Heraldikai lexikon/Genealógia

Névváltozatok:
nemzet-sor (Georch II/1. 1806. 159.), stemma: genealogia, nemzetség, nemtörzsök (Verseghy 1826. 65.), származás-tudomány (Lánghy 1827, II. oldal), származásrend tudománya, nemzetségek rend-tudománya (Nyiri 1831. 251.), genealogia, ágazat,nemzés, ſzármazás, nemzet' ágazattya (mind Pauly PSz. 15.), genealogia: nemzedéksor, származati sor, nemzetségi lajstrom, nemzedéksor, ivadéksor, vérség' sora, vérségi lajstrom, vérszármazat, genealogica deductio: vérszármazati kijelelés, nemzetségsorozás, származat' bebizonyítása, genealogiae tabella: vérségi sor, vérség' fája, származéki lajstrom, nemzékrend (mind Nagy János 145.), genealogia (NySz. I. 1182.), családtörténet, származástörténelem, származástan, eredettan, családtan (Nagy VII. 82.), criticai családtörténelem (Nagy VII. 489.), családi leszármazások tana (Nagy X. 592.), nemzéktan (Nagy VII. 39.), nemzék-tan (Nagy VIII. 15.), nemzetségtudomány (Gudenus I. 15.), családtan (Botka Tivadar Századok 1870. 154.)

„Eleynk, atiaink: majores, eleinknek elé számlálása; genealogia” [Calepinus szótára 1592], „Az eo eleinknec historiai” [Heltai: Krónika¹], „Meg visgald az te eleidnec emlekezetit” [Monoszlai András: Apologia. Nagyszombat, 1588. 3] , „Az mi eleinknec ideiéteol fogua” [Kjároly Gáspár: Biblia. Vizsoly, 1590. I. 452.], „Eleinktül maradt örökség” [Zrínyi II. 59.] (NySz. I. 615.), „Az genealogiát s honnan eredtenek érdemes őseid, melly seureu ágokra terjedt légyen tősgyökeres nemzetséged, nem emlegessed” [Faludi: Nemes Ember. ] (NySz. I. 1182.), „És összegyüjték az egész gyülekezetet a második hónapnak első napján; éps vallást tőnek az ő születésekről, az ő nemzetségek szerint, az ő atyáiknak háznépe szerint, a neveknek száma szerint, húsz esztendőstől fogva és feljebb főről főre.” (IV. Mózes 1: 18);

en: genealogy, de: Genealogie, Sippenkunde, Ahnenforschung

nemzéktanár (genealogus), nemzékrend <leszármazási tábla> (Nagy I. 76.)
Rövidítések

Titka teremtésnek a természetbe merűlt el:

Vizsgáld ezt s jobban értheted egykor amazt.

(Vörösmarty Mihály: (Titka teremtésnek...), 1842 őszén)

„Azért nemzünc fiakat hogy az aproc által emlekezetünket soc üdővel hadgyuc utánnunc: ut ex prole memoriam relinquamus.” (Prágai András: Fejedelmek serkenő órája. Irta Gvevara A. Bártfa 1628. 332.)

"Nincsenek őseink csak proletár hőseink és csak ott tiszteljük a nemzeti múltat, ahol bőrkabátos keretlegény apáink vonultak..." (Részlet egy bolsevik dalból.)

Genealógiai találós kérdés:

Mátyás király az országot járva találkozik egy öregemberrel, aki ebédet visz kilenc kaszásnak. Amikor a király megkérdezi tőle, hogy kik azok a kaszások, az öreg azt válaszolja: „Három fiam, három vejem, három sógorom, de mind a kilenc egy anyától való”. A találós megfejtése: az asszonynak hat fia van, az öregembernek pedig három nőtestvére és három lánya az első feleségétől. Az asszony három fia elvette a férfi három nőtestvérét, a másik három pedig a három lányát. Ezután az öreg elvette az asszonyt, és a házasságukból született három fiú.

(Magyar 2018: II. 438.)

Genealógiai találós kérdés:

„Miként van ez: Apám a vőm és anyám a lányom. A feleségem nekem szüle anyám (bába), azaz a nagyanyám, anyám édes anyja, apám anyósa és mégis az ő menye is. Én tehát apámat fiamnak és ő engem apjának nevezhet úgy, miként a feleségem anyámat leányának és anyjának nevezheti.”

A megoldás (a lap következő számában):

„Títusz életének hatvanadik évében magához vette feleségül egy bizonyos fiatal özvegy leányát, aki aztán hozzáment Timóteushoz, Títusz fiatalabb fiához. Így tehát a fiú saját apjának apósa, és a lány saját anyjának anyósa lett... nem sok éve Camden angol városban ilyen kettős menyegző a valóságban is megtörtént.”

(Palkovics György a pozsonyi evangélikus líceum tanára: Týdenník alebo „císařsko-královské národní noviny“ 1818/8. 96.; a megoldás: Týdenník 1818/9. 112.) [„Bibliai“ szlovák (cseh) nyelvű pozsonyi hetilap]

„Kterak jest to: můj otec jest můj zeť, a má matka jest má dcera. Má manželka jest má /mi/ bába, t. j. stará matka, vlastní matka mé matky, tchyně mého otce a předce i jeho nevěsta. Já tedy mohu svého otce synem a on mne otcem jmenovati, tak, jako má manželka mou matku dcerou a matku nazývati může.“

„Títus v šedesáti letech věku svého vzal sobě ya manželku dceru jisté mladé vdovy, která se potom za Timotea, mladšího syna Títova vdala. Tím se tedy syn stal tchánem svého vlastního otce a dcera tchyně své vlastní matky... před nemnoha roky v Kamden, měste englickém, skutečně se takovéto dvojí oddavky stali. “

Egy gyülekezeti tag így fordult a lelkipásztorához:

„Igen tisztelt pélbáos úr! Elvettem egy özvgyet a húszéves lányával együtt. Ő aztán hozzáment az apámhoz. Apám tehát a vőm, a mostohalányom anyám lett.
Amikor anyám fiat szült, az apám sógora és egyúttal angybácsim lett (tehát mostohaanyám testvére). Na és tegnapelőtt fiat szült a mostohaanyám is, aki egyúttal mostohalányom is, és ő most ugyanúgy a testvérem, miként az unokám is.
Én magam azonban feleségem férje és az ő unokája vagyok (mint az ő vejének fia). A feleségem a nagyanyám (mint mostohaanyám anyja). És mivel nagyanyám férje a nagyapám, én vagyok a saját nagyapám is.”

(Német genealógiai anekdota, Genealogocko-heraldický hlas, 1994/2. 45.)

„Sehr geehrter Pfarrer, wie Sie wissen, habe ich eine Wittwe geheiratet mit einem zwanzigjähriger Tochter. Die hat dann mein Vater geheiratet. Mein Vater wurde also mein Schwiegersohn, meine Stieftochter meine Mutter.
Als meine Frau den Jungen kriegte, war das der Schwager meines Vaters und gleichzeitig mein Onkel (also Bruder meiner Stiefmutter). Nun hat meine Stiefmutter, die ja zugleich meine Stieftochter ist, vorgestern ebenfals einen Jungen bekommen, und der ist nun also sowohl mein Bruder, als auch mein Enkel.
Ich selbst aber bin der Mann meiner Frau und ihr Enkel (als Sohn ihrer Schwiegersohnes). Meine Frau ist meine Grosmutter (als die Mutter meiner Stiefmutter). Und da der Mann meiner Grossmutter mein Grossvater ist, bin ich nun mein eigener Grossvater.”

Genealógia, az egyének, családok és nemzetségek rokonsági kapcsolataival, leszármazásával, történetével, a rokonsági rendszerek kérdésével, a rokonság ábrázolási módjaival stb. foglalkozó történeti segédtudomány. Ugyancsak vizsgálja ezen kapcsolatok történeti, jogi, társadalmi, gazdasági, szociológiai, biológiai és kulturális összefüggéseit, vetületeit. Az első genealógiai kapcsolatok leírása már a Bibliában is megtalálhatók. Később jelenik meg az uralkodóházak genealógiája és a 15. századtól a nemesi családok genealógiai kutatása, majd a polgárság és végül a 19. század végén, a 20. század elején a paraszti és munkáscsaládok történetének kutatása. Elméleti része az ún. elméleti (vagy leíró) genealógia, gyakorlati része a gyakorlati (vagy alkalmazott) genealógia. Más genealógiai irányzatok a nemzetségre, illetve a családra biológiai értelembenn vett egységként tekintenek. A genealógia szoros kapcsolatban áll a többi segédtudománnyal. Fontos, sőt nélkülözhetetlen ismeretekkel szolgál a gazdaság-, birtoklás-, település-, jog- stb. -történet számára. A segédtudományoktól átvesz adatokat és maga is szolgáltat adatokal azok számára. A genealógia alapja a rokoni kapcsolatok ismerete. Ha tudjuk az olyan alapvető kapcsolatokat, mint az apa-fiú vagy apa-lány, esetleg a férj-feleség tudunk genealógiát készíteni és genealógiával foglalkozni. Az alapkapcsolatok ismerete nélkül a különféle személyeket csak rendezetlen halmazként látjuk.

A genealógia története

A genealógia nagyon régi hagyományokkal rendelkezik. Szorosan összefügg a történelemmel, de a genealógia régebbi annál. Alapja az ősök kultusza. A genealógia szó a görög „eu genie” 'jól születni' összetételből ered. Az előkelő származást már az ókorban, sőt az előtt is nagyon fontosnak tartották. Az emberek a rokonsági kapcsolatok fontosságával már az őskorban is tisztában voltak. Ezért bonyolult rokonsági rendszereket hoztak létre, a megfelelő rokonsági nevezéktannal, amint azt a kulturális antropológia már régóta kimutatta. A magyarban az olyan kifejezések, mint az ük szerepelt ’nagyanya, ükanya, távoli női ős, ükapa’ értelemben. Az ugor korban eredeti jelentése ’öregasszony, nagyanya’ volt, ami a női leszármazás bizonyosfajta jelentőségére utal. A vér ősi finnugor szó, azemberi vér jelentésbeli változat, melynek származékai (pl. vérség, vérséges stb.), különféle jelentései alakultak ki, mint ‘származás, származás révén rokon, származás révén jogos örökös, igazi’. A népies nyelvhasználatban ritkán használt kük a bizonytalan távoli múltban élő ős megnevezésére, az ük hatására jöhetett létre, de talán köze lehet a kök~kük ’kék, ég(i eredet)’ jelentésű kék szóhoz is. A természeti népek bizonyos tabukat is felállítottak arra nézve, hogy ki kivel (milyen fokú rokonokkal) léphet házasságra és kivel nem, melynek legfontosabb mozzanata a vérfertőzés elkerülés volt.

Az ókori görög költők a költői ihletben megnyilvánuló kinyilatkoztattást a Múzsák sugallatának tartották. Ezért állította Hésziodosz is az istenek leszármazásáról szóló tankölteménye, a Theogonia élére a saját múzsai felavatásáról szóló beszámolót. Az istenek szinte végtelen sorában a mítosz igyekezett rendet teremteni. A mítikus szerkesztés legfőbb eszköze a genealogia, azaz az istenek leszármazási viszonyának felvázolása volt. A rokoni kapcsolatokat és az abból következő kölcsönös kötelezettségeket már a nemzetségi és törzsi társadalmakban is számon tartották. A néprajzkutatók a természeti népeknél rendkívül összetett rokonsági rendszereket derítettek fel, melyek még ma is irányítják ezen törzsek életét. Az ősök emlékezete, nyilvántartása a különféle kultúrákban rendszerint szóban történt és sok mesés, mágikus hagyományt szívott magába. Ezen genealógiák elsődleges célja a család fényének emelése és a családtagok büszkeségének erősítése volt.

A genealógia nem az emberi családtörténettel, hanem az istenek genealógiájával kezdődött. Az istenek régi genealógiái keveredtek a fizikai és asztrológiai fogalmakkal. Az egyiptomi theogóniákat átjárják a a szimbolikus módon ábrázolt asztronómiai elképzelések. Az egyik ilyen theogónia a görög istenek genealógiája Christina Gottlob Heyne (Ad Apollodori Bibliothecam observationes. 1783. 998-1034. l.) udvari tanácsos művében található, aki hosszasan ecseteli a görög mitológia létrejöttét a genealógiából. Az egyiptomi sírfeliratokon gyakoriak a genealógiai adatok (szülők, gyerekek, házastársak).

A zsidóknál az Egyiptomtól való függetlenséget követően, sőt már az előtt is a törzsek (12) családokra, azok pedig házakra oszlottak és egy férfi bármikor meg tudta mondani, hogy melyik házból sztármazik és milyen házak tartoznak egy családba, cenzusba (jegyzékbe) tartozik, melyeket adózási és hadügyi céllal állítottak össze.

Kínában azt tartották, hogy az egyénnek a családon kívül kevés az esélye az életben maradásra, ezért a családi kultusz a legfontosabb és legszentebb társadalmi kultusz volt, melyet Kínában már a legrégibb időktől fogva ideológiailag is alátámasztottak, majd az államideológiává vált konfucionizmusra alapozták és a kulturális és társadalmi berendezkedést is ehhez az ideológiához igazították. Kína az ottani ember tudatában egyfajta egységes, szerteágazó hagyományos családként nyilvánult meg, a törzsek, a nemzetségek és a családok közösségeként, amelyek közös őseiért legmagasabb fokon a kínai császár, az Ég Templomában évente kétszer köteles volt össznemzeti ünnepi áldozatot bemutatni. Az ősökről azt tartották, hogy utódaikkal, tehát Kína minden lakójával együtt közös (lelki) egységet alkotnak. A nemzetségek és a családok rendelkeztek egy közös családi központtal, ahol a családtagok újévkor összegyűltek. Itt az ősök oltára előtt a család vagy a nemzetség tagjai, azaz az összes fiú és feleségeik, a hajadon lányok, az unokák és a dédunokák közösen mutattak be ünnepélyes áldozatot és adtak hálát őseiknek. A kommunista uralmat megelőzően az emberek, ezen ünnepek alkalmával, lélekben egyesülhettek elődeikkel a családi oltár és őseik genealógiai táblái előtt. Ehhez hasonló szertartás volt az ősök ünnepe a régi lengyel hagyományban, amikor november elsejének estéjén az emberek ételt tettek rokonuk sírjára, ajándékot vittek kedves halottaiknak, akik a hiedelem szerint ilyenkor eljönnek, hogy átvegyék az áldozatot. Az ősök áldozatát a gusliarok (hegedősök) mutatták be. Ez az ősidőkből eredő szokás vallási hagyományként élt6 tovább. A lengyel katolikus egyház, más országokhoz képest, sokkal több ilyen ősi szokást őrzött meg. Ezt a hagyományt örökítette meg Miczkiewicz (1798-1855) az Ősök (Dziady) című művének II. részében (1823), ahol a belorusz falvakban szokásban levő halott ősök megvendégelését írja le. Egyébként a természeti népeknél, mint például az észak-amerikai indiánoknál mindmáig szokás áldozatot bemutatni az ősök szellemének.

Az őkori Görögországban a halotti ünnepeken, a versenyeken költők méltatták az érintett személy kiváló származását. Az előkelők magukat valamely hérosztól származtatták és őseiket a trójai háborúig vezették vissza. Az Iliászban (és a bibliában) is hosszú leszármazási sorok találhatók. Az ókori görög városállamokban egyes arisztokrata családok már a történeti kor kezdetén is kétségtelenül hosszú múltra tekintettek vissza. Eredetüket azokkal együtt, akik nem tudtak ilyen előkelő származással büszkélkedni, általában héroszokra és istenségekre vezették vissza. A családi büszkeség jellegzetes megnyilvánulása a megarai Theognisz (Kr. e. 6. sz.) költészete. A spártai Gytheatesz család egyik tagja magát a Dioszkuroszok 39. és Herkules 41. leszármazójának nevezte. Szinte az összes ókori görög történetíró elbeszélését genealógiai alapra helyezte. Milétoszi Hekataiosz (Kr. E 540 k.) Deukalión és Herkules leszármazóival, a Peloponnészosz és a Kis-Ázsia korai betelepülésével kapcsolatos tradíciókról ír. Leszboszi Hellanikosz (490/480-400 k.) genealógiai jellegű könyvének címe Phoronisz. Tanítványa, Szigeumi Damasztész, Hérodotosz kortársa, a trójai hősökkel kapcsolatos genealógiai történetek szerzője. Athéni Apollodorusz (Kr. e. 180 k.-120/119) a görög istenekről írt (Peri theōn), Argoszi Akuszilaosz (Kr. e. 6. sz. vége-az 5. sz. Első fele) három genealógiai művet írt, melyekből csak részletek ismertek (együtt Historiai vagy Genealogiai néven szerepelnek). Ezek isteni, héroszi és részben emberi genealógiák. Léroszi (avagy Athéni) Pherekydész (Kr. e. 450 k.) tízkötetes genealógiai művet írt az istenek és héroszok genealógiájáról, melynek csak töredékei ismertrek. Ebben patrónusai ősiet dicsőíti a Kr. e. 5. század korának herokus szellemében.

A rómaiak a család egy kiváló ősének katonai, egyházi, közszolgálati érdemeit az egész nemzetségre átvitték. Amikor a görög kultúra Rómát is meghódította, it is mitológiai ősök után kezdtek kutatni. A korai ókori Rómában a patríciusi nemzetségek (gentes) tagjai szintén nagymúltú családokból eredtek és Ancus Martiusra, Róma negyedik királyától származtatták magukat. A nemzetségek örökletes és szent jellegük (hereditates gentilitiae, sacra gentilitia) exkluzivitását olyan sikeresen védelmezték, hogy még a köztársasági kor végén sem létezett több, mint 50 patríciusi nemzetség. Az egyéni genealógiára azonban nem fektettek súlyt. Nincs adat arra, hogy a korai római köztársaság idején készítettek volna családfákat, később azonban már a plebejus családok is fenntartották maguknak azt a jogot (jus imaginum), hogy házaikban őrizzék és a megfelelő alkalmakkor nyilvánosan is kiállítsák azon családtagok mellszobrát, akik betöltötték a curulusi hivatalt (azaz a szenátusban helyet foglaló aedilisek, aediles curules voltak). A „nagyok képei” (imagines majorum) mögött a falon szokás volt felírni a címeiket és eredetüket (tituli, stemmata gentilitia), melyeket később a családi jegyzékekbe is átmásoltak. A plebejusi családok esetében, akik eredete nem nyúlhatott régebbre, mint Kr. e. 366-ig, ezen írásos jegyzékek megbízhatónak tekinthetők, de azon patríciusok esetében, akik eredetüket Aeneasig vezették vissza, ezek már nem tűnnek annyira hitelesnek. (Marcus Livius Drusus Claudianus temetésén [Kr. e. 42] pl. Aeneas, az albán királyok, Romulus, a szabin nemesek, Attius Clausus, és a többi Claudia nembeliek képeit állították ki.) A római birodalom végén a születési arisztokrácia kezdett felbomlani, majd Konstantin császár idején a patríciusi méltóság megszűnt örökletes lenni.

A római birodalom felbomlása utáni korai középkorban. A genealógia az egyes népek mondáiban és hőskölteményeiben érhető tetten. A viking szágák lényegében genealógiai tudósítások. Ezen kívül a genealógia elvei csak a jogban és a kánonjogban érvényesültek. A germánoknál a vérségi leszármazásra helyezték a súlyt (szemben a rómaiakkal, ahol az örökbefogadottak is átvették az örökbefogadó őseit). Náluk (és egyes szláv népeknél) a családot emberi test formájában ábrázolták, a leszármazókat és egyes rokonsági kifejezéseket az emberi test részeivel nevezták meg (de: Busen – egyenesági rokonok, Magen – oldalági rokonok, cs: koleno – nemzedék). Ennek a magyarban is vannak nyomai (íz, ág).

Az ősök számon tartása és az ősbizonyítás már a germán törzseknél is használatos volt. A germánoknál a családot emberi test formájában ábrázolták, és a leszármazókat emberi testrészekkel nevezték meg. Ha két személy közti rokoni fokot kellett kifejezni, ahhoz a nemzedékhez (ízhez) számították őket, melyben közös volt az ősük. Például az unokaöcs és a nagybácsi őse elsőként az unokaöcs nagyapjának ízében közös, így ők másodfokú rokonok. A rokoni fokozat ezen számítási módját a kánonjog is átvette, melyet a németek komputációnak neveztek, és főleg a házassági akadályok meghatározásánál alkalmazták, ha rokonházasságra került volna sor. Ugyancsak a nemzedék volt a számítás alapja annak meghatározásában, hogy a rokonok milyen sorrendben jogosultak az elhunyt örökségére. A természetes öröklési rend, az úgynevezett parentális sorrend szerint elsőként a gyermekek és utódaik jogosultak az örökségre, másodsorban pedig az elhunyt apja, anyja, fiú- és lánytestvérei utódaikkal együtt, stb.

Az ókortól a családi hovatartozás számon tartásának, a kulturális és vérségi összetartozás tudata mellett, elsősorban már nem a vérfertőzés elkerülése volt a fő célja, hanem a társadalmi, vagyonjogi helyzet erősítése, a vagyon átörökítése. Ezzel együtt háttérbe szorult a rokonházasságból származó utódok esetleges szellemi és testi leépülésének veszélye. Az előkelőbb, vagyonosabb stb. családoknak az volt az érdekük, hogy a vagyont a rokonok házasságával a nemzetségen belül tartsák. A genealógiának ekkoriban tehát elsősorban a jogi vonatkozásai voltak fontosak.

A 11. századig nem léteztek vezetéknevek. Az oklevelekben csak 1050 körül kezdték ezeket használni, de ez még a 13. században sem terjedt túl a főnemesség körein. Korábban csak keresztneveket használtak és a családi kapcsolatokat úgy fejezték ki (pl. az oklevelekben is), hogy a fiú neve elé odatették az apja nevét (pl. Miklós fia Péter) vagy az apa nevéből (esetleg tisztségéből) utó- vagy előtagokkal képezték a fiú (majd a család) nevét (pl. Pálffy, Bánffy, Johnson, O'Leary, McGregor). Széles körben elterjedt az ősbizonyítás követelménye, a származás igazolása. Ez nagy fontosságot kapotta hűbéri kötelékekben, a lovagi tornákon, a középkori városok patrícius-rétegeiben (pl. a velencei, firenzei patríciusoknál), a céhrendszerben stb. Ősjegyzékeket az orosz nemesség is készített, míg III. Fjodor cár (1676-1682), aki híve volt a nyugati kultúrának, el nem rendelte a nemzetségi törzskönyvek elégetését, s ezzel véget vetett a nemesség rangviszályainak, az ún. mjesztnicsesztvonak.

A 12. századtól a jogban és a lovagi tornákon stb. már voltak olyan jogi előírások, melyek meghatározták, hogy hány nemesi őst kell kimutatni a egy hivatal stb. betöltéséhez, de a genalógia elmélete csak a jogban és a kánonjogban volt jelen. A 15. század végéig nem is nagyon voltak a genealógiát érintő művek. A genealógia művelése a 15. századra nyúlik vissza, de ez még mindig messze volt a tudományos színvonalú családtörténettől. Genealógiával eredetileg nem a történészek foglalkoztak, hanem jogászok és egyházi személyek, s a rokonsági rendszereket és ennek nevezéktanát a jog, a filozófia és teológia egyetemi hallgatóinak is előadták, hiszen egy jogásznak tudnia kellett, milyen fokú rokonok jogusultak a vagyon öröklkésére, a papnak pedig tudnia kellett, hogy az egyház előírásaival összhangban hogyan állapízhatja meg, hogy a házasulandó felek közeli rokonok-e vagy sem, tehát összeadhatja-e őket vagy sem. A jobb áttekinthetőség kedvéért, különféle fa-alakú sémákat (arbor consanguinitatis, illetve arbor affinitatis) hoztak létre, és a hozzá tartozó rokonsági nevezéktant (Nomina consanguinitatis, illetve Nomina affinitatis) néha több nyelven is (latin-magyar-német-bibliai szlovák vagy cseh) megadták.

A legrégibb nyomtatott genealógiai könyvek a 15. század végéről és a 16. század elejéről valók. Az első ismert genealógiai mű a híres firenzei író, Giovanni Boccacio (1313-1374) műve (De genealogiis deorum. Velence, 1494, 1511), melyet halála után nyomtattak ki. Kézirata 1360 körül keletkezett (Genealogia deorum gentilium), mely a görög és római istenek szövevényes családi kapcsolatainak enciklopedikus kompilációja. Nemcsak egyszerű apai leszármazést tartalmaz, hanem komplex rokonsági kapcsolatokat. IV. Hugó (sz. 1293-96 - 1359) ciprusi király felkérésére írta. Az első változat 1360-ra készült el, de azt a haláláig folyamatosan javította. Élete folyamán és a halálát követő kétszáz évben ezt a művét tartották a legfontosabbnak. Összesen tizenöt könyvben adja meg az istenek genealógiáját, melyek korábbi művek sémáját követik, elsősorban a 12. századi Liber imaginum deorum mintáját, melynek szerzője a máshonnan ismeretlen Albricus (valószínűleg Alexander Neckam [1157 – 1217], angol tudós), valamint az ún. vatikáni mítográfusok műveinek sémáját. (A három ismeretlen nevű vatikáni mítográfus műve egy középkori vatikáni kéziratban található és görög-római mítikus szövegeket tartalmaz.) Ezen mítográfusok Fabius Planciades Fulgentius (az 5. sz. vége-a 6. sz. eleje) észak-afrikai, líbiai író mdszerét követték, aki, aki az antik mítoszokban rejtett tartalmakat keresett, de népszerűsége csúcspontját a 8-10. századi karoling korban érte el, amikor azt tartották róla, hogy az antik pogány irodalmat összhangba hozta a keresztény tanításokkal. Egyes vélemények szerint az ő Mitológiák című műve volt a forrása a 7-8. századi óangol Beowulf elbeszélő költeménynek. Boccacio művéhez a görög anyagot valószínűleg görög nyelvtanára, Leontius Pilatus (megh. 1366) szolgáltatta, de támaszkodott az antik római szerzőkre is (Ovidius, Statius). Egy ehhez hasonló terjedelmes mítikus isteni genealógiára csak jóval később van példa, Giglio Gregorio Giraldi (1479–1552), olasz költő műve nyomán (De deis gentium, 1548), mely a klasszikus mitológia szisztematikus tanulmányozásán alapul.

Az újkori német genealógia Suntheim (1440-1513) működésével kezdődött, aki a 15. század elején Miksa császár megbízásából megírta a Babenbergek és a Habsburgok leszármazásának történetét. Emberi genealógiával foglalkozik a milánói Benvenuto de San Georgio (Benevenuti Sangeorgii Montisferrati Marchionum et Principum regiae propaginis successionumque series. Asti, 1515 ), a szavojai Emmanuel-Philibert de Pingon (1525–1582) (Arbor gentilitia Sabaudiae Saxoniaeque domus. Milánó, 1521), a strassburgi Hieronymus Gebwiler (1473 k.-1545) (Hieronymi gebvileri Epitome regii ac vetustissimi ortus Caroli V et Ferdinandi I omniumque Archiducum Austriae et Comitum Habsburgensium. Strassburg, 1527), a flandriai Jacob Meyer († 1552) (Iacobi Meyeri Flandricarum rerum T. X. de origine, antiquitate, nobilitate ac genealogia Comitum Flandriae. Brugges és Antwerpen, 1531), a lotharingiai Edmond Du Boullay (Les Généalogies des très illustres et très puissans princes les ducz de Lorraine, marchis avec les discours des alliances et traictez de ... Metz, 1547, Paris 1549, 1574) stb. Georg Rüxner műve (Anfang, Ursprung, und Herkommen des Turniers in Teutscher Nation, 1532) szintén genealógiai jellegű mű. Egyes fő- és köznemesi családok ekkoriban állították össze kéziratos (majd gyakorta kinyomtatott) genealógiáikat (la: stemmatographia, de: Stammbuch) is, abban a korban, amikor a diplomatika még nem vált önálló tudománnyá és a genealógiák összeállítói elsősorban a családi hagyományokra voltak utalva. A római stemmaták iránt nagy érdeklődést mutattak a korabeli genealógia írók, mint Johannes Glandorp (Descriptio seu genealogia gentis Antoniae, 1557 és Descriptio gentis Julia, 1576), Johann Hübner (Drey hundert und drey und dreyßig Genealogische Tabellen. Leipzig 1708 ) vagy Georg Alexander Ruperti (1758-1839) (Tabulae Genealogicae: Sive Stemmata Nobilissimarum Gentium Romanarum 1794, 1811)

Genealógiai műveket írt a paderborni Reiner Reineck von Steintheim (1541-1595, a helmstedti egyetem történelem professzora) (Tomus I ΣYNTAΓMA De familiis, quae in monarchiis tribus prioribus rerum potitae sunt .../ Tomus II Continens historiam quadrigeminam. De familiis duorum AEgypti regnorum. Basil, I-III. 1574. IV. 1580 és Historia Iulia, Siue Syntagma heroicum. Helmstedt, I-III. 1594-1597), aki az ókori uralkodók genealógiánával foglalkozott és a genealógiát összekapcsolta a köztörténettel. A 17. században a genealógia módszereit elsősorban André Duchesne (1584-1640) fejlesztette tovább (Histoire Gènèalogique de la Maison de Montmorency et de Laval, 1624, és Histoire Gènèalogique de la Maison do Vergi, 1625), aki szerint az egyes neveknél a genealógiai táblákban a forrásokat szó szerint kell idézni. A családfákon kívül régi pecséteket és címereket is közölt. Eytzinger (Paralipomena quibus Bavarica, Turcica, Anglica, Belgica, et Bohemica imperatorum, regum, ducum, marchionum, comitum, aliorumque Europce procerum atque heroum stemmata continentur, 1592) bevezette az első őszámozási módszert.

A genealógiai irodalom volumene a 17. században nőtt meg Németországban és Franciaországban. A legkorábbi genealógiai szerzők közé tartozik még Hieronymus Henninges († 1597, lüneburgi prédikátor) (Theatrum genealogicum... Magdeburg, 1598), mely az első polgári genealógia (tudósok származási táblázatait tartalmazza), Elias Reusner (1544-1612, Sziléziából, a jénai egyetem történész professzora) (BAΣΙΛΙΚΩΝ Opus genealogicum catholicum de praecipuis familiis Imperatorum, Regum, Principum, aliorumque procerum Orbus Christiani. Frankfurt, 1589, 1592), François de Rosières (Stemmata Lotharingiae ac Barri ducum. Párizs, 1580), megkísérelte igazolni a lotharingiai hercegek közvetlen leszármazását Nagy Károlytól és ennek érdekében nem riadt vissza a hamisításoktól sem, a párizsi parlament (önkormányzat) letartóztatta és a Basteille-ban börtönözték be, ahonnan csak 1683 után szabadult, és a könyvét közben betiltották. Sir Thomas Urquhart ("Pantochronachanon. A peculiar promptuary of time. 1652) Az Urquhart of Cromartie család genealógiájának közlése szakadatlanul, 153 generáción át Ádámtól és Évától, melyet kiadása után nagy derültség övezett és valószínűleg maga a szerző is inkább viccnek szánta, de jól szemlélteti a kor legtöbb genealógusának kritikátlan módszerét. Ubbo Emmius (1547-1625, Kelet-Frieslandból, nordeni majd groningeni rektor, majd groningenben a történelem professzora) (Vbbonis Emmii Genealogia universalis. Ludg. Bat. 1620), Nikolaus Ritterhausen (Rittershufii, Rittershusius (1597-1670, Altdorfban a jog professzora, először kírsérelte meg kiküszöbölni a genealógiából a sok valótlan állítást) (Genealogiae Imperatorum, Regum, Dacum, Comitum, alior-umque Procerum ab anno MCCCC Tübingen. 1658, 1664 és Auctarium. Tübingen, 1668 és Brevis Exegesis Historica genealogiarum praecipuorum orbis Christiani procerum. Tübingen, 1674), Georg Lohmeier († 1691, a lüneburgi lovagakadémia inspektora) (Historische Stammtafeln der kaiserlichen, königlichen und fürstlichen geschlechten. Lüneburg, 1690, melyet Jacob Wilhelm Imhof folytatott, több más szerző műve mellett) stb.

Az első genealógia, mely hiteles források alapján készült, Scévole (1571-1650) és Louis de Sainte-Marthe (vagy Saincte-Marthe, Saint-Mathé) testvérek műve 1628-ból (Histoire généalogique de la Maison de France), mely a Capeting dinasztiáról szól. Közlik a francia királyok, királyi hercegek és feleségeik címerét is. További említésre méltó szerzők, akiknek művei kapcsolódnak a genealógiához, Angliában Thomas Milles (The Catalogue of Honor, or Treasury of True Nobility, Peculiar and Proper to the Isle of Great Britaine... London, 1610) és William Dugdale (Baronage of England, 1675-76), Franciaországban Pierre d’ Hozier (Gènèalogie de la Maison de la Rochefoucauld, 1654), Anselme de Sainte Marie (1625-1694) (Histoire généalogique et chronologique de la maison royale de France, 1694), továbbá Ubbo Emmius (Genealogia Universalis, 1620), Németországban Spener (Theatrum nobilitatis Europeae Auctarium, 1668), Gabriel Bucelin (1599-1681), Louis de Courcillon de Dangeau abbé (1643-1723) (Table genealogique de la troisieme race des rois de France, ou l'on voit de quelle maniere ils ont succede les uns aux autres depuis l'an 987 jusqu'a present. Avec privilege du Roi. 1693), François Duchesne (1616-1693), Le Laboureur, Ménestrier.

Ekkoriban genealógiával – egyetemi szinten – nemcsak történészek, hanem jogászok (és kánonjogászok) is foglalkoztak (házassági, öröklési jog stb.). Az egyik ilyen jogász, Johann Sithmann, foglalkozott a rokonsági fok kiszámításával, a rokonság egyéb kérdéseivel és a rokonsági viszonyok ábrázolásának módjával (Idea arboris consangvinitatis & affinitatis theoreticae & practicae. Stetin, 1657). Az első elméleti genealógiai művet Rudolf Telgmann írta (Ahnenzahl, deren Ursprung, wie auch vormaligen und heutigen Nutzen. 1733). Johann Estor jogász könyve gyakorlati genealógiai bevezetést nyújtott az őspróbák elvégzéséhez (Praktische Anleitung zur Ahnenprobe. Marburg, 1750). A 18. században már számos speciális és általános genealógiai mű, folyóirat és időszakos kiadvány jelent meg, melyek érintik a statisztikát Georg Andreas Will (1727-1798) (Lehrbuch einer statistischen Genealogie der sämtlichen Europäischen Potentaten und der vornehmsten Teutschen Fürsten jetziger Zeit; zum akademischen und Privat-Gebrauch verfasset. Altdorf 1777), a császári, királyi, főnemesi stb. családok genealógiáját, sőt a nem keresztény uralkodók genealógiáját is, mint a mohamedán és pogány uralkodók genealógiája Johann Ludwig Levin Gebharditól (1699-1764), (Der Mohammedanisch- und Heidnischen hohen Häuser historische und genealogische Erläuterung - dritter Theil, nebst einem Anhang von denen Regenten der Juden. Lüneburg 1731), valamint általa Lohmeier műveinek folytatása. Különféle regiszterek és bibliográfiák is megjelentek. Az első genealógiai bibliográfiák a 17-18. század fordulóján jelentek meg, mint Jacob Friedrich Reimann (Historia litteraria de fatis studii genealogici apud Hebraeos, Graecos, Romanos, et Germanos, in qua scriptores harum gentium potissimi enumerantur et totus Genealogiae cursus ab orbe condito ad nostra usque tempera deducitur. Ascan. et Quedlinb. 1702 és Historiae litterariae exotericae et acroamaticae particula, s. de libris genealogicis vulgatioribus et rarioribus commentatio; accedit disquisitio historica de necessitate Scepticism in studio genealogico . Lips. et Quedlinb. 1710) és az ifjabb Johann Hübner (1668-1731) (Bibliotheca. genealogica; ein Verzeichniss aller alten und neuen genealogischen Bücher von allen Nationen in der Welt. Hamburg, 1729).

A tudományos genealógia egyik megteremtőjének Johann Christoph Gatterer tekinthető, aki diplomatikai forrásokra támaszkodott és az azokban előforduló évszámokat kronológiai forráskritikának vetette alá. Foglalkozott a többi forrás kritikájával (bizonyító erejével) is, és az egyetemi oktatásban nagy hangsúlyt fektetett a genealógia (és a többi történeti segédtudomány) gyakorlati tanítására. A genealógiai műveket hat csoportba osztotta, melyek műfajához sok korai magyar mű is illeszkedik. (1. Családi történetek – Geschlechtshistorien, 2. genealógiai történelemkönyvek – genealogische Geschichtbücher, 3. történelemkönyvek genealógiai táblákkal – Geschichtbücher mit Stammtafeln, 4. kritikai genealógiai könyvek és értekezések – genealogisch-kritische Bücher und Abhandlungen, 5. genealógiai lexikonok [szótárak] – genealogische Lexika, 6. nemesi lexikonok [szótárak] – Adelslexika.) Az ő számára a genealógia még nem az elméleti genealógiai művekből állt, hanem minden olyan mű, mely a családok történetével foglalkozott, amely összefügghetett a történelemmel, statisztikával, joggal stb. ami a mai modern genealógiai alapgondolkodásnak is a szerves része. Ő határozta meg először szabatosan a genealógia fogalmát. Szerinte a genealógia egy apától származó személyek bemutatása férfi vagy férfi-női ágon. Összesen hétféle genealógiai táblát sorol fel (Abriss der genealogie. 1788). Utalt a genealógia és a politikai történet kapcsolatára.

A francia forradalom hatására a genealógia a gyakorlatban és az egyetemi oktatásban is háttérbe szorult és csak az 1820-as évektől vett újra lendületet. A század közepétől polgári, paraszti és értelmiségi lexikonok is megjelentek. A század utolsó harmadában a genealógi újra felvirágzott. A genealógia, a heraldika és a legtöbb történeti segédtudomány a 19. században vált önálló tudománnyá. Ekkor jöttek létre az első olyan tudományos társaságok, melyek a rokoni kapcsolatok kutatásával, a családok történetével és címerével foglalkoztak. Az első ilyen társaság valószínűleg az Új-Angliai Történeti-Genealógiai Társaság volt, melyet 1845-ben alapítottak Bostonban. Berlinben 1869-ben kezdte meg működését a Herold, Bécsben 1870-ben az Adler.

A modern genealógia megteremtőjének Ottokar Lorenz (1832-1904) német történészt tekintik, akinek Lehrbuch der gesamten wissenschaftlichen Genealogie (Berlin, 1898) című műve még ma is alapműnek számít. Kijelentette, hogy a genealógiának nemcsak a nemesi családokat kell vizsgálnia, hanem minden családot, történeti, jogi és természettudományos szempontból. Az új genealógia másik nagy úttörője Stefan Kekule von Stradonitz volt, akinek Ahnentafelatlas (1898, 1904) című műve nélkülözhetetlen a genealógiai táblák összeállításánál és más genealógiai ismeretek elsajátításánál. Eduard Heydenreich művei (Familiengeschichtliche Quellenkunde. Lipcse, 1909 és Handbuch der Praktischen Genealogie. Lipcse, 1913), valamint Erich Wenscher 1939-es könyve (Einführung in die praktische Genealogie) a gyakorlati genealógia fontos kézikönyvei. A kor jelentős genealógiai szerzői még E. Devrient (familienforschung. Lipcse, 1911), F. von gaisberg-Schöckingen (Genealogie und Heraldik. Neumünster, 1913) és W. Fuerst (Grundlagen und Quellen der Familienforschung. Lipcse, 1912). A második világháború előtt és alatt Németországban és a megszállt európai területeken a genealógia módszereivel visszaéltek. Mindenkinek genealógiai forrásokkal kellett igazolnia „tiszta” családi származását. Ezt a bélyeget a genealógiának a háború után sokáig nem sikerült levetkőznie.

O. Forst Battaglia 1948-ban Bernben (franciául a következő évben) megjelent Wissenschaftliche Genealogie című műve az egyetemi oktatás és a gyakorlati genealógia alapvető munkája lett. A francia nyelvű művek közül említést érdemel Joseph Jacquard (La généalogie moderne. Brüsszel, 1940) és Pierre Durye (La généalogie. Párizs, 1961), az angol nyelvűek közül Anthony Wagner (English Genealogy. oxford, 1960) és Arthur Lames Willis (Introducing Genealogy. London, 1961), a cseh nyelvűek közül J. Horníček (Kniha o rodopisu. Vyškov, 1939) és A. Markus (Příručka rodového archiváře. Úvod do praktické genealogie. Prága, 1938) neve. A szociológiai irányzat egyik jelentős képviselője J. H. Mitgau, akinek 1959-es könyve a genealógia és a rokontudományok kapcsolatával, a genealógia társadalomtörténeti összefüggéseivel foglalkozik. Heinz Friedrichs 1972-ben kiadott könyve (Familienarchive im öffentlichen und privaten Besitz) áttekintést ad a genealógiai forrásokról (a családi levéltárakban). Gyakran használt genealógiai kézikönyv a Handbuch der Genealogie (Neustadt an der Aisch, 1972), Eckhart Henning és Wolfgang Ribbe szerkesztésében. A genealógia és a genetika társadalmi összefüggéseivel foglalkozik H. F. Friedricks műve (Genealogie-Genetik-Gesellschaft. Frankfurt am Main - Regensburg, 1975).

A mai genealógiát a két évente megtartott nemzetközi heraldikai és genealógiai kongresszus fejleszti tovább. Az első kongresszust 1929-ben tartották Barcelonában. Az egyes szekciókban (genealógiai elmélet, források, helyi és egyedi genealógia, szociológiai genealógia, heraldika, szfragisztika, vexillológia, ikonográfia, inszignológia) elhangzott előadásokat külön kötetben adják ki. A szociológiai genealógia mellett a másik jelentős modern irány a történeti irányzat, mely elsősorban a politikai történettel való szoros kapcsolatot hangsúlyozza.

Magyar genealógia

A magyar (tudományos) elméleti genealógia Werbőczy Istvánnal kezdődik, aki a Tripartitumban (1514) az örölklést és más jogi ügyeket érintő esetekkel kapcsolatban pontosan meghatározta a rokonsági és a velük összefüggő fogalmakat. De említhetnék különféle szójegyzékeket is, mint a Beszterrcei Szójegyzék (1395 k.) vagy a Schlägli Szójegyzék (1405 k.) és latin-magyar szótárakat, mint Calepinus (1585), Szenczi Molnár Albert (1604) vagy Pápai Páriz Ferenc (1708, 1762, 1767), melyekben szintén számos rokonsági fogalom van, ami azt igazolja, hogy Magyarországon mindig is folyt a rokonsági kapcsolatokkal összefüggő gondolkodás és oktatás, a fogalmak pontos meghatározására irányuló törekvés.

Az ismert magyar genealógiai irodalom Valkai Andrással kezdődik (Genealogia regum Hungariae: A magyar királyok eredetekről. Kolozsvár, 1576), mely nemzetközi viszonylatban is a legkorábbi genealógiai tárgyú könyvek közé tartozik, noha bizonyos értelemben Anonymust és a középkori magyar krónikát is ide sorolhatjuk. Anonymus gestájában az uralkodó család és a főurak genealógiájával is foglalkozik, akik eredetét a kor szellemével egyezően, bibliai ősökig vezeti vissza, amivel a régi zsidó-keresztény hagyományok folytatója. A tatárjárást (1241) követő zűrzavarban az uralkodók a régi tulajdonosoknak új okleveleket adtak ki, melyeket tanúvallomásokkal erősítettek meg és ezek számos genealógiai adatot tartalmaznak. Kézai krónikája függelékében leírta a nevezetes nemesi családok eredetét. A 15. századból több kéziratos családfa-ábrázolás ismert. A peres iratokhoz később is számos esetben csatoltak kéziratos családfa-vázlatokat. A 16. században a magyar nemesség függetlenségi törekvéseit az uraklodóval szemben az ősökre való hivatkozással is igyekezett alátámasztani, melynek szerves része volt az ősgalériák létrehozása a kastélyokban és más képzőművészeti alkotások (pl. díszes családfák) alkalmazása. Ennek előfutára Hunyadi Mátyás (1440-1490) volt, aki magát és őseit neves olasz reneszánsz művészekkel festette meg.

A magyar egyetemeken és líceumokban a jogi oktatás keretén belül a genealógiai fogalmakat és ismereteket is tanították, hiszen ezekre elengedhetetlen szükség volt pl. a rokonsági fok megállapításánál, az örökségi, gyámsági, árvasági, vagyonjogi stb. ügyeknél. Magyar genealógiai nevezéktant tartalmaznak már az első magyar szójegyzetek és glosszák is, majd ezt később is számos mű összegezte. Latin-magyar-szlovák nevezéktant tartalmaz a Verborum in Institutiones grammatica contentorum in Ungaricum et Slavonicum translatio Secundum ordinem Alphabeticum című 1648-ban Nagyszombatban kiadott szótár, valamint latin-magyar-német-szlovák rokonsági szótárt tartalmaz Lycei Jánosnak a földesúri gazdaság igazgatásához, az urbáriumok és leltárak összeállításához segítséget adó műve, az Iter Oeconomicum, Duodena Stationum, quarum singulae in certas Digrassiones distribuuntur definitum Ac Ab Urbaria, et Inventaria diversissima (Nagyszombat, 1707, 1713. 285-301. l.). A rokonsági terminológia meghatározásával Werbőczi is foglalkozott. A szépanya meghatározása például így hangzik nála: „Az en annyamnac az annya ennekem szep avaģ nagy anyam.” A rokonsági rendszerek fa-alakú sémájának rézmetszete megtalálható Hermann Busenbaum, német jezsuita szerzetes művében – a nagyszombati kiadások közül a harmadi kiadásttól (1725) kezdve. (Hermann Busenbaum: Medulla Theologiae Moralis... Nagyszombat 1679, 1693, 1725, 1742, 1753-54. )

Az első magyar genealógiai munka 1674-ben jelent meg, mely az Esterházyakat dicsőíti, azonban már korábban is számtalan kéziratos munka készült egyes nemesi családokról. Az Esterházyak egyébként Fraknóban nagyszámú festményből álló ősgalériát hoztak létre. A magyar főurak szolgálatában számos külföldi genealógiai író állt (mint pl. Calin de Marienberg), akik egyes esetekben latinul megírták uruk családjának genealógiáját is, mások munkái pedig (mint pl. Bucelliné) közkézen forogtak, melyeket a későbbi genealógusok (mint pl. Nagy Iván) is idéztek. Saját családja genealógiáját 1702-ben Mikola László írta meg. Ezt követte 1731-ben Historia genealogica Transylvanica című könyve. A forráskutatáson alapuló genealógia a 18. században bontakozott ki Magyarországon. Ezen irányzat kiemelkedő alakja volt Wagner Károly. Lehoczky András két, 1778-ból való művében már minden ismertebb nemesi család szerepelt, majd Kőváry László 1754-es munkája érdemel nagyobb figyelmet. 1803-ban jelent meg Pozsonyban Kayser Mihály könyve a márkusfalvi Máriássy családról, melyet írásos források alapján írt meg. Kubinyi Péter 1814-ben adta ki könyvét a saját családjáról. Az első magyar nyelvű művet Horvát István publikálta 1820-ban. 1826-ból való Mocsáry Antal ugyancsak magyar nyelvű műve, Nógrád vármegye ismertetése. 1804-5-ben jlent meg Nagyváradon Budai Ézsaiás lexikona, mely családnevek szerint csoportosítva genealógiai adatokat is tartalmaz. Szinnyei József 14 kötetes művet adott ki a Magyar írők élete és munkái (Budapest, 1891-1914). A munkát Gulyás Pál folytatta 1944-ig (a Dzurányi névig jutott el). 1888-ban jelent meg a Magyar nemzetségi zsebkönyv, és nem sokkal később a Királyi könyvek (1895), Illésy János és Pettkó Béla feldolgozásában.

Gróf Festetich Imre egy 1819-es cikkében Mendel előtt közölte téziseit az állatok öröklődésének törvényszerűségeiről, A természet genetikai törvényei címmel, melyben érintette a közeli rokonok közti házassságok esetleges káros hatásait is (ami szorosan összefügg az olyan alapvető populációgenetikai kérdésekkel, mint a rokonsági fok és a beltenyésztési ráta), miáltal a modern genetikai genealógia egyik előfutárának tekinthető. Ő használta először a világon a genetika szót. A 19. század legjelentősebb magyar genealógusa Nagy Iván volt, akinek 12 kötetes művéhez foghatót csak Kempelen Béla adott ki, ugyancsak 12 kötetben. Azonban egyik sem nevezhető teljesnek és hibátlannak. Kempelen 1940-ben a polgári családok történetéről írt. A 19. század végén, a 20.század elején több megye nemességéről jelent meg összefoglaló mű. Fejérpataky László jelentősen továbbfejlesztette a történeti segédtudományokat, beleértve a genealógiát is. Forrásértékű gyűjteményes munka Szerencs János, A Főrendiház évkönyve című műve (III. évfolyam, Budapest, 1907). Erdélyben Bedeus József hozzájárult a magyar és a délszláv uralkodók genealógiájának tisztázásához (1851). 1883-tól indult a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társulat folyóirata, a Turul, mely számos családtörténeti tanulmányt is közölt. Széles körű leszármazási vizsgálatot folytatott az Árpádok utódaival kapcsolatban és nagyszámú leszármazási táblát állított össze 1895-ben baczka-madarasi Kis Bálint. Az Árpádok genealógiai összefüggéseit kutatta Wertner Mór is (Az Árpádok családi története). A magyar genealógiai irodalom kiemelkedő szerzői Karácsonyi János és Szentpétery Imre, aki már 1931-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a családtörténet tárgyához nemcsak a nemesi, hanem a paraszti és polgári családok, valamint a birtoktörténet kutatásának feladata is hozzátartozik. 1942-ig a Góthai Almanach számos magyarországi családot is tartalmazott. 1951-től a helyébe lépő Genealogisches handbuch des Adels újabb neveket is tartalmaz.

1945 után a kommunista ideológia részeként a genealógiát mint polgári és úri tudományt bélyegezték meg, melynek művelésére nincs hely a szocialista társadalomban. A genealógia, mint történeti segédtudomány 1951-ben hivatalosan is megszűnt, amikor a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot feloszlatták. Felszámolták a genealógia hazai intézményi kereteit (tanszéki, társulati, folyóirati). A genealógia egyetemi oktatása megszűnt és a genealógiai kutatások folytatása sokáig szinte lehetetlen volt. Genealógiával foglalkozott orvosgenetikai oldalról az 1970-es évektől Czeizel Endre. Nemeskéri János, a paleodemográfia (egyik) megalapítója (1970) először folytattott Magyarországon izonímiavizsgálatot, a belházasodás mértékét, a közeli vérrokonok házasodási szokásait kutatta. 1936-tól kezdve részletesen foglalkozott a Heves megyei ivádi izolátum antropológiai vizsgálatával, melynek keretén belül genealógiai kutatásokat is végzett és ennek keretén belül összeállított az Ivády család kiterjedt családfáját. A tudományos genealógiát akkoriban elsősorban csak egyes levéltárakban művelték, ahol elkészült néhány repertóriumi genealógiai leírás és táblázat. Engel Pál az 1970-es évektől szerkesztette (majd az 1990-es évek végén adta ki) középkori magyar genealógiáját, mely 785 táblán adja meg a családfákat. Az 1980-as évek elején a Történettudományi Intézet Jelenkor osztálya kutatási tervébe vette a „Hova lett a puszták népe?” kérdésének tisztázását, és a tanyakutatás analógiájára részt vállalt a volt társadalmi elit kutatásában is. Fügedi Erik az 1980-as években meghonosította Magyarországon a statisztikai demográfia elveit. A szociológiai és az antropólógia módszereit felhasználva foglalkozott a középkori magyar főnemesség mobilitásával, valamint (az Elefánthy család bemutatásán keresztül a ) köznemesség társadalmi összeköttetéseivel.

A megerősödő társadalomtörténeti érdeklődésnek, valamint az itthoni és külföldi szakemberek erőfeszítéseinek, nem kis mértékben Vajay Szabolcsnak, a Genealógiai és Heraldikai Társaságok Nemzetközi Szövetsége elnökének (1982-86) köszönhető, hogy 1983-ban létrejöhetett a magyar genealógiai kutatás háború utáni első tudományos intézménye, a Magyar Történelmi Társulat Archeográfiai, Genealógiai és Heraldikai Szekciója, Kállay István professzor elnökletével. A külföldön élő szakemberek közül Vajay Szabolcson kívül ismertebb genealógusok voltak még Kovách Ödön és Vásárhelyi Miklós az Egyesült Államokból. 1984-ben újra alakulhatott a Magyar Genealógiai és Heraldikai Társaság, és újra indulhatott annak lapja, a Turul. Mindebben jelentős szerepe volt az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék munkásságának. Újabban Gudenus János József fejett ki jelentős genealógiai kutatást, több mint 600 magyar főnemesi család genealógiájának kiadásával. 2005 óta szerkesztésében jelenik meg a Nobilitas című folyóirat.

Elméleti genealógia

Az elméleti vagy leíró genealógia a leszármazás, a rokonság meghatározásának szabályait, az egyes családokra vonatkozó adatok összeállításának elvi kérdéseit vizsgálja. A leíró genealógia vizsgálja, leírja és magyarázza az egyének közti kapcsolatokat, vizsgálja a nemzetségek és családok létrejöttének, kihalásának, fejlődésének okait.

Az elméleti genealógia tárgykörébe tartozik: 1. az alapelvek kifejtése (a genealógiai, rokonsági stb. fogalmak meghatározása, a különféle genealógiai táblák és genealógiai jegyzékek elméleti kérdései, a genealógia története és fejlődése, az alapelvek meghatározása, a segédeszközök és források használatának elvei), 2. a rokontudományok módszereinek és eredményeinek figyelemmel kísérése és felhasználása (történeti segédtudományok, művészettörténet, névtan, szociológia, jogtudomány, genetika stb.), 3. a genealógiai szervezeti formák ismerete (levéltárak, egyetemi tanszékek, genealógiai és családi egyesületek, folyóiratok).

A genealógia több alapfogalommal dolgozik (család, nemeztség, felmenő és lemenő rokonság, sógorság stb.) A konkrét (gyakorlati) genealógiai vizsgálat során a legfontosabb vizsgálati irányok: 1. az aszcendencia (lemenők), olyan genealógiai vizsgálat, mely az egyéntől (la: probandus, de: Proband, cs: střen) az ősök, a múlt felé, azaz lefelé halad. Az ősöket, azaz a szülőket, nagyszülőket, dédszülőket stb. deríti fel; 2. a deszcendencia (felmenők), olyan genealógiai vizsgálat, mely az adott őstől az utódok, a jövő felé, azaz felfelé halad, azaz a gyermekeket, unokákat, dédunokákat stb. deríti fel.

A különböző nemű szülők kapcsola (pl. házasság) útján létrejött genealógiai kapcsolat lehet: 1. vérrokonság (consanguineitas), azon családtagokat jelenti, akik a leszármazás valamelyik pontján közös őstől származnak (apa, anya, fiú, lány, nagyapa, dédapa, unoka, dédunoka, unokatestvér, nagybácsi, nagynéni, unokaöcs, unakahúg stb.). A vérrokonok között megkülönböztetünk egyenes ági vérrokonokat (nagyapa, fiú, unoka stb.) és oldalágiakat (nagybácsi, unokatestvér stb.). 2. sógorság (affinitas), a házasfél és házastársának vérrokonai között áll fenn, tehát az eltérő családból származó házastársak egybekelésével jön létre. A sógorság általában olyan egyének között alakul ki, akik korábban nem voltak (vér)rokonságban egymással (esetleg távoli rokonok voltak, ami a zárt falusi, főnemesi stb. közösségekben nem szokaltan), tehát eltérő ősökkel rendelkeznek (de a házasságkötés által az utódok már mindkét családnak a vérrokonává válnak, a két család és rokonsága tehát az utódokban vérségileg is egyesül egymással). Két ember csak akkor lesz egymás sógora, ha valakinek a testvére házasságra lép valakivel. Ilyenkor a házastársak testvérei egymás sógorai (rokonai) lesznek. A sógorsági (nem vérrokonsági) rokonsághoz tartoznak a vők, menyek stb. is.

A genealógia forrásai három csoportra oszthatók: 1. szájhagyomány, 2. írott források (anyakönyvek, a házasságkötéssel kapcsolatos iratok, végrendeletek, peres iratok, nyilvántartások, összeírások stb.), 3. emléktárgyak (síremlékek, sírkövek stb.). A genealógiai forráskritika (a források rendezése, fajtái, típusai, feldolgozása, értékelése, ezen módszere és gyakorlata) része genealógia elméletének is. Korszakok szerint megkülönböztethetünk középkori, újkori és legújabb kori genealógiai forrásokat, melyeket elrérő kutatási módszerekkel és technikákkal kell vizsgálni.

A genealógus kutatásai során különféle adatokat vesz át a többi történeti segédtudománytól. Így pl. segítségül hívhatja a történeti földrajz módszereit is. A gyakori családnevek előfordulásának, a birtoktörténetnek stb. a térképre vitelével (uradalmi térképek) áttekintést nyerhet a társadalmi mobilitásról. A történeti statisztika és demográfia a társadalmi és gazdasági viszonyok megismerése érdekében a népesség fejlődését, a család szerkezetét, összetételét (létszámát) vizsgálja. A kronológia módszerei segítségünkre vannak a vizsgált személyek életével kapcsolatos események (születés, keresztelés, eljegyzés, házasság, halál, birtokszerzés, birtokvesztés, utazás stb.) dátumának megállapításánál. A diplomatika fontos jogi összefüggésekre (birtoklás, házasság, öröklés stb.) világít rá. Ehhez hasonló következtetések vonhatók le a genealógiai események jogtörténeti következményeiből (a tulajdonjog, az öröklés, a rokonsági fokozat kiszámításának, a családok leszármazásának és történetének jogi következményei). A genealógia (a rokonság) nevezéktanát és részben a módszertanát is a római és a kánonjogból vette át. A paleográfiai ismeretek elsajátítása (a nyelvismeret mellett) lehetővé teszi a régi oklevelek hasznosítását. A Mohács előtti családi kapcsolatok elsősorban az oklevelekből ismerhetők meg, ezért a legtöbb genalógiai kézikönyv a paleográfiai alapismeretekkel is foglalkozik. A történeti metrológia segítségével a régi mértékegységek adatai átszámíthatók a ma használt és számunkra érthető mértékegységekre. (A családtagok adatainak: magasság, súly; a készpénzforgalom, a természetbeni juttattások, a birtoknagyság értékeinek átszámítása.) Az archontológia a családok és személyek közjogi, közigazgatási szerepét, társadalmi helyzetét, műveltségi színvonalát stb. vizsgálja. Az onomasztika a családnevek eredetét, írásmódját, igyekszik tisztázni. A címerismeret, címerjog és a heraldikai források elősegítik a családi hovatartozás, a rokoni kapcsolatok, a társadalmi helyzet, a birtoklástörténet felderítését. Az utóbbi két terület egyben a társadalomtörténet számára is fontos lehet. A fallerisztika ugyancsak a társadalmi helyzet és a személyes érdemszerzés forrása. Számos családi levéltárban külön tételt képeznek a rendjel-adományok és az ezzel kapcsolatos leszármazási táblák, a különféle őspróbák. Felhasználhatók genealógiai azonosító jelként egyes numizmatikai (pénzek) és szfragisztikai (pecsétek) források is. A pszichografológia a kézírások vizsgálata által betekintést ad a régi korok embereinek jellemébe, pszichológiai állapotába.

Gyakorlati genealógia

A alkalmazott vagy gyakorlati genealógia az általánosítható szabályok alkalmazását, a kutatás során követendő eljárásokat ismerteti. Foglalkozik a rokonsági kapcsolatok kimutatására szolgáló genealógiai táblázatok és jegyzékek elkészítésének kérdéseivel. A leíró genealógia eredményeit felhasználva lefekteti a genealógiai fejlődés, a genealógiai folyamatok szabályait, vizsgált alakulat (család, ág, íz stb.) genealógiai fejlődésének folyamatát.

A genealógiai kutatás alapja és fő célja a rokoni kapcsolatok felderítése, rekonstrukciója. A genealógiai táblázatok elkészítése többek között a rokonsági fok meghatározását és az öröklés pontos megállapítását célozta. A középkorban a rokonsági fokot a római jog vagy a kánonjog alapján állapították meg. Nálunk a kánonjog elvei érvényesültek, mely megkülönböztet egyenes ágat (linea recta) és mellékágat (linea obliqua).

Minden (gyakorlati, alkalmazott) genealógiai kutatás kiinduló pontja a filiáció, az adott (vizsgált) személy eredetének vizsgálata. Egyes régi genealógusok (pl. Gatterer) filiációs próbának is nevezik. A vizsgálat kétféle irányban (aszcendencia és deszcendencia) és ötféle módon (genealógiai rendszer szerint) történhet: 1. őstábla (de: Ahnentafel, cs: vývod, la: ascendentia): a vizsgált egyén összes férfi és női őseit állapítja meg; 2. leszármazási tábla (de: Deszendenztafel, cs. rozrod, la: descendentia): a vizsgált egyén összes férfi és női utódát állapítja meg, 3. családi tábla (családfa, törzskönyv, de: Stammbaum, Stammtafel, cs: rodokmen): az egyén férfi utódait, lemenőit állapítja meg, 4. vérrokonsági tábla (de: Konsanguinitätstafel, cs: tabulky pokrvenství, consangiuinity): megállapítja az egyén összes férfi és női vérrokonát (elődét, utódát, testvérét és azok elődét és utódát), 5. sógorsági tábla (de: Verwandtschaftstafel, cs: tabulky příbuzenství, kinship, parenté): a vizsgált egyén vérrokonain (elődök, utódok, testvérek és azok elődei és utódai) kívül meghatározza a felesége összes (vér)rokonát (családjait) is.

Maga a genealógiai kutatás három részből áll: 1. excerpció: a források összegyűjtése, tanulmányozása, jegyzetkészítés; 2. családi levéltár létrehozása a beszerzett dokumentumokból; 3. a dokumentumok feldolgozása, különféle genealógiai táblák összeállítása, a család történetének kidolgozása.

Biológiai genealógia

A modern genealógia egyik legújabb irányzata a biológiai genealógia. Ez egy valódi természettudományos módszer, mely az orvostudomány vizsgálati módszereit ötvözi a genealógia történetkutatási módszereivel. A genealógiai kutatás rávilágít őseink jó és rossz jelelmvonásaira, betegségeire, aminek gyakorlati hasznát is látjuk, megtudhatjuk, mire kell vigyáznunk, hogy a hibáikat, elkerüljük, de erőt is meríthatünk a sikereikből és nemes cselekedeteikből. A genetikai örökség mindkét tekintetben megnyilvánulhat. Ha valakim olyan családból származik, melyben jeles katonák, jó mesteremberek, híres tudósok, kimagasló személyiségek voltak, helyi vagy országos szinten, az az egyént büszkeséggel töltheti el.

Modern genealógia

Kezdetben a genealógia csak a kiemelkedő fejedelmi, főnemesi és nemesi családok történetével foglalkozott. Ma már a paraszti, polgári és munkáscsaládok kutatása is széles körben el van terjedve. A modern családkutatás ma Franciaországban éli reneszánszát. Kiemelkedően fontos területe a zárt, egymás között házasodó közösségek vizsgálata, mint az arisztokrácia, az egyetlen megyében birtokos középnemesség, a köznemesi és jobbágyfalvak, a munkástelepek, a polgárcsaládok, a foglalkozási dinasztiák stb. genealógiai vizsgálata.

A modern genealógia nem merül ki a különféle genealógiai táblák összeállításában. A kutatónak rendelkeznie kell egy család vagy közösség teljes szociológiai, kulturális, szociális, történeti képével. Választ kell adnia arra a kérdésre, hogy miként éltek, mit cselekedtek, melyek voltak a rokoni kapcsolataikból származó (társadalmi, kulturális, jogi stb.) következmények, mik voltak ezek szocilis és biológiai alapjai. Az adott egyén vagy család egy bizonyos történelmi korban, társadalmi közegben élt, bizonyos társadalmi réteg tagja volt. A vizsgált közösség vagy egyén átfogó képét csak ezen körülmények tanulmányozásával rekonstruálható. A modern kutatás arra a kérdésre is keresi a választ, hogy milyen emberek voltak a vizsgálat objektumai, milyen erényeik és gyengeségeik voltak, milyen nézeteket vallottak, milyen betegségektől szenvedtek. Ezen kérdésekre a genealógia mint történeti segédtudomány ad választ, mely rekonstruálja a családi kapcsolatokat, figyelemmel kíséri ezek hosszú távú folyamatait és felderíti az ezekkel kapcsolatos változásokat.

Ha a genealógia a mikrotörténet elemeinek tanulmányozásából indul ki és az egyént aktív történelmi résztvevőnek tekinti, arra fog törekedni, hogy reális képet alkosson a vizsgált egyén magatartásáról, tetteiről, döntéseiről. Az egyén hétköznapi tevékenységét veti össze a társadalmi normákkal és törvényekkel. A mikrötörténet a források minél tágabb és részletesebb tanulmányozására törekszik. Arra keresi például a választ, hogy miként nyilvánul meg két ember kapcsolata a vizsgált összefüggésben. (Pl. a születésnél az apa-keresztapa kapcsolat, a keresztszülők kiválasztásának szempontjai, a házastárs kiválasztáásnak körülményei stb.) A mikrotörténet elveinek alkalmazásával az anykönyvek tanulmányozásával felderíthető a család biológiai fejlődése, a családtagok egészségi állapota különféle korokban, melyből különféle módszerekkel következtetni lehet a populációra, a halálozásra, a családi eredettel összefüggő örökletes, lelki, szellemi tulajdonságokra, az örökletes betegségekre.

A szociológiában használják a genealógia vizsgálati módszereit is (társadalmi mobilitás, a lokális tényezők, a szülőhely mobilitáskímája, a heyli tekintélyek, mint a tanító, pap, pártttitkár befolyása, a populáció hierarchikus felépítése, a társadalmi státusz változásai a generáción belül és a generációk között, a gazdasági, politikai, oktatási rendszer hatása a kiinduló család makrostrukturális változásainak sebességére és típusaira, a családi környezet, a nagyapa műveltségi és professzionális státusza, a nők szerepe a nevelésben, a távoli rokon tútori szerepe a családban, stb.). A szociológia választ keres arra is, hogy az újonnan kialakult gazdasági, szociális, politikai stb. alkalmazak miért nem használják ki egyenlő módon a különféle társadalmi csoportok, és milyen mértékben alakítják életpályájukat a családi tradíciók, a család gazdasági és műveltségi színvonala, melyek az egyének törekvéseinek és adaptációs képességének megnyilvánulásai a változó társadalmi helyzetekben. Daniel Bertraux szociális genealógiájában a társadalmi mobilitás vizsgálatára a különféle társadalmi csoportokat képviselő családok szociális genealógiájának rekonstruálását javasolja. A szociális genealógia lehet „kommentált” és „összehasonlított”. A „kommentált” azt jelenti, hogy a családi genealógiát az adott család tagjainak élettörténeteivel és életpályájuk helyi kontextusának esettanulmányaival kommentálják. Ezen elmélet alapelve, hogy az értékek és ismeretek átadásában a család fontossága a modern társadalomban sem csökkent, csak kevésbé látható formában nyilvánul meg. (A hagyományos társadalommal szemben, amikor a családi származás meghatározta a státuszt és az egyén életpályáját, a modern társadalomban a társadalmi felemelkedés lehetőségéhez szükséges források felhalmozásának és mozgósításának az alaphálózatát képezi.) Az élettörténtekkel való „kommentálás” azt jelenti, hogy az, hogy a szociális genealógia tájékoztatást ad a család különféle tagjaival kapcsolatos azon szociális jellemzők változásairól is, melyek időbeli változásokként jellemezhetők, lehetővé teszi annak meghatározását, hogy egy bizonyos életmodell tipikus vagy különleges-e az adott családban. A „kommentálás” azonban elsősorban a család életére vonatkozó további információgyűjtés ellenőrzésének és ösztönzésének eszközeként szolgál.

A szociális genealógia több tekintetben is eltér a szokványos genealógiai családfától: 1. A család kevesebb generációját tünteti fel (3-4), miközben a legfiatalabb generációt a modern társadalom huszas éveiben levő korosztálya képviseli. 2. A hagyományos piramis-szerkezettel szemben, melynek csúcsán a család őse, alapítója áll, a szociális genealógia négyzet alakú, a négy „alapító” családtól indul ki, amelyekből a két nagyszülői pár származik. 3. Nemcsak a közvetlen rokoni kapcsolatot ábrázolja, hanem azon személyek elődeit és utódait is, akik az adott családdal házasság útján kerültek rokonságba. Az ilyen rokonokkal kapcsolatos információk azért nagyon fontosak, mert a közös őstől való leszármazáson alapuló rokonsággal szemnben itt olyan rokonokról van szó, akik az unokák vagy unokahúgok, unokaöcsök jövőjéről való gondoskodás törekvésében állnak összeköttetélsben egymással. Ezen ún. gyenge (rokoni) kapcsolatok jelentőségét a források mozgósításánál a szociális genealógia nagyon erősnek tartja. 4. A hagyományos gyaládfa ágának egy „levele” (tagja) általában csak a születéssel, házassággal és a halállal kapcsolatos adatokat tartalmazza. Ezzel szemben a szociális genealógiában ezt a társadalmi (szociális)-demográfiai jellemzők kronologikus változásainak részletesebb adatai váltják fel (műveltség, előmenetel és munkaváltás, elköltözés). 5. A szociális genealógia ábrázolásánál az egyes információkat idősíkon helyezik el, melyet a lap függőleges tengelye képez. Ezzel a helyigényes ábrázolási móddal lehetővé válik az eltérő generációk tagjainak szociális jellemzőivel kapcsolatos információk „egyszeri átfogása” és összehasollítása, valamint annak figyelemmel kísérése, hogy a makrotársadalmi változások miként tükröződnek vissza az egyes családtagok életének eseményeiben. (Az áttekinthetőséget nehézzé teszi, ha egy egyén életében egy évben több jelentős esemény is bekövetkezett, mint pl. elköltözés, a munkahely elvesztése, börtönbe kerülés stb.)

Szociológiai szempontból információk nyerhetők a családtagok szakmai tudásáról (professzionalitásáról), a foglalkozási, társadalmi dinasztiákról (vannak pl. tanári, molnár, paraszti, orvosi, tanári kereskedőcsaládok stb.). Felderíthetők a tulajdon öröklésének, átruházásának körülményei, a menyasszony hozományát. A statisztikai és helyi adatok között vizsgálható a családtagok szakmai tudása, foglalkozása, a házasságok és a gyermekek száma, halálozása, a férfiak és nők élettartama, a családtagok foglalkozása, szakmai ismeretei, migrációja, nyelve, nyelvjárása, az adott terület lakossága (szám, nemzetiség, foglalkozás, a helységek története, a háborús pusztítások, tűzvészek, járványok, céhek, manufaktúrák, ipari üzemek, kereskedelem, közlekedés, társadalmi és vallásos élet, iskolaügy, kulturális élet, öltözködés, táplálkozás stb.).

Szakirodalom

Szegedi László: Általános genealógia. Budapest, 2015 (DVD)[1]

Juhász László: Családtan. Utmutatás, minták és vázlatok az ősök és a rokonság szemléletes és áttekintő ábrázolására. Szeged, 1946

Bottó Béla: Genealógia. Történeti segédtudományi alapismeretek. Levéltári szakmai továbbképzés. Felsőfok 3. Budapest, 1963

Kubinyi András: A magyar genealógiai kutatás. Levéltári Közlemények, 1970

Pataky Lajosné: Családnévmutató a Magyar Országos Levéltárban őrzött családi levéltárak és gyűjtemények irataihoz (1526-1945). Budapest, 1981 (Levéltári mutatók és jegyzékek 1.)

Vass Erika: Csongrádi családok XIX-XX. szd-i története családrekonstrukciós módszer felhasználásával. In: Oppidum Csongrád. Szerk. Georgiádes Ildikó – dr. Sebestyén István. Csongrád, 1997

http://mek.oszk.hu/05200/05267/05267.pdf

Egyesületek

Magyar Családtörténet-kutató Egyesület (MACSE) http://www.macse.hu/society/kezdolap.php

Kiadványok

Turul

Családban marad (Vágsellye : [s.n.], 2009-.digitális családfakutató folyóirat, szerk. Tamás Ida [et al.].)

Matrikula - A MACSE negyedéves folyóirata. I. évfolyam 2011

2011/1 2011/2

2012/1 2012/2 2012/3 2012/4

2013/1 2013/2 2013/3 2013/4

2014/1 2014/2 2014/3 2014/4

2015/1 2015/2 [] []

Genetikai genealógia

A genetikai vagy tágabb értelemben a biológiai genealógia a családtan modern ága. Az öröklésbiológiai szempontokat állítja a középpontba. Vizsgálja az öröklődő betegségeket, a bűnözési hajlam öröklődését, a leszármazást, az etnogenezis körülményeit. Összefüggésben áll a populációgenetika stb. kérdéseivel. A vérrokonsági táblázatokat csak a 20. századtól kezdték alkalmazni orvostudományi, öröklésbiológiai és kriminológiai célokra.

Módszertana természettudományos, ezért a régi genealógia általa egyben új értelmet is nyer. Miközben felhasználja a genealógia írásos és egyéb forrásait, maga is forrásként szolgál a hagyományos genealógia és a történettudomány számára. Ezzel a genealógia lényegében empirikus, axiomatikus természettudománnyá lett. A genetikai genealógia is családi, rokonsági egységekkel dolgozik és azonos eszközöket (családfa), nevezéktant (rokonsági terminológia) használ, mint a hagyományos genealógia. A különbség az, hogy a genetikai genealógia módszere tisztán tudományos, nem spekulatív.

Genealógiai kutatás

A nemességre vonatkozó irodalom rendkívül gazdag és szerteágazó. A kutatást a nagy közkönyvtárakban (pl. az Országos Széchényi Könyvtár, illetve a jobban ellátott megyei könyvtárak) vagy kisebb, de szakosított levéltári, illetve múzeumi könyvtárakban (pl. a Magyar Országos Levéltár Könyvtára) lehet igazán sikeresen végezni. Magyarországon a nemesi címet és rangot, valamint a nemességet mint állapotot az 1947. évi IV. törvény az egyes rangok és címek megszüntetéséről 1. paragrafusa alapján megszüntették.

Válogatott irodalom:

-Adeliges Jahrbuch 1936-tól (szerk: Barcsay-Amant Zoltán) Luzern, 1953-1984. -Áldássy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címeres levelei. I- VIII. Budapest, 1902-1942. (Kronológiai sorrendben közli a címeres leveleket, sok címerleírást, címerképet is közzétesz) -Magyar családtörténeti és címertani irodalom 1561-1944. Baán Kálmán gyűjtését javította és kiegészítette: Kóczy T. László és Gazda István. Budapest, 1984. (megyékre, családokra és genealógiai szakterületekre lebontva) -Bakács István és Dávid Lászlóné: Kisebb családi és személyi fondok (a Magyar Országos Levéltárban) I-III. Budapest, 1968-1971. (leánya Dr. Bakács Bernadett az OL főlevéltárosa kiváló szakembere a témának) -Bertényi Iván: Kis magyar címertan. Budapest, 1983. -Borovszky Samu: Név- és tárgymutató a Turul 1883-1892. évfolyamához. Budapest, 1893. -Csoma József: A magyar nemzetiségi czímerek. Budapest, 1904. -Nemesi évkönyvek 1-13. Szerk.: Daróczy Zoltán. Budapest, 1923-1935. -Magyar Nemzetségi Zsebkönyv. Első rész: Főrangú családok. Szerk.: Fejérpataky László. Budapest, 1888. Fejérpataky László: Magyar czímeres emlékek. Monumenta Hungariae Heraldica. I-II. Budapest, 1901-1902. -Fekete Nagy Antal: Név- és tárgymutató a Turul 1893-1936. évfolyamaihoz. Budapest, 1940. -Fügedi Erik: A XV. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Budapest, 1970. -Genealógiai füzetek. Családtörténeti folyóirat címerekkel és leszármazási táblákkal. Szerk.: Sándor Imre és Sebestyén József. I-XII. évf. Kolozsvár, 1908-1914. (Főleg erdélyi családok történetével foglalkozik, genealógiai tabellákkal, összeírásokkal, lustra-jegyzékekkel illusztrálva a családtörténeti cikkeket. Minden füzethez részletes névmutatót közöl.) -Gerő József: A királyi könyvek. 1867-1918. Budapest, 1940. -Gerő József: A m. kir. belügyminiszter által igazolt nemesek 1867-1937. Budapest, 1938. -Gothaisches genealogisches Taschenbuch der adeligen Häuser. Alter Adel und Briefadel. -Gothaisches Taschenbuch der Freiherrlicher Häuser. -Gothaisches Taschenbuch der Gräflichen Häuser. (A nemesi, bárói és grófi családok évkönyvei kb. 1770 óta jelennek meg Gothában, és számos magyar vonatkozású családtörténeti adatot tartalmaznak.) -Horvát István: Magyarország gyökeres régi nemzetségeir_l. Pest, 1820. -Horváth Sándor: A m. kir. országos levéltárnak az 1886-1907. években bemutatott czímeres nemeslevelek jegyzéke. Budapest, 1908. Horváth Sándor: A vármegyei levéltárak felülvizsgált czímeres nemesleveleinek jegyzéke. Budapest, 1909. -Illésy János-Pettkó Béla: A királyi könyvek jegyzéke 1527-1867. Budapest, 1895. -Illéssy János: Az 1754-1755. évi országos nemesi összeírás, Budapest, 1902. -Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. 1-3. kötet. Budapest, 1900-1904. -Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. század. Budapest, 1993. (több mint 9800 családnevet - nemcsak nemes családokét - tartalmazó történeti és etimológiai szótár rengeteg utalással). -Kempelen Béla: Magyar nemes családok, I-XI. Budapest, 1911-1932. (Kb. 40 000 nemes család rövid történetével foglalkozik. Sok utalást közöl.) -Kempelen Béla: Magyar nemesi almanach. Az 1867-1909. magyar nemességre, bárói, grófi és herczegi méltóságra emelt családok. Budapest, 1910. -Kempelen Béla: Magyar nemesi családkönyv. Budapest, 1927. -Kempelen Béla: Családkönyv I. Nemes családok. Budapest, l940. -Magyar főrangú családok. Szerk.: Kempelen Béla. Budapest, 1931. -Kempelen Béla: Útmutató az összes nemességi ügyekben. Genealógiai és heraldikai kézikönyv. Budapest, 1907. -Kosáry Domokos: Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába. Budapest, 1970. 607-771. pp. 9. Családi levéltárak és iratkiadások -Kövári László: Erdély nevezetesebb családai. Kolozsvár, 1854. -Nagy Iván: Családtörténeti értesítő czímerekkel és leszármazási táblákkal. I-III. évf. Budapest, 1899-1901. -Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, I-XII. Pest, 1857-1868. (Kb. 10-12 000 nemes család történetével, genealógiájával foglalkozik. Sok genealógiai tabellát és címert is közöl.) -Nyulásziné, Straub Éva: A Magyar Országos Levéltárban őrzött eredeti címeres levelek jegyzéke. Budapest, 1981. (Több mint 1600 címeres levél leírását teszi közzé) -Nyulásziné, Straub Éva: Útmutató a genealógiai és családtörténeti kutatáshoz a Magyar Országos Levéltárban. Levéltári Közlemények, 63. (1995) 1-2. sz. 167-181. pp. (sok levéltári forrásanyagot, utalást ad meg, főleg a nemes családok kutatásához nyújt adatokat) -Ölyvedi Vad Imre: Nemességi könyv. Szeged, 1910. (A nemességi ismeretekkel és alapfogalmakkal foglalkozik.) -Pap Gáborné: Kisebb családi és személyi fondok. V. Budapest, 1981. -Pataky Lajosné: Családnévmutató a MOL-ban őrzött családi levéltárak és gyűjtemények irataihoz (1526-1945). Budapest, 1981. -Magyar Nemzetségi Zsebkönyv. Második rész: Nemes családok. Szerk.: Pettkó Béla-Reiszig Ede. Budapest, 1905. -Siebmacher: Das grosses und allgemeines Wappenbuch. (több mint 70 vaskos könyv, amely felöleli Közép- és részben Nyugat-Európa német nyelvterületű valamennyi jelentősebb nemes családját. Rövid családtörténetet, címerleírást közöl, sok utalással. Külön táblázatokon pedig címerképeket) A sorozaton belül: -Die Wappenbuch des Adels in Ungarn I-V. Bd. Nürnberg, 1885-1894. -Der Adel von Siebenbürgen. Nürnberg, 1898. -Der Adel von Kroatien und Slavonien. Nürnberg, 1899. -Hanns Jäger Sunstenau: General Index zu dem Siebmacher�schen --Wappenbüchern 1605-1961. Graz, 1964. (Általános névmutató a Siebmacher-féle címeres könyvekhez) -Tagányi Károly jegyzéke az Országos Levéltárban a magyar és erdélyi udvari kancellária fölállításáig található herczegi, grófi, bárói, honossági és nemesi okleveleknek. Budapest, Országos Levéltár 1886. -Tagányi Károly-Pettkó Béla: Pótlék Tagányi Károly nemesi jegyzékéhez. Budapest, 1888. (Melléklet a Turul VI. évfolyamához)

Ha tudja a kutató, hogy az öt érdeklö nemes család melyik megyében volt birtokos, vagy hol lakott, nézzen utána, megjelent-e annak a megyének a nemes családjait tárgyaló kiadvány. Kempelen Béla: Magyar nemes családok id. könyvében az 1. kötet V-VII. oldalain felsorolja őket. Ha nem jelent meg a megfelelő megye nemes családjait ismertető önálló munka, akkor utána kell nézni, hogy a Borovszky Samu által szerkesztett Magyarország Vármegyéi és Városai című sorozatban kiadták-e a szóban forgó megye monográfiáját. (Nem jelent meg valamennyi megyéé - az ország 63 vármegyéjéből csak a következő megyék jelentek meg: Abaúj-Torna, Bács-Bodrog, Bars, Bihar, Esztergom, Fiume és a Magyar-Horvát Tengerpart, Gömör-Kishont, Heves, Hont, Komárom, Nógrád, Nyitra, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Pozsony, Somogy, Szabolcs, Szatmár, Temes, Torontál, Vas és Zemplén). Ebben a sorozatban mindegyik monográfia tartalmaz olyan fejezetet, amely lexikonszer_en, tömören leírja a megye nemes családjainak történetét. A megyetörténetekről, vármegyei monográfiákról, adattárakról szóló könyvészeti adatok összefoglalását l. Bodor Antal-Gazda István: Magyarország honismereti irodalma 1527-1944. Budapest, 1944. (Reprint: Budapest, 1984.) Függelékek: 457-482. p. Ha a fenti művekben a kutató megtalálta az öt érdeklő családot, máris fontos kiindulópont birtokába jutott. A továbbiakban a kutatónak az ott szereplő lábjegyzetekre kell ügyelnie, mert ezek sokszor adnak felvilágosítást arról, hol őrzik a család levéltárát, iratait, címeres levelét, pecsétjét stb. Esetleg újabb irodalomról, forrásanyagról tájékoztathatják a kutatót.

[2]

Családtörténeti gyűjtemények

A Magyar Országos Levéltárban őrzik a Családtörténeti Cédulagyűjteményt az A 131 jelzet alatt. Ezt a gyűjteményt nevezik a Levéltárban Illéssy-patikának. Készít_je, Illéssy János arra törekedett, hogy a nemes családok nemességének tényét bizonyítsa, ezért megadja az illető családra vonatkozó és a Magyar Országos Levéltárban közel száz fondban és állagban található iratok jelzetét (megjegyzendő, hogy sok esetben más levéltárra is utal a cédulagyűjtemény). A cédulagyűjtemény korábbi része, amit szintén Illésy készített, irodalmi utalásokat is ad (Turul - heraldikai és genealógiai folyóirat, Századok, családtörténeti m_vek). Ezeket az irodalmi utalásokat azok, akik Illésy halála után a gyüjteményt kiegészítették, általában nem jegyezték fel. Az 1990-es években - a könnyebb kezelhetőség végett - a százezres nagyságrendet meghaladó cédulagyűjteményt számítógépre vitték. 1997 óta viszont már CD ROM-on is beszerezhet_. Szintén a Magyar Országos Levéltár őrzi Pataky Károly genealógus kéziratát, amely elsősorban erdélyi, másodsorban és kisebb mértékben magyarországi nemes családok genealógiai adatait tartalmazza, a családnevek betűrendben követik egymást. Ezek az adatok bibliográfiai, illetve levéltári jelzetekkel vannak kiegészítve. (Levéltári jelzete: A 133 - Filmtári helye: B 1583-B 1585 dobozok). Az ún. Peláthy �Heraldika� iroda különböző családok nemességének kutatására vonatkozó betűrendben elrendezett XVI-XX. századi iratokat tartalmaz. (Levéltári jelzete: R 272 - Filmtári helye: B 1534-B 1563 dobozok). Ide sorolható még az ún. Daróczy-gyűjtemény, amely talán az Illéssy-patika mellett a legteljesebb genealógiai gyűjtemény. (Filmtári helye: 40593-40684 dobozok. Az eredeti, kéziratos anyagot a Duna melléki Egyházkerület Ráday Levéltárában őrzik. 1092 Budapest, Ráday u 28.). Sajnos nem ritka eset, hogy az irat, amelyre az Illéssy-féle cédulagyűjtemény, illetve a Pataky-féle genealógiai gyüjtés utalnak, a Magyar Országos Levéltárban két alkalommal keletkezett tűzvészben megsemmisült (1945-ben kb 3000 folyóméter, 1956-ban viszont 8765 folyóméter irat égett el, pl. az Erdélyi Tábla anyaga, sok bírósági, igazságügyi és jogügyi szerv irata, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium irattára, valamint sok családi levéltár stb.). A megadott jelzetek alapján az irat a Magyar Országos Levéltár I. emeleti kutatótermében - a kutatási szabályzatnak megfelelően - kikérhet_ és kutatható. Megjegyzendő, hogy sok egyéb családtörténeti vonatkozású irategyüttes már mikrofilmen megtalálható, a Reprográfiai Osztály óbudai kutatótermében kutatható. (L. a tájékoztató végén mellékelt jegyzéket). Ha más levéltárra (múzeumra, könyvtárra, gyűjteményre) utalnak a fent említett genealógiai gyűjtemények (pl. valamelyik megyei levéltárra), és nem őrzik a megfelelő irat mikrofilmmásolatát a Magyar Országos Levéltár Filmtárában, akkor a kutatónak személyesen vagy levélben kell az illető intézményhez fordulnia. Pl. Nagy Iván gyakran hivatkozik a Collectanea Heraldica c. forrásra, ez az OSZK Fol. Lat. 127 sz. alatt található, és 18. század végi-19. század eleji rézmetszetes címerábrákat tartalmaz. Sokszor a megadott forrás őrzi az intézmény ma már külföldön van. Ez fölöttébb nehezítheti és költségessé teheti a kutatást. Az is előfordulhat, hogy a 70-80-100 évvel ezelőtt feltüntetett jelzetek ma már nem használhatóak. A levéltár anyagát átrendezték, az irat elveszett, megsemmisült stb. Ezekkel a nehézségekkel a kutatónak mind számolnia kell. Nemességkutatáshoz használható egyéb forrásanyag Az említett genealógiai gyűjtemények mellett fontos és hasznos lehet átnézni az alábbi fondokat és állagokat: Acta nobilium (A III. Károly és Mária Terézia-korabeli nemességigazolására vonatkozó iratok) 1723-1784. (Levéltári jelzete: C 30 - Filmtári helye: B 1089-B 1120., valamint 9384. dobozok) Az iratok megyénként vannak csoportosítva. III. Károly császár, majd leánya, Mária Terézia átfogó nemességvízsálatokat és igazolást rendelt el és folytattatott le a célból, hogy kiszűrjék a nemesi jogokkal visszaél_ egyéneket. A Magyar Királyi Helytartótanácsban 1783-ban pedig külön osztály jött létre a megtámadott/vitás nemességi igazolások felülvizsgálására: Departamentum nobilitare 1783-1848. (a nemesség igazolásának felülvizsgálatára létrehozott osztály iratai) (C 57) (Filmtári helye: B 968-B 1089 dobozok) Megyei nemesi iratok (és közgyűlési jegyzőkönyvek). A közgyűlési jegyzőkönyvekben a nemesség kihirdetéséről, birtokadományozásról, rangemelésekről vannak bejegyzett adatok. Annak a megyének a jegyzőkönyveiben kell kutatni, ahol a kihirdetés, adományozás stb. történt. L. a mellékletet. Genealógiai tabellák XIII-XIX. század (MOL P szekció) (Filmtári helye: B 1431-B 1470. dobozok). Csak a birtokos nemesség családfáit őrzik ezek az iratok. Genealógiai tabellák XVI-XIX. század (Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak, Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára) Levéltári jelzete: F 6 - Filmtári helye: B 1470-B 1471. dobozok. Genealógiai tabellák XIV-XIX. század (Bírósági Levéltárak, Levéltári jelzete: O 59 - Filmtári helye: B 1471- B 1473. dobozok). Többnyire a Processus tabulares (Jelzete: O 18), valamint az Acta post Advocates (Jelzete: O 69) c. állagokból kiemelt és kimásolt genealógiai tabellákat, illetve betűrendes mutatókat tartalmazza. Az O 58. állagban szintén vannak genealógiai tabellák, ezek még nincsenek mikrofilmre véve, így eredetiben kaphatja kézhez az érdeklődő.

Genealógiai kiadványok az archive.org adatbázisában