Heraldikai lexikon/Bárd

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Vérbulcs vezér csatabárddal
Szent László király a Thuróczy krónikában

0292 Rodenstein.png

Névváltozatok:
szekerce, csatabárd (Gudenus I. 288.), hadibárd (Forgon 561.), vívóbárd (Gudenus I. 287.), tagló (TESz. III. 821.), balta (TESz. I. 233.), milling (hóhérbárd) (TESz. II. 922.)

tagló 1848/1951: hosszúnyelű csatabárd, dárdaheggyel, horoggal a foka hegyén [Petőfi:ÖM 3:307: NSz.] (TESz. III. 821.); balta 1612 'bárd, Beil; csatabárd, Streitaxt': "A fejedelem Báthori Gábor Nagy Andrást önmaga baltájával lova hátáról leverte." [MFl. 167.] (TESz. I. 223.), aciæris: réz ſzekertze (Pápai/Bod 12.), aſcia: gyalu, színlö́ bárd (uo. 65.)

de: Beil, Streitbeil, Hellebarde, Axt, Streitaxt, Parte
Rövidítések

A bárd szekerceszerű, gyalogos vágó-döfő rúdfegyver. A közelharcban használták. A címertanban a címerképek közé tartozó heraldikai jelkép. Bárd Szent László király attribútuma, ezzel fakaszt vizet a sziklából. A szabdkőműves jelképrendszerben a balta a tudat megnyilvánulásának, a legfelsőbb bevatásnak a jelképe.

A bárd az egyik oldalon fejszeszerű, a másikon részben hegyes, részben kampószerű nyúlvánnyal van ellátva. A címereken különféle változatai láthatók. A 14. század második felétől használtak ún. kalapácsbárdokat. Ezek csúcsos végű zárópengével voltak ellátva, mely hatásosnak bizonyult a lemezpáncél áttörésénél. A hosszabb nyelűek a bárdok a rövidebb nyelűek a szekercék. A 14. század végén a bárdokból, baltákból fejlődött ki a csákányfokos, mely a lemezpáncél és a nehéz sisakok áttörésére szolgált. A balták foka egyre inkább megnyúlt, az éllap helyén a tüske vált hangsúlyossá. A 14. században jellegzetes fomája a madárcsőrre emlékeztető kissé ívelt, tüskés csákány. A foknak nem volt külön harci szerepe, súlyával az ütés erejét növelte. Elsősorban a lovasság használta.

A heraldikában általában a csatabárd (de: Streitbeil) fordul elő. A középkori magyar csatabárd jól megfigyelhető a Képes krónikában. Éllapja félhold alakú, köpűje igen hosszú, inkább alabárdra hasonlít. Csatabárd volt a jelvénye az 1148-ban Aragóniában alapított A Bárd Hölgyei nevű rendnek. Norvégia címerében a bárdot tartó oroszlán Szent Olaf attribútuuma.

Az 1395-ben előforduló magyar óbárdus kifejezés egyfajta pénz volt, melynek ó- előtagja arra utal, hogy ez a pénznem már a 14. század végén, a 15. század elején is réginek számjtott, míg utótagjában egyes vélemények szerint a bárd rejlik és arra utal, hogy a pénz előlapjára a bárdot tartó Szent László képét verték, más vélemény szerint viszont a 14. század végén a pénzverés jogát bérlő Onufrius Bardus de Peliske, királyi kincstartó-helyettes nevéből származik.

Bárdtípusok[szerkesztés]

A balta rövid nyelű hasítószerszám, amelyet szükség esetén fegyverként is használtak.

A baltapuska lőfegyverrel egybeépített balta, ismertebb nevén topor. A lőberendezéses fokos Magyarországon a 17. századtól lengyel hatásra elterjedt, toporként is emlegetett kombinált fegyver, amely legtöbbször rövid nyélre szerelt, lövésre is alkalmassá tett fokosbalta, csákány, fokoscsákány, tőr kombinációja.

A csákánybalta a lemezvértek átütésére kifejlesztett régi magyar fegyver. A vágásra szolgáló éles baltafejhez tartozó szokásos négyszögletes, gyakran rövid nyakon ülő fokrészt megnyúlt, aláhajló, madárcsőrre emlékeztető tüske váltja fel.

A csákányfokos lemezvértek áttörésére kifejlesztett régi magyar fegyver.

A fokos Magyarországon nagyon elterjedt, támadásra és védekezésre is alkalmassá tett fegyver. Alaptípusát a baltáéhoz hasonló rövid fok és egy kissé megnyúlt nyakon ülő él jellemzi. A fok és él kombinációjától függően nevezték csákánynak, csákánybaltának, csákányfokosnak, fokosbaltának.

A fokosbalta a baltához hasonló, de annál könnyebb és kecsesebb ütőfegyver, amely középhosszú nyélre van szerelve. Foka tagolt alapon, rövid nyakon ül, míg éle egyenes vagy kissé holdsarló alakú lezárást kap.

A franciska hajítóbárdhoz hasonló rövid nyelű balta.

A gléfe az alabárd egyik fajtája.

A partizán az alabárdfélék egyik fajtája.

A runka hosszú nyárson félhold alakú oldalpengével szerelt alabárdféle.

A spétum friauli nyársnak és korsekének is nevezett alabárdféle.

A sponton elsősorban rangjelző alabárdféle.

A testőrbárd uralkodók, fejedelmek közvetlen védelmére, udvari szolgálatra kirendelt válogatott személyek jelvénye.

A hajítóbalta rövid nyelű, vasból kovácsolt baltaféleség. A foka helyén, valamint a nyél felső folytatásában hegyes tüskét alakítottak ki.

A hajítóbárd rövid nyelű, egy darab vasból kovácsolt tüskés bárdlap.

A hajítótüske a hajítóbárdok közé tartozó támadófegyver. Rövid vasnyele három hegyes vastüskében zárult.

A korseke döfőfegyver. A 15. század elején még spétumnak vagy friauli nyársnak nevezett alabárdféle 16. századi elnevezése.

Jegyzetek[szerkesztés]


Lásd még[szerkesztés]