Heraldikai lexikon/Címertani szemléletek
Címertani szemléletek, a címerek jellegével kapcsolatos szemléletmódok, melyek egy-egy korra jellemzőek az adott korszak kulturális közegének megfelelően. A középkorban a címerpajzs szerkezete egyszerű volt, hogy nagy távolságból is könnyen fel lehessen ismerni. A holt heraldika korában a címerek egyre inkább dekoratív jelképek lettek, melyek a család, az ország hatalmát, tekintélyét voltak hivatva kifejezni. Előtérbe kerülnek az esztétikai szempontok, és egy-egy ország heraldikájának címerszemlélete kihatott a címerek szerkezeti felépítésére is. Az angol heraldikában, mely konzerválta a középkori heroldszabályokat, fennmaradtak a régi elvek (pl. a címerkép nem érintkezhet a pajzs szélével, a pajzson csak egy sisak és sisakdísz lehet stb.); ezzel szemben egyes olasz tartományokra a túlzott díszítés és a bonyolult kompozíció jellemző. A címerszemlélet ezért a címerek megalkotóinak társadalmi közegét, pszichológiai, kulturális, történeti jellemzőit és az idegen hatásokat tükrözi vissza.
Az élő heraldika korában a heroldok címerszemlélete (12-14. század) a címerek gyakorlati alkalmazásán alapult. A címereket a ténylegesen is használták a csatában. Ehhez igazodtak a címerek szerkezeti felépítésének szabályai is, melyeket a heroldok fektettek le és ők alakították ki a címerábrák nevezéktanát is, amelyek által lehetővé vált a címerek leírása is. Ez lényegében szerkezeti alapú szemlélet volt és alapját képezi egy esetleges axiomatikus szemléletnek.
A szimbolikus címerszemlélet (14-17. század) a reneszánsz korának szemléletét követte, amikor minden szimbólumban valamilyen rejtett jelentést, titkos tant, okkult tartalmat kerestek. Az utolsó ismert hieroglifikus írás Kr. u. 394-ből való, ami után a heroglifák ismerete feledésbe merült. A 19. századig, a hieroglifák megfejtéséig a fő tekintélynek Hórapollón (4. század? 5. század?), egyiptomi író számított, Zénón (426–491) bizánci császár (474-491) idején, akinek Hierogliphika című, egyiptomi nyelvből (sok helyen tévesen) görögre fordított művének helytelen nézete szerint (a fordítást egy bizonyos Philipposz végezte, akit máshonnan nem ismerünk) minden egyes hieroglifikus írásjel önálló fogalmat fejez ki. Ez a későbbi kutatókat, különösen Athanasius Kirchert (1601-1680) is félrevezette, aki a korábbi humanistákkal együtt úgy vélte, hogy a hieroglifák mágikus, szimbólikus, ideografikus írásjelek. Oedipus Aegyptiacus (Róma, 1652-54) című művében amellett érvelt, hogy Ádám és Éva egyiptomi nyelven beszélt, Hermész Triszmegisztosz (az alkímia egyik fő alakja) azonos Mózessel, a hieroglifák pedig okkult szimbólumok, melyeket "nem lehet szavakra lefordítani, csak jelekkel, betőkkel és képekkel lehet kifejezni." Műve forrásaként a káldeus asztrológiát, a héber kabbalát, a görög mitológiát, a pithagóreusi matematikát, az arab alkímiát és a latin filológiát jelölte meg. Kircher abban is aktívan közreműködött, hogy a római tereken egyiptomi obeliszkeket állítottak fel, melyek üres részeihez a saját maga által kitalált hieroglifákat is hozzáadott. A (reneszánsz) neoplatonizmusban Egyiptomra úgy tekintettek, mint minden valódi bölcsesség, az okkult és misztius tudás végső forrására. A hieroglifákat ekkor még nem tudták elolvasni és úgy gondolták, hogy valamilyen ezoterikus eszme képi, tárgyi vagy művészi kifejezésére szolgáltak. Azt tartották, hogy ezek valamilyen rejtett tudást tartalmaznak és allegorikus módon igyekeztek rájuk magyarázatot találni. (Vö. allegorikus címer) Ebben a korban tűntek fel az első heraldikusok, akik ezen a szimbolikus alapon tárgyalták a címertant is. Ők már tudósoknak tekintették magukat, nem a céh kereteibe tartozó mesterembernek (heroldnak). Mivel a tudományt, az irodalmat stb. ekkoriban a filozofikus szemlélet, a szimbolizmus, az emblematikus felfogás, az alkímia stb. uralta, a heraldika is ilyen szemléletű volt. Ezen heraldikusok legjelentősebb csoportját a jezsuita szerzetesek képezték, akiknek rendjében nagy hangsúlyt fektettek a szimbolikus tartalmakra. Juan Caramuel Lobkowitz 1636-os művében (Declaración Mystica de las Armas de España, invictamente belicosas. Brüsszel, 1636), kimondja, hogy „célom a hieroglifikus ábrák magyarázata” („mi intento es explicar Figuras Geroglificas”). (115. l.) Érdeklődött a kabbala, a kódolt írások, az anagrammák, a szimbolikus képek és más misztikus tudományok iránt. Marcus Vulson de la Colombière számos sikeres könyvet írt a szimbólumokról, a jóslatokról, a heraldikáról, az álmokról stb.
A történeti címerszemlélet (17-18. század) átmenet volt a tudományos vizsgálat felé, de még nem volt teljesen mentes a régi szimbolikus szemlélettől sem. A heraldikusok kezdtek a történeti forrásokra támaszkodni. Az első rendszeres címertani munkát a történeti források alapján Silvester Petra Sancta, olasz jezsuita szerzetes írta 1638-ban. A címerek szerkesztésére és ábrázolására a heraldika szabályait logikus módon nyolc pontba foglalta, de még mindig nagy súlyt fektetett a középkori szimbolikára. Elveit és rendszerét Theodor Höpingk, német történész és heraldikus fejlesztette tovább, de a történeti forrásokat nem használta olyan ügyesen. Ő is vallotta a címerek szimbolikus jellegét. Azt hirdette, hogy „a címerek valamely családnak hieroglifa-szerű képei, amelyek nevezetes cselekedeteket jelképeznek“. A szimbólumok jelentésével behatóan foglalkozott Claude-François Ménestrier, lyoni jezsuita szerzetes, egyetemi tanár, korának legbefolyásosabb heraldikusa is. A címerek vizsgálatát ő, majd Philipp Jacob Spener, német heraldikus helyezte történeti alapra. Spener elvetette (de nem zárta ki teljesen) a címerek pusztán szimbolikus magyarázatát és a történeti forrásokra támaszkodott. A korszak végén már megfigyelhető a történeti források fokozottabb, szinte rendszeres felhasználása, de ez még mindig keveredik a szimbolikus és mágikus szempontokkal. Például Elias Ashmole, windsori herold történeti forrásokra támaszkodott címertani kutatásai és a Térdszalagrend történetének megírása során, ugyanakkor kuriózumokat gyűjtött az egész világból és alkímiával is foglalkozott. John Guillim könyve címében már használta a módszer (method) szót, sőt az őrá előszeretettel hivatkozó Richard Blome, angol térképésznél már a metodológia („methodological method”) kifejezés is megtalálható. A módszer (méthode) szót használta 1689-es könyvének címében Ménestrier és a módszertan (méthodique) kifejezést Laurent Pianelli de la Valette is, itt azonban (sőt később, a 19. században) sincs még szó valódi (természet)tudományos módszerről vagy metodológiáról. (Pl. W. Maigne, Abrégé méthodique de la science des armoiries. Paris, I-II. 1885, azt nevezi módszernek, hogy hogy szisztematikus módon tárgyalja a címereket, azaz az első kötet első két fejezetében foglalkozik a címerrel, annak tagolásával, a címerábrákkal, a kiegészítő díszelemekkel, és a második kötetben adja meg a heraldikai fogalmakat.) Geroge Mackenzie, skót jogász franciaországi tanulmányai során megismerte a heraldikával kapcsolatos hatalmas szakirodalmat, de a források tanulmányozásából gyakran vont le helytelen vagy meghökkentő következtetéseket, melyet részben jogászi végzettsége, szabadkőműves nézetei és nacionaista alapállása irányított. Barátja volt Sir Robert Moray, skót természetbúvár, akivel megegyezett érdeklődése a sztoikus filozófia és a tudományos heraldika (címertudomány) iránt. Hatalmas heraldikai kézirati anyagot gyűjtött össze, melyet Alexander Nisbet, skót heraldikus hasznosított A System of Heraldry, Speculative and Practical (Edinburgh, 1722) című műve megírása során. Azonban ezen írások sem képeztek még valódi ’heraldikai rendszert’, nem voltak egységes tudományos szemléleti elv köré szervezve. Amit itt láthatunk egy rendszerező elv keresése, de ez vagyis egy-egy megfigyelt jelenség rendszerbe illesztése nem sikerült még tökéletesen. Erre csak a következő címertani korszakban került sor.
A szerkezeti címerszemlélet (18. század) elsősorban Johann Christoph Gatterer és Martin Schmeitzel műveiben kibontakozó forradalmian új címertani irányzat volt, mely csíráiban tartalmazta az axiomatikus szemlélet (egy potenciális heraldikai eszköztár) főbb alkotórészeit. Ezen irányzat valódi jelentősége is csak az axiomatikus szemlélet bevezetésével ismerhető fel. A két említett szerző – szerkezeti alapon – a fogalmak tisztázásával, az egységes címerleírási és klasszifikációs rendszerek kérdésével foglalkozott. Módszerük már valódi, koherens, azaz tudományos ’heraldikai rendszert’ alkotott. Martin Schmeitzel (aki egyébként elsőként használta a statisztika kifejezést), 1723-as múvében a címerábrák (mesteralakok) és a morfológiai elemek (tagolások) rendszerét geometriai alapon határozta meg. Ez volt az az alapvető címertani újdonság, mely a szerkezeti (és az axiomatikus) heraldika alapjának tekinthető. Schmeitzel legfontosabb felfedezése, hogy a morfológiai alakzatokat a szín-alakzat kölcsönhatás révén az osztóvonalak alakítják ki, mely felismerésre később Gatterer a saját címertani elméletét építette fel. Gattererhez hasonlóan határozta meg az egyszerű és osztott pajzsok fogalmát is. Johann Christoph Gatterer, a modern német tudományos heraldika és genealógia megalapozója a szerkezeti heraldikát a históriai elv háttérbe szorításával alapította meg, de a címertan tanulmányozására ő is a történeti források tanulmányozását ajánlotta. Elméletét 1773-as művében fejtette ki. Rendszere a 19. század elején is meghatározó volt. Magyarországon Nyiri Istvánra volt befolyással. Schmeitzelt egyszer sem említi, de feltételezhető, hogy ismerte a míveit. Mindkét említett szerző elméletének lényege a következő témakörökkel határozható meg: az egyszerű és osztott pajzsok kérdése, az osztóvonalak szerepe a morfológiai szerkezetek létrehozásában, a morfológiai elemek és a tinktúrák kapcsolata, a mezőkben (tagolásokban) elhelyezkedő címerábrák szerepe a morfológiai alakzatok kialakulásának szempontjából. A címerkábrák ebben a szemléletben különlegesen fontos elemei a rendszernek, mert egyértelműen megadják a morfológiai elemek pontos definícióját, ami viszont megalapozza a szerkezeti heraldika elveit. A címerek szerkezeti elemei a morfológiai alakzatok kölcsönhatásaitól függnek. Ha ezeket felismerjük, a szerkezeti heraldika koherens rendszerét kapjuk amelyet könnyen applikálhatunk az axiomatikus szemlélet alkalmazott területeire, mint pl. a klasszifikáció és a determináció (címerhatározás) címertani szabályai. A szerkezeti szemlélet Gatterer azon megállapításán alapul, hogy a címerek elmélete azon elváltozásokon alapul, melyeket az egyenes és a görbe osztóvonalak használata idéz elő a pajzson. Gatterer így gondolkodik: vegyünk egy üres pajzsot és helyezzünk rá címerábrákat (jelképeket). Hogy ezt megtehessük, vonalakra van szükségünk, melyek az alakzatokat elhatárolják a pajzson. Mi okozza tehát az eltéréseket a pajzson? Elsősorban az osztóvonalak. Mit hoznak létre az osztóvonalak? Morfológiai alakzatokat. Ezeknek pedig nevük van, melyek az osztóvonalak típusától függnek. Mikor ezeket megnevezi, megnevezi egyben a szerkezeti elemeket is, tehát a név által definiálja azokat. A vízszintes vonal pl. vágja a pajzsot, vagyis vágott pajzs jön létre. Az ilyen alakzatokkal pedig már mást is tudunk kezdeni, belőlük újabb definíciókat (posztulátumokat, majd teorémákat, azaz törvényszerűségeket) tudunk levezetni, pl. úgy, hogy újabb szerkezeti elemeket (pl. színt) adunk hozzájuk. (Ha pl. két vízszintes osztóvonal van a pajzson, a címerben lehet egy pólya vagy három vágás, attól függően, hogy a mezőkben két vagy több máz hogyan helyezkedik el.) Gatterer ezt úgy fejezi ki, hogy ha egy tinktúra ugyanannyi mezőben helyezkedik el, mint a többi, tagolással van dolgunk, ha viszont egy tinktúra több mezőt foglal el a többinél, mesteralakot kapunk. Az osztóvonalak és a színek kölcsönhatása által tehát az egyszerű pajzstól újabb strukturális jegyek meghatározásáig (mező, mesteralak, pajzstagolás, osztott pajzsok) jutottunk el, oly módon, hogy a morfológiai alakok kölcsönhatásai, megadják egymás definícióit is. Miután az egymással rokon tagolások és mesteralakok kapcsolatát Gatterer tisztázta, rátér a pajzson előforduló utolsó morfológiai csoport, a címerképek és az előbbi két csoport (a tagolások, illetve a mesteralakok) viszonyának tárgyalására is, mely megadja az alap definícióját (ez az axiomatikus rendszerben olyan területeken kap fontos szerepet, mint pl. az egyszerű és osztott címerek {{Hl|címertani szabályok|címertani szabályai). Gatterer tehát a fenti néhány alapelv segítségével fel tudott építeni egy koherens, általános érvényű rendszert. Az volt a szándéka, hogy minden heraldikai alakzatra pontos szaknyelvi definíciót találjon. Művét ezen szándékból írta, melyhez az alapot a geometriai szemléletben találta meg.
A tudományos címerszemlélet (19-20. század) a történeti források vizsgálatára helyezi a súlyt. Fő képviselői Christian Samuel Bernd, Hermann Grote, br. Leopold Ledebur, Friedrich Karl von Hohenlohe-Waldenburg herceg, Otto Titan von Hefner, Mayer von Mayerfels stb. Ez a címerszemlélet pozitivista alapú volt. A pozitivizmus heraldikai képviselői hatalmas címertani anyagot gyűjtöttek össze és dolgoztak fel rendszeres módon. Könyvtárakban, levéltárakban, magángyűjteményekben végeztek aprólékos kutatást, elszórt kéziratokat vizsgáltak, új adatokat tártak fel és fontos forráskritikai munkát hajtottak végre. Középkori pecséteket, az élő heraldika korának pajzsait, sisakjait tanulmányozták. Általános heraldikai gyűjtemény Rietstap Armorial général című műve. Theodore de Renesse gróf hétkötetes Dictionnaire des figures héraldiques című műve címerképek szerint adja meg a címerviselő családokat. Angliában Sir Nicholas Harris Nicolas és James Robinson Planché, illetve Skóciában Henry Laing végzett hatalmas forráskutatást. Olyan új címertani diszciplínák jöttek létre, mint a címerkritika és a historizálás. Ledebur az összehasonlító heraldika megalapítója és Grote az egyik úttörője, mely a korabeli technikai adottságokat, a címerjogi szabályokat kutatja, és vizsgálja a divatok és újítások hatását a heraldikára. A 19. század végén a csúcspontot Maximilian Gritzner működése jelentette. A 20. század kiemelkedő heraldikusai közé tartozott Donald Lindsey Galbreath. A pozitivizmus tulajdonképpen a Felvilágosodás kibontakozása a (történet)tudományban. Jellemzői a fejlődés, törvényszerűség, a természettudományos érdeklődés, az összehasonlító módszer, a (történettudományi) tények tisztelete és minél részletesebb begyűjtése, teljes rendszerezése (életrajzi adatok, művek regisztrálása, cselekményadatok szimpla felsorakoztatása). Mindebből gyakran hiányzik a logikai rendező elv, az értékítélet, a kritikai állásfoglalás, viszont eltúlozza a hatáskutatást. A pozitivizmus Auguste Comte filozófiáján alapul, aki szerint a tények megismerhetők, de az azon túli dolgok és jelenségek, a törvények és belső összefüggések lényegébe az emberi megismerés nem hatolhat be. A másik irányzat, mely a kor irodalmában és történetírásában érvényesült, a szellemtörténeti irány. Az aprólékos pozitivista filológiai kutatással, a részleteket tisztázó analízissel szemben a szellemtörténeti irány jellemzője a nagyvonalú összefoglalás. Metodikája a szintézis szükségszerűségét hirdeti. A háttérben munkáló titokzatos erőket keresi, melyek minden alkotásban automatikusan jelentkeznek. A tudományos vizsgálódásban az értelemmel szemben szinte metafizikai sejtéssel a beleérzés és átélés, a szubjektív intuíciók, az egyéniség és a korszellem átélésének, a lelki és szellemi összefüggések elemzésének a fontosságát hangsúlyozza. Az általános történettudományi metodológia egy másik irányzatának kialakulása, melyet általában tévesen szintén pozitivistának nyilvánítanak, Leopold von Ranke nevéhez kötődik, de ez inkább egyfajta historizmusnak tekinthető. Ranke egyik fő újítása volt (az 1830-as évek elején) a szigorú forráskritika és, ehhez kapcsolódóan, a szemináriumi rendszer bevezetése az egyetemi történelem-oktatásba. Ennek előzményei megtalálhatók már a 16-18. században, pl. Gatterernél, illetve a kései német Felvilágosodásban is, de elveit Ranke teljesítette be. Eszerint a történésznek járatosnak kell lennie a történeti segédtudományokban (diplomatika, heraldika, genealógia, paleográfia, epigráfia, archontológia, szfragisztika stb.), hogy meg tudja ítélni az eredeti források hitelét. Ennek módszerét a hallgatók egyetemi szemináriumok keretében sajátítják el. Néhány országban ezen képesség elsajátítására külön intézmények jöttek létre, mint a francia École des Cartes vagy az osztrák Institut für die Österreichische Geschichtsforschung és megjelentek az első szaklapok, így a heraldika és a genealógia területén is, melyek már csak eredeti forrásokon alapuló, jegyzetapparátussal ellátott (dokumentumokat is közlő, bibliográfiával és recenzióval rendelkező) tudományos cikkeket közöltek. Az önálló történelmi tanszékek létrehozása mellett az egyetemi történészképzésben kialakult a tudományos fokozatok, habilitációk rendszere. Megjelentek a történészképzés alapját szolgáló metodikai kézikönyvek, mint Ernst Bernheim műve, a Lehrbuch der historischen Methode és Johann Gustav Droysen Historik című könyve. Mindkettő közös elve a szociológiai (pozitivista) szempont elutasítása. Ehelyett a segédtudományok elsajátításán alapuló forráskritikát tekintették alapnak. A történelmi általánosítás alapja szerintük a nagy erkölcsi értékek keresése és az ezen alapuló megértés. Droysen szerint a történészi munka alapjainak lényege a metodikus forráskritika, azaz a segédtudományokban való jártasság, az elsődleges forrásokkal való bánni tudás elsajátítása, valamint a magyarázatokkal, törvényekkel okokkal operáló természettudományokkal szemben a történelem hermeneutikus megközelítése. A fő cél a múltbeli cselekedetek, nagy egyéniségek és tetteik megértése, nem magyarázata, annak alapján, hogy mennyiben testesítenek meg egy általános erkölcsi értéket. A történetírás fő elve Ranke szerint a „wie es eigentlich gewesen”, vagyis a történelmet úgy kell megírni, ahogyan valójában megtörtént. A történész számára csakis az a kijelentés igaz, amire hiteles forrás, bizonyíték van. A források értékeléséhez a történésznek el kell sajátítania a módszeres forráskritika elveit. A történelem csak így válhat önállóvá a filozófiától, vallástól, irodalomtól, de a természettudományoktól is. Ranke módszerei, a forráskritika, forrásgyűjtés, forráspublikáció [faktológia] egyáltalán nem pozitivista alapú. Ranke pontosan a történelemnek a természettudományoktól való függetlenségét hangoztatta. A történész tárgya szerinte nem egy általános, hanem egy konkrét állam, társadalom, művészet, vallás stb. vizsgálata, amelyeket semmiféle általános törvényből, szükségszerűségből, axiómából nem lehet levezetni. A történelemben a tértől és időtől független általánosítások keresése, a törvénynek megfogalmazása, keresése és ezáltal a történelem előrejelzése, a természettudományos, matematikai módszerek kizárólagos alkalmazása tudománytalansághoz, igazolhatatlan jóslásokhoz vezetnek.
Az axiomatikus címerszemlélet (20-21. század) alapja a nevezéktan pontos meghatározása, heraldika szabályokba foglalása a szerkezeti alapokból és ezekből axiómák levonása, melyek különféle alkalmazott felhasználásokhoz vezethetnek, mint pl. egy axiomatikus címerhatározói rendszer és a címerek axiomatikus klasszifikációja. (Lásd Szegedi László, 1999.) Az axiomatikus címertani szemlélet alapja a szerkezeti szemlélet, metodológiája pedig hasonlít a természettudományos módszerekhez, de nem zárja ki a metafizikai jellegű megismerést sem. Az axiomatikus szemlélet alapja, azaz a heraldika szabályokba foglalása már a múltban is létezett. A latin nyelvű régi heraldikai művekben a címereket különféle más nevek mellett (tesserae, tesserae gentilitiae, tesserae symbolicae, icones tesserariae, symbola gentilitia, digmata) néha az axiomata scutaria, vagyis axiomatikus pajzsok névvel is illetik (Christian Siebenkees, 1789. 2.). Spener a színtörvényt nevezte axiomatikus szabálynak: “Causam ex hypothesi sua quod arma ex vestimentis veteris militiae ortum habeant ita deducit Aegid[ius] Gelen[ius] de magnit[udine] Colon[iae] Agripp[iae] L. 2. pag. 116. Hinc elicitur ratio axiomatis scutarii: non esse metallum in metallo, nec colorem in colore pingendum”. A heroldcéhek pontos nevezéktant és szabályokat dolgoztak ki. Idővel ezen rigorózusnak tűnő előírások másodlagos módon rendkívül megfelelőnek bizonyultak egy axiomatikus, tehát koherens rendszer spontán létrejöttéhez, mely kiküszöböl minden szerkezeti pontatlanságot. A későbbi tudományos heraldika nem mindenhol követte ezen szabályokat. Például Jiří Čarek, volt prágai főlevéltárost sok jogos kritika érte amiatt, hogy a Městské znaky v českých zemích (Prága, 1985) című, általa szerkesztett műben, az „elégtelen heurisztika” mellett az ábrák színvonala sem tökéletes, a címerleírások pedig „egyenesen elrettentőek,” melyek „az esetek többségében nagyon távol állnak a heraldikai blazontól”. Hogyan lehet akkor a heraldika valódi (axiomatikus) tudomány, ha annak alapmódszertanát mindenki tetszése szerint használhatja? Az axiomatikus szemlélet feladata tehát az egységes nevezéktan, leírás és módszertan alkalmazásával a bizonytalanságok kiküszöbölése, illetve segédlet nyújtása az egységes heraldikai szemlélet kialakításához, valamint új tudományos módszerek bevezetése és új módszertan létrehozása a címerek vizsgálatára. Minden axiomatikus alapú szemlélet és program szükségképpen és önkénytelenül is logikus szemlélet és fordítva – minden logikus gondolatmenet egyben axiomatikus is. Az axiomatikus szemlélet megvalósítása szükségessé teszi egy koherens heraldikai program végrehajtását: 1. a heraldikai terminológia egységesítése, 2. egy heraldikai szótár-lexikon elkészítése (a fogalmak tisztázására), 2. az axiomatikus heraldika tankönyvének elkészítése, 3. a vizsgálati módszerek metodikájának kidolgozása (az alkalmazott területek, mint pl. a címerhatározás elveinek lefektetéséhez).