Címerhatározó/Lyukóbánya címere
|
|
|
|
| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként Lyukóbánya címerével foglalkozik.
Lyukóbánya – Pereces mellett – a diósgyőri kohászat másik nagy szénellátója volt. Bár sosem bírt olyan, önálló települési funkcióval, mint Pereces, de számos generáció munkahelyéül szolgált, és sokat hozzátett a borsodi bányászkultúrához.
Lyukóvölgy területe már a bánya megnyitása előtt is fontos szerepet töltött be évszázadokon át, mint a Diósgyőri Uradalom erdészeti és vadászati területe, majd az 1549 és 1603 közötti dézsmajegyzékekben Lyukó Miskolc tizennégy szőlőhegye között önállóként szerepelt. A szőlőhegy alatti „Megállj” kocsma szolgált a dézsmafelügyelet székhelyéül, mivel a kocsmáros volt megbízva azzal, hogy a szüretről hazafelé igyekvő miskolciakat ne engedje át dézsmafizetés nélkül.
Érdekesség, hogy a múlt emlékeit az elnevezésekben ma is őrzi a völgy: a bánya megnyitása előtt mezőgazdasággal foglalkozó családok életek itt, innen maradt meg a Magyar-tanya, Laczkó-tanya, Sütő-tanya területek, és buszmegállók neve.
A 19. században, a diósgyőri kohászat erősödésével egyre inkább kezdték kiaknázni a Borsodi-medence széngazdagságát, és 1924-ben Mánik Sándor Annabányán megalapította a Lyukóvölgy Szénbánya Vállalatot, majd 1938-ban megtörtént az első akna megnyitása (Mátyás-akna), de a termelés ekkor még meglehetősen elavult technológiával, lassan zajlott.
A háború után aztán a bánya állami kézbe került. Mivel a Diósgyőri Vasműnek egyre nagyobb lett a szénigénye, így megkezdődött korszerűsítése is. Ennek egyik lépcsője volt 1953-ban a lyukói alagút megnyitása, melynek célja az volt, hogy a kitermelt szenet kerülő nélkül szállíthassák a Vasgyárba, illetve, hogy a Perecesen lakó lyukói bányászok közvetlenül járhassanak munkába. Hét éven át működött, míg biztonsági okokból le kellett állítani a forgalmat, az pedig később nem is indult újra, mert a vasgyár pakura és földgáztüzelésre állt át, a lyukói szenet pedig kötélpályás szállítással a berentei erőműbe szállították. Az alagút Lyukóbánya felőli része ezután egy ideig légópinceként üzemelt.
1975-ben Lyukóbányán is bekövetkezett egy szerencsétlenség: tűz ütött ki, és a szén 48 napon át izzott, két halálos áldozatot követelve.
Az 1980-as évek hozták el Lyukóbánya fénykorát, amikor „milliomos” bányának is nevezték, mert volt, hogy évi egymillió tonna szenet hoztak a felszínre. 2500 ember dolgozott ekkor a bányában. A bányászok számára saját klubkönyvtár, fúvós zenekar, sporttelepek (perecesi teke- és lőtérpálya, lyukói kézilabda- és teniszpálya), üdülők biztosították a kulturális, sport-és pihenési lehetőségeket.
Lyukóvölgy egész területét nem foglalja el a bánya. A fennmaradt részek erdős, rétes domboldalak, ahol korábban is folytattak mezőgazdasági tevékenységet. Így logikusnak tűnt, hogy ún. „zártkerteket” alakítsanak itt ki, ahol a lyukói bányászok és a diósgyőri kohászok egészséges környezetben tölthetik el a hétvégét, valamint zöldséget-gyümölcsöt termeszthetnek, mellyel saját háztartásuk ellátást is megkönnyítik. Később engedélyezték kis hétvégi házak építését is a telkeken, így valódi üdülő övezetté vált a Lyukóvölgy. A 70-es évek végén a villanyt is bevezették, és a vízhálózat részleges kiépítése is megtörtént, így voltak, akik már nem csak hétvégére, hanem tavasztól őszig tartósan kiköltöztek.
A rendszerváltás után a nehézipar leépítése és a privatizáció elérte a bányákat is, és ez megpecsételte Lyukóbánya sorsát. Bár még csaknem 15 éven keresztül működött, de folyamatosan csökkenő létszámmal. 1990-ben változtatták nevét Miskolci Bányaüzemről Lyukóbányára, és a nem gazdaságosan működő üzemegységeket átalakították vagy megszüntették. 1993-ban a Borsodi Energetikai Kft-hez került, 2056 dolgozóval. 1992-ben a termelésben visszaesés következett be, amit később sem tudtak korrigálni.
1996-ban a Borsodi Energetikai Kft. és így Lyukóbánya fő tulajdonosa az amerikai AES Corporation lett. Az átvételkor a dolgozói létszámot túl soknak ítélte, de próbálta a leépítést lehetőleg humánus módon megoldani: felajánlotta, hogy beosztástól és szolgálati időtől függő pénzbeli juttatással, önként távozhat, aki szeretne. Lyukóbányán csaknem 900-an éltek a lehetőséggel, így a létszám 1256 főre csökkent.
Az AES célja elsősorban az volt, hogy legalább nullszaldóssá tegye az üzemet. Az amerikai cég sajátos, addig szokatlan, új munkakultúrát hozott, illetve várt el. Meghirdetett alapelvein (tisztesség, szociális felelősség, korrektség, jókedv) kívül szinte mindenek felett állóan követelte meg a biztonságos munkavégzést, az ezzel kapcsolatos szemléletmód állandó javítását. Az üzem baleseti mutatói ennek eredményeként szinte hihetetlen mértékben javultak.
Bár 1999-től három éven át ismét sikerült évi egymillió tonna szén kitermelését megvalósítani, a bánya pénzügyileg még mindig veszteséges volt. A bánya bezáráshoz aztán egy 2005-ben életbe lépett szigorú, nemzetközi környezetvédelmi előírás, mely megtiltotta a kéntelenítő nélkül működő erőművekben a lyukóihoz hasonlóan magas kéntartalmú szén felhasználását, így a bánya sorsa végleg megpecsételődött. 2004 októberében hozták fel az utolsó csille szenet, majd megkezdődött a bánya bezárása, a még használható gépállomány értékesítése. Mára az alagutakat betömedékelték, és, bár a bánya területén a mai napig működik a Lyukószén Kft, termelés nem folyik.
Lyukóbányán 66 évig folyt szénbányászat, így a bánya több generációnak biztosított megélhetést. A bányászat azonban nem csak egy munka: veszélyessége, nehézsége erős közösséget kovácsolt, és ezek a közösségek hagyományokat teremtettek. E hagyományokat a még élő bányászok és hozzátartozóik igyekeznek a mai napig ápolni, megőrizni.[1]
- Irodalom:
akere: Jó szerencsét - Lyukóbánya története. Miskolc Adhatott (blog) 2016. 2. 18. [2]
- Külső hivatkozások:
Lásd még: