Heraldikai lexikon/Bandérium
A bandérium címeres zászló alatt hadba vonuló katonai alakulat (zászlóalj) volt. A csapatok címeres zászló, a bandière, bandiera alatt harcoltak, innen ered maga az elnevezés is. A szó az olasz bandiera, illetve a középlatin banierum (banderium) származéka, jelentése 'címer, címeres zászló'. Már Kézai Simon használta az 1280-as évek első felében. Szerinte Attila király címere (banerium), amelyet a pajzsán viselt, egy madárhoz (turul) hasonlít, fején koronával.
A bandérium az egyházi és világi birtokosok magánhadseregére épült. A 13. század vége óta bandériumnak nevezik a földesúri csapatokat és a vármegyei zászlóaljakat is. A legnagyobb csapata a királynak volt és a királyné is rendelkezett saját bandériummal. Ezeket állandóan fegyverben tartották.
[[Kép: |Károly Róbert seregei a rozgonyi csatában (1312) legyőzik az Amadé-fiakat. Miniatúra a Képes krónikából, a királyi bandériummal (zászlóval) és az ellenfél bandériumával. Országos Széchenyi Könyvtár. M. kép 64.]]
http://www.webumenia.sk/dielo/SVK:GMB.C_1533
A bandériumok eredete
[szerkesztés]A 12. században már nemcsak a királynak, hanem egyes főuraknak is volt családi színekkel és jelképekkel ellátott zászlója. A megyék ispánjai saját jelvényüket használták a csapatzászlójukon. A címeres zászló a 13. század elején jelent meg Magyarországon, a banderiális hadviselés csírái pedig a 13. század végén alakultak ki.
A banderiális hadviselést Károly Róbert tökéletesítette, a lovagi hadsereg modelljét kívánta Magyarországra átültetni. Ennek kialakításában szerepe volt a királlyal Magyarországra betelepülő itáliai főuraknak is, főleg a Drugetheknek. A király minden főúr számára előírta, hogy saját költségén a rangja és birtoka arányában mennyi katonát kell kiállítania a saját familiárisai közül. A főpapok az egyházi prediális nemesekből szerveztek bandériumot. A kisebb birtokosok és a személyesen hadba vonuló nemesek a vármegye bandériumában harcoltak. A városok a király zászlaja alatt vonultak hadba, később saját bandériumokat is kiállítottak. Erdélyben a vájda, Szlavóniában, Horvátországban, Macsóban, Szörényben a bánok, a székelyek a székely ispán, a kunok a nádor zászlaja alatt vonultak hadba. Ettől fogva, a 14. századtól, nevezik zászlósuraknak a bandériumokat vezető országos főméltóságokat.
A 14. századi banderiális haderő magvát a királyi és királynéi bandérium alkotta (1000-2500) fővel. A bárók, főpapok és területi önkormányzatok bandériumai egyenként 50-400 főből álltak. Mátyás uralkodása elején a bárók és főpapok bandériumainak összlétszáma elérte a 12 000 főt. Bonfini szerint a bécsújhelyi seregszemlén Mátyás minden csapata saját zászlóját használta, melyen a keresztény hit (kettős kereszt), a Corvin-ház (holló), a egyőzhetetlen magyar nemzet (vágások), továbbá Dalmácia, a cseh királyság és Ausztria jelvényei látszottak. Ezenkívül a lovasok és gyalogosok parancsnokainak is volt saját zászlója, nem tekintve az egyes lovasok dzsidáihoz erősített zászlócskákat.
A bandériumok a 15. századtól, a zsoldos hadseregek elterjedésével elavulttá váltak. Jogilag az egész magyarországi feudalizmus korában léteztek, de a 16. századtól a prelátusok és a bárók a bandériumok kiállításának kötelezettségét a Magyar Kamarának befizetett összeggel váltották meg vagy hajdúkból, pandúrokból és más katonai elemekből új típusú, állandó magánhadsereget szerveztek.
A rendszer nyomai a nemesi felkelésben maradtak fenn. A 17. század elején a vármegyei bandériumok saját zászlójuk és kapitányuk vezetése alatt vonultak hadba. A zászlók a főúri csapatok zászlóinak mintájára készült és megyei insurrectionális zászlóknak nevezték. A nemesi bandériumok egészen a 20. századig, a második világháború végéig tartottak díszes felvonulásokat.
A bandérium mint zászló
[szerkesztés]
Angliában a lovaggá válásnak négy fokozata volt: apród (page), pajzshordozó (squire), "koszorús" lovag (knight bachelor) és "zászlós" lovag (knight banneret). Az apródi és pajzshordozói szolgálat a gyermekkoron és a korai tizenéves koron át tarttott, de a csatában csak az utóbbi vett részt. A legalacsonyabb, de legősibb lovagi fokozat a koszorús lovagé. A lovag feladata eredetileg a katonai szolgálat teljesítése volt a birtokadomány fejében (knight's fee), mely fokozatosan pénzbeli fizetséggé (shield money, scutage) alakult át. A középkorban a koszorús lovag a legkisebb katonai egységet vezette, mely nem lehetett több, mint néhány rokonból álló csapat. Címerét pennonon viselte.
Néhányan soha nem emelkedtek magasabb rangra és egész életükben csak a lovagokat szolgálták. Mások viszont személyes tetteik vagy származásuk alapján elnyerték a magasabb zászlós lovagi rangot. A banneret eredetileg a hűbérúr fő vazallusa volt vagy kisebb báró, valamint nemesi rang a koszorús lovag és a báró között. A középkorban a zászlós lovagnak jogában állt saját zászlaja alatt csapatot vezetni. Mivel ez kisebb méretű volt, mint a felettesei zászlója, a nagyobb zászlóval (en: banner) szemben kis zászlónak (banneret) nevezték. A hagyomány szerint amikor a koszorús lovagot a csatatéren zászlós lovaggá léptették elő, a heroldok pennonjáról levágták a farkakat, miáltal az kis zászlóvá vált.
A bandérium a család színeit és a címer jelképeit tartalmazta. A bandérium alakja változó volt Magyarországon. Lehet négyzetes, a felső sarkán gyakran fanonnal ellátva. Előfordul a rövidebb oldalára állított téglalap, a négyzet és a téglalap alakú zászló. Ilyen zászlók láthatók lándzsán a Garaiak címeres levelén, a Domin család címerének egyik sisakdíszén,[1] a Litassy,[2] illetve a Pálffy család címerében.[3] A négyzet alakú magyar bandériumok láthatók egyes 14. századi pecséteken is. A bandérium tehát eredetileg mindenképpen kisebb zászlófajta volt, amire a neve is utal. Franciaországban a Százéves háborű idején is a fecskefarkas zászlót nevezték bandériumnak (fr: bannière, gótikus bandi). Olyan jelvény, mely alatt egy úr vazallusai sorakoztak fel a csatában, és régi templomi zászló is volt. Alakra egyezik a magyar nemesi felkelések 17-19. századi zászlóival.
Jegyzetek
[szerkesztés]Lásd még
[szerkesztés]Michael von Piringer [Piringer Mihály (1763-1840)]: Ungarns Banderien, und desselben gesetzmässige Kriegsverfassung überhaupt. Wien I-II. 1810-16. I. II.
Zwey Recensionen über Piringers Banderien und eine zu Raab erschienene Hyperantiepiskepsis., Wien, 1816.[1]