdeklődése: minden adatot kiírt, összegyűjtött a korabeli újságokból, forrásmunkákból, amit érdekesnek talált. Olvasta a kortárs hazai és európai szépirodalmat, színházba járt, festegetett – teljes mértékben benne élt korában. Írogat szakcikkeket is, ezeket közlik a korabeli folyóiratok. A népdalgyűjtését bemutató publikációjára még Erdélyi János, a híres tudós is felfigyelt, s további munkára buzdította a fiatalembert.

1847-ben azonban, szinte az utolsó vizsga előtt, elhagyja a papneveldét, úgy döntött, ez nem az ő hivatása. Először ügyvéd akart lenni. Pozsonyban találja őt 1848 márciusa. Katona lesz, és végigküzdi a szabadságharcot.

A bukás után egy évig bujkál, míg végül kegyelmet kap, és Balassagyarmaton telepszik le. 1850-ben beáll a Nagyorosziban birtokos Berchtold családhoz nevelőnek. Itáliába utazik velük, elsősorban Velencében élnek. 1852-ben a nógrádi megyeszékhelyen önállósítja magát, és ügyvédi irodát nyit, egyik szervezője a helyi társasági életnek. 1855-ben elhagyja a megyét, Budapestre költözik, az Egyetemi Könyvtár őre lesz. 1870-től a parlament alkalmazottja, a Képviselőházi Naplót szerkeszti. 1878-ban lemond, nyugdíjba vonul s Horpácsra költözik. De itt sem tétlenkedik: hozzálát a Nógrád Vármegyei Múzeum megszervezéséhez. Munkája nyomán 1891-ben meg is nyílik az intézmény Balassagyarmaton.

Kivételes szorgalommal dolgozott. Leghíresebb műve a magyar nemesi családok nemzedékeit bemutató tizenhárom kötetes műve, amelyet már CD-n is kiadtak. Históriai érdeklődése felöleli a teljes magyar történelmet. Írt címertani, pecséttani, genealógiai értekezéseket, közreadott régi forrásokat, felfedezett könyvritkaságokat, megírta a híres magyar nők történetét, nagyon sok a nógrádi vonatkozású tanulmánya is, többek között összefoglalta a megye kora középkori históriáját. De vannak irodalomtörténeti, művelődéstörténeti, hadtörténeti, településtörténeti, archeológiai tanulmányai. Szerkeszti a Magyar Tudományos Értekező című folyóiratot, verseket is, rajzol, fest, zenél, festményeket, rajzokat gyűjt. Illetve mindent, horpácsi kúriájának minden helyisége zsúfolva tárgyakkal, dokumentumokkal, hatalmas, felmérhetetlen értékű gyűjtemény.

Legjelentősebb a könyvtára, korának egyik legnagyobb magángyűjteménye, s mint szakkönyvtár valószínűleg a legjelentősebb. Elsősorban történelmi szakkönyvtár, de vannak benne ősnyomtatványok, kéziratok, térképek, rézmetszetek, folyóiratok és hírlapok, teológiai, természettudományi, néprajzi, irodalomtörténeti, jogi, szépirodalmi munkák. Tudásának, műveltségének alapja és bizonyítéka ez a könyvtár, amelyet egy tudós XIX. századi nógrádi köznemes egyedülálló sikerességgel megszervezett.

Horpácson őrzött gyűjteményét végrendeletében az új megyei múzeumra hagyta. A feljegyzés szerint „egy pár ezer darabból álló érem, ásvány, és egyéb érdekes régiségi tárgyból álló” kollekció volt ez. Ugyancsak a múzeum, illetve a Múzeumi Társulat örökölte horpácsi ingatlanait. Később pedig a könyvtár is bekerült Balassagyarmatra. 1904-ben a „3 kis szobába zsúfolt” könyvtárat tizenkét nagy faládában Nagy Iván özvegye saját költségén szállíttatta be a megyeszékhelyre. Egy summás átadási jegyzőkönyv így rögzítette a ládák tartalmát: átvettek „286 db kéziratot, köztük 32 kódexet, 86 régi magyar nyomtatványt 1711-ig, idegen nyelven nyomtatott művet 1711-ig 349 darabot, és újabb 8495 kötetet, összesen körülbelül 6500 művet”.

Történetírói hitvallásában megfogalmazza, mit jelent a kötődés a hazához, ahhoz a tájhoz, amelyben élünk, s amelyben eltemetnek:” : „…kik laktak itt előttünk, mit hoztak ide őseink magukkal, s mit tudtak vagy mit tanultak más nemzettől, akár ipar, akár mesterség, vagy művészeti tekintetben. Ezeknek tudása nélkül nem ismerhetjük hazánkat, nem ismerhetjük elődeinket, nem ismerhetjük magunkat, s nem írhatjuk meg hazánk s nemzetünk történetét. Aki pedig magát nem ismeri, az nem haladhat, nem gyarapodhatik.”

Nagy Iván az 1849-es bujdosás után többször – helyesebb azt írni: sokszor – járt Horpácson. Kezdetben csak átutazóban, akkor, ha nagyoroszi nevelősködésének szabadnapján átutazott a falun vagy ha Nőtincsre ment, ahol Mayer Ninának udvarolt.

1852. szeptember 8-án a nagyoroszi plébánossal kocsiztak át Horpácsra. Balázsovics Imre hívta meg őket. Felesége, Gelle Mária és ő nevelték a kis Csató Mariskát, a háziasszony nővére, Gelle Katalin árva kisleányát. Balázsovicsot még Balassagyarmatról ismerte Nagy Iván mint pályakezdő ügyvédet, de a tizenöt éves kislányt itt látta először. Naplójában írja: „Itten láttam ekkor mint kisleányt először kedves nőmet, a háziasszony húgát, eszem ágában sem lévén ekkor, hogy az valaha hitvesem legyen.”

Ettől kezdve rendszeresen jár Horpácsra. Egyre több a falubeli ismerőse, akiket felkeres. Így például Majerszky Ferencéket is, akik 1854-ben költöztek a faluba. Ezek a találkozások adtak alkalmat arra, hogy Csató Mariskával is beszélgessen. Sokáig azt hitte, Balázsovicsék lánya, és azt is hallotta, hogy egy honti fiatalember jegyese, most pedig (1854. október 19.) a szécsényi szüreten találkoztak, ahol sokat táncolt a fiatal lánnyal, hogy elterelje azt a társasági gyanút, hogy ő valójában Withalm Fáninak udvarolna. Egy esztendő múltán, a zsélyi bálon olyan alaposan elterelte aztán magáról a figyelmet, hogy Balázsovicsék kiadták a honti fiatalember útját, és Nagy Ivánt a rendszeres látogatásra buzdították. Most már egyre többet találkoztak, ahogyan írta: „mindinkább kezdvén ismerkedni és viszonyt szövődni”. Decemberben „végzetes” helyzetbe került, mert a családfő el-utazott, s őt kérte, hogy három hétig naponta járjon ki Horpácsra, amíg ő távol van. Így aztán a következő év januárjában el is dőlt minden.

A hatalmas hóban 1855 januárjának végén indult Horpácsra, de a szánkó elakadt, Patakról már gyalogolt. Most vette észre magán: „a házi kisleány iránti viseletem sokkal több a puszta vonzalomnál”. (S miután mindig józan és racionális ember volt, rögtön számolgatni kezdett, milyen egzisztenciális viszonyok kellenek a házassághoz.) Azt mindenki látta, hogy Csató Mariska sem érzéketlen iránta. Így hát ezentúl minden szabad idejét Horpácson tölti. Láthatta a falu mindennapjait. Feljegyezhette naplójába február 17-én: „ekkor hordózkodott Szontagh Pál Horpácsra, ott fogván lakni”.

A viszony aztán megromlott Nagy Iván és a gyámszülők között, akik azt hitték, a leendő parti pénzesebb, és talán a vőjelölt pesti állása is jövedelmezőbb lesz. Minden bizonnyal attól tartottak Balázsovicsék, hogy a házasság miatt a rájuk bízott birtok jövedelmeinek hasznától elesnek. És az sem tetszett nekik, hogy Nagy Iván fel akar hagyni az ügyvédi hivatással, tudósi pályára készül, amiből véleményük szerint nem lehet megélni. Mind-ezek ellenére július 16-án megtörtént az eljegyzés, kissé furcsa körülmények között: nem volt gyűrűjük, a háziak is összevesztek, de a lényegen ez mit sem változtatott. Nagy Iván Balassagyarmatra már „az első édes csók megízlelése után mint vőlegény” utazott.

Két hónap múlva, 1855. szeptember 27-én a horpácsi templomban megesküdtek. A borsosberényi káplán, Kengyera Alajos adta össze őket, a tanúk Somoskőy János és Csathó Ferenc voltak. Megjelent még Imre nevű testvére és Szontagh Pál. Az esküvő után azonnal kocsira ültek, és indultak Pestre, ahol Nagy Ivánt már várta az új állása.

A helyzet mindvégig feszült volt a rokonok között, „az esküvő előtti napon éppen roppant kifakadások és egymás közti civódások voltak, melynek kútforrása csak az volt, hogy nőm férjhez ment és általa jövedelmük megrövidült”.

Az ifjú férj feljegyezte, milyen bútorokat hozatott el gyarmati otthonából. Ennek alapján fel tudjuk idézni, milyen volt egy horpácsi köznemes lakberendezése: „…egy nyoszolya, egy szék, egy salon bútorzat, úgymint asztal és hozzá pamlag, orleans, két fauteil, behúzatlan új, egy nagy díván és ládák. Feleségem részéről két nyoszolya, egy ruhaszekrény, egy kis asztalka, és egy vén zongora.”

Bár Pesten laktak, gyakorta leutaztak Horpácsra. Általában itt töltötték a húsvéti és a pünkösdi ünnepeket, a nyár heteit. Elsősorban Szontagh Pállal jártak össze, de itt volt birtokos, és így sokat élt Horpácson Nagy Iván Zsigmond nevű bátyja is. És itt született meg 1856. augusztus 3-án első gyermekük, Nagy Aladár.

1863-ban aztán ők is horpácsi birtokosok lettek. Decemberben vették meg Pletrich János faluszéli házát 550 forintért. A házhoz tartozó telek 671 négyszögöles volt. De még mindig Pesten éltek, ám Nagy Iván folyamatosan készítette elő házát a tartós tartózkodásra. 1866-ban például konyhát és új szobát alakított ki. Egyébként is egyre több időt töltenek a faluban, heteket, hónapokat már. Nagy Iván állandó ingázásban volt Pest és Horpács között. Általában vonattal utazott Vácig, onnan fuvarossal vitette ki magát.

De ha Horpácson vannak, akkor is sokat utaznak. Rokonokat, ismerősöket, barátokat keresnek fel, névnapokat ünnepelnek, lakodalomba járak, élik a vidéki úri közönség társas életét. Tereske, Keszeg, Oroszti, Berki, Zsély, Gyarmat neve szerepel a naplóban, mint ahová Horpácsról rándultak ki. (Időközben Nagy Ivánt súlyos tragédia éri: 1868-ban egy napon halt meg két gyermeke, Ilonka és Boldizsár.) Aladár megérte ugyan a felnőttkort, de ő is megelőzte szüleit az utolsó úton.

A hajdani gyámokkal a pereskedés 1871-ben fejeződött be. Csató Mária megkapta az őt megillető birtokrészeket, a többit megvásárolták Balázsovicséktól, s ezzel együtt hozzájutottak egy új lakóépülethez, a „residentiális” házhoz, amelyet felújítottak és szeptember 4-én ide vitték át bútoraikat, „az úgynevezett kastélyba”. Ez a ház már nincs meg. Nagy Iván halála után emléktáblát helyeztek el ugyan rajta, de az épület olyan rossz állagú volt, hogy 1910 táján le kellett bontani.

1871-ben egy nagyon fontos okirat készült, amely Nagy Iván horpácsi vagyonának értékbecslését tartalmazza. Azért fontos számunkra, mert ebből kiderül, milyen anyagi viszonyok közepette kezdte meg horpácsi életét Nagy Iván, mi állt rendelkezésére, miből és mivel gazdálkodott. (A Függelékben idézzük a dokumentumot teljes terjedelmében.)

1878-ban Nagy Ivánék végleg kiköltöztek Horpácsra. Júniusban kezdték meg a pesti lakás felszámolását, július 11-én érkeztek meg a faluba.

Az akadémikusból gazda lett. Naplóját ettől kezdve a gazdásági feljegyzések uralják: lovat, tehenet vásárol a gyarmati vásáron, búzáját adja el Vácon. Ugyancsak a váci vásáron a pajta fedelére deszkát szerez be, Gyarmaton vasat szerez be „egy utazó ruganyos szekérhez”. Házát állandóan reparálgatja. 1880-ban beépítette a tornácot, a folyosó egy részét hogy újabb szobát nyerjen, valószínűleg egyre gyarapodó gyűjteményei, könyvtára számára. 1883-ban Gyarmaton épületfát, zsindelyt vásárol, és júliusban újra zsindelyezteti a tetőt.

S nagy a vendégforgalom is. Leginkább Szontagh Pállal járnak össze, de jönnek a nógrádi és a pesti barátok, családok: Szabó József egyetemi tanár, Imády Károly balassagyarmati plébános, Luka Gusztáv, Szmrecsányi Emil – birtokos-szomszédai a közeli falvakból, Veres József a falubeli szomszéd. Innen indult nyaranta a nógrádiak kedvelt fürdőhelyeire, hiszen beteg volt, ezért is kérte nyugdíjaztatását. Zsély, Vihnye, Pöstyén adott enyhülést bajaira.

Vagyoni helyzetük jónak mondható. Nagy Iván tisztességes nyugdíjat kapott, rendszeresen publikált, s ezért is szép tiszteletdíj járt a már elismert tudósnak. Anyja után is komoly örökségrészt kapott. Felesége – a pereskedés ellenére – Dunavecsén és Gömör megyében birtokolt, s nem is keveset. A dunavecsei birtokhoz tartozott még Cibakházán, Kisszálláson, Istvánházán és Félegyházán is összesen 533 hold. Ez már jelentős éves jövedelmet jelentett. Ezeket a birtokokat bérlőknek adták ki, 1886-ban aztán végleg eladták ezt a birtokrészt.

Gömör megyében a feleségének csaknem ezer hold földje volt. Fillér, Szkáros, Visnyó, Felfalu, Alsófalu, Szásza, Répás, Boroznok, Stázsi, Gyurács falvakban és pusztákon, s volt jelentős erdeje is. De ezekért hosszas pereskedést kellett folytatniuk a rokonokkal.

1887-ben Vácon vásároltak egy nagy házat, pincét és szőlőt – talán oda akartak költözni? De 1889-ben már túl is adtak ezeken az ingatlanokon.

Horpácson is folyamatosan gyarapították vagyonukat. Házakat vásároltak. A „faluszéli ház” után a „kastélyt”, majd később még újabb három házat vettek meg. Volt körülbelül ötven hold szántójuk és egy hold szőlőjük. Kezdetben maga gazdálkodott, irányította a birtokot, de 1896-ban bérbe adta a földeket, elfogyott az ereje. A bérlő a szomszéd faluból, Patakról jött, Csillag Soma a neve.

Hausel Sándor kigyűjtötte a telekkönyvekből horpácsi ingatlanvásárlásaikat, amelyek a következők: a Dedinszky család örököseitől 1889-ben öt ingatlant vásároltak 6600 forintért, a Gelle-örökség részén 1873-ban szőlő dézsma váltságot kaptak, 1879-ben eladták az egyik házukat kétszáz forintért Koronyi Máriának és Pöstyéni Jánosnak, még ugyanebben az évben az előbbi két személytől és Hankus Zsuzsannától egy másik ingatlant vásároltak kétszáz forintért.

1889-ben öt háza volt Horpácson, ahol is egyébként összesen 62 házszámot írtak össze. Övé volt a 12-es számú, amit később lebontottak – szó volt már róla –, a 23-as számú, ezt Pöstyéni János vette meg, a 24-es számút Dedinszkyéktől vásárolta, a 26. számú, amely korábban cselédház volt és a 42-es számú, „residentialis ház”.

Nagy Iván, a tudós gazda gondja volt tehát a birtok üzemeltetése, a vásározás, az épületek karbantartása, a vetőmag beszerzése, a termény értékesítése. Lovakat, teheneket tartottak, baromfit, sertést, juhot is, bár kisebb számban. Rozs, zab, búza – ők is azt termelték, amit a helybeliek. Cselédjük, kocsisuk volt, de mindegyikkel elégedetlenek lévén gyakran cserélgették őket.

Az a benyomásunk, hogy Nagy Iván élvezte a horpácsi gazdálkodást, amely mellett persze jutott ideje a hazai tudományos életben és a nógrádi közéletben való közszereplésre. Elég, ha ennek bizonyítékaként beleolvasunk a Márki Sándor történészhez írt leveleibe: „Kedves Ecsém! Mikor e megszólítást leírom, úgy képzeld, hogy csibukom agyaraim közé szorítva egy bodor fölleget lehelek előmbe, alias, elég jól érzem magam arra nézve, hogy temérdek hasztalan és legyőzhetetlen teendők mellett is hevenyében tollat fogok Neked válaszolni. Mégpedig három szál gyertya lángjánál, mert a 18 Sonnen Brennen lámpánál sem látok már (…) mi pedig vagyunk extra ictum boldog együgyűségben, s hála istennek tűrhető bőrben leledzünk.” (l889. febr. 15.) „Mi élünk, mint a vénülő fák. Én már november 3-ka óta ki nem voltam a faluból.” (1897 január 7.)

Ami különösen érdekessé teszi horpácsi életét az az, hogy 1888–1891 között a falu bírói tisztét is betöltötte. Teljesen igaza van a történésznek, Hausel Sándornak, aki szerint a horpácsiak a helybeli földbirtokost választották meg, s nem az akadémikust. Meglehet, ez utóbbi tudományos elismerésről nem is tudott a tíz földműves, a kovács, a tanító, azaz a horpácsi választók. A képviselő-testületnek tagja volt egyébként Szontagh Pál is. Őket kettejüket nem kellett beválasztani a falu önkormányzatába, mint nagy adót fizetők virilis alapon eleve a falu vezetői közé tartoztak.

Nagy Iván, a bíró, nem sokat tudott tenni a falujáért. Szívügye volt az útjavítás. Úgy gondolta – ahogy sokan mások is már a falu történetében –, Horpács fejlődésén sokat segítene, ha jó utak kötnék össze a megye és a környék nagyobb településeivel. Kezdeményezte is a Patakra vezető út megjavítását, de nem kapott hozzá elég támogatást a központi útalapból. (Ma úgy mondanánk, elutasították a pályázatát.) Így amikor 1891-ben átadta hivatalát az új horpácsi elöljárónak, Hoffer Istvánnak, két eredményt tudott csupán felmutatni: saját költségén készíttetett szekrényt a községi irattárnak és egy nagy rézdobot a kisbírónak „nyolc szíjjal és két fényezetett verővel”.

Sokat betegeskedik már ekkor, s csak egyetlen feladatra koncentrál, a megyei múzeum megszervezésére. De az is fárasztotta. Horpácsi életének utolsó esztendei teljes csendben telnek. Jó barátja, Szontagh Pál látogatta meg a leggyakrabban. S ha a betegség megakadályozta őket még ebben a találkozásban is, kis cédulácskákat küldözgettek egymásnak fontos üzenetekkel, olykor versekkel. Így búcsúztak egymástól, az élettől és szeretett falujuktól, Horpácstól.

Szontagh Pál verse 1889. január 15-én született, s mint egy kis színes életkép vetíti elénk a két horpácsi öregúr alakját: Együtt ül két öreg / Mind arról beszél: / Mily rövid tavasz, nyár, / Mily hosszú a tél. // Hogy másképp volt hajdan / Jobban volt talán, / Az „ők idejében” – / Múlt évek során. // Jövedelem nagy volt, / Kevés kiadás, / S nem járt ezzel együtt / Gondos számadás. / Gazdagabb volt a föld / Dúsabb a termés, / Sűrű lakodalom / Ritka temetés. // S a két vén tovább is / Egyre így beszél – / „mily rövid tavasz, nyár / Mily hosszú a tél. ”

Nagy Iván válasza: A két aggot elválasztja / Nem az érzés, nem a hit / Csak a hó, mely minden ösvényt / Most fehér leplével borít. [2]

III. Nagy Iván horpácsi vagyonleltára 1871-ből

„Alólírtak Nógrád megyei Horpács község előljárói, tekintetes Nagy Iván úr, s neje Csató Mária asszony horpácsi földbirtokosok által megkerestetvén az iránt, hogy nevezett Horpács községben, s határja területében lévő, s őket tulajdoni joggal illető belső, és külső ingatlan fekvőségeiket, illetőleg öszves birtokjukat – szakavatottak közbejöttével – becsülnénk meg: mely kívánságuknak eleget téve előljárói hivatásuknál fogva a következő becslést vittük véghez.

Belső telek

1. Beltelek, melynek térmértéke 1200 ölével számítva, teszen 2 holdat, és 848 ölet, kerítése felerészben fa anyagból, más fele pedig eleven sövény és sanczból áll. Ezen beltelek a tágas udvaron kívül külön féle vetemény alá és részben konyha kertnek használtatik.

Előre kell bocsájtanunk, hogy a vidéken, de különösen ezen nevezett Horpács községünkben, a most folyó évben kétrendbeli birtok adásvétel történt, melyeknél a külső illetményű földbirtoknak 1200 öles holdnak legkisebb vételára a 150 a.ért forintot meghaladja, ezen arányt tartva tehát zsinórmértékül, becslésünket aképen intéztük.

Tekintve ezen belteleknek gazdászati célszerűbb, s hasznosabb kezelhetését fekvését, s jó talaját, ez 1200 öles holdnak becs értékét 200 forintjával számítván az egész, vagy is 2 hold és 848 ölből álló ezen belteleknek értékét becsültük összesen 541 for. 33 1/3 kr.

A kerítésnek s beltelken lévő élő különféle fáknak értékét, minthogy az úgy is a beltelek tartozmánya, fel nem vévén, mellőztük.

Épületek

2. Ezen beltelken 42 folyó házszám alatt van egy úrilak, vegyesen szilárd és vályog téglából fa zsindel alatt építve, oszlopos előcsarnok, vagy is folyosóval, melynek hossza 12, szélessége pedig 6 ölet teszen. Ezen lakban van öszvesen 5 szoba, konyha és kamara. Ezen épületnek becsértéke teszen öszvesen: 6000 for.

3. Az úri lak közelében van egy kút jó ívó vízzel, gémmel kútágasra, melynek öszves értkét becsültük 100 for.

4. A lakház közelében az udvarról való bejárással van egy boros pincze szilárd anyagokból boltozottan s hasonlag kő, s téglából boltozott gádorral ellátva, mely pinczének hossza 4 öl, szélessége 1 öl, a gádor hossza 2 öl, szélessége 5 1/2 láb. Ennek becsértéke teszen öszvesen 200 for.

5. Ennek szomszédságában van egy zöldséges és tejes pincze 2 öl hosszú, 5 láb széles földbe ásva, melynek értékét becsültük 20 for.

6. Az úri lak mögött van kőfundamentomra vályogból szalmafedél alatt épített cselédház, félszer, gazdasági kamara, ló istálló, és külön szarvasmarha istállóval, mind egy folytonosságban mely egész épületnek hossza 22 2/6 ölet, szélessége pedig 3 ölet teszen. A cselédház áll 2 szobából, konyhából és kamarából. Ezen egész épület értékét becsültük öszvesen 1000 for.

7. Ennek szomszédságában van egy sertésól, e felett baromfi óllal összekötve, kő fundamentomra vályogból építve, szalmafedél alatt. Hossza 3 4/6, szélessége 1 ölet teszen, becsértéke öszvesen 80 for.

8. Pajta, vagy magház, bályogból szalma fedél alatt. Hossza 4 1/2 öl, szélessége 3 1/6 ölet teszen. Értékét becsültük öszvesen 200 for.

9. Ezen beltelken kívül van még egy másik 1046 négszögöl kiterjedésű beltelek. Ezen belteleknek becsértékét az előbbenivel hasonló természeténél fogva, 1200 öl és 200 ftjával számítva, megalapítottuk öszvesen 174 for 33 1/3 kr.

10. Ezen fellebbi beltelken 12 ház szám alatt 9 1/2 hosszú, 2 2/6 öl széles, kő alapra, vályogból szalmafedél alatt épített ház van, mely áll két lakosztályból: az elsőben van két szoba, konyha, a másodikban egy szoba konyhával, melynek becsértéke öszvesen 750 for.

11. A ház közelében vagy egy földbe ásott kis pincze, melyet becsültünk 10 for.

Rét és szántóföldek

12. Külsőségből a beltelkeknek, csapás és sánczok térmértékét levonván, van a becsültető uraknak ezen határban rét, és szántó földben öszvesen osztályozott 56 hold és 753 négyszögöl fekvőségük, melynek holdját 150 forintjával számítva, az öszves külsőség becsértéke teszen 8494 for 12 kr.

Szőlők

13. A határbeli közös szőlőhegyen van két darab szőlő, mind kettő középszerű karban, melyek egyike nagyobb, ennek becsértéke teszen 200 for.

A másik kisebbnek becsértéke teszen 80 for.

Regale

14. A többi horpácsi földbirtokos urakkal a becsültetők által közösen birtokolt regále jövedelmekből 336/366. rész után van tisza jövedelmük 23 fr. 10 kr. mely összegnek 5 % tóli tőkéje teszen öszvesen 462 for.

Öszvesen 18311 for. 79 1/6 kr. azaz kiírva: az öszves becsérték teszen Tizennyolcz ezer három száz tizen egy forintot, hetvenkilencz 1/6 krajczárt osztr. értékben.

Mely eképen általunk véghez vitt becslésről kiadtuk jelen bizonyság levelünket saját neveink, s községi pecsétünkkel megerősítve.

Kelt Horpács községünkben november 19-én 1871-ik évben.

Aláírók: Eltenberger János községi jegyző, Molnár József községi bíró betslő, Gere Menyhért mint szakértő betslő, Szalay István szakértő és betslő”.

(Nagy Iván emlékezete. Balassagyarmat, Nógrád megyei levéltár 2000. 132.)

IV. Nagy Iván: Mostohafalva

(Ajánlva: alispánnak, szolgabíráknak, utbiztosoknak és minden rendű és rangú útcsináltatónak.)

Ez a falu Nógrád megyében fekszik. Erről a nevéről talán ismeretlen. Ám használt neve ha ismert is, de helyzetét így is kevesen ismerik. Ismertessük meg tehát.

Az óvilág és az orsz. helynévtár tévesen Horpácsnak nevezi, mely név a magyar szószármaztatás szerint a „horpad” igéből ered, nyilván azért, mert ennek a szerény kis falunak a jóléte, szerencséje a mohácsi ütközet óta folyvást horpad. Lakosainak száma is folyvást apad. Hiszen, hogy régebb időkre vissza ne menjünk, 1832-ben egyházi összeírások szerint 332, – 1840-ben 367, – 1842-ben Fényes Elek Geographiai szótára szerint 392, – 1847-ben is még 367 volt lakosságának száma. Az 1890. évi országos népszámláláskor az „Országos Statisztikai Hivatal Helységnévtára” szerint már csak 265 volt. Tehát ötven év alatt egyharmadrésznyi apadás. Már most mondjuk meg, mije nincs a falunak?

Nincs erdeje, nincs köve, nincs homokja. Egykori volt urbéres gazdáiból alig van három, aki egy iga-fogattal műveli földecskéjét. Ezek között is a leggazdagabb az, akinek egy negyed telke van. A többi zsellér. Ámde azért napszámos sincs. A falu lakosságának zöme kőmíves, nem ugyan szabadkőmíves, de azért Budapestről, hol az év legnagyobb részét (az év háromnegyed részét) tölti, tanul szocializmust. Ez az egyetlen haladás, miben még valamire viheti.

De folytassuk a „nincs”-et.

Nincs a falunak egy jóravaló, járható útja sehová! Ebből a Mostohafalvából négy út vezet ki. Egyik P.-Berki-felé, melyen 4 kmternyi vonalon ki lehetne érni a Kormosmajor felett az államútra. Ez az út a közlekedési vonal Tereske-Romhány felé a megye keleti részére P.-Berkiig a vörösharaszti patakon egy alig méternyi széles rongyos kőhíd volt, nemrég azt is elsodorta a zápor.

A másik kivezető út a Borsos-Berinkébe és így a honti államúthoz vezető. Ez a közlekedési vonal délnek Vác, Verőce, Jenő felé is. Téli időben rajta csak hat ökör húzhatja ki az elakadt szekeret.

A harmadik kijáró út, mintegy 2 km hosszúságú vonalon Nagyorosziba visz, honnan Hont megyéhez juthatni. Nagyoroszi Mostohafalvának a Budapestje, ott van a postaállomás, ott van gőzmalom, ott van piac, fűszeres és egyéb bolt, ott vannak a mészárszékek, ahonnan láthatja el magát falunk a szükségesekkel. Ám oda szekérrel jutni életveszélyes. Vizsgálja meg, aki kételkedik.

A negyedik kijáró út az, mely Patak felé és azon át B.-Gyarmatra, a megye székhelyére vezet és melyet B.-Berinkeig sőt talán Diós-Jenőig a vármegye egykor vicinális útnak jelölt ki és határozott. Oh szent határozat és boldog vicinalitás! Elég volna fele is a jóból, tudniillik titulus nélkül is egy járható út.

Lássuk csak, milyen azon út, melyen B.-Gyarmatról Horpácsig, vagy visz-sza kell menni. Az államútról Riba fölött levezető út egészen a pataki határig háborítatlan ősi szaharai homok és pedig az államúttól kezdve a dejtári vasútállomáshoz vezető útszakasz töltése 1 km hosszúságban épen a Lókos patak fölé épített 2 fahídnál oly keskeny, hogy azon két üres szekér is alig térhet ki egymásnak, holott éppen ezen útszakaszon közlekedik Vadkert és annak nagy vidéke a vasútállomással, oda szállítva a Bpest felől jövő mindenféle terheket. Ezekkel ha szemközt találkozik jármű, órákig megakad a közlekedés.

A vasútállomástól Dejtár község széléig három-négy tengelyig érő tavon kell a lónak, szarvasmarhának átgázolni, míg eljut Dejtár alatt a kapaszkodó pokoli szorosba, hol méternyi mély árkok szélein nagy elszántsággal juthat fel, vagy törheti nyakát a jámbor utazó, aki megfizette mindenféle út adaját. Innen azután megint töltésszerű hepe-hupás homokos és sáros talajon és két vagy három (száraz időben is helytálló) halastón át hajókázva, jobbra-balra féloldalt (ha fel nem dőlt) elér a merész vállalkozó a János-puszta határcsücskön egy keskeny szorosba, melyben (esküszöm az útbiztosok és szolgabírák üdvösségére) semmi kitérést meg nem tűrő s most nyaktörő gödrökkel is ellátott lejten mindenről lemondó elszántsággal kell áthatolni, hogy eljusson ismét egy patak hídjának környékén az elkárhozottaknak szánt sárgödrök megvívására, és ha ez sikerült, akkor feljutunk a pataki partra, (vagy mondjuk: hegyre) melynek leereszkedőjénél a megváltó feszülete előtt keresztet vetve magunkra és lelkünket kegyeibe ajánlva, ereszkedünk le a mennyei zuhatagok által 2–3 lábnyira mélyített természetes csatornák és kimosott hasadékok omló partján be a faluba szekerünkkel, és ha ezt épségben megéltük, akkor benn a faluban a régi kőhíd mellett felállított kisded kápolna előtt ismét hálát sóhajthatunk a mindenható irgalmasságának, hogy eddig megtartott. Csakhogy még nincs vége a keserves vándorlásnak, Patakon a templom- és lelkészlak között, a pincesoron, a vályogvetőnél ismét scillák és charibdisek között kell átjutnunk, és azután Mostohafalva (azaz Horpács) felé az oroszi patak hídjáig a sáron áthatolni, ha bírsz, mert innen már nem egyszer négy lovas hintó is visszafordult. Itt már nem homok, de szurokkal versengző agyag tartóztat kegyetlen barátsággal, és ha mégis Isten kegyelméből és marháink erejével ezen is sikerült átgázolnunk, akkor azután partnak fölfelé vízmosások és sűrűre dagasztott sáron keserves marhakínzással fujtatva folytathatjuk utunkat Mostohafalvára, ha el nem akadunk, amint az idei nyáron is biztos tudomásom szerint két fogattal megtörtént. No azután beereszkedni a horpadásban fekvő Mostohafalvára sem könnyű munka.

Ilyenek Horpácsnak a világ négy tája felé közlekedési útjai. Miért? Isten tudja miért! Talán azért, mert adóját példás pontossággal fizeti! Talán azért, mert a megyei „Értesítő”-ben még soha sem lehetett olvasni, hogy Horpácson adóba lefoglalt tárgyak árverésre hirdettettek. Mert soha hátralékban nem marad, utolsó fillérét is odaadja az adótárba. Mintha talán jobb, terményebb talaja volna, mint más vidéknek? Mintha itt nem járna az elemek csapása: jég és elöntés? Vagy más valami előnyben részesülne az Égtől, vagy a földtől? Ez mind nem!

Oka az lehet, mert békével tűr, békével szenved és így el is van felejtve. A török hódoltság megszűnte óta itt szolgabíró meg nem fordult. A falu szegény, „szegény ember szándékát pedig – régi közmondás szerint – boldog Isten bírja”. Csakhogy a francia közmondás is áll, hogy amit elhanyagolunk, azt el is vesztjük, ez a leírt közlekedési út pedig nemcsak Mostohafalvának, de nagy környékének is életkérdéses érdeke.

(Nagy Iván emlékezete. Balassagyarmat. 2000. Nógrád Megyei Levéltár. 138–139.) [3]

Lásd még[szerkesztés]

heraldika, genealógia


Tóth Tamás: NAGY IVÁN IRATAI. Balassagyarmat, 2003


2. Családtörténeti iratok

1. Rajcsányi Ádám családfa gyűjteménye. Benne: gróf For¬gách (Ghymesi és Gá¬csi), Fáy (Fáji), Pongrácz, Pogány (Ce¬bi), Ba¬las¬sa (Gyarmati), Pál-ffy (Er¬dődi), Illés (Il¬lés¬há¬zi), Er¬dődy (Monyorókeréki), Lengyel (Tóti), Nᬬdas¬¬dy (Darabosi), Viczay és Nyáry családok genealógiai táb¬lázata. 13 f.

2. „Nemességi kimutatások és Levéltári lajstromok. Gyűjté és össze köt-tet¬te Nagy Iván 1883.” Különböző lajst¬ro¬mok, jegyzékek kolligátuma. La¬tin és magyar nyelvű. 104 p. [1523-1820]

3. Genealógia gyűjtemény. III. kötet. 80 f. Nagy Ivánnak kül¬dött csa¬lád-fák, genealógiai leírások kolligátuma. Ben¬ne: Aba (Rédei), Abaffy, Ab-lon, Ablonczy, Abonyi, Acsá¬dy, Adonyi, Ajakas, Ajkay, Alapy, Atzél, Baj¬chy, Ba¬konyi, Balogh, Balogh (Nemcsici), Bánffy, Báno, Bá¬rány (ba¬lassagyarmati, jobbágy szabados család), Ba¬ra¬nyi (Nagyváradi és Mics¬kei), Barna, Baros, Básthy, Bá¬tho¬ri, Battha, Batthyány, Bay, Bay (Lu¬dányi), Bene (Nán¬¬dori), Bernáth, Bese, Besenyei, Bodor, Bogády (Ba¬¬ranyai), Bornemisza, Borsy, Borsy (Galántai), Bos¬sá¬nyi, Butsányi, Cos¬máy (Csekleszi), Czobor (Szent¬mi¬há¬lyi), Császtay, Csery, Csevi, Csis¬kéry (Palásti), Da¬ró¬czy, Darvas, Darvay, Datsó, Dersy, Dezső, Dó-czy, Do¬rog¬ffy, Dubravitzky, Endredy, Enyedy, Érsek, Fa¬bi¬án¬fa¬lus¬sy, Föld¬váry, Görgey, Gyürky, Herentsenyi, Horvath, Hor¬vath (Kissevics), Hor¬váth (Voxith), Horváthy, Hra¬bovsz¬ky, Huszár, Juhos, Juhos (Bur-sány), Kalonda, Ka¬ni¬zsay, Kasza (Leszkót), Keresztúri, Kéry, Kerzen (No¬¬vai), Kis (Endredi), Komjáthy, Kosztolányi, Kovacs, Ko¬zárdy, Ku¬bi-nyi, Kún (Kókai), Kutassy, Kürtössi, Lasz¬káry, Lengyel, Lengyeldy, Li-bertsey, Lipthay, Lisz¬ka, Litterati, Lökös, Ludany, Luka, Madách, Maj-thényi, Ma¬nyay, Maroth, Martzaly, Mesko, Mikolay, Mits¬nitz¬ky, Mut-sínyi, Nevéry, Nyáry, Orbonai, Ottlik, Pa¬ta¬so¬vich, Pauman, Pető, Pi¬linyi, Pogány, Prónay (Tótprónai és Blatnicai), Raday, Ráday (Rá¬thoth), Radnik, Rad¬vánsz¬ky, Ragályi, Ragyotzy, Rakotzi, Raska, Rédey (Aba¬-réde), Redneky, Rész, Rozon, Saafy, Sarlay, Si¬mo¬nyi, Somogy, Soo¬ry, Soos, Sory, Surányi, Szántó, Szé¬chy, Székely, Szentiványi, Szi¬las¬sy, Szom¬bathelyi, Ta¬nyi, Tarochy, Tertsy, Thelegdy, Toldy, Újszászi, Új¬vá-ry, Úsz (Úszfalvai), Uza, Vas, Vidffy, Zichy családokra vo¬nat¬kozó ira-tok

4. Genealógiai gyűjtemény. IV. kötet. 300 f. Nagy Ivánnak kül¬dött csa-lád¬fák, genealógiai leírások kolligátuma. Ben¬ne: Amade (Várkonyi), And¬rá¬sy (Nemeskéry), Ap¬po¬nyi, Árpád, Balogh, Bár¬sony, Bay, Be-nyovsz¬ky, Ber¬ky, Bernády, Beznák, Bog¬dá¬nyi, Bossányi, Csaplovics (Je¬sze¬no¬vai), Dar¬vas (Nagyréti), Deméndy, De¬ren¬ché¬nyi, Dőry (Job¬ba-há¬zai), Dras¬kovics, Draveczky, Dub¬ra¬vicz¬ky, Egresy, Eödönfy, Eördögh, Esz¬ter¬házy, Et¬thurnh, Földváry (Bernátfalvi), Ghyczy, Goszthonyi, Gö¬mö¬ry, Gyárfás (Léczfalvi), Gyulasy, Gyulay, Hor¬váth–Stansits, Horváthy, Hu¬nyadi, Illésházy, Irinyi, Iz¬bu¬gyai, Jakó, Jakósy, Janoky, Kálnássy, Ke¬lemen, Kis¬fa¬ludy, Kolosváry, Komjáthy, Korláth, Kornis, Kosztka, Kun (Rosály), Kutasy, Lamberg, Legéndy, Lély, Li¬ber-tsey, Li¬pov¬nicz¬ky, Lónyay, Luby, Mérey, Mesko, Nyá¬ry, Orbonás (Szűgyi), Paksy, Pa¬lás¬thy (Kesziholci), Pa¬tay, Perczel (Bonyhádi), Perneszy, Péterffy, Pong¬rácz, Pong¬rácz (Szentmiklósi és Óvári), Prónay (Tótprónai), Rácz, Rad¬vánszky, Révay, Rhédey, Rudnyánszky, Sal-tzer, Sirchich Horvath, Soo¬ky, Soos, Soós Géczy, Spá¬czay, Sterabák, Surányi, Szapáry, Sze¬lé¬nyi, Szelesény (Nagy¬szelesényi), Szemere, Szentiványi, Szétsényi, Szi¬las¬¬sy, Szirmay, Szobonya, Szombathelyi, Szuhay, Szu¬nyogh, Tahy, Taj¬nay, Tarcsay, Telegdy, Tellesbruni, Ten-gerdi, Ternyey, Tersztyánszky (Ná¬dasi), Tessenyi, Te¬szári, Tibay, Tihanyi, Török (Szendrői), Tresz¬tyensz¬¬ky, Turcsányi, Várady, Varboky (Széplaki), Vay, Végh (Ve¬rébi), Vés¬sey, Vitál, Vitalis, Vitnyédi, Zathureczky, Zi¬chy családokra vo¬nat¬ko¬zó iratok

5.

Genealógiai feljegyzések festett címerekkel. Nagy Iván ál¬tal készített kéz¬irattöredék (131-241 + 9 pp. van meg). 119 p. Benne: Andrásy, Ár-tán¬dy, Balajthy, Baloghy (Ba¬lo¬gi), Berkes, Besze, Bobor (Hajniki), Die-nes és Soós, Du¬chony (Gyulafalvai), Egri (Siroki), Farkas, Folly, Geb-hard, Gonda, Helle, Juhász, Kovách (Nagydaróci), Ma¬russy, Mocsáry, Na¬dányi (Körösnadányi), Nagy (Fel¬ső¬győri), Nyirő, Pyber (Gyerkényi), Rá¬kóczy, Sö¬vény¬há¬zy, Szabó (Bátaszéki), Tengler von Kaltenstain und Satz¬¬bach családok festett vagy rajzolt címerei

6. Családtörténeti feljegyzések.

Részben Nagy Iván fel¬jegy¬zései, részben pe¬dig egyes családokra vonatkozó ira¬tok, családfák vegyes gyűj¬te¬mé-nye. 378 f. Benne: Aba, Abaffy, Ablontzy, Abonyi, Aczél, Ákos nem-zet¬¬ség, Ákos, Amade, Aninger, Aranyi, Bajcsy, Bajoni, Baj¬záth (Pé¬sza-ki), Bakó, Balassa, Balogh, Balogh (Beő¬di), Balogh (Ócsai), Bánffy, Ba¬rócs, Básti, Báthori, Bat¬tha, Bay, Bebek, Bebek (Pelsőci), Berényi, Ber¬ko, Ber¬ky, Berzeviny, Bese, Besenyei, Bethlen, Bocskói, Bo¬do¬nyi, Bog¬dányi, Bóné, Borsy, Bosnyák, Bossányi, Burián, But¬ka, Buzad, Cher¬nel, Cosmás, Czobor, Csáholyi, Csák, Csáky, Császtay, Csergeö, Cse¬ry Csetneki, Csi¬cse¬ri,Csobády, Csudam, Csuda (Bodonyi), Csúzi, Da¬csó, Da¬róczy, Darvas, Dávid (Szentpéteri), Deák – Márkus, De¬méndi – The¬széry, Dengeleghy, Derenchényi, Dersy, Der¬varics, Dessewffy, Det-rich, Dombay, Dorogffy, Drág¬ffy, Draskóczy, Dubraviczky, Duka, Ebecz¬ky, Ede¬lé¬nyi, Endrédy, Enyedy, Érsek, Etthre (Kálnói), Fábián, Far¬¬kas (Hügyei), Fejérváry (Komlóskeresztesi), Fényes, For¬gách, Föld-vá¬ry, Fraknói, Fráter, Frideczky, Fűzy, Ga¬al (Gyulai), Gaiger (Job¬bá¬gyi), Gázsy, Ghillányi, Ghy¬czy, Gindly, Gömbös, Görgey, Gyöngyössi, Gyu¬-laf¬fy, Gyurcsánszky, Gyürky, Habsburg, Haraszthy, Har¬tyá¬ni, He¬ren-csényi, Hindy, Horváth (Kissevics), Hor¬váth (Tö¬kés), Horváth (Vo¬xith), Horváthy, Hra¬bovsz¬ky, Hunt¬pázmán, Huszár, Illyésházy, Jakch, Ja-kobcy, Jókay, Ka¬jaly, Bodonyi (Kajtár), Kállay, Kalonda, Kamper, Ka¬-ni¬zsay, Károlyi, Kasza (Leszkóci), Keglevich, Kenessey, Ke¬rekgedei, Ke-resztúry, Kéri, Kéry, Keszi, Keszy, Kis¬fa¬ludy, Kolosy, Komjáthy, Kosz-tolányi, Kováts, Ko¬zár¬di, Kövesdy, Kubinyi, Kutassy, Kürtösi, Lasz-káry, Le¬gén¬di, Lengyel, Lengyeldy, Lenkey, Lévai Cseh, Li¬ber¬csey, Liczy, Lipthay (Kisfaludi), Liszka, Litassy, Lit¬te¬ra¬ti, Lorántffy, Lo-sonczy, Lovas, Lökös, Luby, Luka, Ma¬dách, Magócsi, Makay, Man¬kó – Bük, Manyay, Mar¬cza¬ly, Márkus, Maróth, Matyasovszky, Ma¬zsá¬ry, Mérey, Mes¬ko, Mezei (Bágyoni), Michaleczky, Mikolay, Mis¬sinsz¬ky, Mocsáry, Mohorai, Mokossini, Móricz, Móricz (Me¬gyesi), Mo¬te¬sitz¬ky, Motskos, Mucsinyi, Mulyady, Ná¬dasdi, Nagy (Mesterházi), Nagy-martoni, Nevéry, Nyá¬ry, Ormos, Orosz, Országh (Guth), Ottlik, Pa¬jor, Pa¬lán¬ky, Palásti, Parlaghy, Pászthóy, Patasovics, Paumann, Pay¬zos, Pekry, Penczy, Perén, Perényi, Petheő, Pető, Pi¬li¬nyi, Podmaniczky, Po-lyondy, Ráday, Radvánszky, Rad¬ványi, Ragályi, Ragyóczy, Rákótzy, Rás¬kay, Ra¬thold, Redneky, Rédey, Rész, Rimay, Romhányi, Roz¬go¬nyi, Sal¬gay, Sárkány, Sárközy (Nagybócsai), Segesdy, Ser¬jényi, Sibrik, Si-mo¬nyi, Siraky, Skarabák, Somogy, Soo¬ry, Soós, Surányi, Szabó (Ba¬zó-thy), Szécsényi, Szé¬kely (Ormosdi), Szendi, Szente Magoch, Szent¬ivá-nyi, Szi¬lassy, Szirmay, Szígyártó, Szmrecsányi, Szoby, Szú¬dy, Tanyi, Ta¬rócky, Terchy, Tersztyánszky, Tháby, Thur¬zó, Thuz (Laki), Toldy, To¬may, Tormásy, Toth (Le¬beni), Tóth (Bodonyi), Török, Ujfalussy, Val¬kói, Vál¬thy, Vass, Verébi, Veres, Vétsey, Vidffy, Vidos, Vi¬rá¬ga, Vi¬tá-lis, Wattay, Weress (Kövesdi), Widffy (Fel¬ső¬mo¬horai), Záh, Za¬borsz¬ky, Zadeley, Zagyvafői, Zámory, Za¬thureczky, Zolnay, Zuard, Zudar csa-ládokra vo¬nat¬ko¬zó feljegyzések

7.

A garamszentbenedeki konvent levéltárának különböző csa¬ládokat érin¬tő iratairól készült regeszták, hely és év¬mu¬tatóval. Benne: Barbarich, Be¬liczay, Elephanti, Emő¬kei, Füzy, Gyepes, Ilmér, Ilovay, Körmendy, Lán¬czy, Lu¬ka, Soos, Szobonya, Török de Emőke, Zarnoczay, Zer¬da¬he¬lyi, Zichy családok adatai. 62 p. [1277-1784]


3. Címertani iratok

1. „Magyar Czímer-gyűjtemény. Második kötet. S-Z-ig. Bu¬dapest 1857.” 215 p + 1 f. (Több f. üres.)

2. „Czímertan, különösen tekintettel a magyar czímerészet tör¬ténelmi fej-lő¬désére. Irta fgy. Nagy Iván. Budapesten 1872-1875-ben.” 67 f. (24-54. és 65-66. f. üres)

3. „Collectio Armorum.” Valószínűleg Nagy Iván által fes¬tett családi cí-me¬rek gyűjteménye. 266 f. Benne: Aba (Ba¬renthali), Balogh, Balogh más¬kép Szados és Juhas, Ba¬ranyai, Bärnkopf, Bazini, Becsky (Tas¬nád-szán¬tai), Bé¬kássy és Tordassy, Bény, Beren, Berkes, Bessenyei, Bis¬sing, Bony¬hádi, Boor, Bory, Brösamer, Bucellini, Bu¬day, Burič, Butykay, Cho¬rich Monte Creto, Crouy – Cha¬nel, Czobor, Czobor (Co¬bor¬szent¬mi-há¬lyi), Czorom, Dá¬vid (Túrócszentpéteri és Isztebnyei), Debreczeni (Zá¬-go¬ni), Dombay, Drahim, Elvejáró, Emich von Emőke, Es¬toras, Flan-dorf¬fer, Földes (Erdődi), Garay, Géczy, Gor¬dó, Greiff, Gyarmathy, Ha-mer, Herolt, Hettendorf, Hi¬degketh, Hunyadi (Besztercei), Illyésházy, Ivan¬csich, Ja¬guemond, Jászay, Jerin, Jeszenák, Kaczy, Kállay (Nagy), Ka¬nizsai, Kanizsay, Kapicz, Károly, Kércsy, Ki¬rály (Szatmári), Kis¬csol-tó, Kiss (Orbán), Koller (Nagy¬má¬nyai), Kollonitz, Kolozsy Farkas, Koz-ma, Kray, Ku¬bi¬nyi, Kubovich, Lakatos, Lászlófi, Lasztóczy, Lázár, Len¬¬gyel (Lengyeltóti), Lieszkovszky, Lipovniczky, Lisz¬kay (Olasz¬lisz-kai), Losek, Lőrinczffy, Machay, Mag¬dalenich, Majláth, Majthényi, Maj¬thényi (Kes¬se¬lő¬keői), Malenich, Marisnay, Markovich, Markoz, M鬬szá¬ros (Nagylucsei), Migazzy, Mittrovszky, Mossoni, Mum¬hard most Szilárdy, Muraközy, Muslay (Bo¬ros¬je¬női), Nagy (Alsószopori), Nagy (Felsőgyőri), Nagy (Ha¬las), Nagy (Szalapataki), Nagy (Zalay), Ná-ko (Nagy¬szent¬miklósi), Natwaiko, Nemák, Nemes, Nemes (Híd¬vé¬gi), Né¬methi, Nowak, Pálffy (Erdődi), Pamhackel, Pa¬ta¬tich (Zajezdai), Pau-ko¬vich (Senkvic), Pejachevich (Ve¬rőcei), Perczel (Bonyhádi), Perényi, Pe¬tényi más¬képp Horváth, Petrovits (Csudanoveci), Plathy (Nagy¬pa¬lu-gyai), Poncz (Máramarosi), Pongrácz (Dengelegi), Po¬rubsz¬ky, Prandau, Pré¬post, Prileszky, Priny, Puskás, Püch¬ler, Rácz (Bihari), Ragályi, Rá¬kó-czi, Rátz, Rauch, Ro¬senbach, Rudnyánszky, Ruttkay, Schmerling, Schwarz, Sirchlich (Kissinai), Somogy (Ghamasi), So¬mo¬gyi (Medgyes), So¬moskeőy, Soós (Poltári), Sö¬vény¬há¬zi másképp Kis, Splényi, Steiner, Su¬gó, Svarcz, Sza¬bó, Szabó (Szántói), Szakolóczy, Szathmáry, Széczi, Szent¬¬györgyi, Szentiványi, Szepessy (Négyesi), Szepesy (Beth¬len¬fal¬vai), Szeredy, Szlopnai, Szontagh (Iglói), Szőcs, Sztojka, Szücs, Tar¬ca¬fis (Cristaloncz), Tárkányi, Tar¬nóczy, Taty, Thoma (Hothwafeö), Thót, Thö¬köly (Kés¬márki), Thuróczy, Thúry, Tihanyi (Ebecki), Tiszta, Tom¬ka Szasz¬ky Thoraconimus, Tóth (Fejéregyházi), Tö¬rök (Enyingi), Török (Szend¬rői), Török (Telekesi), Trajt¬ler (Szügyi), Trnkóczy, Turcsányi, Tur¬zó, Turzó (No¬szici), Ujfalussy (Divényújfalui), Újhelyi, Ürményi (Ür¬-ményi), Vadkerti, Vajda (Merei), Vay (Teleki), Ve¬ran¬chyth, Veres, Ve¬res (Farádi), Viczay (Soós és Hé¬der¬vá¬ra), Vida, Vitéz, Waltherr, Wat¬tay (Felsővattai), We¬ber, Welsperg, Wiczmándy, Wieland, Wlád, Za¬lay, Za-thu¬reczky (Alsózaturcsai), Zay, Zaz, Zrini csa¬ládok címerei