Címerhatározó/Alcsútdoboz címere
|
|
|
|
| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Ez az oldal a Címerhatározó kulcsának részeként Alcsútdoboz címerével foglalkozik.
A település jelenlegi formájában 1950-ben jött létre Alcsút (németül Altschutt) és Vértesdoboz községek összevonásával.
Alcsútdoboz község
(Fejér megye)
Címere kék színű, csücskös talpú pajzsban, ezüst színű behajlított, páncélozott jobb irányú jobb kar kézben szablyát tart. A pajzs fölött két zöld levél között, természetes ábrázolásban kaukázusi hóvirág található.
Alcsútdoboz története:
Alcsútdoboz Fejér megye északi részén, a Vértes hegység északnyugatról délkeleti irányba húzódó nyúlványai közt lévő egyenes befutású Váli-völgyben fekszik. A község határa 5070 ha. Lakossága 1475 fő. Alcsútdoboz Alcsút és Vértesdoboz községek egyesítésével jött létre 1950-ben. A Csút helynév puszta személynévből keletkezett magyar névadással, amely utal az alapító Csúthy családra. Leletek tanúsága szerint Alcsút a kőkorszak óta lakott hely. Első okleveles említése 1365-ben íródott, amelyben az Alchuthy nemeseket említik meg. A mohácsi vész előtt Alcsúton nemes telkeken világi birtokosok laktak vagy másutt lakó birtokosoknak volt itt részbirtokuk. A török hódoltság alatt az adószedők tíz nevet említenek 1543-ban, mikor Székesfehérvár elesik, a környező falvakat - így Alcsútot is - felégetik, a lakossága Csepel-sziget nádasaiba menekül. Az 1600-as évek elején visszatelepülő lakosság már református hitű, és felépít egy kis templomot.
A falu nemesi jogait senki sem vitatta 1665-ig, ekkor jelentkezett birtokigényével a pápai pálos kolostor és megindult a csaknem 100 évig tartó harc az alcsúti birtokért. Végül 1753-ban a falu a pálosoké lett, de II. József 1786-ban feloszlatja a pálos rendet a falu a vallásalapé lett. 1819-ben József nádor kapja hitbizományba a birtokot, s megkezdődik az építkezés. 1819-27 között felépül a kastély Pollach Mihály tervei alapján klasszicista stílusban. Sorban felépül 7 puszta és számos ház a faluban. A pusztákon a rendszerszerű talajművelés 1825-ben kezdődik és két évtized múltán világhírű mintagazdaság díszlett az alcsúti rögön, ahova tanulni járnak az angolok, franciák és hollandok. József Károly főherceg 1867-től ura a birtoknak, amelyet a kor vívmányai szerint tovább fejlesztett. A kastély-parkot is ő gazdagította további növényritkaságokkal. Megtanul cigányul és megpróbálta a vándor cigányságot betelepíteni, de nem sok sikerrel járt. 1882-ben önkéntes tűzoltó egyesületet hozott létre, felesége Klotild főhercegnő pedig óvodát építtet. 1898 őszén átadják a Székesfehérvár-Bicske vasútvonalat.
Apja halála után 1905-ben József Ágost lett Alcsút ura, de ő nem tartózkodott annyit a faluban, mint édesapja, hanem a katonai pályát választotta. Apja fogadalmát még teljesítette és megépíttette a faluban a katolikus templomot 1907-ben.
Az első világháborúba Alcsútról 243 férfit hívtak be és 63 fő halt hősi halált. 1920-ban a Nagyatádi Szabó István féle földreform során 137 kh szántót osztottak ki. 1926-ban bevezetik a faluba a villanyt. 1943-ban országzászlót állítanak a falu főterén, hogy együttérzésüket fejezzék ki a frontra induló katonáknak. 1944. december 23-án érték el Alcsútot az orosz csapatok, ezen a napon gyullad ki a kastély és nagy része leégett. Mikor 1945. márciusában a falut elhagyták "a felszabadítók" a falut "megszabadították" az állatállomány 95 százalékától.
1945-ben földet osztottak, 3338 kh-ot. 1949-ben alakult az első TSz, melyet 1959-ben további 5 követte. Végül 1960-ban egyesültek a TSz-ek "Egyetértés" névvel. Az 1950-es években a még álló kastély falait lebontották és elhordták a környező településekre, mivel a Megyei Pártbizottság bontásra ítélte az épületet. Csak a tympanon maradt meg épen és a kápolna.
A pusztákon 1953-ban állami gazdaság jött létre.
1993. január 13. és 1994. március 23 között a TSz területekből 879 ha földet licitáltak ki a földárveréseken, a tetemes részaránytulajdon kivitel után 1997-ben az Egyetértés Mgtsz megszűnt.
A földárveréseken Máriavölgy puszta környékén 300 ha szántót vásárolt meg a PSU Kft. és ezen a területen jött létre a golfpálya, amelyet az időközben megalakult Pannon Golf és Country Klub üzemeltet és birtokol, melynek tiszteletbeli elnöke Habsburg Mihály főherceg, József nádor unokája.
1993-ban földgázt vezettek be a faluba. 1999. április 1-én avatták fel a sportcsarnokot, amely 180 millió forintba került, amelyet a község saját erőből épített.
E-mail: onkalcs@axelero.hu
http:// alcsutdoboz.onkori.econet.hu [1]
Doboz
A tanácsi korszak hajnalán – 1950 őszén – a felsőbb akarat parancsára összevonták és meg is szüntették két, egymással szomszédos történelmi település önálló egzisztenciáját. Az „integráló” fél rész – Alcsút – történelmi útját az időben áttekintettük az előző fejezetekben. Most – újrakezdve a kronológiát – Doboz históriájának főbb állomásait vesszük sorra az első említéstől az egyesítésig.
Vértesdoboz első írásos említése – Felső-Tabajd néven – I. Károly Róbert király (1308–1342) konszolidációs időszakára esik. Bulcsu fia Lukács és Csicsói László egy Fejér vármegyei Sorul nevű birtok felett egyezkedtek, amelynek határai között sorolták fel Felső- és Alsó-Tabajdot. Az ezt követő megállapodást, amelyet Nagymartoni Pál országbíró ítélete alapján kötöttek, az 1339. október 17-én kelt oklevélben rögzítették. Az első olyan említés, amely már Dobozról magáról szól, felettébb kérdéses. Több helyen előfordul ugyan hivatkozás egy 1424. évi oklevélre – amelyben Doboz egy olyan birtokként szerepel, amelynek egyik részbirtokosa Halmy Jakab György nevű fia –, ezt a tévedést azonban időszerű korrigálni, ugyanis ez az adat nem 1424-ből, hanem 1425-ből származik.
Ami a közvetlen előzményeket illeti: a Váli-völgyet a honfoglalás időszakában a Csákok szállták meg, de hogy a Dobozyak, akiket kezdetben Tabajdiaknak neveztek, a Csák nemzetség egyik ágából származnak-e, nem tudni. A Dobozy (Dobozi) névvel legelőször 1415-ben találkozunk.
A továbbiakban néhány XV. századi forrás tesz említést a nemzetségről. 1482-ben Dobozy Mihály és testvérei, András, Benedek és Sebestyén – Mátyás királytól (1458–1490) – új adomány címén kapták Doboz birtokát. 1493-ban Dobozy András hivatalos személyként vett részt Egerváry László Csókakő és Vitány várába történt beiktatásában, 1512-ben pedig Dobozy Mihály fehérvári olvasókanonokot vezették be – testvéreivel együtt – két jobbágytelek birtokába.
A mohácsi vésztől (1526) kezdődően Fejér megyének a Duna jobb partján fekvő települései különösen nagy megpróbáltatásnak voltak kitéve, ugyanis a megye jelentős része a Buda ellen felvonuló csapatok útvonalába esett. Egy romantikus legenda szerint közvetlenül a mohácsi csata után Pilismarótnál Dobozy Mihály, hogy feleségét a töröktől megmentse, megölte őt, majd utána az ellenség közé rohant, és hősi halált halt. „A maróti táborban voltak ők mind a ketten, s midőn látta a nekibúsult férj, hogy emberi kar többé nem képes visszatartani az erőt vett ellenséget, utolsó eszközhöz a szaladáshoz nyúlt. Háta mögé, lovára kapta szép Ilonáját, erősen átkaroltatta magát és vágtatott míg s merre lehetett. Azonban a kettős teher alatt megfáradt ló lankadni kezdett, a rivalgó török csoport mind közelebb nyomult. A halált, vagy mi egy hű nőnek sokkal borzasztóbb volt, az ellenség gyalázatos rabszíját elkerülni lehetetlen lőn. A kétségbeesés pillanatában könyörögve kérte férjét a lelkes nő: ölje meg őt, nehogy török kézre jusson. Elhangzott a férj komoly keble előtt a borzasztó könyörgés. »Ne félj – mondá – Istenben bízzál, megszabadulunk.« De a török már-már a sarkukban volt. Az asszony, hogy férje legalább magát megmenthesse, a lóról hirtelen leugrott, még egyszer könyörgött; Dobozy a kérelmet többé meg nem tagadhatta, s kardcsapása alatt a szeretett asszony halva rogyott le. És a már mindent elvesztett férj tovább szabadulásról nem gondolkozott; elbúsultan rohant a sűrű ellenség közé, s vitézül áldozta fel a honért saját életét.”
Székely Bertalan Dobozy Mihály híres történetét 1861-ben meg is festette, s azt a pesti közönségnek bemutatta. A képet a székesfehérvári nők 1861-ben megvásárolták, jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában található.
A török kori szandzsákösszeírások, a bevételezhető kincstári jövedelmekről szóló kimutatások, hasonlóan az urbáriumokhoz, rögzítették a lakosság szolgáltatás-kötelezettségét. A gabonaneműek tizedét török mértékkel (kile) vették nyilvántartásba. Dobozon 1562-ben a búzatized harminc kile (háromszázhatvan akcse) volt. A parasztság körében nagy népszerűségnek örvendett az úgynevezett kétszeres, ami a búza és rozs keverékét jelentette. Ezt ősszel, szeptember–október táján vetették, s elterjedését az a babonás hit is táplálta, hogy az elvetett rozs is búzává változik. Dobozon a kétszeres adója tizenöt kile (kilencven akcsénak megfelelő mennyiség) volt az 1562. évi összeíráskor.
Az összeírók a gabonatizedek pénzbeli értékét csupán a település évenként várható kincstári jövedelmének kiszámítása miatt vették nyilvántartásba, nem pedig azért, hogy a tizedszedők annak alapján azokat beszedjék. Ellenkezőleg, számos rendelkezésben tiltották, hogy a rájától – a földművelő és adófizető alattvalók gyűjtőneve volt ez a török birodalomban – a természetbeni tizedjárandóság helyett erőszakkal pénzt követeljenek. A rája a tized beszolgáltatásával kapcsolatban csak arra volt kötelezhető, hogy azt a legközelebbi piacra vigye.
A musttized mennyiségét mindig magyar űrmértékkel (pint, cseber) vették nyilvántartásba, s feltüntették pénzbeli értékét is. Dobozon ez – szintén az 1562. évi összeírás szerint – százötven forint volt, azaz 375 akcse. A legelő-, illetve réthasználatért szintén adót fizettek. Doboz lakóinak réthasználati adója évente hetven akcse. A kender-len adó summája 1562-ben huszonnyolc akcse.
Egy 1539 februárjára keltezett oklevél – egy évvel azután, hogy Váradon Szapolyai (1526–1540) és Ferdinánd (1526–1564) békét kötött –, arról tudósít, hogy Szapolyai János Dobozy Bertalannak adományozta a Fejér megyei Doboz községet, mivel azt már ősei is birtokolták, de az erről szóló oklevél az idők folyamán elveszett, és a birtokba mások ültek bele – feltehetően Habsburg Ferdinánd hívei.
Dobozpuszta – erre 1559-ből van az első adatunk – a budai szandzsákhoz és azon belül a budai nahijéhez tartozott. 1559-ben timárbirtok (a legalacsonyabb jövedelmi kategória), és 468 akcse jövedelmet hozott. 1562-ben, már hászbirtokként, 923 akcse jövedelemmel jegyezték be. (Hászbirtoknak a szultán saját kezelésében levő földterületet nevezzük.)
Doboz, mint annyi más Fejér megyei község, ugyanúgy lerótta az adót a magyar királynak, mint a töröknek. Nehezen fér bele az erről az időszakról alkotott képünkbe az a tény, hogy egy-egy hódoltsági területen fekvő magyar falut néha jobban megsarcoltak és kifosztottak a magyar katonák, mint a törökök.
A XVI. század utolsó harmadában a Dobozy család megkísérelte, hogy a megpróbáltatások ellenére az ősi földön maradjon. Ennek ékes bizonyítéka, hogy 1580–1581-ben Dobozy Albert és Lukács évente kétezer akcse rendes adót fizetett. Annak alapján, hogy 1590-ben szintén kétezer akcse kötelezettségük volt, megállapíthatjuk, hogy Doboz jövedelmező birtoknak számíthatott. Három évtized alatt, 1560-tól 1590-ig, a falu gazdasági teljesítőképessége megnégyszereződött.
Az összeíró 1580-ban hét házat s azoknak lakóit, nyolc dobozi családfőt, két nőtlen fiút és egy nőtlen testvért vett nyilvántartásba. Őket név szerint is ismerjük: Dobozy Benedek és fia, Miklós, Parti János, Parti Lukács és fia, György, Dombaki Kristóf és fia, György, Dobozy Albert, Dobozy Lukács, Perenczy János és fivére, Mihály.
Tíz esztendő elteltével, 1590-ben már csak két családfőről számolnak be a források, tehát Doboz népessége fogyásnak indult, amit meggyorsított a tizenöt éves háború kirobbanása.
A „nagy háború” (1593–1606) alatt Fejér megye jelentős része elnéptelenedett, ekkor hagyhatták el a Dobozyak is ősi földjüket, s a Komárom megyei Marcelházára költöztek. Ott 1613. június 1-jén nemességük elismerését kérték, amelyet a közgyűlés bizonyítottnak vélt, s ezért felvették a nemesek közé Dobozy Jánost és Miklóst. Az utóbbi fiairól tudjuk, hogy az egyik királyi katona lett, a másik pedig a Sopron megyei Bodonhelyre települt át. A marcelházi, illetve bodonhelyi időszakra vonatkozóan nincs adatunk, hogy ott miből éltek, nem tudni.
III. Ferdinándnak (1637–1657) egy 1650-ben, másolatban fennmaradt adományleveléből tudjuk, hogy Doboz praediumot, melyet Felső-Tabajdnak is neveztek, egy Farkas fája nevű pusztát az elhagyott kúriával együtt, az uralkodó Dobozy Miklósnak és Dobozy Jánosnak, Csuthy (Csúti, Csúthy) Balázsnak és Gergelynek adományozott. Ezt a győri káptalan is hitelesítette. A beiktatásnál jelen voltak: Balogh András, Kenyeres Gergely judlium (judex nobilium, azaz szolgabíró), Mátéffi Mihály és Tahy Ferenc komáromi, Nagy Balázs Fejér megyei esküdt, Tharczay János, Elek András, Lázár János alcsúti, Szabó Benedek és Cseh Imre felcsúti, valamint Pettendy Balázs pettendi lakos.
Az akkori birtokviszonyok ma is átláthatatlanok, ami több tényezőnek volt következménye. A török közigazgatás tisztviselői azzal a legkevésbé sem törődtek, hogy ki tartja magát tulajdonosnak. A lényeg az adó megfizetése volt. Ilyen körülmények között történhetett meg az, hogy ugyanaz a győri káptalan (mint „hiteles hely”!), amely 1650-ben ellenjegyezte a Dobozyak adománylevelét Doboz birtoklására vonatkozóan, 1666. február 18-án – I. Lipót (1657–1705) utasítása értelmében – a Baracskai Pálffy család örököseinek adományozta ugyanazt. A képet tovább bonyolítja, hogy a Dobozy család 1650. évi beiktatása ellen Barius János és Ferenc tiltakozott. Az ő révükön Tabajd és Doboz előbb Tárnoky Gergely tatai harmincados, majd Bottyán János, végül Balogh János győri nemes tulajdonába ment át. Az újabb beiktatásnak 1697-ben – immár a török hódoltság után – a Dobozyak és Csuthyak mondtak ellent. (Az 1702. évi kamarai összeírásban tulajdonosként még Balogh Jánost tüntették fel.)
Az ezt követően több évtizeden át zajló pert a Dobozyak nyerték meg 1736-ban. Két évvel később III. Károly (1711–1740) leiratot küldött Fejér megyéhez azzal a felszólítással, hogy mielőbb adják ki mindazokat az okleveleket, amelyek Dobozpusztára vonatkoznak. Sajnovics Mátyás győri jegyző, aki a Dobozyak jogi képviseletét látta el, érdemei elismeréseként egynyolcad részhez jutott az ugyancsak a Dobozyak kezén lévő Varsány-, Szentiván-, Szentlászló- és Szentmiklóspuszta területéből.
Dobozpuszta birtoklása a XVIII. század első harmadát követően szilárdult meg, a fent említett hosszú pereskedést követően. Az 1700-as évek közepén Doboz birtokának felét a katolikus Sajnovics család bírta, ezen épület nem állt, a másik felét a Dobozy família, ezen a részen nyolc ház épült. A településen – egy 1769. évi összeírás szerint – nyolcvankét kálvinista és egyetlen gyónásköteles katolikus élt. Ez idő tájt (1765-től) Alcsút filiájához tartoztak a református felekezet tagjai.
Az 1754–1755. évi országos nemesi vizsgálat alkalmával a Dobozyak az 1613. évi komáromi bizonyságlevéllel igazolták nemességüket. Ugyanígy tett Csuthy István is, aki igazolta, hogy Dobozon birtokrésszel rendelkezik, s ennek nyomán a Fejér megyei közgyűlés intézkedett, hogy az 1755. évi adó kivetésén dolgozó bizottság Csuthy Istvánt is a birtokos nemesekhez hasonlóan bírálja el.
Az 1784–1787. évi népszámlálás adatai azt bizonyítják, hogy Doboz dinamikusan fejlődött, mivel ekkor már harmincnégy házat (emlékezhetünk, 1747-ben még csak nyolc volt), negyvenöt családot, összesen pedig 255 főt írtak össze. Ebből, valamint abból, hogy a doboziak Alcsútra jártak istentiszteletre, és onnan járt ki a lelkész a „sátoros ünnepek” harmadik napján úrvacsorát osztani, bizonyos, hogy a Dobozon lakók mindennapjai szorosan összefonódtak a vele szomszédos községgel, Alcsúttal. A két falu közelsége természetesen magával hozta az állandó vitákat, pereket is.
1807. március 2-án Csuthy István és János indított birtokpert a Dobozy nemzetség (Dobozy András és István) ellen, s az egészen 1824 januárjáig elhúzódott. Ekkor a szokásjognak megfelelően Vicenty Ferenc szolgabíró egy esküdt jelenlétében a perbeli feleknek, valamint jogi képviselőiknek a dobozi pusztán felolvasta a „felsőbb helyről hozatott ítéletet”, ám azoknak a vesztett felperes képviselője, Pogolák András, a botját feltartva, ellentmondott.
Dobozy Péter 1797. évi nemesi felkelésben úgy tudott csak részt venni, hogy ötven forint kölcsönt vett fel. Ugyanennek a Dobozy Péternek a vállalkozó szellemét bizonyítja, hogy tabajdi szőlője fejlesztésére és 1796-ban a tordasi földje bérletére kölcsönt vett fel. Valószínűleg egy ilyen üzlet során adta zálogba jószágának egy részét Nagy István zámolyi prédikátornak.
Visszaszerzésére 1808-ban Dobozy Péter árvái (Ferenc, Pál, Katalin, Anna, Sára, Zsuzsanna, Erzsébet) pert kezdeményeztek, mert szerintük a földet a zámolyi prédikátortól ezerszáz forintért 1801-ben megvásároló Dobozy Miklós és József „álnoksággal” jutottak ahhoz, hiszen „néhai Dobozy Péter életbe lévő gyermekei és árvái soha nékiek sem örökösen el nem adták, sem zálogul által nem engedték”.
Az ügy elfajulására jellemző, hogy az árvák 1813-ban azzal fordultak a vármegyéhez, hogy Dobozy Miklós a neki kétszer is felajánlott pénzt „a jogtalanul bitorolt földért” cserébe nem fogadta el, sőt olyan hamis levelet állított ki, amely szerint ők a földről lemondtak volna. 1815-ben Dobozy Miklós, József és társaik Mohoss Ferenc alszolgabíró előtt kijelentették, hogy Dobozy Katalinnak és testvéreinek „a földet, ami őreá esik, kiadják minden perpatvar nélkül”. Az egyezség szerint a házat árendába húsz forintért megkapják, s ugyanígy a földet is, ha kifizetik.
1809-ben már több mint egy évtizede dúlt a háború Európában Bonaparte Napóleon és az ellene szövetkezett országok között. Az 1809. március 29-i Fejér megyei közgyűlésen bejelentették, hogy az a deputáció, amelyik megvizsgálta a helyi nemesség alkalmasságát a fölkelésre, elvégezte munkáját. Ennek értelmében – a vagyoni helyzet alapján – a lovasságot három, a gyalogságot két osztályba sorolták. Az, hogy Dobozy András, Sándor, Pál, Kónya István és Csuthy István, dobozi lakosok, a harmadik osztályba (s az első lovasszázadba) soroltattak, azt jelentette, hogy ők az államkincstár terhére katonáskodtak, zsoldot, a lónak porciót „Ő Felsége Tárházából” kaptak.
A derék dobozi inszurgensek azonban ahelyett, hogy a franciák ellen vitézkedtek volna a csúfos véget ért győri csatában, egy nézeteltérés miatt ezt Kálai András vértesdobozi lakossal szemben tették meg. Egy éjjel rátörték az ajtót, és saját házában verték meg. A bántalmazott emiatt kártérítésért s elégtételért a megyei törvényszékhez fordult.
Arról, hogy Vértesdoboz népességének társadalmi összetétele miképpen festett a XIX. század első harmadában akkor kaphatunk teljes képet, ha a már említett nemesi összeírásokat összevetjük, kiegészítjük az 1828. évi regnicolaris összeírás adataival, valamint az 1830. évből fennmaradt adatokkal. A település lakossága ekkor majdnem teljes egészében protestáns, a háromszázötven fő között mindössze tizenöt katolikust és tizenhat izraelitát találunk. Ami még feltűnő sajátosság, az a köznemesi családok túlsúlya: 1818–1821-ben a Dobozyak hatvanhét, a Csuthyak tizennyolc férfi tagját írták össze, de 1828-ban már nyolcvanöt Dobozyt, huszonegy Csuthyt, kilenc Kónyát, s a Miklós, Cserna, Szente család tagjaival együtt már 166 nemes adatait rögzítették.
Az adózók száma hatvanhét, közülük hat kézműves (három takács, egy-egy csizmadia, molnár, mészáros). A község 349 lakója huszonnyolc pozsonyi mérő szőlővel is bírt. Az, hogy a lakosság számával ellentétben a házak száma csökkenést mutat (az 1784–87. évi harmincnégyről huszonháromra) azt sugallja, hogy a dobozi közbirtokos nemesek még útját állták a további birtokaprózódásnak. (A nemesek 1843. évi összeírását lásd: Függelék XII.)
1840 augusztusában fejeződött be „barátságos úton” az a per, amelyet Komárom vármegye első alispánja, idősebb Pázmándy Dénes indított a dobozi közbirtokosok ellen. Ők ugyanis úgy birtokolták a legelőt, szőlőket, kocsmáltatási és mészárszék-jogokat, hogy azok „törvényes és igazságos arányosság… és összesítés nélkül” voltak. A falu felét birtokló felperesnek emiatt ebből „tetemes kára” származott.
A két éven át tartó per mindenkit kielégítő határozatokkal zárult. Ekkor határozták el, hogy a régi temető helyett „a kishegyi szőlőbe vezető út alsó vagy felső végin” újat törnek fel, amelynek haszna mindenkor egyedül a prédikátort illeti meg. Itt osztották fel tételesen egymás között a község földjeit, jelölték ki útjait, de a legfontosabb az a döntés volt, amely a legelő és más haszonvételek arányát a malom haszonvételének arányában határozta meg. A malom fele tehát Pázmándy Dénest illette, a másik felén a Dobozyak, Csuthyak és Csanyiak osztoztak.
A megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról szóló 1848. évi XVI. törvénycikk végrehajtását Szemere Bertalan belügyminiszter irányította. Elrendelte, hogy május 1-jén vagy az azt követő napokban közgyűlést kell tartani, s ezen a közgyűlésen a helységek képviselőinek meg kell jelenni. Meg kellett alakítani a megye állandó bizottmányát. Ennek lett tagja idősebb Csuthy Péter, Balogh István, Dobozy Dávid és Dobozy Zsigmond.
A doboziak szabadságharc iránti elkötelezettségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a világosi fegyverletételt követő megtorlás Csuthy Zsigmond dobozi születésű, akkor 36 éves, gyermektelen református lelkészt is érintette. Őt 1851. október 1-jén kötél általi halálra, majd pedig kegyelemből négyesztendei várfogságra és vagyonának elkobzására ítélték. Vádlói szerint felségárulást követett el azzal, hogy a szószékről kihirdette a forradalom proklamációit, valamint a függetlenségi nyilatkozat ünnepélyes kihirdetésekor Kisvácott beszédet mondott, majd ezt a sajtó útján nyilvánosságra is hozta, továbbá hogy a császári és királyi csapatokat szidalmazta, és az utolsó csepp vérig tartó ellenállásra szólított fel.
A dobozi közbirtokosság az 1848–1849. évi események után átalakult, beolvadt az egyszerű földművesrétegbe, néhányan a szomszédos főhercegi uradalomba, Alcsútra jártak át napszámba.
Az 1850. évi népszámlálás alkalmával a váli járásban találjuk Dobozt, s annak eszerint 107 háza, 509 lakosa (252 férfi, 257 nő) volt. A magyaron kívül tizenkét német és huszonöt zsidó élt itt. Fényes Elek 1851-ben kiadott – kevésbé pontos számadatokat tartalmazó – „geographiai szótára” szerint viszont négyszáz lakosa volt a községnek, s ők református templommal bírtak, továbbá első osztályú bort termeltek.
A száz esztendővel korábbi nyolc házból álló település helyett már egy népesebb, jobb módú község képe tárul elénk, a lakosság házaival mintegy „belakta” az országút mentén az építésre alkalmas területeket, az út mindkét oldalán összesen száztíz ház sorakozott.
1860 őszén Magyarország az októberi diploma elleni tiltakozástól volt hangos, ebben a légkörben gyűltek össze a Fejér megyei nemesek 1860. december 17-én, hogy meghallgassák az újonnan kinevezett főispán, gróf Cziráky János székfoglaló beszédét. A beszédben az új főispán még csak nem is utalt az uralkodó által a magyar nemzetnek „ajándékozott” alkotmányra, ehelyett hitet tett „Ő császári királyi apostoli Felsége” mellett. Ez alkalommal az 1848. évi XVI. törvénycikk értelmében választották újra Fejér megye bizottmányát, amelynek dobozi tagjai Matkovich Tivadar, Csuthy Károly, Csuthy Péter, Dobozy Dávid és Vörös Dániel lettek. Az alig egy hónappal később tartott bizottmányi közgyűlésen Dobozon mint „kisközségben” a jegyzői hivatal ellátását a főszolgabíró a tanítóra bízták. Ez volt a gyakorlat mindaddig, amíg az 1868. évi, a népiskolai közoktatás tárgyában megalkotott XXXVIII. törvénycikk 141. paragrafusa ki nem mondta: „A tanító… semminemű hivatalt a tanítóság mellett nem viselhet.”
Az 1867. évi XII. törvénycikk elfogadásával és a június 8-án ősi pompával végbement koronázással egy új – az első világháború végéig tartó – korszak vette kezdetét: létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia.
„Midőn a múlt év (1871) kezdetével közigazgatásunk a törvénykezéstől elválasztatván, működését megkezdé, egy nagy feladat háramlott azonnal az újonnan alkotott megyékre és az újonnan választott tisztviselőkre, tudniillik a községek rendezéséről szóló 1871. évi XVIII. törvény foganatosítása s életbeléptetése” – fogalmazott az 1872. évi jelentésében az alispán.
A törvény értelmében a megyei törvényhatósági bizottság a váli járáshoz tartozó Doboz nagyközségi besorolását hagyta jóvá. Az ötszáz lakosú település képviselő-testülete húsz tagból állt, ennek fele virilis (a legtöbb adót fizetők), másik fele pedig választás alapján gyakorolta jogait. Hivatalból voltak tagjai az elöljárók (a bíró, a törvénybíró, a jegyző, az esküdtek, a pénztárnok, a közgyám és a körorvos). A testület évente négy alkalommal – február, április, szeptember és december elején – ülésezett.
Az elöljáróság, a kezelő-, segéd- és szolgaszemélyzet a következő volt: bíró, jegyző, törvénybíró, négy tanácsbeli esküdt, közgyám és pénztárnok (egy személyben), körorvos, szülésznő, kisbíró és négy éjjeliőr.
Az alapfokú orvosi ellátás kialakítását, körorvosi és szülésznői körök korszerűsítését a növekvő társadalmi igény mellett a század végére rendszeresen felbukkanó járványos betegségek is szükségessé tették. „A múlt év (1872) utolsó napjaiban Válon és Dobozon a himlőjárvány is újra mutatkozott, mely által – hozzáértvén a járvány múlt év tavaszi fellépésének következményeit is – a múlt évben tizenhét ember ragadtatott ki az élők sorából” – jelentette az alispán a vármegyei törvényhatósági bizottságnak.
A közegészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. törvénycikk értelmében megyeszerte közegészségi köröket alakítottak ki, „s ennek alapján az alispán által a körök székhelyei, s az ugyanez körhöz tartozó községeknek a körorvos fizetéséhez, valamint annak megválasztásához való hozzájárulás aránya megállapítva lett”.
Az 1877-ben megszervezett váli járási körhöz Vértesacsa, Felcsút, Alcsút, Vértesdoboz, Újbarok, Bodmér és Szár tartozott. Arra, hogy milyen nagy szükség volt a közegészségi reformokra, bizonyíték a – többek között 1886-ban és 1887-ben éppen Dobozon és környékén jelentkező – nagy vörheny- és kanyarójárvány.
1897-ben és 1899-ben Dobozról, akárcsak más településekről, általános felmérést készítettek. Az úgynevezett hivatalvizsgálati jegyzőkönyvek többek között megállapították, hogy az elöljáróság azonos a tíz évvel korábban megválasztottal, s azt is, hogy a község törzsvagyona két esztendő alatt 773 forintról 5125 forintra, a szegényalap 282 forintról 405 forintra növekedett. A községben élő egyetlen rászoruló segélyt és koldulási engedélyt kapott. A hirdetéseket és körözvényeket kidoboltatással tudatták a lakosokkal. A körorvos hetente egyszer, kedden jelent meg, s munkáját közmegelégedésre végezte. Összességében véve a vizsgálatok egy-két hiányosságtól eltekintve mindent rendben találtak.
Vértesdoboz a századfordulón mintegy 979 katasztrális hold nagyságú, 471 lakossal rendelkező település volt. A községi elöljáróságot Babay Jenő jegyző, Szalay István bíró, Kónya Károly törvénybíró, Szalai János közgyám, valamint Nagy József községi pénztárnok és adószedő alkotta. A körorvos, Kardos Sándor Felcsútról, az állatorvos, Szőke József Bicskéről járt át Dobozra. A községi szülésznő Kun Péterné. A hatvankilenc tanköteles oktatásáról Szőllősy Gergely tanító gondoskodott. A harminchét szavazásra jogosult polgár háromnegyede függetlenségi, egynegyede pedig kormánypárti volt.
A község 1910-ben elkészített szervezeti és működési szabályzata a korábbihoz (1888) képest nem tartalmazott változtatást, viszont fennmaradtak a XX. század tízes–húszas éveinek szabályrendeletei, amelyeket a szervezeti szabályzat értelmében a képviselő-testületnek joga és kötelessége volt megalkotni. Szabályrendelet született a tűzvédelemről (amely szerint gyúlékony anyagot a lakóházakhoz öt méternél közelebb tárolni tilos volt), a legeltetésről, közsegélyezésről, fogyasztási adókról, húsvizsgálatról (vágás, hússzállítás, vágóhídi díjak, húsárusítás), az ingatlan vagyon átruházási illetékéről és a vigalmi adóról (melyet a község „szegényügyi és egészségügyi kiadásainak részbeni fedezése céljából” szedett).
1920. június 21-én a dobozi képviselő-testület a kisbíró fizetését ezerkétszáz koronára emelte úgy, hogy egy évvel korábban megszavazott számára ötszáz korona „drágasági segélyt”, s ezt az összeget ajánlotta az 1921. évre is. 1922-ben a kisbíró pótléka ezer korona havonta, s 1923-ban havi fizetése már tízezer korona.
Az 1921. október 3-i közgyűlésen a megyei törvényhatósági bizottság jóváhagyta, hogy a vértesdobozi képviselő-testület a körorvos lakbérét évi kétszáz koronában állapítsa meg, ez az 1923. évtől havi tizenöt kilogramm búza fizetésekor érvényes ár, majd az infláció utolsó szakaszától (1924) évi ötven kilogramm búzának a fizetéskor érvényes piaci ára.
Az első világháború (1914–1918) a dobozi lakosságot sem kímélte, a bevonult ötven katona közül tizenhárman nem tértek vissza a frontról. A háború lezárulása után két hadiözvegy és két hadiárva élt a faluban. A tizenhárom hősi halott nevét márványtábla őrzi a templom falán. (Lásd: Függelék IX.) A háborúban tanúsított hősiességéért a harmincas évek elejéig Remetei Ferenc gazdálkodót avatták vitézzé.
1919. március 28-án választották meg Vértesdobozon a direktóriumi és munkástanácstagokat. A direktórium tagjai: Kiss József, Dobozy Gábor, Máté Balázs lettek. A munkástanács tagjai Máté Balázs, Kiss József, Kiss János, Németh Imre, Nagy Benő, Dobozi Gábor, ifjabb Szalai Lajos, ifjabb Tóth István, Nagy Gyula, Tóth József, Berecz Nándor, Rumpler Ferenc, Végh István, ifjabb Balogh Sándor. Nyolcan földművesek, hárman gazdálkodók, egy-egy iparos és szellemi foglalkozású volt közöttük.
Dobozon 1926. február 28-án alakult meg a Leventeegylet a községi testnevelési bizottság tagjainak részvételével. Ahogy szokás volt, az első alkalommal felolvasták az alapszabályt és megválasztották az elöljáróságot. A főoktató Soós Miklós lett. 1926. szeptemberében kelt a székesfehérvári II. számú csendőrparancsnokság helyzetjelentése, amely azt bizonyítja, hogy a leventemozgalom a Vértesalján nem volt népszerű. Eszerint „…Vértesdoboz, Szár, Bodmér, Alcsút, Felcsúton elért eredmény alig megfelelő. Vértesbogláron szeptember 19-én több leventét kellett karhatalommal az oktatáshoz elővezetni.”
Annak ellenére, hogy az 1929 és 1932 között lezajlott gazdasági világválság negatív hatásai (munkanélküliség, éhezés) elsősorban a nagyvárosok iparból élő rétegeiben volt kézzelfogható, ha csak csekélyebb mértékben, de megmutatkoztak a községek életében is. Dobozon, egy 1931-ben, a főispán számára íródott bizalmas jelentés szerint, a száztíz törpebirtokos mellett ötvenhárom mezőgazdaságból élő földmunkás és tizennégy ipari és kereskedelmi alkalmazott élt, az ellátatlanok száma 177 fő volt. Mintegy tucatnyi család számára vált szükségessé tüzelő kiutalása.
Vértesdobozon 1942. január 11-én alakult meg a gazdakör. Ekkor a negyven tag egyhangúlag elfogadta a tizenkilenc szakaszból álló alapszabályt. Ezután közfelkiáltással sor került a tisztikar, a választmány és számvizsgálók megválasztására. A dobozi gazdakör elnöke Cz. Kiss János lett.
Vértesdobozt, csakúgy, mint minden magyar falvat, a második világháború harcai során érzékeny veszteségek érték. A végromlás kezdetén, amidőn hazánkat elárasztották a szovjet csapatok, e helyen három és fél hónapig állt a front, a német, majd pedig az orosz katonák az összes fellelhető élelmet rekvirálták. A dobozi községháza bombatalálatot kapott, minden berendezése elpusztult. Még az ajtókat és ablakokat is ellopták. Elveszett a község számadási főkönyve, számadásnaplói, nyugtái. (A háború katonai és polgári áldozatait lásd: Függelék XI.)
Vértesdobozon 1945. április 29-én megalakult a nemzeti bizottság, a községben feléledő két párt (Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt) tagjaiból fele-fele arányban. Június 3-án megválasztották az elöljáróságot: a bíró R. Dobozy Károly, a törvénybíró Acsay Benő, a pénztárnok Kiss János, a közgyám Dobozy Károly. A két párt úgy állapodott meg, hogy a képviselő-testületben a Független Kisgazdapárt öt rendes és egy póttaggal, a kommunista párt öt rendes és két póttaggal képviselteti magát. Továbbá megegyeztek abban is, hogy egy helyet fenntartanak a megalakulandó Földmíves Szakszervezet számára, amely a jövőben a pártonkívülieket képviseli majd.
A Független Kisgazdapárt képviselő tagjai: id. Nagy Gyula, Máté Sándor, S. Dobozy Gábor, Túróczy Lajos, Dobozy Imre, póttag Tóth István.
A Magyar Kommunista Párt képviselő tagjai: Nagy József, Végh Lajos, Ángyás Dániel, S. Dobozy Lajos, Végh István, póttagok Molnár Gábor, Cserna István. A négy esküdt Sz. Dobozy Károly, Cserna Zsigmond, Acsay István, Tóth Lajos.
A jegyzőkönyvek tanúsítják, hogy a képviselő-testület 1945 nyarától rendszeresen összeült, és elsőként az elpusztított községháza épületének, bútorzatának kijavításáról, pótlásáról intézkedett. A jegyzőkönyvekben fennmaradt költségvetési táblázatok pontos információkkal szolgálnak arról, hogy a dobozi elöljáróság legfontosabb teendőjének az igazgatás, közlekedés, tűzrendészet, tehát az infrastruktúra helyreállítását tartotta.
Az 1945. évi VIII. törvénycikk értelmében minden huszadik életévét betöltött magyar állampolgár választóvá és választhatóvá vált. Megvalósult az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog.
A nemzetgyűlés többsége 1947. július 23-án elfogadta a választójog módosítását tartalmazó törvényjavaslatot, amely a korábbihoz (az 1945. évhez) képest több korlátozást tartalmazott, nagy visszalépést jelentett (1947. évi XXII. törvény). A választásokat 1947. augusztus 31-én tartották, és a hivatalos végeredményt december 5-én hirdették ki. Vértesdobozon az első helyet – az országostól eltérően – a Független Kisgazdapárt szerezte meg, a másodikat a Magyar Kommunista Párt, a harmadikat pedig a Szociáldemokrata Párt.
A falu költségvetéseiből kitűnik, hogy Doboz lassan kezdett kilábalni nehéz helyzetéből. A háborúban nagy pusztítást és súlyos veszteségeket elszenvedett község az 1948 és 1950 közötti években jelentős gyarapodást mutat, erről tanúskodnak az infrastrukturális beruházások. A közvilágítás és telefon bevezetése, a járási tüdőgondozó felállításához nyújtott anyagi segítség, a „teljesen tönkrement” tűzoltószertár helyreállítása, valamint a napközi otthonos óvoda felállítása jelzi, hogy Vértesdobozon az élet – ha lassan is – újra megindult.
Az 1950. január 6-i közgyűlésen ismertette a körjegyző azt az alispáni rendeletet, „amely szerint a belügyminiszter úr megokoltnak látja Vértesdoboz kisközségnek Alcsút nagyközséggel való egyesítését”. Egyben felhívta a képviselő-testületet, hogy ebben az ügyben foglaljon állást. Természetesen a felsőbb szinten meghozott döntés befolyásolására semmiféle lehetősége nem volt. Ékes bizonyítéka ennek, hogy bár a képviselők egytől egyig, pártállástól függetlenül, a két község egyesítése ellen szavaztak, Alcsútdoboz megszületését meg nem akadályozhatták.[2]
- Irodalom:
MARJANUCZ LÁSZLÓ: Alcsútdoboz. Száz magyar falu könyvesháza. Budapest (é. n.), Megjelent a magyar állam millenniumára. Elektronikus megjelenítés: NKÖEOK Szerkesztőség - 2007
- Külső hivatkozások:
Lásd még: