Heraldikai lexikon/Ágyú

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Brianszk 1781-es címere ágyúval és ágyúgolyókkal
Ágyúk a svéd de la Gardie család címerében
Rövid ágyú
Bronz szakállas puska (Vác, Múzeum), 15. század, alatta két vasnyelű szakállas Bernből, 15. század
Mohácsi csata
Mohácsi csata
Zsigmond király képe Taccola, De ingeneis című kéziratából (1427-1441)
Rakétatechnikai eszközök Conrad Haas szebeni kéziratából (1529-1555). A faágon függő súly a rakéta meghajtásához szükséges anyagok, a fekete lópor mennyiségének pontos adagolását jelképezi. A "rakétameghajtású madár" talán egy ilyen állattal végrehajtott kísérletre (az 1957-ben a világűrbe kilőtt Lajka kutya előfutárára) utalhat vagy az az „ignis volans", a repülő tűz képi megjelenése, amelynek összetétele hasonló a puskaporhoz. Esetleg a kínaiaknál ismert "égi tűzzel repülő holló" európai változata lehet, mely az ellenséggel szemben alkalmazott, tűzijáték rakéták által meghajtott madáralakú "terrorfegyver" volt. A háttérben a nagyszebeni templom tornyai láthatók.
Papírtestű rakéta kilövése Conrad Haas szebeni kéziratából (1529-1555). A rakétát egy hosszú, fára akasztott vezérbot és egy "reakciókerék" stabilizálja. A kereket egyesek egy általa javasolt földkörüli űrállomás jelképeként magyarázzák.
Többlépcsős rakéta Conrad Haas szebeni kéziratából (1529-1555). A fokozatokat a Schlygen kifejezéssel írja le.
Többlépcsős rakéta, Nagyszebeni kézirat (1570 körül)

Az ágyú a címerképek közé tartozó heraldikai jelkép.

Névváltozatok:
álgyu (M. nyelvtört. I. 27.), löveg (Nagy Iván V. 347.), csatakígyó, tarack (Zolnay 1977. 237.), pattantyú, löveg; Geschütz, Kanone (TESz. III. 135., I. 108.), siska (TESz III. 548.), falkony <kisebb (faltörő) ágyúfajta> (TESz. I. 836.), löveg, kártány (TESz II. 391.), mozsár (it: bombarda, de: Bombarde, fr: bombarde, en: bombard, pl: bombarda, TESz II. 969., I. 337.), bomba (Bp. enc. 31), várvívó nagy badzsaluska ágyú[1], tormentarius: pattantyús meſter (uo. Pápai/Bod 620.), vibrator tormentarius: pattantyús (uo. 673.)

fa-ágyu: petarda, exostra, impetarda. A fa agyuvall kitt Petárdának hínak, Gyeornek a Kapuját bé leovék" [Pethő Gergely: Magyar krónika. Pécs 1660. 257. l.]; mozsár-ágyú: mortarium, pyrobolum PP. carcama, cartua PPBl. [mörser] "Sugár sereg bontó mosár ágyukból (bombardis) leoveoldeozvén" [Amos Comenius: Janua linguae Latinae reserata aurea, in hung. lingvam translate per Stephanum Beniamin Szilágyi. Kolozsvár 1673. 149. l. (1. kiadás 1634.)] (M. nyelvtört. 29. l.); "Seregbonto mosár álgyu: bombarda" [ignivomus; feuerspliend, seregbontó] [Major Márton: Latin-magyar szótár. 1647. 112. l.]; "Álgyukat, taraczkot, szám nélkül való szakállosokat, egy jó sereg-bontót [bombarda] is elvitt." (Történelmi Tár VI. 146. l.) (M. nyelvtört. I. 279-280. l.)

haubic 1626: "Öreg faltörő, melyet szegény úr Galgóczon öntetett; új habicz, kit szegény úr Galgóczon öntetett" [Századok 42: 131. l.]; hofnica 1462: 'középkori lövegfajta' (cs: houfnice, de: Haubitze); cseh eredetű szó, magyar megfelelője a tarack. (TESz. II. 75., I. 129.)

lőpor: Esfi vize (Zolnay 1977. 237.)
Rövidítések

Az ágyúhasználat kezdetei[szerkesztés]

Az ágyú kezdetben a várostromnál használt tűzfegyver, a falak megbontására, később az ellenfél hadrendjének szétzilálására is alkalmazták a csatatéren. Ezáltal egy új fegyvernem, a tüzérség került bevezetésre a hadviselésben és a hadihajókat is ágyúkkal szerelték fel. Elterjedését a puskapor felfedezése, majd európai gyártása tette lehetővé. Ezért főleg a holt heraldika korától kezd feltűnni a címereken.

A hadtörténészek kevés kivétellel megegyeznek abban, hogy a lőpor kínai eredetű, s innen terjedt nyugat felé. A kínai alkímisták találták fel a Tang-dinasztia idején (9. század), de az első leírása csak a Szung-dinasztia idejéből (11. század) maradt fenn. A lőportól meg kell különböztetnünk a (folyékony) gyújtó anyagokat, amelyek katonai célú használata jóval korábbra megy vissza. A különféle kén-, kőolaj- és bitumenalapú gyújtófolyadékokat már az ókorban is alkalmazták. Az asszírok már a Kr. előtti 9. században is használtak különféle gyújtónyilakat, cserépedényekbe töltött gyúlékony anyagokat, csatatüskékkel körülvéve, melyeket katapultokból lőttek ki. Hasonló gyújtófegyvereket a görög és római háborúkban is bevetettek. Az indusok állítólag már Kr. u. 40-ben használtak bambuszcsőből készített lőfegyvert, amelyet agnenaster-nek neveztek és amelyből tüzet lehet vetni, azaz rakétázni lehetett vele. Tőlük vehették át (közvetlenül vagy közvetve) a gyújtófegyverek ismeretét és használatát a görögök és az arabok, noha Thuküdidész említi, hogy a Kr. e. 424-es délioszi csatában egy nagy fújtatóval működtetett, kerekekre erősített hosszú csövet vetettek be, amely lángokat lövellt ki magából.

Tény, hogy a görögöknek az ókorban már voltak gyújtó lövedékeik és valószínű, hogy már jóval Kallinikosz vagy Apollodorosz előtt ismerhették a kénből, szénből és salétromból álló és róluk elnevezett görögtüzet. A feljegyzések szerint Kallinikosz volt az, aki Kr. u. 673-ban Bizáncban bevezette a görögtüzet. A bizánci írók közül Apollodorosz az első, aki már egy tüzet lövő kézifegyvert is említ, mely olyan cső volt, amelyből tüzet lőttek. Valószínűleg ez volt az az „ignis volans", a repülő tűz, amelynek összetétele hasonló a puskaporhoz, s a bizánci Marcus Graecus említi a 9. században (hat rész salétrom, két rész szén és egy rész kén), amelyet a bizánciak rakétázásra (gyújtásra) használtak. Erdélyi Gyula hadtörténész a 1930-as években írt tanulmányában (A középkor hadigépei. In: Clauser Mihály szerk. A magyar tüzér. Bp.) úgy véli, hogy az ágyú és általában a távolba ható lőporos fegyverarab vagy magyar közvetítéssel jutott Európába. Ez utóbbira utal, hogy Bölcs Leó bizánci császár a magyarok fegyverei között valamiféle „syphonokat”, csöveket említ, melyekből nagy dörrenéssel láng csapott ki. Néhány német történész is úgy véli, hogy Európában először a Duna mentén használtak ágyút. Rakétalövő tűzeső (bouches à feu, Feuerröhre), agnenaster-féle fegyver lehetett az is, amelyet állítólag Salamon magyar király használt 1073-ban Belgrád ostrománál. 1082-ben Durazzónál az ostromló normannokat hasonló (rakéta)csövekkel lőtték.

A lőpor feszítő erejére valószínűleg csak a 13. századi Európában jöttek rá. A német Albertus Magnus (1193-1280), talán Marcus Graecus műve alapján, a „De mirabilibus mundi" című művében a lőpor összetételén kívül annak robbanó erejéről is ír, akárcsak az angol Roger Bacon (1214—1294) „Epistola de secretis operibus, artis et naturae et nullitate magiae" című művében. Ők vagy egy másik szerzetes jött rá a 13. század végén arra, hogy a rakétából ágyút is lehet csinálni. Idővel arra is rájöttek, hogy a merev vasnál sokkal rugalmasabb a réz, a bronz, ha pedig a csövet kellő vastagságúra öntik, nem kell azt megpántolni. Lassan azt is felismerték, hogy a kőből faragott golyók mellett vas- és ólomgolyókat is lehet gyártani, ha pedig a belül üres golyót megtöltik lőporral, robbanó golyóvá (gránát) lehet alakítani.

1301-ben Egyszemű Albert király Bugen ostrománál állítólag már ágyút használt. 1309-ben Yolterra ostrománál szintén említenek „canones"-t, ez azonban valószínűleg még csak rakétázásra való cső (Hohlrohr) volt. Frankfurt városának 1313-ban állítólag már voltak ágyúi, 1348-ban Metz városa már tüzéreket (cannoniers et bombardiers) tart. 1326-ban a firenzei signoria ércágyúkat és vasgolyókat rendel, Petrarca pedig 1344-ben a „De remediis utriusque fortunae" című művében faágyúkról tesz említést. 1346-ban a Crecy-nél vívott ütközetben már két tábori ágyú is működött. 1350-ben Steierben már egy óriás mozsarat („der grosse Pumhardt von Steier") öntenek, amelyet némelyek hibásan török eredetűnek tartanak. 1376-ban az osztrákok a velenceiek elleni hadjáratban már ágyúkat is használtak.

A 14. század második felében Németországban már sokfelé öntenek ágyút és gyártanak lőport (1356-ban Nürnbergben ágyút és lőport gyártanak, a 14. szazad második felében ágyút öntenek Aachenben, Augsburgban, Passauban, Regensburgban, Speierben). Libočani Hayek cseh krónikás 1373-ból említ egy prágai embert, aki harangok mellett már ágyúkat is öntött, 1381-ből pedig fennmaradt Bologna város tüzérségi leltára.

Magyarországon az ágyút Nagy Lajos kezdte használni a háborúban. Egy oklevélben már 1354-ben előfordul a pozsonyi "Püxenhof" kifejezés, mely mindenféle fegyverek tárolására szolgáló fegyvertár volt. Van adat ágyúhasználatra Zára 1346-os ostrománál, Raguzából 1358-tól. A nápolyi hadjáratban San Lorenzo 1378-as ostrománál kővetőgépeken kívül bombardák (mozsarak) is szerepelnek. 1378-79 körül van adat ágyúöntésre és puskapor-készítésre. Erre utal, hogy Raguza 1378. augusztus 5-én bárkát küld Apuliába salétrom vásárlása miatt. Bombardákat említenek a zágrábi városi harcok során is (1392. 1. 8.), ahol még megfigyelhető a tűzfegyverekkel szembeni idegenkedés. Az oklevél szövege szerint ugyanis a polgárok ágyúhasználatát inkább a pogányok és a törökök művének kell tekinteni, Damján ágyúmestert pedig ördöngős ismertek tudójának (nigromaticus) nevezi. A reneszánsz idején az ágyúk használatát sokan blaszfémiának (istenkáromlás) minősítették, mivel a Teremtő által létrehozott természeti jelenségeket (villám, mennydörgés) utánozta.

A tűzfegyverek terjedése a nagyszebeni (1390 körül) és soproni (1404) városi számadáskönyvekben is tetten érhető. 1400-ban Pozsony városának már saját ágyúöntödéje volt, ahol egy mester 24 legénnyel dolgozott, akik mozsarakat, és vörös rézből ágyúgolyókat és bombákat öntöttek. Pozsonyban a városi tűzmesterre először 1414/1415. január 23-áról van adat, amikor a városi tanács előtt megjelent Heinrich der Puchsenmayster. Az ottani számadáskönyvek alapján az 1420-as évektől folyamatosan jelen volt a városi tüzérség. Ekkoriban a városok ágyúkat, puskákat már nagyobb mennyiségben tartottak. Zsigmond 1411. évi levele szerint kilenc szekéren több ágyút küldtek Budáról Kassára, s pontos számukról jelentést várt a király.

1412. február 11-én Sebenico városának küldött levelében Zsigmond arra kérte a várost, hogy tegyék alkalmassá az utakat a királyi ágyúk szállítására, mivel hamarosan Dalmáciába vonul. Október 30-án Zágrábból üzent tanácsosa által a cividalei tanácsnak és városnak, hogy serege tervezett friuliba érkezése előtt készítsék elő számára a lovakat, a hadigépeket, az ágyúkat, a kocsikat és a létrákat. 1413. május 26-a után, vélhetően Észak-Itáliából Stibor, erdélyi vajdát arra utasítja, hogy a magyarok által ostromolt Dévénnyel (Devin) szemben nem kell ostromtornyokat építeni, mivel nagy ágyúja teljes felszerelésével és Mihály ágyúsmesterrel Budán van, s azt bármikor a vár alá tudja küldeni. 1418-ban három ágyúmester nevével találkozunk az oklevelekben, egy bizonyos Adammal, Stuttgarti Martinnal és Müncheni Ottóval.

A Saint-Denis-i szerzetes krónikája szerint 1416-ban 300 mestert küldtek Párizsból Magyarországra, és ugyanerről értesülünk a Zsigmond kíséretében lévő Rozgonyi István ezévi leveléből is. A Német Lovagrend szörényi betelepítésének tervében 328 tüzér is szerepelt. 1428-ban Galambóc ostromakor a vele szemben álló várat Zsigmond talán már tüzérséggel erősíttette meg. Az ostrom során Rozgonyi István, temesi ispán saját kezűleg célozta be az ágyúkat. A felesége, Rozgonyi Cecília (Cicelle) volt az első magyar tüzérnő. Az első ismert királyi tüzér a strassburgi Johannes Gansar de Argentina 1421-ben, majd 1430-ban bukkan fel Johannes de Peillimanaw, a királyi ágyúk mestere. A Zsigmond-kori magyar tüzérség gyöngyszemei voltak a burgund utazó, Bertrandon de la Broquière által 1433-ban megcsodált belgrádi ágyúk. A legnagyobb közülük vélhetően azonos a Lazarevics István, szerb despota által 1425-ben, Srebrenica környékén a bosnyákoktól zsákmányolt ágyúval, melyet a székvárosában helyezett el.

A könyvek közül Zsigmond király elsősorban a haditechnikai kéziratokat kedvelte, mivel a technikai újítások iránt érdeklődött. Ekkor fedezték fel és kezdték másolni az ókori technikai-katonai kéziratokat, tökéletesedtek és terjedtek a 12–13. századi műszaki találmányok, valamint az 1320-as évektől fokozatosan terjedtek el a tűzfegyverek. A haditechnikai kéziratok két nagy csoportja bontakozott ki, német és itáliai területeken. Itáliában Guido da Vigevano (1335 k.) és Giovanni Fontana (1420 k.), Németországban az eichstätti Conrad Kyeser 1405 körüli Bellifortisa volt az első ilyen kézirat, majd a „Feuerwerkbuch von 1420” című kéziratot másolták és variálták, a későantik technikai hagyományba illesztve (pl. Marcus Graecus művével együtt), kisebb-nagyobb technikai újításokkal továbbfejlesztve és gazdagítva azokat. Kyeser (1366–1405) Zsigmond 1396-os hadjáratához a bajor kontingens tagjaként csatlakozott. Bellifortis című művének egyik kéziratos töredéke ma is a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárban található. Eredetileg Mátyás király könyvtárához tartozhatott és 1402 körül készülhetett.

A kézirat tíz fejezete közül az első az égitestek hatásával, valamint a mezei ütközetek fegyvereivel, egyebek mellett az ágyúkkal felszerelt harckocsikkal foglalkozik. A második a várostrom eszközeit (az ostromlétrákat, faltörőket, vetőgépeket, ostrompajzsokat, az aknakészítés eszközeit), a harmadik a háborúhoz szükséges vízi technikát (hajókat, hajóhidakat, búváröltözeteket, kétéltű járműveket), valamint a vízikerekek használatát és a szökőkutakat mutatja be. A negyedik fejezet a várfalak és tornyok bevételére szolgáló – a gyakorlatban többnyire nem használható – eszközök, az ötödik a különféle vetőgépek, számszeríjak, az ókori, torziós eszközökhöz hasonló nyílvetők leírása. A hatodikban csapóhidak, vermek, szélkerékkel meghajtott emelőgépek találhatók. A hetedik és a nyolcadik a tűz békés és háborús célú alkalmazásának lehetőségeit írja le, és különféle receptekkel, köztük a lőporéval, továbbá az ágyúk, robbanó- és égő anyagok, gőzfürdő leírásával egészíti ki mondanivalóját. A két záró fejezet a kézifegyverek, rakéták, szélkerekek, mechanikus harangjáték leírásának sajátos egyvelege, és számos mágikus és orvosi recept is olvasható bennük, a szerző ugyanis a mágiát a technika egy ágának tartotta és az „ars militaris” részének tekintette. A kéziratnak 22 latin másolata ismert, és német nyelvű változata is készült. Illusztrációinak legfőbb közvetítője az 1471-ben Ulmban kiadott Vegetius-kötet lett, amelynek metszeteit kiadója a Bellifortisból válogatta. Az 1532–1534 közötti párizsi Vegetius-kiadások is változatlanul felhasználták képeit. Kyeser az ágyútűz hatásfokának növelésére hatcsövű, revolver-rendszerű ágyút eszelt ki (fol. 108r), az ellenségre szórt égetett mész és folyékony szappan ötletét is felvetette.

A leginkább elterjedt kézirat a német „Feuerwerkbuch von 1420”, a tűzmesterek primitív kézikönyve volt, amelynek létrejötte 1420 előttre tehető. Jelenleg 48 másolata ismeretes, sőt 1529-ben, Vegetius művének függelékeként, nyomtatásban is megjelent. A 15. század folyamán a Bellifortis illusztrációi keveredtek a Feuerwerkbuch szövegével és képeivel. Ebbe a csoportba tartozik egy szöveg nélküli, igényesebb kivitelű rajzokkal díszített délnémet, 1440–1450 körüli kézirat, a bécsi „Kriegs- und Pixenwerch” (Kunsthistorisches Museum, Ms. P 5014., korábbi jelzete Ambras 52.). Zsigmondot ábrázoló képes ajánlása Zsigmond császárnak szól, datálása azonban a császár halála körüli évekre, 1440–1450 tájára tehető. A 238 színezett tollrajz szervesen illeszkedik a korábbi Büchsenmeisterbuchok képeihez. Az ágyúk esetében a korábbi kéziratokból átvett ábrázolások technikai újításokkal (lafetták és emelők) feljavítva készültek, (63r–75r). A másolatok folyamatosan és naprakészen egészültek ki a mindennapi életből átvett, az ágyúmesterek tapasztalataiból táplálkozó újításokkal. A Feuerwerkbuchból megtudjuk, hogy a tüzérmester (Büchsenmeister) kötelességei közé tartozott az írni- és olvasni tudás („der meister sol auch kennen schreiben und lesen”), hiszen anélkül nem lett volna képes a mesterségével járó ismeretek, kémiai eljárások, receptek megértésére és felhasználására.

Az egyik sokat emlegetett kézirat a „Hadi, erődítéstani és tüzérségi kézirat” (Anonymus: Kriegs- und Befestigungskunde, Büchsen- und Pulvermacherei. Zürich, Zentralbibliothek, Ms. Rh. hist. 33b.), felső-rajnai munka, 1420–1440 körülről. A benne található 335 színezett, részben német nyelvű magyarázó sorokkal ellátott tollrajzzal együtt szervesen illeszkedik a korszak haditechnikai kéziratainak sorába. Az 1r Zsigmondnak tulajdonított dedikációs képe igen hasonló a bécsi KHM P 5014. jelzetű kéziratáéhoz, miként a kódex rajzai is szoros tartalmi kapcsolatra, közös mintaképekre utalnak az 1411. évben másolt bécsi ÖNB cod. 3069. és a XV. századi berlini BSB cgm 600. jelzetű kéziratok ábrázolásaival, de forrásai között az 1420-as Feuerwerksbuch képsorai is felfedezhetők, távoli ősforrásként pedig a Bellifortis néhány rajza (pl. facs. 62r, 126r).

Taccola (Mariano di Jacopo [1382–1453 k.]) „De ingeneis” című itáliai kézirata 1427 és 1441 között íródott, Taccola jegyzetfüzeteként, számos saját kezű bejegyzésével. Autográf, I–II. könyvét tartalmazó példánya a müncheni kódex (BSB clm 197.), míg a firenzei (BN cod. Palat. 766.) a III–IV. könyv gondosabb, dedikációs célú változata. Itáliában az építészet és a gépek feltalálása, hagyományosan, közel állt egymáshoz. A Zsigmonddal is kapcsolatba került mérnök, Taccola, úgy dicsérte Brunelleschit, hogy különleges tehetsége van az építészethez és ugyanakkor a mechanikai eszközök legtanultabb feltalálója. Brunelleschi erődítéstervei is ismertek voltak, így az aknatechnikára vonatkozó terveiben Taccolával is közvetlen kapcsolatban állt. Taccola az egyik művét Zsigmondnak ajánlotta, a másik műve pedig, Paolo Santini neve alatt, talán valóban eljutott Magyarországra. A császár figyelmét annak római útja idején vívta ki. 1431-ben. 1432. november 18-án lett királyi familiáris, majd 1433. szeptember 24-én, Mantovában „comes palatinus”, talán éppen a kézirat átnyújtásával egy időben. Zsigmondtól címadományban is részesült. Zsigmond 1432-ben kilenc hónapra állt meg Sienában, miközben a pápával folytak a tárgyalások. Taccola akkor terjesztette be szándékát Magyarországra településéről. Másik fennmaradt művét, az 1449-ben befejezett „De machinis” címűt a keresztényeknek ajánlja: „csak azért találtam fel, állítottam össze és rajzoltam le azokat (ti. hadigépeket, fegyvereket), hogy a keresztények a hitetlen és barbár népek ellen fordulhassanak” (New York, Spencer Collection Ms. 136. F 102r.). A „De machinis” tíz könyvének felosztása: 1: hordozható ostromlétrák; 2: hordozható gépek, ágyúk; 3: hidak és más vízi építmények; 4: ágyúcsövek, ostromágyúk; stb.

A nemzetközi és hazai szakirodalomban régóta ismeretes a nagyszebeni városi levéltár kéziratának (Mun. Arch. Ms. Varia II. 374., ma Bukarest, Állami Levéltár) Európában egyedülálló jelentősége, főként rakétatechnikai újdonságai miatt. Az ún. Haasenwein-kódex kéziratát 1926-ban Iványi Béla ismertette (A tüzérség története Magyarországon, kezdettől 1711-ig. Hadtörténeti Közlemények 1926. 1-36.(Első közlemény)[1]), majd 1961-ben Doru Todericiu, a Bukaresti Egyetem Tudomány és Technológia professzora tárta fel Nagyszebenben. A 450 oldalas kéziratot az 1570-es évek táján kötötték egybe egyetlen hatalmas kötetbe. Technikai adatokat tartalmaz a többlépcsős rakétákra, a tüzérségre és a ballisztikára vonatkozóan. (Vö. Kovács Ákos: Játék a tűzzel. Fejezetek a magyarországi tűzijátékok és díszkivilágítások XV–XX. századi történetéből. Budapest, 2001. 9–14.) A kézirat sok szállal, részben átvett szöveggel kötődik a Taccola-korabeli itáliai technikai rajzokhoz, köztük Leonardo da Vincihez, illetve a német hagyományhoz, az ún. Feuerwerkbuchokhoz.

Az egybekötött kézirat első része a Landshut (Bajorország) melletti Haasenhofról származó Haasenwein János, bajor származású főpattantyús 1417–1459 között írt műve, mely a Feuerbuchok alapján tárgyalja a tüzérségi ismereteket (a lőpor összetétele [szén, kén, salétrom] és elkészítése, az ágyúkészítés technikája, ágyúgolyó-készítés, tüzes golyók készítése, az ágyú szabályos megtöltése és elsütése, a legtávolabbra történő ágyútüzelés helyes módja, a riasztólövés, az éjjeli (világító) lövés és a gellerlövés leadása, irányzás és lövés [irányozás kvadránssal, amihez bizonyos geometriai tudásra volt szükség; tisztában kellett lenniük a magasság- és távolságméréssel; megfelelő mértani műszerekkel kellett rendelkezniök; ismerniük kellett az ágyúgolyó súlyát és a lőpor erejét]; a jó tüzér tulajdonságai: istenfélő, tudjon írni-olvasni, legyen jó vegyész). Könnyen meglehet, hogy a kéziratot egy későbbi leszármazott, Haas Konrád hozta magával Szebenbe, mint családi ereklyét (esetleg Haasenwein Erdélyben írta meg a művét).

Haas további írásokkal egészítette ki a kéziratot. Az első részben az ágyúk irányzásának korszerű lehetőségeivel és célzószerkezetekkel foglalkozik. A második részben tüzérségi lőismereteket, a ballisztikai ismereteket, a puskaporgyártást, a salétromgyűjtést, az ágyúvontatási módszereket ismerteti. A szerző már világosan meg tudta különböztetni pl. a nyugati, német lőporadagolás, ágyúöntés és tölténykészítés gyakorlatától a sajátosan magyart.

A Szebeni kézirat harmadik része a Kunstbuch részletes jelentést tartalmaz a rakétaszerkezetekről, hajtótöltetekről, tűzijátékokról, valamint ezekkel kapcsolatos technológiai eljárásokat ismertet. A legérdekesebb ezek közül egy nagy hatótávolságú “repülő gerely” leírása, és a beszámolója egy többlépcsős rakéta indításáról (a világűrbe?) Nagyszeben városában, ahol több száz ember volt tanúja az eseménynek, amely 1555-ban teljes sikerrel végződött. (A rakétatechnikai eszközöket ábrázoló metszetének felirata: Hogyan készíts szép rakétát, amely képes magát felvinni a mennyekbe.) A háromlépcsős, szilárd tüzelőanyagú űrrakéták alapelveit leíró dokumentumot a találmányra vonatkozó rajzokkal együtt Conrad Haas (1509–1576), osztrák tüzérségi tisztviselő írta. Haas 1509-ben született Dornbachban, mely ma Bécs része, de a családja a bajorországi Landshutból származott. 1529 körül költözött Erdélybe, majd 1551-nem (Castaldo alatt) került Szebenbe (ahol már korábban is működött egy nagy hagyományú réz- és harangöntő műhely). 1551–1556 között Szebenben a városi „Zeughaus,” a fegyvertár vezetője volt, s tevékeny részt vállalt az önálló erdélyi fejedelmi sereg tüzérségének korszerűsítéséből. 1529-1555 között itt írta a rakétatechnikáról szóló legkorábbi ismert európai kéziratot. A 282 oldalnyi Kustbuch több, mint kétharmada foglalkozik a rakétatechnikával. Az első olyan fennmaradt mű, mely a rakéták, tüzijátékok és a muníció gyártását tárgyalja. Egyben az első ismert többlépcsős rakéta leírását is tartalmazza. Korábban a legrégibb ismert rakétatechnikai mű a litván Casimir Siemienowicz, Artis magnae artilleriae, Pars prima című könyve volt, melyet Amsterdamban nyomtattak ki 1650-ben. Ennek metszetei feltűnő hasonlóságot mutatnak Haas kéziratával.

Haas kézirata az első olyan dokumentum a világon, amely rakéták műszaki paramétereit írja le. Haas a rakétát két lépcsősre tervezte és építette. Mindegyikük különböző átmérőjű, melyek egymásba illeszkedtek. Az 1555-ben végzett kísérlet során Haas háromlépcsős rakétát tesztelt. Előre vetítve a mai modern rakétatechnikát. Műszaki megoldásai között szerepel például: 1. A többlépcsős rakéta (kétlépcsős gyújtórakéta és háromlépcsős rakéta); a "robbanó fokozatok" koncepciója, melyet 1937-ben a francia Louis Damblanc talált fel (újra). 2. A rakéta üzemanyaga, annak mennyiségi elrendezésével a rakétafokozatokban. 3. Folyékony üzemanyag és különböző keverékeinek használata a rakétatípusától, hatótávolságától, teljesítményétől és alakjától függően. 4. Deltaszárnyak használata a rakéta stabilizálásához. 5. Harangalakú orr használata (a légellenállás csökkentésére).

A rakéták leírása Haas kéziratában nem pusztán hézagos elméleti elképzelések, hanem kiforrott, gyakorlatilag is használható szerkezetek. A rakéták meghajtásához szilárd hajtóanyagot használt: lőpor, etil-acetát és ammóniák keverékét. Az ammóniákot trágyaléből és vizeletből állította elő. Műszaki rajzai két- és háromlépcsős rakétákat ábrázolnak. A fokozatok egymás utáni gyújtása és a kiégett fokozatok leválasztása műszakilag is helyesen van megoldva. A rajzain jelenik meg a világon elsőként a rakéta röppályájának stabilizálására szolgáló deltaszárny. Az 1555-ben végrehajtott kísérlethez a háromlépcsős változatot készítette el, a szükséges szilárd hajtóanyagot ehhez előállította. Haas rakétája rendben elstartolt, s fokozatait egymás után begyújtva, eltűnt a világűrben. A kísérlet sikere nemcsak fikció. A kódex a szemtanú hitelességével írja le minden részletét. A leírás szerint ugyanakkor próbáltak ki Nagyszebenben egy jóval kisebb méretű, de nagy hatósugarú, robbanófejes, „repülő gerelyt” is, egy egylépcsős rakétát, melyet Haas az ágyúk kiegészítésére kívánt alkalmazni. Ennél sokkal nagyratörőbb tervei is voltak. Felvázolt ugyanis egy többlépcsős rakétasorozattal meghajtott „repülő házat”, a világ legrégibb űrhajótervét, ha a megvalósítására nem is került sor. Haas sorsáról 1569 után semmit sem tudunk. Ezzel a kelettel fejeződnek be a kódex csaknem naplószerű bejegyzései. Magát C.H., C.H.V.D.B.ZM. (’Conrad Haas von Dornbach Zeugmeister’), illetve C.H.ZM. monogrammal jelölő mester volt.

A tüzérséget Németországban I. Miksa császár, Franciaországban VII. Károly, XI. Lajos, VIII. Károly és I. Ferenc király, Magyarországon Zsigmond, de különösen Hunyadi Mátyás szervezte külön fegyvernemmé. 1476 március 3-án a grandsoni csatában a svájciak 400 ágyút zsákmányoltak Merész Károlytól és Murtennél is nagyjából ugyanennyit. 1515-ben I. Ferenc francia király olaszországi hadjáratára 74 nehéz ágyúval, 5000 lóval és megfelelő legénységgel vonult fel. I. Miksa VII. Károlyhoz hasonlóan arzenálokat, Zeughausokat állít fel. I. Ferenc francia királynak 1540-ben tizenegy, 1543-ban pedig már tizennégy arzenálja volt. A 16. század második felében és a 17. században egész sor olasz és spanyol tüzérségi szakíró bukkan fel, akik közül néhánynak munkája Európaszerte nagyon elterjedt (Biringuccio, Busca, Carmagnola, Cataneo, Chincherni, Colliado, olombina, Lecugo, Montanari, Moretti, Ruscelli, Sardi, Sciaban, Tartaglia, Ufano stb.). A 16. században jelentős újítások és felfedezések is történtek a tüzérkedés terén. A nürnbergi Hartman 1540-ben feltalálja a „scala librorum"-ot, azaz a „caliber maszstab"-ot. Ennek nyomán a tüzérség áttér a nürnbergi hossz- és súlymérték használatára. 1537-ben Tartaglia, veronai matematikus Della nova scienza című művében többek közt kifejti a röppálya elméletét (Flugbahntheorie). Azonban Gusztáv Adolf, svéd király fellépéséig, aki az ágyúk és különösen a tábori tüzérség, mint fegyvernem jelentőségét és rendkívüli fontosságát felismerte, a tüzérség a 18. századig Európában még csak gyermekkorát élte. Gusztáv Adolf, Nagy Frigyes és Napoleon voltak azok, akik ennek a fegyvernemnek szervezetét kiépítették, taktikáját kidolgozták és magát az ágyút is technikailag továbbfejlesztették. A tüzérség, mint fegyvernem megszervezésére Európaszerte ezt követően került sor.

A legkorábbi ágyúfajták a mozsarak (de: Mörser) voltak, melyeket a 14-15. században kovácsolt vasdongákból állítottak össze. Széles tűznyílású és rövidcsövű, meredek röppályával tüzelő, nagy repeszhatású ágyúk voltak, melyeket főleg a gyalogság és az erősen védett célpontok ellen használtak, de csak kis távolságra volt hatékony. A tarackból kő vagy tűzgolyókat lőttek ki és a vársáncon és a bástyán állítottak fel. (A bajor-osztrák taraßbüchse szó előtagjának jelentése 'földhányás, sánc, bástya, barrikád'.) Másik régies neve a haubic, hofnica, a cseh húfnica 'tömeges, csoportos' szóból, ami arra utal, hogy egy csomó követ hajított ki egyszerre vagy azt jelenti, hogy a zárt hadrend ellen alkalmazták (a. m. "seregbontó"). Eredetileg valószínűleg kővető hadigép volt.

A mozsarak és a tarackok súlyos, nehezen mozgatható lövegek voltak. A csatában ezért a kisebb és hordozható ágyúkat részesítették előnyben. A kisebb tábori löveget a 16. századi királyi Magyarországon sárfatilnak 'sugárágyú, csatakígyó' nevezték. A kártány (r. it: cortana, de: kartaune, r. fr: cortain, r. finn kartauni) régi, rövidcsövű ágyúfajta volt, az olasz corto 'rövid' származéka.[2] A falkony (it: falcone, r. de: falkaune) kisebb faltörő ágyúfajta volt. A latin falco 'sólyom' származéka, mely a középkorban már ágyút is jelentett.[3]

Mátyás királynak volt egy hatalmas, Elefánt nevű ágyúja. A 16-17. században a löveg anyaga többnyire már bronz volt, de előfordult még a fa- és bőrágyú is. A 18. század elején a budai Felső vásártér (ma Batthyány tér) közepén a dunapart védelmére őrházat álljtottak fel ágyúkkal és erről Bomba térnek nevezték.[4] 1488-ban III. Iván moszkvai nagyfejedelem Mátyás királytól ágyúöntő mestereket, tüzéreket, ötvösöket, az arany- és ezüstműveseket, ércfinomítókat, pénzverőket, építészeket kért Mátyástól. A magyar mintára vert orosz aranypénzek és az 1488-as követségről készült korabeli magyar festmény tanúsága szerint (melyen talán egy modern gyújtóeszköz, ún. tűzi koszorú is látható) Mátyás teljesítette a cár kérését és az új fegyverek és ismeretek birtokban sikeresen egyesítette az orosz fejedelemségeket és terjesztette ki birodalmát.

Bizánc 1453-as török ostromának sikere teljes mértékben a török tüzérségtől függött, melynek kulcsfigurája az Erdélyből származó Orbán (Urbán) nevű tűzmester volt (Macar Orbán, akit a törökök Ágyúkirályként, Ţahi Toplaridir néven ismernek). Elsőként a bizánci császárnak ajánlotta fel a szolgálatait, de pénzszűke miatt nem tudta felfogadni (egyesek szerint a császár börtönbe vetette, ahonnan a szultán szabadította ki). II. Mehmet hatalmas fizetség mellett, minden nyersanyagot és technikai segítséget biztosított Orbánnak. Három hónap alatt meg is építette első ágyúját, a híres Sahi nevűt (a magyar sáhi ágyú 'sugárágyú' szóból), amely ma is megtekinthető az isztambuli Katonai Múzeum kertjében. A szultán a Boszporusz európai partján épült új török várból, a Rumeli Hisarból sikeresen elsüllyesztett vele egy velencei hajót, mely áttörte a Bizáncot elzáró török blokádot. 1453 januárjára ennél kétszer nagyobb ágyút kellett öntenie Drinápolyban. A „Basilica” nevű ágyú csőhosszát kb. 8 méteresre, a cső hátsó kerületét 80 cm-re, az elsőt 240 cm-re, a golyók súlyát 800 fontra becsülték. A próbalövés hangja rémülettel töltötte el Drinápoly lakóit. A cső túlhevülése miatt egy nap csak 7 lövést lehetett vele leadni. Az ágyúval 200 ember és 30, de néha ennél is több pár ökör indult Konstantinápoly felé, és további kétszázan dolgoztak az útépítésen. A nem túl nagy távolságot 43 nap alatt tették meg. Az öntödében további 11 nagy ostromágyút készítettek 500 fontos golyók, valamint félszázat kisebb, 200 fontos golyók számára. Mohamed négy ágyúállást létesített Bizánccal szemben. A legnagyobb ágyúk, köztük a „Basilica”, a leggyengébbnek tartott falszakaszt, a Szent Romanus kapu környékét rombolták. A törökök Orbánon kívül más európai ágyúmestereket is felfogadtak. 1456-ban pl. Jörg von Nürnberget alkalmazták ilyen szerepkörben.

Kassán a 15. század negyvenes éveiben (1444) tűnnek fel az ágyúöntők (pattantyús, bombardarius, pixidarius, buchsenmaister, püxengisser, gisser, stuckgisser). 1471-ben Blasius biixenmaister von Kaproncza nyert polgárjogot; 1472-ben Miklós ágyúöntő él Kassán; 1476 előtt Péter pixidarius Kassa polgára volt s özvegye Dorottya ez évben polgárjogot nyert. Ezek közül valamelyik önthette a város pethornel nevü ágyúját, melyet Mátyás király 1461-ben Újvár vívására kölcsön kért. A kassai fegyvergyártók közül említik Miklós (1472) és Balázs (1476) ágyúöntőket. 1484-ben a király rendeletet küldött a városhoz «magistros bombardarum» végett. 1490-ben Eperjes a lengyel betörés hirére Kassát megkérte, hogy püxenmaysterét küldje hozzájuk. 1481-ben Miklós nagybányai tanácsos és gisserről van szó. 1496-ban Kassán Jakab büxenmaister él. 1501-ben Lukács kassai rézöntő Máté ágyúönőtre tilalmat tett. Schönawer Pál püxengisser és Gergely pixenmaister 1508-ban Kassán polgárjogot nyert. Ulászló király 1514-ben elrendelte, hogy Dózsa pórhadának leverésére a város küldje Budára «magister Matheus bombardarius, quem cum uno altero eius rei perito unacum certis bombardis et machinis bellicis.» Máté még ez évben visszatér Kassára. Ekkor önthették a városnak később emlegetett «pórtáncz, pauerntancz» nevü ágyúját. 1522-ben Báthory István nádor azzal a kéréssel fordul Kassához, hogy küldjék hozzá «bombardarium, qui in fundendum bombardi peritus foret», s ugyanez évben Kállai Vytéz János, Szörényi bán bombardái javítása, újraöntése végett fordult Kassához. A szepesi Wagendrüsselben (ma Merény) lakó Péter ágyúöntő a néhai Hatos Miklós, kassai lakostól vásárolt rézre 1518-ban tilalmat tett. Bebek Ferenc és Imre 1527-ben, majd 1529-ben keresik meg Kassát ágyúk öntése végett, melyhez rezet küldtek. Az ágyú 1530-ban elkészült. Ez évben Perényi Péter rendelt itt ágyút Terebesi várnagya, Eztery György által. 1533-ban a város György pixenmeisterrel szerződést köt, amelyből kitűnik, hogy az ágyúöntőmester egyúttal — mai szóval — tüzérkatonája volt a városnak. György a mondott évben 1 öreg ágyút (gross pix), négy falkont és 4 csatakígyót öntött a város részére. A falkonokhoz való golyókat János gölnicbányai kugelschmidt gyártotta. Az Illenfeld ágyúöntö-család első ismert tagja, Ferenc 1557-ben Eperjes részére önt két ágyút s Kassától kölcsönkérik a cső kifúrásához való eszközt. Ferenc királyi rendeletre a város pórtáncz nevű magna bombárdájából két faltörő ágyút öntött. Pöppendorf Ferenc főstrázsamester Tokajból hagyta meg neki (1565) három «grosse stück» öntését. A következő évben, midőn a bástyák építése miatt a Forgács utca nyugati végén a sz. Lénárt-templomot lebontották «az pattantyúsnak (t. i. Illenfeldtnek) halála egy gerenda miatt történék» s fiai, Péter és Ferencz az ott segédkező Trombitás Jakabot okolták a halálos balesetért. 1558-ban Kassa városának egy Nachtigall nevű ágyúja volt. Nádasdy Tamás 1559-ben megkereste Kassát, hogy Somogyi Bereczk (Briccius) ágyúöntőnek engedjék át az öntőházat; a következő évben Bereczk rezet kér Réghy Kelementől, az egri vár prsefectusától, hogy Bebek részére ágyút önthessen; Bereczket Verancsics egri püspök 1562-ben megsürgeti Kassa városa útján az ágyú öntése végett, vagy pedig bizzák meg vele Illenfeld Ferenczet. Az ágyút Illenfeld megöntötte 1563-ban s a püspök 105 frtot fizetett neki. Réghy 1560-ban Kassára küldte «az mi pattantyúsunkat Wyd mestert, hogy ide (t. i. Egerbe) az Ő Felsége háza szükségére valami taraczkot öntsön. Poppendorf 1565-ben Szathmárról hagyja meg Hans Seber von Jegerndorf püchsengissernek, hogy Lőcsén két stück geschützöt öntsön. A besztercebányai születésű Motke vagy Motko stuckgiesser 1618 nyert Kassán polgárjogot, fizetvén érte 4 frtot s egyúttal ágyúöntő helyért könyörög. Forgách Zsigmond főkapitány 1613-ban Kassától öt szekerest kér, mert "császár urunk Ő Felsége számára való réz vagyon Lőcsén, akiből ágyúkat és taraczkokat kelletik itt Kassán az Ő Felsége czeigházában öttetnünk." 1694-ben Schneider János Mihály kays. stückgiesser Kassán hat darab 24 fontos «halbe carthaunen»-t és két darab 12 fontos «quartierschlangen»-t, majd két darab 100 fontos és két darab 60 fontos Kassán mozsárágyút (püller) öntött, melyek (t. i. a mozsarak) összesen 63 mázsát és 20 fontot nyomnak. 1694. június 22-én Kassán egy Tokajból ideszállított és P(ater) Gábriel által öntött háromszázfontos és 45 mázsát nyomó mozsarat vettek át, továbbá egy 1647. évvel jelzett Rákóczy-féle quartierschlangent, mely 32 mázsát, egy 1646-ban öntött és 45 mázsát nyomó Rákóczy-féle carthaunt, egy 1606-ban Rudolf király alatt öntött, 42 mázsát nyomó 18 fontos csatakigyót s végül egy 62 mázsát és 68 fontot nyomó nagy spanyol mozsárágyút, melyet P. Gábriel öntött. 216-220.

1572-ben Kristóf lublói, 1576-ban Tyll Péter kállói, 1583-ban Dilischer János putnoki püxenmaisterek említtetnek, továbbá Ziegler János, Pattantyús István, a Königsbergába való Ditmar Bonaventura, Augustin Gáspár és Fridrich kassai mesterek (1577—1587) szerepelnek. 1568-ban Kassán Neydel Pál ágyúöntők, 1573-ban Lang Jakab pixidariust, 1688-ban Fleischman Frigyes ágyúöntőt említik,5 [5 Kassa v. lvt. 4100. sz.] 1703-ban Schneider János Mihály császári stuckgiesser említtetnek.6 [6 U. o. 19,148. sz. a.] Schneider a következő évben meghalt ; czímeres pecsétjében ágyú és két harang a czímeralak.349. 1719-ben Sokoph Venczel kassai ágyúöntő,6 [6 <Kassa v. lvt.> U. o. 19143.] A fejedelem ágyúit Kassán önteti.9 [9 U. o. 12844.][2] 1562-ben Kassán György ágyúöntőt említik, akit 1536 után Munkács alatt ért a halál. Ulenfeldt András ágyúöntőnek 1570-ben háza volt a Forgács-utcán. Langbein Ábrahám kannagyártó 1607-ben, Motke János beszterczebányai származású ágyúöntő 1618-ban nyertek Kassán polgárjogot. A kannagyártók öntötték az ónkoporsókat is. 1636-ban Wenig János Tamás harang- és ágyúöntő atyafiai «az több Eschenbach-ban lakozó atyafiak plenipotentiariusai suplikálnak, adnák ki, az mit nekik legált Hans Thom a Wenigh.» A Kassa kegyurasága alatt levő Miszlóka község ez évben harangot öntetett. Schneider János Mihály császári ágyúöntő 1675-ben jött Kassára s mint harangöntő volt ismeretes. Eger várában élt 1589-ben Hadolcz Pongrácz ágyúöntő. Fey János és Koch Antal 1700-ban Szathmáron ágyúöntők.57-58.

Az ágyú mint címerkép[szerkesztés]

A brandenburgi von Brösigke család címerében gyógyszerészmozsár (de: Apothekermörser) látható, mert ezt a családot a 13. században a puskapor feltalálásáért nemesítették meg, és a többi német címerben látható mozsár is általában edény és nem löveg. Mozsárágyú (de: Mörser, militarische Mörser) van viszont a Luckner grófok címerében.

Az ágyú különösen az orosz és a svéd, valamint a napóleoni heraldikában fordul elő, Közép-Európában viszonylag ritka mint címerkép. Inkább csak a címer külső díszei közé tartozó trófea része, ahol a pajzs alatt a hanyatló heraldikában a többi fegyverrel együtt gyakran szerepelnek ágyúk és felhalmozott ágyágolyók is, a címerviselő hadi érdemeinek kifejezésére. Modern ágyúcsövek láthatók az 1864-es, 1866-os, 1870-71-es háborúkban megnemesített porosz tüzértisztek címereiben.

Ágyútípusok[szerkesztés]

Az ágyú csőhossza 20-40-szer nagyobb az űrméreténél. Lapos ívben történő tüzelésre alakították ki. Állványra, lafettára fektették. Az ágyúszállításkor használt kétkerekű kocsi középkori neve böröck volt. A bombarda az ágyú középkori elnevezése. 1526 után taracknak nevezik.

A bazilikusz (baſiliſcus: hoſzſzú nagy ágyú [Pápai/Bod 663.]) 70 fontos golyó kilövésére szerkesztett 75 mázsás ágyú.

A bombavető mozsár (carcaſſa: mosár-ágyú, bomba [uo. 664.]) olyan rövid csövű, gyakran nagy űrméretű ágyúféleség, mellyel kőgolyókat, robbanószerkezeteket lőttek ki meredek röppályán.

A csatakígyó (baſtarda: hoſzſzú ágyú [Pápai/Bod 663.]) 16-17. századi ágyú, melynek hossza az űrméreténél néha 40-szer is nagyobb.

A dobos ágyúféleség. Síposnak vagy egész karthaunnak is nevezték. Űrmérete 16-19 cm között váltakozott, és 30-48 fontos vasgolyót lőtt ki.

A falkon (falco, falcona, falconetta: sugár ágyú [Pápai/Bod 667.]) 6-8 fontos golyót kilövő, 23-30 mázsás tábori ágyú.

A falkonett kisebb ágyúfajta, amellyel 1,5-2 fontos golyókat lőttek ki.

A forgótarack villára helyezett, merőleges és vízszintes állításra is alkalmassá tett ágyúféleség, melyet naszádokon, várakban egyaránt alkalmaztak az ágyúcső gyors célpontváltása érdekében.

A haubic a tarack szláv névváltozata (haufnice).

A hírlövő ágyú az ellenség közeledtét nagy távolságra hírül adó ágyúféleség. A középkban gyakran hírlövô taracknak vagy mozsárnak nevezték.

A karthaun, kártány (cartua: mosár-ágyú [Pápai/Bod 664.]) várfalak lerombolására kifejlesztett ágyú. Rövid, vastag csövű, nehezen hordozható ágyú. A sipos: rövid, nehéz csövű réslövô ágyú, karthaun néven is ismert.

A kerekes ágyú kerékkel ellátott gerendára helyezett ágyúcső, a lafettás ágyú névváltozata.

A követő mozsár 100 fontos kőtömbök kilövésére kifejlesztett rövid csövű ágyúféleség.

A lafetta az ágyú könnyű szállítását és beállítását elősegítô, kerékre szerelt szerkezet. A 14. században még négy kereke volt, de a 15. század második felében az ágyú könnyebb kezelhetősége érdekében áttértek a kétkerekes rendszerre.

A lármás mozsár a veszélyt jelző hírlövő mozsár névváltozata.

A lovassági könnyűágyú 1778-ban bevezetett, négy lóval vontatott ágyúféleség, amely háromfontos golyók kilövésére volt alkalmas.

A mezei tarack 2 fontos golyók kilövetésére alkalmas kisebb ágyúféleség.

A mozsárágyú (mortarium: mo'sár, külü [Pápai/Bod 400.]) rövid csövű, gyakran nagy űrméretűre készült ágyúféleség, amelyet gyújtószerkezetek, bombák, kőtömbök kilövésére használtak meredek röppályával elérhető, fedezék mögötti célok leküzdésére.

A mozsártarack a 17. században használt ágyúféleség, amely átmenetet képviselt a mozsár és a tarack között.

A siska szicska néven is emlegetett szakállas ágyúféleség. Gyakran villába fektetve használták.

A sugárágyú (aſpis: sugár ágyú [Pápai/Bod 663.]) viszonylag kis méretű, hosszú csövű ágyúféleség a 15-18. század között.

A tábori ágyú könnyen mozgatható, gyakran kocsira szerelt ágyúféleség, amely a nagyméretű várágyúkkal és ostromágyúkkal szemben elsôsorban harctereken kapott szerepet. 1735-ben a császári hadseregben 3, 6 és 12 fontos változatait vezették be.

A tábori tarack tábori ágyúféleség, kocsira vagy önálló lafettára szerelve. 1735-től a császári hadseregben 7 és 10 fontos változatait használták.

A tarack átmenet az ágyú és a bombavető mozsár között. A cső hossza megközelítőleg a torkolat átmérőjének tízszerese. Lövedékét magas ívben lövi ki, így a várvívásban és -védelemben egyaránt fontos szerepet kapott.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Nagy László: Az erős fekete bég Nádasdy Ferenc. Budapest, 1987. 220. l.
  2. TESz. II. 391.
  3. TESz. I. 836.
  4. Budapest eciklopédia 31. l.

Irodalom[szerkesztés]

Iványi Béla: A tüzérség története Magyarországon kezdetétől 1711-ig. Hadtörténeti Közlemények. (27.) 1926. Első közlemény 1–36., Második k. 125–166., Harmadik k. 259–289., Negyedik k. 393–419.; (28.) 1927., Ötödik k. 1–30., Hatodik k. 129–151., Hetedik k. 352–374., Nyolcadik k. 523–540., (29.) 1928., Kilencedik k. 18–33., Tizedik k. 152–176., Tizenegyedik k. 325–341., Tizenkettedik k. 419–453.[3]

Erdélyi Gyula: A középkor hadigépei. In: Clauser Mihály szerk. A magyar tüzér. Bp. é. n. [1930 k.]

Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon. Budapest, 2008. 187–202., 203–218. [4]

Domokos György: Ágyúk, várak, leltárak, avagy írott források alapján a magyarországi tüzérségről. Pataki Régészeti Híradó. (I. évf.) 2007/5,[5] 2007/6,[6] 2007/7-8 [7]

Lásd még[szerkesztés]

trófea