Heraldikai lexikon/Gyakorlati genealógia
Gyakorlati genealógia, fő célja a rokoni kapcsolatok felderítése, rekonstrukciója, a konkrét genealógiai munka, a genealógiai kutatás elvégzése. Annak a genealógiai kutatónak, aki őseit keresi, jártasságot kell szereznie a régi írások olvasásában, tudnia kell latinul és németül, ismernie kell az alapvető genealógiai, rokonsági és levéltári szakterminológiát, valamint a fontosabb genealógiai vizsgálati munkamódszereket és a genealógiai táblák elkészítésének módját. Ismernie kell származásának szűkebb földrajzi környezetét, történeti, vallási viszonyait. Tudnia kell dolgozni a fontosabb genealógiai forrásokkal és az ezek tanulmányozásához szükséges technikai berendezésekkel. Ismernie kell a források (dokumentumok) elhelyezésének helyét, valamint első sorban hatalmas türelemmel és kitartással, jó analitikus és szintetikus képességekkel kell rendelkeznie.
Minden (gyakorlati, alkalmazott) genealógiai kutatás kiinduló pontja a filiáció, a kutatás céljának megfelelő vizsgáltati módszer kiválasutása. A vizsgálat kétféle irányban (aszcendencia és deszcendencia) és ötféle módon (genealógiai rendszer szerint) történhet: 1. őstábla (de: Ahnentafel, cs: vývod, la: ascendentia): a vizsgált egyén összes férfi és női őseit állapítja meg; 2. leszármazási tábla (de: Deszendenztafel, cs. rozrod, la: descendentia): a vizsgált egyén összes férfi és női utódát állapítja meg, 3. családi tábla (családfa, törzskönyv, de: Stammbaum, Stammtafel, cs: rodokmen): az egyén férfi utódait, lemenőit állapítja meg, 4. vérrokonsági tábla (de: Konsanguinitätstafel, cs: tabulky pokrvenství, consangiuinity): megállapítja az egyén összes férfi és női vérrokonát (elődét, utódát, testvérét és azok elődét és utódát), 5. rokonsági tábla (de: Verwandtschaftstafel, cs: tabulky příbuzenství, kinship, parenté): a vizsgált egyén vérrokonain (elődök, utódok, testvérek és azok elődei és utódai) kívül meghatározza a felesége összes (vér)rokonát (családjait) is.
Maga a genealógiai kutatás három részből áll: 1. excerpció: a források összegyűjtése, tanulmányozása, jegyzetkészítés; 2. családi levéltár létrehozása a beszerzett dokumentumokból; 3. a dokumentumok feldolgozása, különféle genealógiai táblák összeállítása, a család történetének kidolgozása.
A levéltári kutatáson kívül az élő családtagoktól való információszerzésre nagyjából két módszer áll rendelkezésre: 1. kérdőív, 2. beszélgetés. Az elsőnél kétféle kérdőívet lehet használni. A klasszikus genelógiai kérdőív lapja az őstábla (illetve az ősjegszék). Ezek előfutára volt a nemességigazolás vagy őspróba. Ezeket nálunk a genealógiuai kutatás kezdetétől, a 19. századtól használták. A kérdőív lapja általában a vizsgált személy közvetlen elődeinek kimutatását szolgálja és a család 4-5 generációjának teljes körű nyilvántartását teszi lehetővé. A múltból több genealógiai-életrajzi vagy pusztán életrajzi kérdőív ismert. Ilyenek készültek például 1888-ban, illetve 1905-ben a Magyar Genealógiai és Heraldikai Társaság, valamint a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv számára, melyeket a magyar nemesi családok leszármazottainak postán küldtek szét. A kérdőívet személyes beszélgetés során is ki lehet tölteni, aminek jóval nagyobb a hatékonysága, bár bonyolultabb. Újabban a két módszer előnyeit kombinálhatjuk egymással a telefonon és az interneten keresztül (elektronikus levél, szóbeli vagy képi csevegés). A beszélgetés (interjú) a 19. században jelent meg, mint újságírói műfaj. Ekkor kezdte alkalmazni a néprajz, a századfordulón a szociológia, majd a dialektológia stb. A hangrögzítés technikai eszközeinek fejlődésével (diktafon, videófelvevő) a 20. század 60-as éveitől alakult ki az oral history, a jelenben élő emberek élményeinek rögzítése. Az interjú lehet szabványos (előre elkészített kérdések), félszabványos és nem szabványos (alapja az improvizáció). A beszélgetést a legközelebbi rokonokra vonatkozó kérdésekkel kezdjük (feleség, gyerekek, szülők, nagyszülők) és a könnyebb tájékozódás végett megrajzoljuk ezek sematikus rajzát. Az interjúalanyt fokozatosan kérdezzük az általa ismert legrégibb ősről, a közeli és távoli rokonokról, saját magáról, feleségéről, gyerekeiről, unokáiról. Ilyen módon akár 5-6 generációról is szerezhetünk információt.
A munka során csak hiteles forrásokkal szabad dolgozni, nem feltételezésekkel. Ilyenek az anyakönyvek, a különféle (hivatalos) iratok, oklevelek, vagyonjogi okiratok, helyi vagy országos hírek.
Kiindulásként a szülők és nagyszülők személyi adatai szolgálnak, melyeket általában mindenki megtalál a családi archívumban. Tudnunk kell, hogy melyik településről származtak a szüleink (őseink), mi volt a vallásuk és mikor születtek, mikor haltak meg stb. Ezen adatokkal fel lehet keresni az anyakönyveket őrző illetékes levéltárat, amelyeket áttanulmányozva megállapítjuk, hogy kik voltak a nagyszüleink szülei, az ő szüleik stb. Ha a családi levéltár adatai hiányosak, az adott község általában képes számunkra kiállítani az anyakönyvi kivonatot az „élő anyakönyvek” segítségével (1900-ig). Ha tehát az őseinket keressük, az illetékes levéltárakat kell felkeresnünk. A levéltárak kimutatásokat készítenek az ott őrzött fondokról. A kutatásunkkal kapcsolatban célszerű összeállítani az érintett falvak jegyzékét (a nagyobb városokban több egyházi hivatal is volt) és kijegyzetelni az összes releváns anyakönyv leltári számát, típusát és azt az időszakot, melyre vonatkoznak. Ha a nyomok egy településen megszakadnak, helyénvaló a környező települések anyakönyveit is áttanulmányozni, melyekből újabb adatokat nyerhetünk (esküvő-menyasszony, a környező falvakba férjhez ment lányok, a nemzetség nőtagjainak életével kapcsolatos események, a lányok vagy a feleség szüleinek adatai; a család tagjainak elvándorlása, birtokszerzése, háború elöli menekülés stb.).
Időben mindig visszafelé (aszcendens módon), a múltba haladunk férfi ágon, és a megismert adatokat személyi kártyákon és/vagy genealógiai táblákon rögzítjük. (Az ős neve, szülei, születési, halálozási, házasságkötési helye, dátuma, házastársa és gyermekei neve, foglalkozása, társadalmi helyzete, rokoni kapcsolatai, iskolái, tisztségei, egészségi állapota, lakcíme, életformája, temetési helye, utazásai, viszonya a szüleivel, testvéreivel, rokonaival stb.) Ha elértünk a „genealógai holtpontig” (általban a 17. század közepéig), ahol az anyakönyvek segítségével már nem jutunk visszafelé az időben, más forrásokat is igénybe lehet venni. A társadalmi helyzettől függően ezek lehetnek oklevelek, adójegyzékek és más összeírások. Ezek közül egyesek határozatlan források (pl. az urbáriumok), mert csak valószínűsíthetjük, hogy az ott felsorolt személyek a vizsgált családhoz tartoznak és nem tudjuk őket elhelyezni a családfán, tehát nem tekinthetjük őket a vizsgált egyén ősének. Ha a kutatás során még azelőtt holtpontra jutottunk, hogy az anyakönyvi és más határozott források kimerültek volna, mint pl. akkor ha egy gyakori névvel rendelkező családot vizsgálunk (pl. Kovács, Nagy) és nem tudjuk eldönteni, hogy ki tartzozik a vizsgált családhoz és ki nem, a genealógiai lépések módszerével descendens módon (a vizsgált személytől felfelé, azaz a jövőbe haladva) fel kell derítenünk az összes kérdéses személy utódát, egészen addig, amíg valamilyen metszéspontot találunk a vizsgált családdal vagy eljutunk a jelenig és akkor kizárhatjuk a rokonságot.
Az adatokat külön cédulákon személyenként kelle vezetni. Ezeket szükség szerint osztályozni, csoportosítani tudunk és ezáltal jobban áttekinthetjük az összefüggéseket. Ha nagyobb terjedelmű anyaggal dolgozunk, helyénvaló összeállítani a hasonló nevű egyének jegyzékét, akik helyben vagy a környező településeken éltek, továbbá a szülőpárok jegyzékét. Ügyelni kell a nevek különféle írásmódjaira (az eltérő írásmódok azonos vagy akár teljesen más családot is jelölhetnek). Ha úgy gondoljuk, hogy egy adatra később szükségünk lesz, a naplónkba jegyezzük fel röviden annak tartalmát, azt, hogy hol van elhelyezve (az anyakönyv címe leltári száma, a levéltár neve), hogyan lehet újra kikölcsönözni stb. Genealógiai jegyzeteket kétféle módon készíthetünk: a forrás szó szerinti kijegyzetelésével (csak a lapok egyik oldalára írjunk, hogy a füzetből kitépve csoportosíthassuk azokat) vagy egy előre elkészített formanyomtatvány rovatainak kitöltésével. A jegyzeteket ezután osztályozni, csoportosítani kell egy közös jegyzettartóban, nemzedékek szerint. Minden családtag adatait külön borítékba tesszük.
Ha a család összes fellehető tagjára vonatkozó adatot összegyűjtöttük, elkezdhetjük az anyag feldolgozását. A családtörténeti kutatásnál az egyes családtagok életpályáját, valamint az ezzel kapcsolatos események és kapcsolatok komplexumát is figyelemmel kísérjük. Keressük a családi és személyi kapcsolatokat, gazdasági adatokat stb. Az adott település felkeresésével további ismereteket is szerezhetünk. (Sok anyakönyvet és egyéb forrást pl. még mindig a helyi plébániákon stb. őriznek.) Itt felkereshetjük az azonos vezetéknevű személyeket, elolvashatjuk a templomi, községi stb. krónikákat, a temetőben megnézhetjük a sírköveket, áttanulmányozhatjuk a helyi kiadványokat, megismerhetjük a település történetét stb. A genealógiai jegyzetek ezen kívül felhasználhatók különféle gazdasági, szakmai, helytörténeti, szociális, kulturális, nyelvi stb. családtörténeti tanulmányok elkészítéséhez. Belőlük összeállíthatjuk a család egy-egy kiemelkedő tagjának részletes életrajzát is.
A kézi feldolgozás során minden egyes családtag saját kódot, sziglát („ősszámot”, utódszámozás) kap, mely állhat számokból, betűkből vagy számok és betűk kombinációjából. A nemzedékek jelölése 0-tól emelkedő természetes számokkal történik aszcendens irányban. A 0 a probandus, az utolsó a család nesztora. Erre azért van szükség, mert előre nem tudhatjuk, hogy mennyi generációt találunk a probandus és a nesztor között. Ha descendens irányban haladunk, a 0 elé helyezett számokat használunk (01, 02, 03 stb.). A jobb áttekinthetőség kedvéért a számokat a vezetéknév rövidítésével (szétágazóbb családoknál emellette az egyes ágak nevének rövidítésével) is kiegészíthetjük. A főág tagjait az 1-es számmal jelölhetjük. Ebbe a rendszerben az első szám a generáció száma, az azt követő(k) az egyén személyi száma, mely a rokoni kapcsolatot is kifejezi. (Pl. Péter Es0.1 – probandus; Tamás Es0.2 – Péter legidősebb öccse, Károly Es1.1 – a probandus apja [Károly, 1. generáció]; Es1.1 – Es1.4 – apa [4.] nagybácsi, Es2.1 – Es2.21 – nagyapa és a nagyapa testvére, Es6.2 – a család 6. generációjának tagja a 2. ág legidősebb tagja, Es6.2.2 – a 6. generáció 2. ágának 2. tagja) Az 1-20 közé eső személyi számokat a család közvetlenül vizsgált ágához tartozó személyek kapják, a mellékágak tagjainak személyi száma a 20-30, 30-40 vagy 100-200-as tartományba esnek. A számozással a feleségeket és a házasságok számát is ki lehet fejezni (pl. Éva Es0.1'1 – Péter 1. felesége, Es0.1'2 – Péter 2. felesége). Ez a rendszer később is bővíthető, ha új őst találunk.
Az öszegyűjtött adatokból különféle genealógiai táblákat, grafikonokat (családfát) lehet készíteni. Ezek lehetnek segédgrafikonok és főgrafikonok. Erre a feladatra használhatók különféle számítógépes genealógiai programok, mint pl. a Brother's Keeper vagy a Magyar Országos Levéltár által üzemeltetett Családi emlékezet program honlapja, melyen azonban csak korlátozott tárhely áll rendelkezésre.
A leszármazási tábla kidolgozásához 1. fel kell állítani a a család agnátusi őstáblát, 2. az agnátusi őstábla és a jegyzetek alapján össze kell állítani a szülőpárok lapjait, 3. a szülőpárokhoz hozzá kell rendelni a gyermekeket, 4. a szülőpárok lapjain fel kell tüntetni a további ágak alapítóit, 5. a rendelkezésre álló adatokból és forrásanyagból össze kell állítani a család történetét. Végül az áttekinthetőbb genealógiai táblák mellett művészi jellegű családfát is készíthetünk. Eredményeinket lehetőleg publikáljuk, hogy azokat mások is hasznosíthassák. Ez tartalmazhat anyakönyvi fondokat és más forrásokból nyert adatokat, vagyoni és gazdasági feljegyzéseket, regionális és statisztikai adatokat, ikonográfiai anyagot stb. (A fényképeknél fel kell tüntetni az azon szereplő személyek nevét, a helyet, az esemény megnevezését és idejét.)