Az elvarázsolt hegygerinc/A Városban/Otthoni emlékek

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


A Városban/Otthoni emlékek


Eltekintve attól, hogy Jankának ez a kapcsolódása nem kimondottan a szereteten alapult, ez a kimondottan megbotránkoztató jellegű befejezés lelkileg mégis meg dolgozta. És egyben ki is ábrándult párban való életformából. A szakítás után következő napokban nagyon is megértően viszonyult a nyilvánosság általános nézetével, mivel még önmagát is elítélte, hogy egy ilyen alávaló és fajtalan emberekkel élt ő közös életet. Annyiból nagyon örvendett a nagyvárosi életformának, hogy csak a közvetlen környezetében élőktől kellett elviselnie az úgynevezett ítélkező magatartást. Volt néhány barátnője, munkatársa, akik megértően viszonyultak a történtekhez és némileg még biztatták is, hogy az elkövetkezendőkben majd "jobban eltalálja" de Janka már nem bízott az ilyesmikben. Még amikor a börtönből szabadult már akkor tudta jól, hogy neki a harmonikus szeretetteljes párkapcsolat nem fog működni. Legalábbis, olyan amilyenben része volt még akkor, amikor még hű volt a tiszta, gyermeki belső indíttatásaihoz. Olyan már soha nem tud lenni. Amint kicsidenként tudatosult benne, hogy újra egyedül maradt, az emlékek, a múlt fájdalmait felelevenítő emlékek ismét rendszeresen jelentkezni kezdtek. És ez aztán még azzal fokozódott tovább, amikor hírt kapott, hogy az apja meghalt. De nem az apja elvesztése miatt zuhant vissza abba a kimondottan nyomott, depresszív állapotba, hanem pusztán csak abból kifolyólag, hogy a temetés rendezésekor viszont láthatta szülő faluját és mindazokat a helyeket, amely mindig oly varázslatos hatással volt rá és olyan boldognak érezte magát ott. Hét év telt el, hogy elköltözött és bizony az alatt az idő alatt nagyon keveset járt haza, hisz' az apjával már gyerekkora óta nem voltak jó viszonyban. Mintha egy olyan íratlan szabályhoz igazította volna magát, hogy végképp új életet kell élnie ahhoz, hogy meg tudjon békélni a fájó emlékeivel. Azonban a Városban élt évek alatt mégis volt része lelki fájdalmakban is.

Amikor már a temetkezéssel járó tennivalók jelentősebb részén túl volt, csak akkor kezdte igazából tudatosítani magában, hogy bizony mennyi minden megváltozott, amióta nem járt haza. Az utat megcsinálták, sok régi ház helyébe újakat építettek, még épült egy vendéglő és egy hotel is, idegen fiatal arcokkal találkozott, de valahonnan tudta, hogy nem turisták… Megváltozott az egész vidék az erdő, a patak, a puszta, minden nagyon megváltozott. És érezte, hogy bármennyire is fáj az, hogy nem tud részévé válni annak a kimondhatatlan lüktetésnek, amelyet valahonnan a hegyekből érez leszállni az egész környezetre, mégsem volna képes itt maradni. Nem volna képes átélni azt, a varázslatot, amely a boldog múltat és egyben fájó emlékeket is felelevenítene benne.

A temetés meglehetősen szerény körülmények között folyt le, Janka nem sokat orientálódott afelől, hogy kinek mi a véleménye és, hogy mit szokás és mit nem szokás ilyenkor tenni. A végtisztességnek eleget téve, a temetés után előkeresett egy régről maradt terepjáró cipőt és pár szál virággal a kezében elindult a Dea sírjához. Szép őszi délután volt, az erdő gyönyörű színekben pompázott, csak a fenyők zöldelltek sötéten imitt-amott. Janka még nem ért a Sóhajok völgyéhez vezető ösvényig, az erdei úton gyalogolt, amikor nagy porfelhő kíséretében egy sötétkék luxusterepjáró húzott el mellette. Nem sokat törődve vele, amint az autó elhaladt mellette, ösztönösen átlépett az út másik oldalára, mert arról felől fújt éppen a szél és így a felverődött porból legalább kevesebbet kap. Az elegáns jármű amint elkerülte, alig haladt pár métert és megállott. Időközben amint Janka kezdte beérni, a kormány mellett Lénárd Domokost ismerte fel és tekintetéből, testhelyzetéből megítélve, úgy tűnt mintha épp miatta állott volna meg. Janka lelassította lépteit, majd amikor egészen a vezető ülésig ért úgy két méternyire megállott.

Nagyon mélyen egymás szemébe néztek, de egyikük sem szólt. De nem a meglepődéstől, hanem mert jól ismerték egymást és szavak nélkül is fel tudták mérni az egymásban rejlő indíttatásokat és pontosan megállapíthatták azt, hogy bizony az idők folyamán mennyi minden megváltozott nemcsak környezetükben, hanem velük kapcsolatosan is. Bizony Lénárd Domokoson is meg látszott az évek múlása, főként, ha még gyötrődésekkel telve és meglehetősen feszült idegállapotban kell szembe néznie az élet terheivel. Janka, még mindig szép volt. Lénárd nem győzte csodálni, hogy ez a nő mennyire képes "tartani a vonalait". Igaz, hogy épp a legszebb érett női korban van, alig 35 évesen. Viszont a szemeiből és vonásaiból olvasva neki is meglehetnek a maga nehézségei, mert az arca egész beállítottsága kimondottan lehangoltságot sugároz. És nem a pillanatnyi állapota végett, mert az a szomorúság, amely arról a szép arcról tükröződik az egy hosszabb időn keresztül megérlelődött valami, amelyet egykönnyen nem lehet csakúgy továbbtenni.

― Fogadd részvétemet Janka. ― szólalt meg elsőnek a férfi, miközben kiszállt a kocsiból. Enyhe kézfogás-arcérintés, megtörtént a részvételés.

― Köszönöm ― mondta Janka alig hallhatóan. Aztán újból csak nézték egymást, mintha valahol sajnálnák azt, hogy mind-kettőjükön ennyire meglátszik a sors kezének az irányítása.

― Rég nem láttalak! ― mondta tűnődve Lénárd.

― Rég nem is jártam haza. ― mintha kis önvád érződött ki a hangjából.

― Jól megvagy ott a nagyváros légkörében? ― érdeklődött Lénárd.

― Megvagyok. Köszönöm jól! Nagyjából… És ti? Dragó?

Lénárdnak kissé elborult az arca és nagyot sóhajtott, amiből Janka megállapíthatta, hogy bizony nem kevés gondja lehet Dragóval kapcsolatosan. Ugyanis foszlányokban hallotta hírét, hogy milyen "ördögi" megnyilvánulásai vannak annak a gyereknek.

Lénárdnak a feltett kérdésre bizonyára hosszabb, (el)beszélgetési válaszai lehettek, mert felajánlotta, hogy ha nincs terhére vele tart egészen a Sóhajok völgyéig. De Janka határozottan kijelentette, hogy oda csak kimondottan egyedül (és az emlékeivel) számított kimenni.

― Másfél-két óra, amíg megjárod… ― vetett egy futólagos megállapítást Lénárd ― Aztán mit szólnál, ha ott nem messze abba a kis Presszóban egy kávé mellett elbeszélgetnénk? ― javasolta és úgy nézett a nő szemébe, mint akinek tényleg szüksége van elbeszélgetésre. És ezt Janka is észrevette. Nem szólt, csak maga elé nézett, mintha gondolkozna, de nem gondolkozott, hanem csak eltűnődött egy kicsit. Aztán bólintott egyet és aztán indult is az úton felfelé.

― Majd visszafelé… ― rögzítette az ajánlatot.

― Ne vigyelek fel egy darabon? ― ajánlkozott a férfi.

― Ne! ― hangzott a csendes, de határozott válasz.

― Az elágazásig se?

Janka csak fejével intett és már benne is volt a gyaloglás ritmusában. A Sóhajok völgyéhez valamikor szekérút vezetett egészen fel a temetőig, de az meglehetősen kanyargós és gyalog leginkább a rövidítésen szoktak járni oda. Már amennyire szoktak odajárni, mert csak néha, amikor turistákat kellett elvezetni odáig csak akkor adódott efféle túra a helybélieknek. Janka kifelé tartva a rövidítőn fájdalmasan tapasztalta, hogy bizony eléggé elszokott a hegytől, az erdőjárástól. Amint meg-meg állt kifújni magát, megállapíthatta, hogy bizony az erdő is mennyire változik. Már nem annyira ismerős a környezet, elmásították a lombok, bozótok. A csemeték, fákká nőttek és egy-egy helyen, ahol gyerekkorában még pusztaság volt, ott már tele a hely csemetékkel. És nem ültette őket senki. A természet maga formálja nap, mint nap az egész környezetet. Minden alakul. Nemcsak az erdő, a falu, hanem az emberek, állatok…minden valamivé, (valahova) átformálódik. A Könnyek ösvényén sem sokan jártak már. Belepték azt is lombok. A Sóhajok Völgyében a temető is annyira megváltozott, hogy már egyáltalán nem is látszottak a sírok. Csak a Dea és a Sári sírhelye látszott valamennyire, de azokat sem gondozta senki. Janka oda érve a sírokhoz, csak a nagyobb gyomokat tépte le, egyebet nem kellett igazítson rajtuk, mert ha más nem is, a természet a maga módján gondjukat viselte. Amint elhelyezte a virágokat azon tűnődött el, hogy a kis Dea Márciusban 16 évet töltött volna… Szép, nagy leányka lenne eddig… Vajon hogyan alakult volna az életük, ha nem történt volna vele az a szörnyűség…? Vajon még ott laknának-e fenn a Komondor Pusztáján? Hogyan tudtak volna ott megélni? Hogyan járt volna Dea iskolába…? Hogyan tudott volna játszani, szórakozni más gyerekekkel? Vajon sikerült volna-e minden, ahogyan még gyerekkorukban eltervezték? Damjanekkel. Milyen szép is volt? És milyen könnyedén beszéltek akkor gyermekekül. És már akkor hogy szerették egymást!? Vajon hol van most Damjanek? Rég nem hallott semmit felőle. Az emlékezés folytán a begyógyult régi sebek kissé felszakadoztak, de már nem okozhattak olyan súlyos problémákat, amelyek megnehezítették volna az élet további nehézségeivel való szembenézést. Teljesen tisztában volt azzal, hogy teljesen lehetetlen az életben még egy olyan igazi társra találnia, mint amilyen Damjanek volt. Az utána való mindkét párkapcsolata meglehetősen visszataszító élményekkel ért véget. Viszont mivel már az egyedül való élet végtelen magányosságát is megtapasztalta, feltételezte, hogy az élet eseményeinek sodródása közben akarva-akaratlanul bele cseppenhet egy újabb párkapcsolatba, de azzal kapcsolatosan, sem voltak már különös elvárásai.

Amint üldögélt ott a mélységes csendben, egyszer-csak úgy tűnt, mintha érezné az erdő "jelenlétét" , mintha lélegezne, mintha egy ritmushoz igazodna, mintha élne. Az egész völgy. Hiába, hogy lakói már rég elhunyt lelkek, de mégis él! Az egész erdő él! Eszébe jutott Sárinak az énekről szóló szavai. Az Erdő Éneke! De ő inkább az Erdő Csendjének nevezné. Amely egy olyan fajta csend, amely által és csakis az által hallható az a megmagyarázhatatlan valami, amelyet ő hall. Az Erdő Éneke, az lehet, hogy valamilyen "felsőbb tudatszint", amelyet még ő nem képes meghallani (?). És amint ott mélyen az emlékekbe temetkezve üldögélt, átélve az elmúlás fájdalmát, mégis úgy érezte, hogy bizony minden, amit átélt, függetlenül, hogy örömet vagy bánatot okozott, mégis mindennek meg volt a maga értelme az életben. És egy adott pillanatban Boldognak érezte magát. Ott a csendes magányban a kislánya sírjánál.

Lelkileg megbékélten vett búcsút a kis Deától és Sáritól, akit szintén nagyon szeretett és valahol lelke mélyéről azt súgta valami, hogy a kimondottan megbékélt állapotát valahol a "Sári szellemének" köszönheti. Mert a zajos hétköznapokban ha ő megfeledkezett is róla, az örök létű szellem valamiképp mégis az útján kíséri. Tud róla! És ez valahol jó érzés. Hogy az életben volt egy olyan kapcsolata egy olyan valakivel, aki ― az élet megpróbáltatásai közepette ― még holta után is egy belső erőt képes adni neki.

Nem is hitte volna el, hogy létezik olyan feloldó erő, amely ennyire megbékéltté tudja tenni az embert. Lefelé menet felkelt a szél, szemerkélni kezdett az eső, így a visszafelé való út aránylag sokkal kevesebb időbe tellett. Még a helységbe be sem ért és már megpillantotta az Expresszó előtt állomásozó terepjárót. Amint oda ért, megállott a kis faragott kapu előtt. Még amikor a meghívást kapta, teljesen közömbös mozdulattal adta beleegyezését, de az Erdő Csendje annyira megtisztította lelkét, hogy mintegy jótékony hatást, egyszerűen igényelte, hogy együttérzést gyakorolhasson, főképp ha valaki erre igazán rá is van szorulva. És Lénárd Domokos akkor bizony erre rá volt szorulva. Az idők folyamán nem sok ember maradt, aki különösebb megértést tanúsított volna bajai iránt. De mindamellett, még azért szemtől szebben általánosságba véve egészen másként viselkedtek, sőt egyesek még együttérzést is próbáltak játszani. Viszont nem volt ő az a buta ember, aki nem tudta volna felismerni, hogy mindez csak látszat. Amint Jankát meglátta, egy olyan érzése támadt amely azt súgta, hogy az együtt megélt (gyönyörűséges) múltjukról való beszélgetés a jelen állapot felkavart állapotát képes volna valamiképp enyhíteni. Gyakorlatiassága révén nagyjából meg tudta állapítani, hogy a nő körülbelül mikor érhet vissza és az ablaktól nem messze ülve meg is pillantotta Jankát a bejárat előtt. Készségesen kiment elébe, mintegy formaságképp újból invitálta és közben megköszönte hogy elfogadta az elbeszélgetésre való meghívást.

― Amikor megismerkedtünk, akkor is csak "beszélgetni" akartál… ― jegyezte meg a nő amikor már leültek az asztal mellé.

Lénárd arcán egy szomorú mosoly futott végig. Apró kis bólogatásokkal próbált a részletekre visszaemlékezni… Azok a kissé ijedt szép szemek, a határozott, majd elkeseredett kis arcocska, amely valahogy akkora érdeklődést keltett benne… és amely még most is milyen szép…(!)

Csak akkor Lénárd Domokosnak egészen más volt a "mondanivalója"… Akkor inkább csak kérdezett és a nőt hagyta beszélni, hogy minél többet megtudhasson felőle. De azóta változott ám a helyzet. Ő érzett indíttatást, hogy beszéljen, hogy valaki őt meghallgassa. Egy olyan valaki, aki előtt ha beszélne, bizonyára valamiképp egy lelki megnyugvást jelentene.

― Igen. ― szólalt meg eltűnődve ― Akkor még szórakoztam, éltem az életet. Nagy reményekkel. Hittem abban, hogy csakis tőlem függ minden ami csak alakulhat az életben. ― Sóhajtott és mélyen bele nézett a nő szemébe.

― És be kell ismernem egy dolgot, amely nagyon nehezen megy - főképp mások előtt - hogy bizony tévedtem! És, tudod, valahol azért kértelek meg, hogy beszélgessünk el, mert úgy érzem, te vagy az egyetlen, aki előtt mindezt meg merem vallani.

Elhallgatott és mintha állítását magában igazolná, alig észrevehetően aprókat bólogatott.

― Mindannyian tévedünk. ― bólogatott Janka vigasztalásként, de azért még emlékezetében volt a Domi "legsúlyosabb tévedése".

― Csak nem mindegy az, hogy ki mekkorát téved az élet során! ― mondta Lénárd szomorúan.

A kijelentésre Janka mélyen a szemébe nézett és elméjében, mintha a régi képek elevenedtek volna meg, amikor a szalma-virággal kapcsolatos meséből egyből tudatosult benne, hogy valójában milyen emberrel élt ő meglehetősen szoros kapcsolatban több-mint három éven át. Lénárd bizonyára tudta, hogy a nő mire gondol, de nem akart egyből a dolgok elébe vágni. Janka élete felől kezdett érdeklődni, hogy megy sora, jól bánnak-e vele, szeretik-e igazán… és aztán végül… hogy boldog-e?

Jankának nem volt titkolni valója előtte. Leszűkítve az időnkén felújuló lelki gyötrelmeit mindenről mesélt, munkájáról, a vele történtekről, romba dőlt kapcsolatáról… Igaz, hogy a szakítás végső okaként is csak egyszerűen hűtlenséget emlegetett. Valahogy nem tartotta annyira fontosnak, hogy részletesebben szóljon a történtekről. Aztán időközben Lénárd egy könnyű vacsorát is rendelt, tekintettel arra, hogy már esteledett. Aztán a vacsora elfogyasztása után ő kezdett beszélni. Lassan, részletesen a Dragóval kapcsolatosan megélt érzelmek kegyetlen marcangolásairól és a tehetetlenségéről, hogy fia irányítása már teljesen kicsúszott a keze közül. Elmesélte a párkapcsolatát is, amely szintén a fiának köszönhetően ért véget. És aztán olyan dolgokra is kitért, amelyeket nem tud senkivel megosztani. Be vallotta, hogy igenis elrontotta az életét. Nagyon is elrontotta. Pedig mennyi erőfeszítést tett annak érdekében, hogy minden jól sikerüljön.

― Valahol én is hibásnak érzem magamat, hogy te ennyire elrontottad az életedet. ― vallotta meg őszintén Janka, de szíve mélyén inkább úgy fogalmazott volna, hogy "Nagyon hibásnak - bűnösnek - érzem magam a Noémi haláláért!"

Lénárd Domokos viszont kiérezte a kissé megmásított szavak valódi lelki indíttatását és tudta, hogy Jankát mennyire bántják a történtek.

― Szerettelek Janka. Őszintén mondom, nagyon szerettelek. Nőt, jobban mint téged, talán soha nem szerettem!

Kissé elhallgatott, mintha gondolkozna, hogy vajon hogyan is folytathatja. Mert jól tudta, hogy kell folytatnia valahogy, mert még mindent nem indokolt meg, ami a boldogtalanságával kapcsolatos. Janka, pedig olyan feszültté vált, hogy ezt a férfi még a habozása közben is észrevette. Mintha tűkön ülne, tejesen megmerevedve várt. Várta a "bűvös" szót. És nem volt fogalma arról, hogy amint kimondatik, hogyan fogja azt elviselni. De azt viszont jól tudta, hogy ha Domi nem beszéli ki, akkor majd még nagyobb kínok elébe nézhet.

Lénárd Domokos hallgatott. Feszült arccal, kissé lehunyt szemekkel várt. Valamire várt. Aztán lassan mély lélegzetet vett, amely egy fájdalmas sóhajtásnak is megfelelt, majd fejét kissé lehajtva engedte ki magából a levegőt, mintha ezzel akarna eltávolítani magától minden mélyre hatoló lelki fájdalmat, szorongást, félelmet.

― Érted tettem Janka! ― nézett a szemébe a nőnek, szemei könnyesek voltak.

― Amit tettem, érted tettem! És tudd meg, hogy nagyon megbántam! Ki sem tudom fejezni, hogy mennyire. De nem azt, hogy szerettelek!… Nem azt!

A Janka szemében is könnyek gyűltek. Szaporábban szedte a levegőt és közben aprókat nyelt.

― Istenem! Domi! Ebben én is részes vagyok! ― suttogta telve mérhetetlen félelemmel.

Mende-monda ide, vagy oda, de valamiképp úgy rémlett, hogy bizony egy végtelenül ijesztő dologba keveredett. Egy átokba, amely ki tudja meddig fogja majd kísérni életén keresztül…? … a Boszorkány, aki megöli a szerelmes férfiemberek testét… És Ő? Ő kicsoda, hogy megölte, tönkretette a Lénárd lelkét…? Hiszen beléje volt szerelmes az az ember! És annak a mondabeli boszorkánynak a szelleme megérintette volna, vagy Sáritól "ragadt át valami"??? … Vagy talán Ő lenne a boszorkány???…


Szerencséjük volt, hogy hétköznap volt és vendégek nagyon kevesen voltak és azok sem helybéliek, hanem turisták. Aztán a személyzet közül senki sem ismerte a múltjukat, hisz' azok is újak, más vidékről valóak voltak. (Lénárd Domokos e beszélgetésükhöz nem hiába választotta épp ezt a kis Panziót.)

Sokáig csak ültek szótlanul, szembe egymással mindketten maguk elé nézve, a kimondott szavaikon mélyen elgondolkozva és bizonyára az első beszélgetésükkor egyikük sem gondolta volna, hogy mennyire tragikussá formálódnak majd a kapcsolatukból eredő események.

Már nagyon későre járt, amikor Lénárd Jankát hazavitte a szülőházhoz. Az ülésen még váltottak néhány szót a jövőt illetően. Lénárd ugyanis megemlítette Jankának, hogy bizony nem ártana, ha ezentúl gyakrabban látogatna haza. De valójában, amit igazán szeretett volna javasolni neki, azt magába fojtotta, mert érezte, hogy a történtek után már a nő semmiképp nem lenne hajlandó a régi kapcsolatuk felújítására.



◄--- Előző lap:Egy újabb "boszorkány átok"?                 ---► Következő lap:Őrlődések