Az elvarázsolt hegygerinc/A Városban

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎

7. A Városban

Az új élet kezdése

Janka nem szívesen vett búcsút a szülőfalujától, lelkében helyet foglaltak úgy a kellemes, mint a fájó emlékek és mint valós részekként maradtak fenn az emlékezetében. De a történtek utáni zaklatottság megélése és az irtózat nagyon is egy józan belátásra kényszerítette. Hiába, hogy már nagyrészt megtanult a nyilvánosság véleményére nem odafigyelni, de amikor saját maga egy az egyben megtapasztalta azt a valóságot, amelyet pletykálnak, akkor csakugyan már kilátástalanná vált a helyzete.

Egy hirdetés nyomán jutott munkalehetőséghez egy Nagyvárosi étkezdéhez, ahol konyhai alkalmazottként dolgozhatott és szállásként egy panel épület egyszobás lakrészét kapta, amely bizonyos szerződések folytán az étkezdéhez tartozott. Abban a reményben, hogy valamelyest sikerül szabadulni a múlt keserű emlékeitől, már az első napokban nagy lendülettel vetette bele magát az élet hétköznapjaiba. Nagyrészt jártas is volt az effajta tevékenységekben és aránylag elég hamar belerázódott dolgokba. Az otthon töltött utóbbi időkre visszagondolva kissé megborzongott az apránként kialakított életformájától, amelyben csak nem "first leady"-ként virágzott és nem mérte fel az élet igazán jelentős részeihez tartozó dolgokat. A józan ésszel való felmérés során azt tapasztalta, hogy nem mindig előnyös, "nagy kanállal meríteni" az életben.

Kimondottan szerény "gardróbot" vitt magával és nagyon kevés igénye volt a szabad idő eltöltésével kapcsolatosan is. Amikor nem dolgozott, mindig kapott tennivalót, főleg eleinte, amikor legtöbbet "otthona" berendezésével foglalatoskodott. Aztán később, mivel bevásárolni nem sokat kellett járnia, jutott kellő ideje pihenésre és némi szórakozásra is, ami legtöbbször abból állt, hogy néha elment a piacra. Barátkozni nem nagyon barátkozott, a munkatársak mind családosok voltak, meg volt a külön elfoglaltságuk nekik is, ő pedig nem akart rá akaszkodni senkire barátkozás végett.

Egy idő elteltével már minden napi tevékenység olyan kimondottan megszokottá vált, hogy az élet szebbik oldalától egyre kezdett eltávolodni. A fájó emlékek kezdtek egyre feltörni benne és azt tapasztalta, hogy azokra a kellemes pillanatokra való visszaemlékezések, épp "a szép emlékek" azok amelyek a legfájóbbak tudnak lenni. Az fájt kegyetlenül, amikor vissza gondolt azokra a pillanatokra, amikor ő boldog volt. De nem azokra a pompában fürdőző fényűzésekre gondolt, amit Lénárd igazgató oldalán élt meg, hanem azokra a "primitív" körülményekre, amikor egy barátságos kis házban lakott fent az erdőn… Olyan emberek között, akiket szeretett… Istenem! És azok közt vannak olyanok, akik már nem élnek… És ő szerette, nagyon szerette őket! És akik őt is szerették. Élete legboldogabb pillanatait élte közöttük. Akkor. De már rég volt. Csaknem tíz éve már annak… És mennyi sok minden történt azóta…? Azután, már nem tudott szeretni senkit ― a kis Dragón kívül, aki sajnos meg gyűlölte őt. Vajon mi lett vele, hogyan alakult tovább az élete…? Vajon fog-e még találkozni az életben vele és vajon meg fog-e bocsátani neki…? Bizony, vétkezett ellene. Nagyot vétkezett. Az apjának szeretője lett és miatta ölte meg azt, akit ő annyira szeretett. Ez mind igaz! Szerette őt Domi, de annyira hülyén, hogy képes volt ölni is miatta! ― És nem érzett semmi felemelőt, nőiségében nem tudott büszke lenni arra, hogy őt egy férfi épp ennyire tudta szeretni. És ő azt a férfit igazán mégsem tudta szeretni. (?!) De szerette még őt egy másik férfi is! És azt ő is igazából szerette! És az után a szörnyűség után elválasztották őket… és azután ők is elváltak egymástól. Vajon mindezt jól csinálták??? Vajon tudná-e őt újra szeretni Damjanek? Vagy egyáltalán hol van? Olyasmiket hallott felőle, hogy az életét kockáztatva él valamilyen "harcos életet"! És … Ki tudja él-e még?…―

Aztán még az is eszébe jutott, amikor Sári egyfolytában "féltette" a közös jövőjüket. Hát valahol a szakításukat érezte még akkor. Mind azt emlegette nekik, hogy oda figyelni…amit tesznek. Hát elég szépen "oda figyeltek"! Mind a ketten.

Amint teltek a hetek, hónapok, jó rész az évből is, az effajta gondolatok kezdtek egyre jobban napirendre kerülni. Azt vette észre, hogy az élete nem áll más egyébből, mint a munkából ― amely elég egyhangú ― és az emlékek folytonos fel elevenítéseiből. Meg is gondolta magában, hogy bizony elég lehangoltan tengeti az életét, annak ellenére, hogy még fiatal és aránylag még elég szép is. De valamiképp nem jött, hogy lendületet vegyen és változtasson a helyzeten. Nagyon egyedül érezte magát, de párkapcsolatot létrehozni mégsem volt meg a kellő hangulata de azért valahol belülről mégis csak kínozta valami ösztön, amely a magány, az egyedüllét ellen lázadt. Egyre többet kezdett gondolkozni ezeken a dolgokon, de fogalma sem volt, hogy miként tegye meg az első lépéseket, de épp csak annyi haszonnal, hogy addig nem kínozták az emlékek.

Janka életmód változtatásában épp egy olyan esemény segített be, amelyet már hetek óta szorongással töltötte el. Ugyanis, az étkezde bezárását már előre megjósolták, ami aztán be is következett és épp ez volt az, ami Jankát lépésre kényszerítette, hogy az életébe változásokat vigyen véghez. Bizonyos információk során meg tudta, hogy egy frissen megnyílott előkelő szálloda vendéglőjéhez kimondottan versenyvizsga alapján pincérnőket keresnek. Mivel más megoldása nem volt, hát neki vágott e lehetőségnek. A bizonyos próbatétel nagyrészt a gyakorlati tevékenységből állott. Mivel elég sokan voltak jelentkezők, nem volt könnyű egyáltalán eleget tenni a követelményeknek, de mivel a külső megjelenést és a nőknél még a szépséget is figyelembe vették, Jankának is sikerült a próba.

Mivel mindenhol egyre csak gyarapodtak a lakhely problémák, abban az időben ajánlatos volt megbecsülni bármilyen kis bérlakást. És ez nagyjából abból állott, hogy a havi törlesztéseket rendszeresen fizetni kellett, mert a következő lépés már csak a kilakoltatás volt. Jankának efelől nem volt problémája, mindig időben, rendszeresen fizetett és fenntarthatta az igényét a lakásra. Elemben volt egy fiatal lány, aki szintén az étkezde bérházában lakott és bizony elég csúfosan el volt maradva a bér és közköltségek fizetésével. Előre csak egy hónapi fizetéssel maradt el, aztán a következővel… és azon vette észre magát, hogy már nagyon felgyűltek a számlák és amikor következtek az átrendeződések, bizony a lányt kitették.

Jankának nem volt közvetlen munkatársa, így csak távolról ismerte a lányt, de mégis nagyon megsajnálta. Abban egyezett meg vele, hogy nála lakhat, de besegít a költségek fizetésében. A lányt Klárinak hívták és pár évvel volt fiatalabb Jankánál. Ő is vidéki lány volt, szintén szegény szülők gyermeke. Nagyon nagy lekötelezettséget érzett Janka iránt és azt sem tudta, hogy mikén hálálkodjon. Jankának is jól jött, már maga az érzés, hogy segített valakin és még az, hogy valamennyire oldódott az a bizonyos egyedüllét érzés is benne.

Az új munkahely egész más lehetőségeket kínált. Más volt a környezet, előkelő emberek társasága, a munkaközösség is többnyire fiatalokból állott és egészen más mentalitás uralkodott, mint az étkezde konyhájában. Igaz, hogy baráti köre csak kimondottan a munkahely területén alakult ki, de kissé mégis felszabadultabbnak érezte magát. És jobban is keresett, mivel kimondottan előkelő hely volt és az anyagilag jól szituált vendégek, nagyvonalú üzletemberek távozásukkor általában még borravalót is hagytak.

Egy alkalommal egy jó megjelenésű, kissé sokat beszélő férfi uralta a mezőnyt a vendéglő egyik szeparéjában, amelyben Janka dolgozott. Kimondottan elegáns öltözékben nem győzte dicsérni azokat a bizonyos termékeket, amelyeket folyton a környezetében lévőknek ajánlgatott.

― Ezek egytől-egyig a mai életformánkhoz egyszerűen nélkülözhetetlen termékek! ― jelentette ki komoly meggyőződéssel.

― Most, amikor ebben a hihetetlenül fejlődő világban annyi káros, szintetikusan előállított élelmiszereket fogyasztunk, az ilyen természetes ásványokból és növényekből előállított termékek visszautasítása egyenlő az öngyilkossággal. És bizony az emberek nagy-többsége ezt meg is teszi. Az eltúlzott anyagi orientációból kifolyólag sokan elhanyagolják épp azt, ami a legfontosabb: Az egészségüket. ― majd a környezetében ülő nők felé mutatva tenyerével, tovább szónokolt.

― És a nők! A természetes, harmonikus megjelenésüket. Különféle "szépség ápoló" szereket használva, amelyek rombolják a bőrsejteket, főleg ha megszakítják a folytonos használatukat. Észre sem véve, hogy mindez csak üzlet az egész.

― És ön számára nem üzlet, ha sikerül eladnia például nekem valamelyik termékét? ― kérdezte az egyik nő kissé gúnyosan.

― Jaj, kérem szépen, ez a Multi-Leevel, a Közvetlen Értékesítés, ez egészen másképp működik, de nem erről szeretnék most beszélni ― fejezte ki magát a férfi kissé elutasítóan.

Közben Janka az asztalról rutin mozdulatokkal a kiürült üvegeket szedte össze. A férfi udvariasan hátrább húzódott és közben egy gyors pillantással tetőtől talpig végig nézett a nő kellemes benyomást keltő küllemén.

― Épp itt van egy élő példa. ― hangját kissé lehalkítva mutatott enyhe mozdulattal a távozó Janka után.

― Látszik rajta az a természetes szépség. Rá van írva az egész lényére, hogy ami rajta van, nem mű dolog! Nem olyan termékék eredménye, amelyeket csak kimondottan üzleti célokból forgalmaznak és nem érnek semmit. Sőt! Romboló hatásúak.

― Ó ne hülyéskedj te Áron! Hisz' honnan a fenéből tudod te, hogy mivel szépíti magát ez a pincérlány! ― kérdezte ingerülten az egyik szomszédja

― Biztosan rendszeresen fogyasztja a termékeit! ― élcelődött egy másik férfi és mindannyian nevetni kezdtek.

Áron viszont egyáltalán nem jött zavarba. Próbált tovább érvelni.

― Nem kimondottan ide akartam kilyukadni, de elmondhatom, hogy azért van ám annyi praxisom, hogy meg tudjam állapítani, hogy mi az ami természetesen szép és mi nem. ― jelentette ki büszkén.

― Hát akkor, majd megkérdezzük a lányt, hogy valójában mitől olyan szép! ― adta meg az ötletet egy szakállas férfi, amire a társaság hangosan felnevetett.

És amint Janka visszatért az asztalhoz, a szakállas ― miközben a többiek szemében mosoly bujkált ― meglehetősen udvariasan fel is tette Jankának a kérdést. Janka nem jött zavarba, gyors pillantással végig nézett a férfin és a társaságon, aztán bájos mosollyal és csendes szolgálatkészséggel ennyit mondott:

― Elnézést kérek, de a vendéglátással kapcsolatos kérdésekre válaszolnék inkább.

― Én kérek elnézést kedves hölgyem a kollégám különösen intim kérdéséért… ― és illedelmesen felállva bemutatkozott és nyomban részletezni kezdte Jankának, hogy tulajdonképpen az ő kimondottan szenzációs termékei használata végett került sor épp erre a kissé magán jellegű kérdésre. Janka diplomatikusan elfogadta mindazt amit még mondott és aztán az igényeik felől kérdezett.

Még hozattak néhány üveg minőségi bort, aztán majd, amikor fizetésre került sor, a termékforgalmazó adott Jankának ajándékba egy kis doboz "csodaszert". Mondván, hogy használatával a szépségét majd még hosszabb időn keresztül megőrizheti. (Ha fogyasztja rendszeresen!) Janka megköszönte a kapott ajándékot és aztán mindenki ment a dolgára.

Janka otthon az arckrémet meg szagolgatta, enyhén fel kent magára egy keveset, aztán néhány nap múlva már bele is feledkezett, mivel nem nagyon szeretett használni semmi fajta "szépítőszert". Ám teljesen azonban nem tudott bele feledkezni, mert a vendéglőben újból feltűnt az úriember, aki a "csodaszerrel" megajándékozta. Illedelmesen puhatolózni kezdett, hogy mennyire tartja beváltnak a kapott terméket és kimondottan olcsón másokat is kezdett ajánlani hozzá. Aztán, amint Janka finoman elutasította az ajánlatot és a vendéglő területén tovább tevékenykedett. Aztán az est folyamán még a személyzet számára is kezdte ajánlani a termékeit és kimondottan gálánsan viselkedett. Hagyott másoknak is apró ajándékokat, Különféle termékéket próbahasználatra náluk hagyta, aztán olyan közmegegyezéssel is adott el terméket, hogy elégedetlenség esetén vissza cseréli, mást ad, vagy a pénzt adja vissza…

Többek között Jankát újból megkörnyékezte a termékhasználat céljából és aztán alig észrevehetően finoman udvarolni is kezdett neki. Mivel kimondottan jóvágású férfi volt és már kellőképpen közismerté is tette magát a személyzet között, főleg a lányok körében, egy idő után egész otthonosan járt, kelt a vendéglőnél és mindig nagyon gáláns volt. Jankánál egyre több és különféle szereket hagyott próbaképpen, aztán amikor a nő közölte, hogy kipróbálta és nem kér belőlük, hát vissza akarta adni azokat, de Áron nagyon gálánsan ajándékba adta neki. Egy idő után az effajta gesztusok nem kezdtek tetszeni neki. De a férfi viszont igen. És ezt a tetszést-nemtetszést finoman ki is fejezte.

― Te udvarolni akarsz, vagy a termékeiddel fel akarsz öltöztetni, mint egy karácsonyfát? ― kérdezte tegeződve a férfitől, mert időközben már tegező viszony alakult köztük.

Áron tetetett szégyenlősséggel összefogta a kezét.

― Jaj, Janka! Megmentettél egy vallomástól! ― suttogta halk romantikus színezettel.

― Miért mentettelek volna meg? ― kérdezte a nő kötekedő hangnemben.

― Hááát… tulajdonképpen nem… ― húzta be a nyakát a férfi viccesen, aztán gyorsan hozzátette ― Csak épp fején találtad a szeget.

― Milyen szempontból? ― kérdezte Janka színlelt kíváncsisággal.

― Egyelőre maradjunk csak annál, hogy meg szerettelek volna hívni egy vacsorára. ― mondta a férfi komolyan.

― De csaknem ide, ebbe a vendéglőbe ??? ― kérdezte hirtelen a nő viccesen nagy szemeket meresztve a férfira.

― Természetesen egy másik vendéglőben. ― nyugtatta meg a férfi és megfogta a Janka kezét. Kutatóan nézett a szemébe és enyhe mozdulattal tovább tolt egy hajtincset a nő arcából.

― És… Csak meg szerettél volna…? Hívni??? … Vagy …? ― kérdezte Janka humorosan és mindketten elnevették magukat. A következő estén aztán Janka számára az volt a legnagyobb újdonság és kimondottan jól eső érzés, hogy nem neki kellett felszolgálnia, hanem épp tőle kérdezősködtek és kedvébe járva forgolódtak körülötte. Már csak ez az érzés is egy fajta elégtételt nyújtott neki, hogy végre ő is kissé kikapcsolódhat a hétköznapi élethez szokott folyamatokból.

― Hát bizony nem könnyű ám neked udvarolni! ― jelentette ki a férfi a vacsora közben.

― Mindenért meg kell dolgozni az életben! ― mondta Janka kissé figyelmeztetően.

― Hát pedig én mindig a dolgok könnyebb felét szoktam nézni.

― Hát, ha valami nem éri meg, hogy harcolj is érte, akkor ne csináld! Te döntesz! ― mondta Janka kissé ironikus sértődöttséggel.

― Na! Hát viccelni azért szabad!! ― mosolyodott el a férfi. Aztán Janka is elmosolyogta magát és közben megállapította, hogy rég nem érezte ilyen jól magát.


Párkapcsolat

Aztán ha előre kissé botladozva is, de egy idő után lassan rendszeresen találkoztak. Viszont, már a kezdetkor kilátszott, hogy nem egy kimondott család-koncentrikus kapcsolat elébe néznek. Ez a megállapítás Jankának egyáltalán nem is volt feltűnő, mivel még csak rágondolni sem volt bátorsága, hogy majd újból családanyaként, hitves társként élhet egy szerető pár oldalán. Elégtételt érzett azzal, hogy már nem érezte az egyedüllét nyomottságát és kissé megjött az önbizalma is, mivel hogy ő is tartozik már valakihez.

Dombi nem volt annyira elfoglalt ember, mint ahogyan azt Janka előre gondolta. Annak ellenére, hogy mindig csak úton volt és sokfelé járt, együttlétüket mégis kimondottan jól meg tudták szervezni. Ugyanis Janka megállapítása szerint Dombi egy kimondottan univerzális tevékenységeket folytató, folyton mozgásban lévő ember volt. A Multi-Leevel, már haldoklófélben volt, épp "profil váltásban" volt. Különböző kikapcsolódási lehetőségek, kirándulások szervezésébe vágott bele, amiről holtbiztosan állította, hogy "százszorta előnyösebb a Multi-Leevel-nél". Aztán, amint már közelebbről is kezdtek megismerkedni egymással, Dombi még arról is említést tett, hogy "mellék szakmaként, amatőr szinten" még ingatlanok eladásával is foglalkozik. Viszont a lakásáról megítélve nem nagyon látszott, túlzásba vinné az ingatlanokkal való zsonglőrözést. Méghozzá nem is az övé volt a lakás. Igaz, hogy külön bejáratú szobája volt, de tulajdonképpen a nővérénél lakott, aki pár évvel lehetett idősebb nála. Általában keveset voltak együtt a Dombi szobájában, Janka nem szerette ott, mert már a nővérével való első találkozásukkor meglehetősen ellenszenveztek egymással. Karolának hívták a nőt és valamikor egy kisebb szépség versenynek a legszebbikeként díjazták és ezt a dicsőségérzetet meglehetősen sokáig hordozta magában. És főként, ha belső titkos megítélése szerint valaki szebb volt nála, azt egykönnyen nem tudta elviselni. Főképp, ha öcsikéjével jelenik meg a saját házába. De általában a programjukat úgy állították be, hogy mindig valahol semleges helyen érezzék jól magukat és így nem kellett sem Karolát zavarniuk és Jankánál Klári is nyugodtan lehetett, mert kissé visszahúzódott, "otthonülő" típusú lány volt.

Dombi ugyanis az ingatlanokkal kapcsolatos "szakmájáról" nem sokat beszélt, csupán megemlítette Jankának, de a bizonyos rendezvények, kirándulások szervezésével csaknem őt is napirendre tette. Jártak is elég gyakran nagyon sok kirándulásra és bizonyos rendezvényekre, ahol Janka mindig nagyon jól érezte magát. Érezte, amint olyan alkalmakkor lelkileg kellőképpen fel tud szabadulni és ki tud lépni a megszokott hétköznapok monotonitásából. Annak ellenére, hogy nem alakult ki köztük olyan kimondottan nagy szerelem, mégis lassan felszámolódott benne az örökös múltbeli emlékek képekben való felelevenítése és jó volt érezni, hogy végre valamiképp csak sikerült egy újabb életformát kialakítana. Annak ellenére, hogy nem egy kimondottan élettársi kapcsolatot éltek, a jelentősebb helyekre mindig együtt jelentek meg.

Egyik jelentősebb ünnepélyen a nagy zsúfoltságban Dombi valamilyen okból kifolyólag épp el lépett Janka mellől. Ebben nem is volt semmi rendellenesség, vagy feltűnőség, hisz' adódik ilyesmi. És még akkor sem, amikor kis idő múlva Dombit kissé távolabb három úriember társaságában látta beszélgetni. Más ismerősök is voltak és amint egyik-másikkal szót váltott, akaratlanul is közben oda-oda pillantott feléjük. Aztán egyszer úgy érezte, hogy Dombi bizony már elég rég beszélget azokkal a férfiakkal és amint szemeivel végigpásztázta a hullámzó tömeget, már nem látta egyiküket sem. Sem Dombit, sem azokat akikkel beszélgetett. Kérdezősködni kezdett, de senki semmit nem tudott a holléte felől. El telt az este. Dombi sehol. Egyedül ment haza, fogalma sem volt, hogy mi történhetett. Aztán eljött a reggel, eltelt a nap, el a másik nap, a harmadik, és hiába érdeklődött barátoktól, ismerősöktől senki sem tudott semmit felőle. Jelentette a rendőrségen is, eljárt a nővéréhez is, de semmi eredmény. Aztán hetek teltek el és Dombi csaknem került elő.

Janka kissé furcsán érezte magát, hisz' valahol hozzá tartozott az az ember. Nem érzett kimondottan élettársi kötelességet iránta, de már épp eléggé megszerette ahhoz, hogy hiányát érezze. Karolával nem tudott felvenni semmi féle kapcsolatot, mert a nő nagyon kiborult és a történtekért Jankát hibáztatta. Azt vetette rá, hogy bizonyára nagyon is jól tudja, hogy mi történt, csak próbálja mindenki előtt megjátszani magát. Az effajta kijelentések további hangoztatása folyamán Jankát még a rendőrségen is többször kihallgatták és még ha kissé burkolt formában is, de "gyanúsított"-ként kezelték. Aztán továbbá, amikor Karola egyre elterjedtebb hisztérikus kitörései egyre jobban fokozódtak, még a munkahelyén és a kialakított baráti körökben is kételkedni kezdtek abban, hogy Janka csakugyan semmit nem tud a dologról. Aztán egy hónap elteltével Jankának kezdett elege lenni az egészből. Mindamellett, hogy előre kissé kiborult, mégis lassan rájött arra, hogy olyan egyszerűen azért valaki csakúgy nem tűnhet el egyik pillanatról a másikra. És ha csodálatos módon mégis meg tud történni ilyesmi, akkor bizony valamilyen komolyabb előzményeknek kellet lenniük. Amelyekről ő nem tudott. A csaknem három éve fenntartott kimondottan modern kapcsolatuk folytán ő, aki valamiképp mégis csak "közelinek" számította magát Dombi Áron személyéhez, nem tudott semmiről semmit. És tulajdonképpen nem is olyan csodás, hogy mindenki olyan nagyot nézett ezen! Tehát a végkövetkeztetés az: hogy Dombi Áron, bármennyire is megnyerő és jópofa fickó volt, azért őszinte mégsem volt hozzá! És ő viszont ezt nagyon is elvárta volna, mivel neki nem voltak semmiféle titkai előtte. Aztán az ehhez hasonló hosszas fejtegetésekből arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy bizony neki nem sok köze van a Dombival történekkel kapcsolatosan. Ismét egyedül kellett felvennie az élet megszokott ritmusát és lassan próbált nem rá gondolni azokra a kellemesen megélt pillanatokra, amelyek mint emlékként mégis csak megmaradtak a tudatában.

Annak ellenére, hogy nagyvárosban zajlott az élet, Jankának mégis újból szembe kellett nézzen a közvélemény megítélésével. A környezetében élők, akikkel nap mint nap találkoznia kellett, ismét ferde szemekkel néztek rá. Mindamellett, hogy számára, már ismerős volt ez az érzés, azért meglehetősen rosszul esett és azon gondolkodott el, hogy vajon az ehhez hasonló közvéleménnyel kapcsolatos elítélések mennyire tartoznak hozzá majd az élete további részében?. Mert vissza tekintve, már csaknem gyerekkorától fogva "szenved" ebben az állapotban. Aztán még azon is sokat gondolkodott, hogy vajon hol hibázott? Mert hibázott. Létezhetetlen élni az életet és nem hibázni. Hisz' mindenki hibázik. De mégis csak egyeseket ítél meg folyton a közvélemény. A "modern" kapcsolatuk eredménye lenne? Hogy nem volt képes egy becsületes ― törvényes ― házastársi kapcsolatot létesíteni…? … De hiszen mennyire szeretne ő egy olyan kimondottan szereteten alapuló meghitt családi kapcsolatot. Például egy olyant, amilyenben már volt része… Istenem, ismét csak az emlékek, azok a gyönyörű ― és fájó emlékek… és néhány egyhangú hét elteltével azon vette észre magát, hogy újból visszacsúszott oda, abba a lelki gyötrődésbe, amelyekben évekkel azelőtt szenvedett. És ismét egyedül maradt, mert ugyanis Klári elköltözött tőle.

Egy éjjeli fáradtságos műszak után hazafelé tartott. Amint leszállt a villamosról mindig meg szokta gyorsítani a lépteit, mivel a lakásáig tartó útvonal egy elégé félreeső helyen vezetett végig. A bonyodalmak elkerülése végett feltűnőség nélkül haladva, nem nézelődött, nem szólt vissza, csak kimondottan egy dologra koncentrált: hazaérni! Egyáltalán nem ítélte figyelmen kívülinek, amikor egy alak le akarta szólítani, de szokása szerint folytatta az útját és nem nézett vissza. Mivel az utca kihalt volt a csöndben jól hallhatta a háta mögötti léptek neszét. Meg is ijedt egy kicsit és gyorsabbra fogta a lépteit. Kísérője mintha már nem lett volna képes tartani a megváltoztatott iramot, halk rekedtes hangon utána szólt

― Janka! Ne ijedj meg, én vagyok! … ― hangzott a sötétből. Janka megtorpant és nem ismervén a rekedtes hangot, bizonytalanul megkérdezte.

― Ki az az "én"?

― Én, Áron! ― nyöszörögte csaknem sírva a néhány hónappal még annyira víg kedélyű férfi.

― Honnan kerülsz te ide? ― képedt el hirtelen Janka és a félhomályban is megállapította, hogy mennyire siralmas állapotban van a régóta elveszett "társa".

― Megmagyaráznék mindent. ― mondta kérlelő hangon a férfi

Janka egy pillanatig, mintha kissé habozott volna, vagy csak csodálkozott

― Nem szükséges! ― jelentette ki aztán és tovább indult a járdán.

― Janka, kérlek szépen! ― szolt utána keservesen a másik és kissé sántítva szaporábbra fogta a lépteit és a nő elébe került

― Nem tőlem függött, hogy nem kerestelek fel. Hidd el! Ezt szeretném elmagyarázni neked! Más senkim sincs kinek elmondhatnám… Janka már túl tette magát ezen a "szakításon" és valahogy nem érzett további igényt arra, hogy újból kezdődjön minden. Óvatosan kikerülte a férfit és lassan megindult a már csak néhány méternyire lévő tömbházlakás bejárat felé. A lépcsőkhöz érve megállott és ott a villanyfénynél még alaposabban szemügyre vette a férfit. Áron ahogy állt ott előtte, olyan szerencsétlennek és szánalomra méltónak nézett ki, hogy megsajnálta.

― Gyere be! ― mondta és indult is felfelé a lépcsőn. A férfi, mint egy kiskutya követte. Amint beértek a világosságban Janka végig nézett rajta.

― Miért vagy ilyen koszos? ― kérdezte csodálkozva ― Honnan jössz?

― Elmondok mindent! ― nyugtatta meg a férfi ― Bocsáss meg először is azért, hogy ilyen elhanyagoltan és büdösen vagyok rákényszerülve, hogy kimagyarázzam magamat, de az alatt az idő alatt úgy bántak velem, mint egy koszos csavargóval… Elakadt a hangja és mint aki könnyeit akarja visszafojtani mély lélegzetet vett.

― A börtönből jövök Janka. ― mondta csaknem sírva ― És őszintén mondom, nem kívánom senkinek, hogy oda kerüljön. ― és itt már elsírta magát.

Janka, eltekintve attól, hogy még nem ismerte az előzményeket, azért nagyon is tisztában volt azzal, hogy miről beszél, kissé elgondolkozott, hogy bizony, mennyire igaza van! Hiszen pár évvel ezelőtt ő is megtapasztalta. Át tudta érezni az egész társadalom által kitaszított állapotot, amikor mindenki újjal mutogat, hogy "Most szabadult a börtönből" és tudta, hogy mindez milyen lelki megrázkódtatás, főleg ha még semmije, senkije sincs az embernek. Éppen ezért határozott úgy, hogy igyekszik megbocsátani, főleg az "el nem követett bűnéért". (?) Dombi a szemét törölgette és nem tudta, miként kezdjen neki immár teljesen őszintén ennek az utólagos kalandjának a részletes elmeséléséhez.

― Minden abból indult, hogy az ingatlanokkal való foglalkozásom egyáltalán nem törvényes úton futott. Még-pediglen - és be kell vallanom, hogy nagyon szégyellem, főleg előtted, hogy nem is akárhogyan játszottam ki a törvényt. Az volt a helyzet, hogy még önmagam előtt is szégyelltem, amit teszek és ezért nem voltam képes őszintének lenni hozzád.

Elhallgatott és a nő tekintetéből próbálva olvasni úgy folytatta

― Beismerem, óriási hibát követtem el és kérlek bocsáss meg!

― Még semmit nem tudok arról, hogy mit követtél el! ― mondta Janka egyszerűen

― Hát azt, hogy nem voltam őszinte hozzád… ― próbált magyarázkodni a férfi

― Azért jöttél, hogy mindent megmagyarázz! Hát akkor magyarázd meg! ― szólt kissé már ingerülten a nő.

― Igen. El mondok mindent. Őszintén. ― ismerte be, hogy eddig kissé mellébeszélt.

― Olyan telkeket adtam el, amelyek tulajdonképpen nem is az enyémek voltak. És sajnos, méghozzá több vevőnek is eladtam ugyanazt a telket. Röviden így tudnám megfogalmazni, hogy mennyire aljas módon üzletelgettem. És erről szégyelltem még neked is beszélni.

― Nem értem, hogy miért tűntél el olyan titokzatosan!? ― kérdezett a nő

― Nem szeretném, ha dicsőségesnek hangzana, de mindent annyira "tökéletesen" megszerveztem, hogy törvényes úton nem kaphattak hibát az "üzleti" dolgaimban. Éppen ezért "törvénytelenül", szintén szervezett módon kaptak el és olyan dolgokra kényszerítettek, amelyek során teljesen törvényesen elítélhettek. De addig irtózatos dolgokat kellet megélnem. És valójában meg is érdemeltem.

― És nővéred tud mindezekről?

― Mint egyetlen rokonomat, őt is akkora bajba juttattam, hogy már a férjével is válófélben vannak emiatt.

Janka a kis-asztal abroszmintájára meredt tekintettel hallgatott. Dombi sóhajtott, majd Janka arcát fürkészve kissé feszengeni kezdett.

― Ez a "történetem". Ez az őszinteség.

― És nem jobb lett volna, ha már előbb meg lett volna ez az őszinteség?! ― kérdezte Janka továbbra is az abrosz mintáját bámulva. A férfi nem szólt, csak lesütött fejjel szomorúan sóhajtozott a széken ülve.


Egy újabb "boszorkány átok"?

Nem volt egyáltalán könnyű újból felvállalni egy olyan kapcsolatot, amelyen már egyszer sikerült túltennie magát. Főképp ha az a bizonyos őszintétlenség is meglehetősen mély barázdaként szántott bele a lelkébe. Megbocsátani megbocsátott neki, de annak ellenére, hogy Áron mindig igyekezett a kedvében járni, mégis valahogy már nem tudott bízni is benne. Janka mindezt már nem a ragaszkodás, a társ után vágyás miatt tette meg, már túl volt azon, hogy "normális" párkapcsolatról álmodozzon. Elsősorban az motiválta, hogy szánalmat érzett egy olyan "hamiskártyás" iránt, aki képes volt két éven keresztül eltitkolni előle, hogy milyen alávaló módszerekkel és fondorlatosságokkal "üzletelget". Másodsorban, pedig már ő is az élet gyakorlati oldalát nézve annyit megtanult, hogy kettőnek bizony valahogy mégis könnyebb a megélhetés. Azonban egy bizonyos idő elteltével azt kellett megállapítania, hogy bizony ez csak egy általánosan vett megállapítás, amely kimondottan az ő esetére nézve nem vállt be. Ugyanis ― nagyon is tisztában volt azzal, hogy ― ha mindkettő közös erővel veszi ki a részét a megélhetéssel kapcsolatos dolgokban, akkor érvényesnek mondható az, hogy "kettőnek könnyebb". De olyan esetben, amikor az egyik folyton olyan dolgokba keveri bele magát, amivel csak lerombolja mindazt, amit a másik épített, akkor bizony egyáltalán nem mondható könnyebbnek a kettős együttlét.

A felújított kapcsolatuk már az elején azzal kezdődött, hogy a Dombi tevékenysége és eltűnése, amilyen titokzatos formát öltött, épp annyira nyilvánosság elé került minden aljas módszerekkel végbevitt cselekedete. Az a bizonyos "álarc", amivel járt-kelt bizonyos baráti társaságokban és népszerűsítette magát, az egyik pillanatról a másikra lehullott róla. Fény derült az igazi én-jére, ami már egyáltalán nem kápráztatta el környezetét. Sőt! Egyszóval: Lejáratta magát mindenki előtt. Hiába próbálta felvenni újból a régi stílusát, mert már nem ment. Így nem is volt csoda, hogy néha még anyagi gondok is merültek fel. Az aktivitásával nem hagyott fenn, de már valahogy nem tudott olyan jól érvényesülni mint régebb, nem mindig nyert az üzleten. Mert normálisan nem tudott üzletelni és csalni viszont már nem mert. Egy nagyobb hibának számított, amikor Jankától bizonyos befektetésekre jelentősebb összegeket kért és mégsem eredményezett semmiféle jövedelmet. Aztán ebből kifolyólag nemegyszer keletkeztek viták és veszekedések köztük. Janka egyre kevésbé kezdett bízni ötleteiben és azon igyekezett, hogy ne csússzon ki a kezéből az irányítás. Viszont ez némi gondot okozott akkor, amikor egy nap Dombi azzal próbálta őt megörvendeztetni, hogy kibékült a nővérével. És mivel Janka nem sok hasznot látott ebből, akkor jelentőségteljesen kezdte ecsetelni, hogy ők ketten a nővérével ha meg tudnának indítani egy valamilyen háttérbe került hagyatéki bonyodalmat, akkor bizony mekkora nagy esélyük lenne megkaparintani egy kimondottan "jogos" örökséget. Mivel Janka egyáltalán nem bízott az ilyen dumákban, hát ebből kifolyólag is keletkeztek viták.

Egy idő után Karola "kibékült" Jankával és meglepően kedvesen viselkedett. Hisz' alig tengődött ő is egyedül egy bérlakásban. Gyakran járt hozzuk és próbált kissé jobban össze barátkozni Jankával. Janka nem utasította vissza, de azért igyekezett a kellő távolságot azért megtartani "sógornőjétől", mert benne sem bízott nagyon. Egy napon aztán végképp ki is derült, hogy egyáltalán nem volt alaptalan ez a bizalmatlanság.

Egy idő elteltével Karola már elég gyakran járogatott hozzuk és többször volt úgy is volt, hogy csak kimondottan ketten az öcsikével vitatták az "örökségi problémáikat". Egy alkalommal, amikor Janka munkából tért haza épp ilyen nagy buzgalomban voltak és neki is említéseket tettek valamiféle újabb észrevételeikkel kapcsolatosan. Nem sokat értett belőlük, de nagyon nem is bánta, mert tudta, hogy nagy haszna amúgy sem lesz belőle. Miután Karola elbúcsúzott, arra gondolt, hogy kitakarít és rendbe teszi azt a kis szobát. Még nem fogott hozzá, megvárta, amíg Dombi lelépik valamerre, hisz' egyedül nyugodtabban kitakaríthat. Azzal szokta kezdeni mindig, hogy összeszed minden eldobott kacatot, amelyeket Dombi rendszerint az ágy alá szokott gyűjteni. Amint kihalászott egy rendet, feltűnőnek találta, hogy egy női bugyi is előkerült az ágy alól. Meglepődött, mert tudta jól, hogy ő a bugyijait nem szokta az ágy alatt tartani. És amikor jobban szemügyre vette a piciny ruhadarabot, még nagyobb csodálkozással állapította meg azt, hogy: Nem is az övé!? És ebben holtbiztos volt, hisz' jól tudta, hogy milyen bugyikat használ és milyeneket nem. Hirtelen egy nagyon durva feltételezés villant át az agyán: "Vajon Karola viselt-e bugyit, amikor távozott???!".

Egy dologgal tisztában volt! Nem kapott különös lelki megrázkódtatást, de azért rosszul esett, mivel az ilyesmi is kimondottan bizalomkérdés. És valahol visszaéltek a bizalmával és hűségével! ― Mindamellett, hogy nem volt az a kimondottan nagy szerelem köztük. El is ment a kedve a további teendőktől. Mérges volt, de egyben nagyon kíváncsi is. Úgy határozott, hogy egyelőre nem tesz említést. Sőt!! Egy olyan ötlet jutott az eszébe, hogy nem is takarít tovább. Visszadobja a bugyit az ágy alá és további megfigyeléseket folytat. Abba is hagyta aminek neki fogott és el is ment otthonról. Az elkövetkezendő napon amint "leellenőrizte" az ágy alját, csodák-csodájára a kis bugyogónak nyoma veszett. Jankának egy nap bőven elég volt ahhoz, hogy ezt a kis "traumát" kellőképpen feldolgozhassa magában. Amúgy is már többször gondolkozott el azon, hogy egyáltalán semmi előnye nem származik ebből a kapcsolatból és már azt sem mondhatja, hogy szereti Dombit. Hisz' igazából sosem tudta szeretni. Így hát már egy napra rá egészen másképp kezelte a dolgokat. Egy dologgal viszont teljesen tisztában volt: A kapcsolatnak vége! Viszont a kíváncsiság nem engedte, hogy még nem hagyta, hogy "ítéletet hirdessen". ― Vajon ki hagyhatta ott a bugyiját? ― Ez volt a nagy kérdés! Tudta nélkül Karolán kívül más nő nem nagyon járt oda. Volt egy-két barátnője, de azokról nem feltételezett ilyen dolgokat. Viszont Karola! Ő a nővére. Édes testvére! (?) ― Ez létezhetetlen! De mégis valakié kellett hogy legyen az a kis bugyi! És milyen szépen el is tűnt. Ekkor villant be, hogy vajon hogyan, ki által tűnhetett el az a kis "bizonyíték"? Áron is vissza vihette gazdájának, vagy el is dobhatta… Eldobhatta! Villant át ismét egy gondolat az agyán. Gyorsan megnézte a szemétben. De Áron azért nem volt akkora hülye. Lement a szeméttel és amint kiürítette a vedret, futólag bele kukkantott a szemetes kukába, de nem látta a ruhadarabot.

Jankának nem volt más választása, várnia kellett. Ki várnia amíg tényleg minden pontosan kitudódik. Már csak azért ― és nem egyébbért ― hogy nagyon kíváncsi volt. Igaz, hogy már ezek után Dombival nem tudott úgy viselkedni, mit szokott és hogy nehogy észre vegyen valamit, mindig különböző dolgokat talált ki amelyekkel távol tudta magát tartani tőle. Aránylag ezekkel nem kellett sokáig fáradoznia, mert hamarosan mindenre fény derült.

Az egyik nap mielőtt délután munkába ment volna Karola épp "megbeszélőre" érkezett hozzuk és ő miután elköszönt tőlük ― nem törődve azzal, hogy elkésik ― egy kis idő múltán szabály szerűen "visszalépett valamiért". És nagy megrökönyödésére már az ajtó közt megállapíthatta, hogy mekkora fajtalanságot műveltek és még ki tudja hányszor művelhették testvérekül, ott abban a kis lakásban, amelyben ő mindig nagyon is tiszteletben tartotta az erkölcsöket.

Ezzel a kimondhatatlan megbotránkozással ért véget Jankának ― k.b. fél éves megszakítással ― több mind négy éves pár-kapcsolata, amelyet egy meglehetősen hosszan tartó szégyenérzet is kísért. Ugyanis mindenre teljesen fény derült, mert ami-kor Janka teljesen megbizonyosodott, nem tudta megállani, hogy a közelebbiek körében ne számoljon be erről a szörnyűségről. Már csak azért is mert amikor rajtakapta őket, a keletkező bonyodalmak végett aznap nem ment be szolgálatba. És aztán a főnök az "indokot" ― ebben az esetben ― elnézéssel nyugtázta.


Otthoni emlékek

Eltekintve attól, hogy Jankának ez a kapcsolódása nem kimondottan a szereteten alapult, ez a kimondottan megbotránkoztató jellegű befejezés lelkileg mégis meg dolgozta. És egyben ki is ábrándult párban való életformából. A szakítás után következő napokban nagyon is megértően viszonyult a nyilvánosság általános nézetével, mivel még önmagát is elítélte, hogy egy ilyen alávaló és fajtalan emberekkel élt ő közös életet. Annyiból nagyon örvendett a nagyvárosi életformának, hogy csak a közvetlen környezetében élőktől kellett elviselnie az úgynevezett ítélkező magatartást. Volt néhány barátnője, munkatársa, akik megértően viszonyultak a történtekhez és némileg még biztatták is, hogy az elkövetkezendőkben majd "jobban eltalálja" de Janka már nem bízott az ilyesmikben. Még amikor a börtönből szabadult már akkor tudta jól, hogy neki a harmonikus szeretetteljes párkapcsolat nem fog működni. Legalábbis, olyan amilyenben része volt még akkor, amikor még hű volt a tiszta, gyermeki belső indíttatásaihoz. Olyan már soha nem tud lenni. Amint kicsidenként tudatosult benne, hogy újra egyedül maradt, az emlékek, a múlt fájdalmait felelevenítő emlékek ismét rendszeresen jelentkezni kezdtek. És ez aztán még azzal fokozódott tovább, amikor hírt kapott, hogy az apja meghalt. De nem az apja elvesztése miatt zuhant vissza abba a kimondottan nyomott, depresszív állapotba, hanem pusztán csak abból kifolyólag, hogy a temetés rendezésekor viszont láthatta szülő faluját és mindazokat a helyeket, amely mindig oly varázslatos hatással volt rá és olyan boldognak érezte magát ott. Hét év telt el, hogy elköltözött és bizony az alatt az idő alatt nagyon keveset járt haza, hisz' az apjával már gyerekkora óta nem voltak jó viszonyban. Mintha egy olyan íratlan szabályhoz igazította volna magát, hogy végképp új életet kell élnie ahhoz, hogy meg tudjon békélni a fájó emlékeivel. Azonban a Városban élt évek alatt mégis volt része lelki fájdalmakban is.

Amikor már a temetkezéssel járó tennivalók jelentősebb részén túl volt, csak akkor kezdte igazából tudatosítani magában, hogy bizony mennyi minden megváltozott, amióta nem járt haza. Az utat megcsinálták, sok régi ház helyébe újakat építettek, még épült egy vendéglő és egy hotel is, idegen fiatal arcokkal találkozott, de valahonnan tudta, hogy nem turisták… Megváltozott az egész vidék az erdő, a patak, a puszta, minden nagyon megváltozott. És érezte, hogy bármennyire is fáj az, hogy nem tud részévé válni annak a kimondhatatlan lüktetésnek, amelyet valahonnan a hegyekből érez leszállni az egész környezetre, mégsem volna képes itt maradni. Nem volna képes átélni azt, a varázslatot, amely a boldog múltat és egyben fájó emlékeket is felelevenítene benne.

A temetés meglehetősen szerény körülmények között folyt le, Janka nem sokat orientálódott afelől, hogy kinek mi a véleménye és, hogy mit szokás és mit nem szokás ilyenkor tenni. A végtisztességnek eleget téve, a temetés után előkeresett egy régről maradt terepjáró cipőt és pár szál virággal a kezében elindult a Dea sírjához. Szép őszi délután volt, az erdő gyönyörű színekben pompázott, csak a fenyők zöldelltek sötéten imitt-amott. Janka még nem ért a Sóhajok völgyéhez vezető ösvényig, az erdei úton gyalogolt, amikor nagy porfelhő kíséretében egy sötétkék luxusterepjáró húzott el mellette. Nem sokat törődve vele, amint az autó elhaladt mellette, ösztönösen átlépett az út másik oldalára, mert arról felől fújt éppen a szél és így a felverődött porból legalább kevesebbet kap. Az elegáns jármű amint elkerülte, alig haladt pár métert és megállott. Időközben amint Janka kezdte beérni, a kormány mellett Lénárd Domokost ismerte fel és tekintetéből, testhelyzetéből megítélve, úgy tűnt mintha épp miatta állott volna meg. Janka lelassította lépteit, majd amikor egészen a vezető ülésig ért úgy két méternyire megállott.

Nagyon mélyen egymás szemébe néztek, de egyikük sem szólt. De nem a meglepődéstől, hanem mert jól ismerték egymást és szavak nélkül is fel tudták mérni az egymásban rejlő indíttatásokat és pontosan megállapíthatták azt, hogy bizony az idők folyamán mennyi minden megváltozott nemcsak környezetükben, hanem velük kapcsolatosan is. Bizony Lénárd Domokoson is meg látszott az évek múlása, főként, ha még gyötrődésekkel telve és meglehetősen feszült idegállapotban kell szembe néznie az élet terheivel. Janka, még mindig szép volt. Lénárd nem győzte csodálni, hogy ez a nő mennyire képes "tartani a vonalait". Igaz, hogy épp a legszebb érett női korban van, alig 35 évesen. Viszont a szemeiből és vonásaiból olvasva neki is meglehetnek a maga nehézségei, mert az arca egész beállítottsága kimondottan lehangoltságot sugároz. És nem a pillanatnyi állapota végett, mert az a szomorúság, amely arról a szép arcról tükröződik az egy hosszabb időn keresztül megérlelődött valami, amelyet egykönnyen nem lehet csakúgy továbbtenni.

― Fogadd részvétemet Janka. ― szólalt meg elsőnek a férfi, miközben kiszállt a kocsiból. Enyhe kézfogás-arcérintés, megtörtént a részvételés.

― Köszönöm ― mondta Janka alig hallhatóan. Aztán újból csak nézték egymást, mintha valahol sajnálnák azt, hogy mind-kettőjükön ennyire meglátszik a sors kezének az irányítása.

― Rég nem láttalak! ― mondta tűnődve Lénárd.

― Rég nem is jártam haza. ― mintha kis önvád érződött ki a hangjából.

― Jól megvagy ott a nagyváros légkörében? ― érdeklődött Lénárd.

― Megvagyok. Köszönöm jól! Nagyjából… És ti? Dragó?

Lénárdnak kissé elborult az arca és nagyot sóhajtott, amiből Janka megállapíthatta, hogy bizony nem kevés gondja lehet Dragóval kapcsolatosan. Ugyanis foszlányokban hallotta hírét, hogy milyen "ördögi" megnyilvánulásai vannak annak a gyereknek.

Lénárdnak a feltett kérdésre bizonyára hosszabb, (el)beszélgetési válaszai lehettek, mert felajánlotta, hogy ha nincs terhére vele tart egészen a Sóhajok völgyéig. De Janka határozottan kijelentette, hogy oda csak kimondottan egyedül (és az emlékeivel) számított kimenni.

― Másfél-két óra, amíg megjárod… ― vetett egy futólagos megállapítást Lénárd ― Aztán mit szólnál, ha ott nem messze abba a kis Presszóban egy kávé mellett elbeszélgetnénk? ― javasolta és úgy nézett a nő szemébe, mint akinek tényleg szüksége van elbeszélgetésre. És ezt Janka is észrevette. Nem szólt, csak maga elé nézett, mintha gondolkozna, de nem gondolkozott, hanem csak eltűnődött egy kicsit. Aztán bólintott egyet és aztán indult is az úton felfelé.

― Majd visszafelé… ― rögzítette az ajánlatot.

― Ne vigyelek fel egy darabon? ― ajánlkozott a férfi.

― Ne! ― hangzott a csendes, de határozott válasz.

― Az elágazásig se?

Janka csak fejével intett és már benne is volt a gyaloglás ritmusában. A Sóhajok völgyéhez valamikor szekérút vezetett egészen fel a temetőig, de az meglehetősen kanyargós és gyalog leginkább a rövidítésen szoktak járni oda. Már amennyire szoktak odajárni, mert csak néha, amikor turistákat kellett elvezetni odáig csak akkor adódott efféle túra a helybélieknek. Janka kifelé tartva a rövidítőn fájdalmasan tapasztalta, hogy bizony eléggé elszokott a hegytől, az erdőjárástól. Amint meg-meg állt kifújni magát, megállapíthatta, hogy bizony az erdő is mennyire változik. Már nem annyira ismerős a környezet, elmásították a lombok, bozótok. A csemeték, fákká nőttek és egy-egy helyen, ahol gyerekkorában még pusztaság volt, ott már tele a hely csemetékkel. És nem ültette őket senki. A természet maga formálja nap, mint nap az egész környezetet. Minden alakul. Nemcsak az erdő, a falu, hanem az emberek, állatok…minden valamivé, (valahova) átformálódik. A Könnyek ösvényén sem sokan jártak már. Belepték azt is lombok. A Sóhajok Völgyében a temető is annyira megváltozott, hogy már egyáltalán nem is látszottak a sírok. Csak a Dea és a Sári sírhelye látszott valamennyire, de azokat sem gondozta senki. Janka oda érve a sírokhoz, csak a nagyobb gyomokat tépte le, egyebet nem kellett igazítson rajtuk, mert ha más nem is, a természet a maga módján gondjukat viselte. Amint elhelyezte a virágokat azon tűnődött el, hogy a kis Dea Márciusban 16 évet töltött volna… Szép, nagy leányka lenne eddig… Vajon hogyan alakult volna az életük, ha nem történt volna vele az a szörnyűség…? Vajon még ott laknának-e fenn a Komondor Pusztáján? Hogyan tudtak volna ott megélni? Hogyan járt volna Dea iskolába…? Hogyan tudott volna játszani, szórakozni más gyerekekkel? Vajon sikerült volna-e minden, ahogyan még gyerekkorukban eltervezték? Damjanekkel. Milyen szép is volt? És milyen könnyedén beszéltek akkor gyermekekül. És már akkor hogy szerették egymást!? Vajon hol van most Damjanek? Rég nem hallott semmit felőle. Az emlékezés folytán a begyógyult régi sebek kissé felszakadoztak, de már nem okozhattak olyan súlyos problémákat, amelyek megnehezítették volna az élet további nehézségeivel való szembenézést. Teljesen tisztában volt azzal, hogy teljesen lehetetlen az életben még egy olyan igazi társra találnia, mint amilyen Damjanek volt. Az utána való mindkét párkapcsolata meglehetősen visszataszító élményekkel ért véget. Viszont mivel már az egyedül való élet végtelen magányosságát is megtapasztalta, feltételezte, hogy az élet eseményeinek sodródása közben akarva-akaratlanul bele cseppenhet egy újabb párkapcsolatba, de azzal kapcsolatosan, sem voltak már különös elvárásai.

Amint üldögélt ott a mélységes csendben, egyszer-csak úgy tűnt, mintha érezné az erdő "jelenlétét" , mintha lélegezne, mintha egy ritmushoz igazodna, mintha élne. Az egész völgy. Hiába, hogy lakói már rég elhunyt lelkek, de mégis él! Az egész erdő él! Eszébe jutott Sárinak az énekről szóló szavai. Az Erdő Éneke! De ő inkább az Erdő Csendjének nevezné. Amely egy olyan fajta csend, amely által és csakis az által hallható az a megmagyarázhatatlan valami, amelyet ő hall. Az Erdő Éneke, az lehet, hogy valamilyen "felsőbb tudatszint", amelyet még ő nem képes meghallani (?). És amint ott mélyen az emlékekbe temetkezve üldögélt, átélve az elmúlás fájdalmát, mégis úgy érezte, hogy bizony minden, amit átélt, függetlenül, hogy örömet vagy bánatot okozott, mégis mindennek meg volt a maga értelme az életben. És egy adott pillanatban Boldognak érezte magát. Ott a csendes magányban a kislánya sírjánál.

Lelkileg megbékélten vett búcsút a kis Deától és Sáritól, akit szintén nagyon szeretett és valahol lelke mélyéről azt súgta valami, hogy a kimondottan megbékélt állapotát valahol a "Sári szellemének" köszönheti. Mert a zajos hétköznapokban ha ő megfeledkezett is róla, az örök létű szellem valamiképp mégis az útján kíséri. Tud róla! És ez valahol jó érzés. Hogy az életben volt egy olyan kapcsolata egy olyan valakivel, aki ― az élet megpróbáltatásai közepette ― még holta után is egy belső erőt képes adni neki.

Nem is hitte volna el, hogy létezik olyan feloldó erő, amely ennyire megbékéltté tudja tenni az embert. Lefelé menet felkelt a szél, szemerkélni kezdett az eső, így a visszafelé való út aránylag sokkal kevesebb időbe tellett. Még a helységbe be sem ért és már megpillantotta az Expresszó előtt állomásozó terepjárót. Amint oda ért, megállott a kis faragott kapu előtt. Még amikor a meghívást kapta, teljesen közömbös mozdulattal adta beleegyezését, de az Erdő Csendje annyira megtisztította lelkét, hogy mintegy jótékony hatást, egyszerűen igényelte, hogy együttérzést gyakorolhasson, főképp ha valaki erre igazán rá is van szorulva. És Lénárd Domokos akkor bizony erre rá volt szorulva. Az idők folyamán nem sok ember maradt, aki különösebb megértést tanúsított volna bajai iránt. De mindamellett, még azért szemtől szebben általánosságba véve egészen másként viselkedtek, sőt egyesek még együttérzést is próbáltak játszani. Viszont nem volt ő az a buta ember, aki nem tudta volna felismerni, hogy mindez csak látszat. Amint Jankát meglátta, egy olyan érzése támadt amely azt súgta, hogy az együtt megélt (gyönyörűséges) múltjukról való beszélgetés a jelen állapot felkavart állapotát képes volna valamiképp enyhíteni. Gyakorlatiassága révén nagyjából meg tudta állapítani, hogy a nő körülbelül mikor érhet vissza és az ablaktól nem messze ülve meg is pillantotta Jankát a bejárat előtt. Készségesen kiment elébe, mintegy formaságképp újból invitálta és közben megköszönte hogy elfogadta az elbeszélgetésre való meghívást.

― Amikor megismerkedtünk, akkor is csak "beszélgetni" akartál… ― jegyezte meg a nő amikor már leültek az asztal mellé.

Lénárd arcán egy szomorú mosoly futott végig. Apró kis bólogatásokkal próbált a részletekre visszaemlékezni… Azok a kissé ijedt szép szemek, a határozott, majd elkeseredett kis arcocska, amely valahogy akkora érdeklődést keltett benne… és amely még most is milyen szép…(!)

Csak akkor Lénárd Domokosnak egészen más volt a "mondanivalója"… Akkor inkább csak kérdezett és a nőt hagyta beszélni, hogy minél többet megtudhasson felőle. De azóta változott ám a helyzet. Ő érzett indíttatást, hogy beszéljen, hogy valaki őt meghallgassa. Egy olyan valaki, aki előtt ha beszélne, bizonyára valamiképp egy lelki megnyugvást jelentene.

― Igen. ― szólalt meg eltűnődve ― Akkor még szórakoztam, éltem az életet. Nagy reményekkel. Hittem abban, hogy csakis tőlem függ minden ami csak alakulhat az életben. ― Sóhajtott és mélyen bele nézett a nő szemébe.

― És be kell ismernem egy dolgot, amely nagyon nehezen megy - főképp mások előtt - hogy bizony tévedtem! És, tudod, valahol azért kértelek meg, hogy beszélgessünk el, mert úgy érzem, te vagy az egyetlen, aki előtt mindezt meg merem vallani.

Elhallgatott és mintha állítását magában igazolná, alig észrevehetően aprókat bólogatott.

― Mindannyian tévedünk. ― bólogatott Janka vigasztalásként, de azért még emlékezetében volt a Domi "legsúlyosabb tévedése".

― Csak nem mindegy az, hogy ki mekkorát téved az élet során! ― mondta Lénárd szomorúan.

A kijelentésre Janka mélyen a szemébe nézett és elméjében, mintha a régi képek elevenedtek volna meg, amikor a szalma-virággal kapcsolatos meséből egyből tudatosult benne, hogy valójában milyen emberrel élt ő meglehetősen szoros kapcsolatban több-mint három éven át. Lénárd bizonyára tudta, hogy a nő mire gondol, de nem akart egyből a dolgok elébe vágni. Janka élete felől kezdett érdeklődni, hogy megy sora, jól bánnak-e vele, szeretik-e igazán… és aztán végül… hogy boldog-e?

Jankának nem volt titkolni valója előtte. Leszűkítve az időnkén felújuló lelki gyötrelmeit mindenről mesélt, munkájáról, a vele történtekről, romba dőlt kapcsolatáról… Igaz, hogy a szakítás végső okaként is csak egyszerűen hűtlenséget emlegetett. Valahogy nem tartotta annyira fontosnak, hogy részletesebben szóljon a történtekről. Aztán időközben Lénárd egy könnyű vacsorát is rendelt, tekintettel arra, hogy már esteledett. Aztán a vacsora elfogyasztása után ő kezdett beszélni. Lassan, részletesen a Dragóval kapcsolatosan megélt érzelmek kegyetlen marcangolásairól és a tehetetlenségéről, hogy fia irányítása már teljesen kicsúszott a keze közül. Elmesélte a párkapcsolatát is, amely szintén a fiának köszönhetően ért véget. És aztán olyan dolgokra is kitért, amelyeket nem tud senkivel megosztani. Be vallotta, hogy igenis elrontotta az életét. Nagyon is elrontotta. Pedig mennyi erőfeszítést tett annak érdekében, hogy minden jól sikerüljön.

― Valahol én is hibásnak érzem magamat, hogy te ennyire elrontottad az életedet. ― vallotta meg őszintén Janka, de szíve mélyén inkább úgy fogalmazott volna, hogy "Nagyon hibásnak - bűnösnek - érzem magam a Noémi haláláért!"

Lénárd Domokos viszont kiérezte a kissé megmásított szavak valódi lelki indíttatását és tudta, hogy Jankát mennyire bántják a történtek.

― Szerettelek Janka. Őszintén mondom, nagyon szerettelek. Nőt, jobban mint téged, talán soha nem szerettem!

Kissé elhallgatott, mintha gondolkozna, hogy vajon hogyan is folytathatja. Mert jól tudta, hogy kell folytatnia valahogy, mert még mindent nem indokolt meg, ami a boldogtalanságával kapcsolatos. Janka, pedig olyan feszültté vált, hogy ezt a férfi még a habozása közben is észrevette. Mintha tűkön ülne, tejesen megmerevedve várt. Várta a "bűvös" szót. És nem volt fogalma arról, hogy amint kimondatik, hogyan fogja azt elviselni. De azt viszont jól tudta, hogy ha Domi nem beszéli ki, akkor majd még nagyobb kínok elébe nézhet.

Lénárd Domokos hallgatott. Feszült arccal, kissé lehunyt szemekkel várt. Valamire várt. Aztán lassan mély lélegzetet vett, amely egy fájdalmas sóhajtásnak is megfelelt, majd fejét kissé lehajtva engedte ki magából a levegőt, mintha ezzel akarna eltávolítani magától minden mélyre hatoló lelki fájdalmat, szorongást, félelmet.

― Érted tettem Janka! ― nézett a szemébe a nőnek, szemei könnyesek voltak.

― Amit tettem, érted tettem! És tudd meg, hogy nagyon megbántam! Ki sem tudom fejezni, hogy mennyire. De nem azt, hogy szerettelek!… Nem azt!

A Janka szemében is könnyek gyűltek. Szaporábban szedte a levegőt és közben aprókat nyelt.

― Istenem! Domi! Ebben én is részes vagyok! ― suttogta telve mérhetetlen félelemmel.

Mende-monda ide, vagy oda, de valamiképp úgy rémlett, hogy bizony egy végtelenül ijesztő dologba keveredett. Egy átokba, amely ki tudja meddig fogja majd kísérni életén keresztül…? … a Boszorkány, aki megöli a szerelmes férfiemberek testét… És Ő? Ő kicsoda, hogy megölte, tönkretette a Lénárd lelkét…? Hiszen beléje volt szerelmes az az ember! És annak a mondabeli boszorkánynak a szelleme megérintette volna, vagy Sáritól "ragadt át valami"??? … Vagy talán Ő lenne a boszorkány???…


Szerencséjük volt, hogy hétköznap volt és vendégek nagyon kevesen voltak és azok sem helybéliek, hanem turisták. Aztán a személyzet közül senki sem ismerte a múltjukat, hisz' azok is újak, más vidékről valóak voltak. (Lénárd Domokos e beszélgetésükhöz nem hiába választotta épp ezt a kis Panziót.)

Sokáig csak ültek szótlanul, szembe egymással mindketten maguk elé nézve, a kimondott szavaikon mélyen elgondolkozva és bizonyára az első beszélgetésükkor egyikük sem gondolta volna, hogy mennyire tragikussá formálódnak majd a kapcsolatukból eredő események.

Már nagyon későre járt, amikor Lénárd Jankát hazavitte a szülőházhoz. Az ülésen még váltottak néhány szót a jövőt illetően. Lénárd ugyanis megemlítette Jankának, hogy bizony nem ártana, ha ezentúl gyakrabban látogatna haza. De valójában, amit igazán szeretett volna javasolni neki, azt magába fojtotta, mert érezte, hogy a történtek után már a nő semmiképp nem lenne hajlandó a régi kapcsolatuk felújítására.


Őrlődések

Damjanek már két éve élt Lolával, de még pontosan nem tudta megmondani magának, hogy hányadán áll ezzel a nővel. Legelőre, amikor félholtan feküdt az ágyban, akkor még tiszta volt minden. Rá volt kényszerülve, hogy "befogadja" és aztán még arra is, hogy a nő el is tartsa. De ettől még nem kellett volna olyan hevesen fogadja, amikor megtudta, hogy a nő miként hoz pénzt a konyhára. Pedig nagyon jól tudta azt is, hogy a nő honnan jött, mivel foglalkozott. Akkor még nem is gondolkozott el különösen a dolgon. Egyszerűen csak úgy jött, hogy mivel együtt élnek, hát csak neki lehet joga a vele való szexuális kapcsolathoz. Az valahogy eszébe sem jutott, hogy kezdte megszeretni és erre, ha mégis rájött volna, akkor sem nyilvánította volna ezt ki. ― Egy ideig. Mert később, még mielőtt vissza állott volna bunyózni, sokszor volt szó arról, hogy tulajdonképpen mit is jelent a hűség. És Lola ezt tudta is, csak épp, hogy nem tartotta meg. és ebből kifolyólag óriási lelki traumákon ment át. Kitombolni sem tudta magát semmiképp és a nőt sem akarta bántani. Ha mégis valamiképp nem tudta türköztetnie magát és hozzáütött, akkor mély lelkiismeret furdalásokat érzett és szörnyen megbánta, amit tett.

Addig, amíg komolyabb sérüléseket nem szedett össze az éles harcokban, még eljárt az edzőtermekbe harcművészeteket oktatni, de voltak esetek, amikor bizony épp elégé megsérült és nem tudott eleget tenni a követelményeknek. Így lassan-lassan elmaradtak az edzősködések. Csupán belső kényszernek érezte, hogy harcolnia kell. A józan mentalitásában, már igazából másként szerette volna alakítani az életét, de tehetetlennek érezte magát. Azon a napon, amikor épp az alvilág egyik legfélelmetesebb bunyósát győzte le, akkor még csak nem is gondolta volna, hogy a győzelemtől ittas pillanatokat mekkora mély lelki felfordulás fogja majd egyből felváltani. Mennyire fel fognak kavarodni az emlékek benne és az ünneplésről lemondva, mennyire összetörten ér majd haza. "Karakó"! Ezt a gyönyörű szót hallotta annak a kis ördögnek a szájából, amikor megkérdezte tőle, hogy hová valósi. És Karakóból való volt az a gyermek, akiben akkora nagy küzdőszellem lakozik, hogy ő még ilyent nem látott. A küzdelem, amelyet ő művelt, hosszú időn keresztül, az is kevés hozzá képest. Az övé pusztán csak fizikai szinten, a gyakorlati részre törekedve nyilvánult meg mindig, de ennek a kis ördögnek minden hozzáállása a belső erőből nyilvánul meg. És a szellem mindig is uralkodott az anyag felett. A fizikai erő, reflex, gyorsaság, technikai kidolgozások, mind-mind véges, de a szellem ereje, az határtalan. Sőt! Felmérhetetlen. Ami még a fizikai nemlét után is fennmarad. ― És ez a csodás dolog, amivel akkor nap találkozott, épp Karakóval van kapcsolatban. A gyerek oda való… És még ki is maradt ott Karakóban…? Felfogadta, hogy többé az életben nem megy Karakóba, sem Jarabóba. Sem oda fel a hegybe! Többé nem! Csalódott mindenben, ami akkor oly nagyot jelentett számára. Ha tudott ezekkel mind szakítani ― ami egyáltalán nem volt könnyű ― akkor ezzel a ringyóval is kell tudjon szakítani! És elküldi! Hadd menjen az útján! Bárhová! Mindegy, csak ne lássa! Ha nem láthatja Karakót, a Komondor pusztáját… Akkor Lolát se…!!!

Azonban Damjanek, amint neki kezdett, hogy Lolának részletesen kifejtse, hogy miért is akarja kitenni, a nő a legőszintébb részvéttel ölelte át és bújt oda hozzá.

― Tisztában vagyok azzal, hogy mit érzel Damjanek. ― mondta keserűen ― Tulajdonképpen mi ketten sorstársak vagyunk.

― Azt hiszem, hogy már csak voltunk! ― próbálta eltaszítani magától a nőt, de az jó erősen megfogta a karját.

― Nem tudod, mit jelent az, hogy "sorstársnak" lenni. ― mondta csendesen. Damjanek kérdőleg nézett rá.

― A kettőnk sorsa közös! ― jelentette ki magabiztosan Lola ― Azt jelenti, hogy egybefonódik. Ha akarjuk, ha nem. A te sorsod, meg az enyém. Mert nem véletlenül találkoztunk mi ketten és kényszerültünk rá, hogy együtt éljünk. A sorsunk, a közös sorsunk kényszerített erre! Hát nem fogod fel!! Te vagy a nagy szellemtudós! És nem tudsz ennyit? Hogy tudnál te engem eltaszítani magadtól? A sors úgy is vissza sodorna hozzád!

Aztán elkezdte mesélni az életét. Azokat az apró részleteket, amelyeket a két évi együttlétük során még nem említett. Mély átérzéssel részletezte, hogy valamikor mint élt át ő is nagyon boldog és felejthetetlen pillanatokat. Miként hatott rá is a sors kegyetlen csapása, amely így vissza gondolva csupán abból állt, hogy bizonyos helyzetekben rosszul döntött. És utólag, amint rájött mindenre, akkor még fájóbb volt az a tudat, hogy annak idején lehetett volna mindezeken változtatni. És mivel hogy már késő, hát nem maradt más hátra, mint élni azt az életet, amelyek saját maga teremtett saját maga számára.

Aztán mivel Damjanek is ugyan ezt mondhatta el magáról, amint egymásnak elsírták bánatukat, rá jöttek, hogy mindketten épp azt az életet kell tovább élniük, amelyet maguk teremtettek. És hasonló (sors) hasonlót vonz, hát csakugyan van benne valami, hogy közös a sorsuk.

Damjanek bárhogyan is szerette volna kezébe venni a sorsa irányítását, sehogy sem sikerült. Anyagilag aránylag nem voltak különösebb problémák, amíg bunyózott. De olyan esetekben, amikor sérült volt bizony néha szenvedtek hiányt a megélhetés területén. Lolának szigorúan meg volt tiltva, hogy "a maga sajátos módján" keressen pénzkereseti lehetőséget. Ezt meg is fogadta, mert pénzért egyáltalán nem csinálta, hanem "csakúgy". Mert kellett. Mert olyan volt a vére. Mert ez volt a sorsa. És Damjanek nem tudott vele mit csinálni. Másképpen nem lett volna baj vele. Rendes volt, tudta, hogy egy nőnek mi a dolga, szerette Damjaneket, megtett mindent érte, csak épp a "szenvedélyéről" nem volt képes sehogy sem lemondani. Volt, amikor sokat küzdött, hogy valamiképp le mondana, nem csinálná többet. Bánta, hogy ennyire megsérti Damjaneket. Elismerte, hogy mennyire egy romlott és hálátlan, de volt amikor épp fordítva beszélt és Damjaneket vádolta hálátlansággal, de volt amikor egyszerűen lekacagta és azt mondta, hogy bár mi történik az életben, ő ezt úgy sem tudja abbahagyni.

― Ha én ilyen vagyok, az azt jelenti, hogy neked épp egy ilyen nővel kell élned!

― Lehet. ― sóhajtott gondterhelten Damjanek ― Lehet, hogy épp egy ilyen hülye kurvával kell hogy éljek! De az a nagy kérdés, hogy meddig???

Nagyon jól tudott "józanul" is gondolkozni. Belátta, hogy egy mennyire irtózatosan csúf nőhöz ragaszkodik. Harmincnégy éves volt, de legalább ötvennek látszott. Elől, hátul fogai hiányoztak, haja fakult, arca beesett, vállai megtörtek, sovány, vézna semmiség az egész nő. Ha lehet igazán nőnek nevezni ezt a mozgó csontvázat. És ő, Damjanek ― aki hajdanán (és még most is) mindenkit le akart győzni ― épp egy ilyen lénynek az uralma alatt áll. …(?) Aki rútsága miatt, már csak kimondottan alávaló férfiakkal űzheti tovább kedvteléseit. És ezáltal őt is magával rántja abba közegbe, amely szinte határos az állatok szintjével. És nem lehet megtéríteni sehogy sem. Vagy már az sincs aki megtérítse, hisz ő is épp eléggé le süllyedt már. ― A nőnek köszönhetően. Egyszer egy ének szövege jutott az eszébe, de nem tudta pontosan, így csak az értelme tudatosult csak. "A nő képes felemelni. ; A nő képes tönkretenni. ; A nő képes életet adni. ; A nő képes életet (el)venni." És e szöveg igazságát, hogy meg tapasztalja, kilenc gyötrelmekkel telt évnek kellett eltelnie. Kilenc év Lolával! És már-már mintha érezte volna is, hogy ez a nő csakugyan képes az életét is elvenni. … Aztán a pozitív, felemelő jelleget sikerül-e majd megtapasztalni az életben, afelől csak annyit tudott, hogy ezzel a nővel nem.


Ilyen életet élt Damjanek abban az időben. A bunyóval profi szinten már nem foglalkozott annyira intenzíven, inkább egy valamivel szelídebb megélhetés felé orientálódott, amely végett aztán el is kellett költözzön a várostól nem messze elterülő fenséges látványt nyújtó erdős vidékre, amelyet egyszerűen Bagolyvár-nak hívtak. A csupán pár épületből álló településen a természeti szépségen kívül nem volt egyéb látványosság és éppen ezért felkapott helynek számított. Volt ott vendéglő, játékterem, egy kezdetleges "sportbázis" és számos helyekről látogattak oda, főleg hétvégeken. Damjaneknek azért kellett oda költöznie, mert mint karbantartó és rendfenntartó ott kapott állást. Mivel ez a váltás nem egyik napról a másikra történt, bizonyára ez az fokozatosan végbemenő életforma változtatás hozott számára egy fajta erőt, amely segítette abban, hogy józanul felmérje azt, hogy az új helyen, az új munkakörülményeknél Lolára egyszerűen nincs szüksége. Pedig a nő, mintha ezt valahol érezte volna, abban az időben kissé "meghúzta magát" és mind azon igyekezett, hogy Damjanek kedvébe járjon. Damjanek a kihívást abban kapta meg, hogy más környezetet teremtsen magának. Egyáltalán nem is tervezve, hogy hogyan lesz tovább Lolával. Egy dologra koncentrált: Ő mit és hogyan kell csináljon. Annak érdekében, hogy másként éljen. És eladta a panelházat és egy jóval kisebb, inkább hétvégi háznak megfelelő lakást vett az árából a Bagolyvártól fentebb eső részen, amelyet Basának hívtak. Amikor Lola sírva közölte vele, hogy nincs ahová mennie, hát akkor támogatta őt igazán az bizonyos erő, amelyet nem is kimondottan akaraterőnek lehetett nevezni, hanem egyszerűen csak közömbösségnek. Amikor a hosszú párkapcsolati évek után Lolát csakúgy "nem vitte magával". És nem érdekelte, hogy mihez fog kezdeni egyáltalán. Kimondottan maga elé nézett és elhatározta, hogy "kezébe veszi az életét."


Új életkezdés, karrier

Janka a nagyvárosi élet hétköznapjaiba visszakerülve, lélekben még sokáig élte az Erdő Csendjének kellemes megtapasztalását. Ez az élmény jórészt hozzá segítette abban, hogy az otthon hagyott emlékeit kellőképpen rendszerezni tudja magában. A Domival való találkozás is nosztalgiát ébresztett benne, de ugyanakkor felébredt benne az a régi félelemérzetet is amely végett elhagyni kényszerült a szülőfalujában már jól megszokott életformáját. Annak ellenére, hogy közvetlenül a történtek után milyen nagy irtózatot keltett benne annak az embernek a lénye, tőle már nem félt, még nem is ellenszenvezett vele, sőt, nagyon sajnálta, de mégis valami azt sugallta, hogy ― mindazok ellenére, hogy mennyire szerette őt, (mit tett érte) és mennyire akarná még most is szeretni ― azért már semmi képpen nem volna képes újból párkapcsolatba lépni vele.

Szeretett volna Dragóval is találkozni és nagyon elkeserítette, amint egyre pontosabban informálódott a fiú további sorsa felől. Szeretett volna még egyszer bocsánatot kérni tőle, mert az ő sorsának alakulásáért is felelősnek érezte magát. Már gyerek korában, amikor megismerte, mivel kislányával korabeli volt, hát nem volt nehéz számára a csaknem anyai szeretet megközelítő gondoskodása. És lehetséges, hogy ez is lehetett egy ok, amiért Domi annyira ragaszkodott hozzá. Mert nagyon is észrevette, hogy egy idő után Domi már nemcsak kimondottan szexuális vonatkozásban ragaszkodott hozzá. És ez akkor fokozódott fel leginkább, amikor egyre többször került sor a Dragó korrigálására. És egy idő után számára Dragó valahol az elvesztett gyermekét pótolta. És akkor megtörtént az a szörnyűség! És Dragó nem tudott megbocsátani neki! Mindig fájó szívvel emlékszik vissza azokra a pillanatokra is, amikor ott a temetőben, a Noémi sírjánál térden csúszva könyörgött annak a fiúnak… És vajon? Annyi idő eltelte után… Csaknem tíz éve annak. És annyi minden történt már azóta…Vajon most hogyan fogadná a bocsánat kérését…?

Függetlenül attól, hogy bele temetkezett a megélhetéssel kapcsolatos teendőkbe, az effajta emlékezések, lelket simogató emlékek Jankánál napirenden voltak. Nem járt már kirándulásokra sem összejövetelekre, ismét inkább magába zárkózottan folytatta az életet tovább. Szép volt, nagyon csinos és sokan környékezték, hódítani próbálták, de ő már rég kinőtt abból, hogy a "szőke herceget" várja. Tapasztalatból fel tudta mérni, hogy a megélhetés kettőnek könnyebb, mint egynek. ― Feltéve, ha a másik fél is kiveszi a részét a megélhetéshez szükséges tevékenységekben. ― De ennek ellenére valahogy mégsem érezte elég nyitottnak magát egy újabb kapcsolathoz.

A munkahelyével kapcsolatosan már nagyon jól megszokott minden. Teljesen rutinosan végezte napi tevékenységeit. Aránylag jól keresett ― hisz' már nem voltak "befektetések" ― és még próbált valamit megállítani is a keresetéből. Ezt leginkább úgy oldotta meg, hogy próbált megélni a "borravalókból" és a fizetését értékekbe fektette. Aztán két év leforgása alatt sikerült is annyit összegyűjtenie, hogy egy kis két szobás lakrészt vásárolhatott magának, amelyet néhány hónapon belül sikerült egy kimondottan barátságos otthonná varázsolnia.

Akkor már úgy érezte magát, mint aki a dolgok nehezén túl tette magát és a gyakorlatias meglátás szempontjából már nem is érezte egyedül magát. Sőt, egy kis önbizalmat kapva, még meg is állapította, hogy egy nőnek egyedül sokkal könnyebb, mit egy kapcsolatban. De viszont ő is tudta, hogy ez csak kimondottan racionális szempontból van így. Lelki értelemben a két év alatt egyre jobban fokozódott benne a társtalanság tudata. Nem csak kimondottan szexuális vonatkozásban, hanem belülről érzett egy olyan vágyat, hogy valamiképp mégis jó lenne, ha valaki néha egy kis gyöngédséget volna képes nyújtani neki. Ő is, mint minden emberi lény, vágyott a közelségre. Valamiképp szeretetre vágyott. Csak nem volt bátorsága kimondani saját maga előtt. Mert ugyanis már nem bízott abban, hogy az életben neki még lehet része egy kimondottan szereteten alapuló párkapcsolatban. De ennek ellenére még nem jelentette, hogy valaki mellett, valaki oldalán, nem érezheti jól magát.


Abban az időben jobban keresett, mivel a mint a szálloda, mint a vendéglő nagyon fellendült, az anyagilag jól szituált sikeres üzletemberek látogatásai során. Ezenkívül gyakoriak voltak a különböző "nagy stílusú" rendezvények, összejövetelek, amelyeknél jelentősebb borravalóra lehetett számítani.

Az egyik alkalommal egy olyan ünnepi rendezvény volt megszervezve, hogy külön le volt foglalva az egész vendéglő. Valamilyen vén diák találkozó volt, amelyen elég sok résztvevő volt. Az ünneplő csoport körülbelül 30 - 35 év körüli férfiakból és nőkből tevődött össze. Egy feltűnően hangoskodó és jópofáskodó, kimondottan jóvágású férfi titokban felkeltette a Janka figyelmét, aki aztán már a buli vége felé kissé mértéktelenül kezdett szórakozni. Táncolva, énekelve, kiabálva sok olyan dolgot is megengedett magának, ami már nem is állott jól neki.

Az ilyen alkalmakkor a felszolgálás és az egész program teljesen másképp szokott alakulni mint máskor. A pincéreknek a tevékenységüket illetően ilyenkor bizonyos periódusaik vannak, amikor vagy túl intenzív, vagy egész lezser. Attól függően, hogy miként zajlik a múltság. Épp egy meglehetősen lezser pillanatban történt, amikor az a nagy lendületben mulató férfi hirtelen mozdulattal elkapta Jankának a derekát és "táncra invitálta". Janka előre nagyon meglepődött, de hamar regenerálódva határozottan visszautasított mindenféle közeledést. Eltaszítva magától a férfit, diplomatikusan mentegetőzött, majd otthagyta. Később a férfi megszólította, de már nem táncolni akart, hanem arról próbált magyarázkodni Jankának, hogy őt a nők nem nagyon szokták visszautasítani.

― Én pedig visszautasítottam! ― mondta Janka határozottan ― És közöltem azt is, hogy miért.

― És csak azért, mert szolgálatos vagy! ― kérdezte kétértelműen és elmosolyogta magát

― Ez maradjon az én titkom! Jó? ― mondta Janka és újból otthagyta a férfit.

Az est folyamán a férfi még néhányszor próbálkozott szóba elegyedni Jankával, de sikertelenül, mert a nő már kellőképpen kitapasztalta a módját annak, hogy miként lépjen odébb, amikor a férfi már-már kiszemelte volna.

A mulatást követő első szolgálati napján Janka épp az ő asztalánál ülve, épp azt a rámenős férfit pillantotta meg. Természetesen, szokás szerint odament, köszönt és megkérdezte a vendéget, hogy "mit kér?" Mire a "vendég" kissé viccesen felelt.

― Olyasmit, ami nem kerül pénzbe! ― mosolygott a nő szemébe.

― Sajnos "olyasmi" nem kapható. ― mondta Janka kitérően a viccelődés elől. A férfi barátságosan fürkészte az arcát.

― Még bocsánatot sem ?? . ― kérdezte sajnálkozó hangon. Majd ajánlkozóan hozzátette:

― Ha csak pénzért lehet, akkor pénzért kérek! De: Kérek! Őszintén bocsánatot szeretnék kérni a múltkori viselkedésemért!

― Beleszámítódik majd a rendelésbe. ― mosolyodott el Janka és a férfi is nevetett.

És, ahogy Janka mondta, bele is számítódott, mert végén a férfi tekintélyes borravalót hagyott az asztalnál, amit Janka nem akart elfogadni, de mivel a férfi meglehetősen gyorsan távozott, nyilvánosság előtt nem nagyon lehetett erőszakoskodni. Így hát csak fizetség ellenében történt a megbocsátás. Viszont amikor az elmaradt bemutatkozásra került sor, az már ingyenes volt. A következő találkozásukkor, amikor Janka az asztalhoz ment, nem a rendelés felvételéhez való megszokott szöveggel szólította meg a férfit.

― Nem szeretném megsérteni, de a borravalóval kapcsolatosan a múltkor kissé túllépte a határt.

― Én sem akartam ezzel megsérteni. Valahogy jobban éreztem magamat, hogy "kifizethettem", amiért megbocsátott.

― Nem szokásom a pénzért való megbocsátás. ― jelentette ki komolyan Janka és mélyen a férfi szemébe nézett. Az is nézte egy darabig a nőt, majd elnevette magát és úgy szólt

― Akkor "pénz nélkül" szeretném megkérni valamire!

Janka, tekintetében a kérdéssel mély fürkésző szemekkel nézett rá

― Engedje meg, hogy bemutatkozzak. "Ingyen!" ― és amint lassan fel akart állni az asztal mellől, Janka kissé előrehajolva óvatosan a tenyerével egy megállító mozdulatot téve, szinte könyörgően mondta

― Nem érne rá később ? Munkahelyen vagyok! ― kérdezte szemével jobbra-balra nézve.

― Kérem-szépen! ― szólt kissé hivatalos hangnemben a férfi és vissza ereszkedett a székre. Látszott rajta, hogy váratlanul érte a kis "figyelmeztető". Janka csendben várt mellette. Gépiesen maga elé nézett és nem akart szólni, de Janka kérdezett.

― Egy kávét! ― lökte oda kurtán és nem is nézett a nőre.

― Ennyit?

― Ennyit!

― Ness-et?

― Ness-et!

― Nagyot?

― Nagyot!

― Tejszínnel?

― Tejszínnel!

Janka még nem indult el azonnal, hanem lopva a férfi arcát leste és amint tekintetük találkozott, félrenézve alig észrevehetően elmosolyodott és csak aztán indult a rendelés után. A férfi azonban bármennyire is durcás volt, kénytelen volt megállapítania, hogy az előbbi épp egy olyan fajta mosoly volt, amellyel egy nő képes (teljesen) megbolondítani egy férfit…

Jankának tetszett a férfi, csak nem szerette, amikor fölényesen akarnak bánni vele. Nem értett egyet azzal a felfogással, hogy pénzért mindent (mindenkit) meg lehet vásárolni. Nagy összeget hagyott a múltkor és hazudna, ha azt mondaná, hogy nincs szüksége rá. Mert függetlenül, hogy aránylag jól keres, azért be kell osztani azt a pénzt és nem olyan könnyű, mert kiadások mindig vannak. De azért ne gondolja senki ― bár mekkora nagymenőnek érzi magát ― hogy őt csakúgy meg lehet vásárolni, mint egy plüss macit az üzletből! Viszont elégé szimpatikus a férfi és lehet, hogy kissé megsértődött…(?)… De, ha igazából be akar mutatkozni neki, akkor bizonyára majd kap rá módot!

A férfi leginkább ahhoz volt szokva, hogy mindig ő irányítja a nőket és ezzel az "enyhe lebőgéssel" kissé csorbítva érezte a tekintélyét. Viszont amint Janka felszolgálta a kávét és lopva az arcára pillantott, úgy tűnt, mintha egy újabb bujkáló mosolyt fedezett volna fel a hamiskás ajkakon. Ez az élmény kissé enyhített sértődöttségén és egy olyan hajtóerőt érzett belülről ami arra ösztönözte, hogy valamiképp találkoznia kell még ezzel a nővel. Ettől eltekintve azért, amikor fizetett, pontos összeget nyújtott át a nőnek.

― Többé nem akarom megsérteni "borravalóval"! ― fejezte ki magát kissé túlzott előzékenységgel és indult is a kijárat felé. Kettőt léphetett, amikor Janka halkan utána szólt.

― Én sem akartam, hogy sértve érezze magát! ― Szeme különösen csillant, de amint kimondta már fordult is és be kanyarodott a konyha felé.


A férfi éjjel a záróra után csaknem az ajtó előtt várt. Bizonyára sikerült túltennie magát a történteken, mert megjelenésében már nem látszott semmiféle nehezteltség. Még a szokottnál is lazábban lépet a nő elé.

― Már azt hittem, hogy veled csak "munkahelyen" lehet beszélgetni! ― mondta türelmetlenséget színlelve. (És meglehet, hogy nem is kellett nagyon megerőltetnie magát.)

Janka kissé meglepődött ettől a kimondottan oldott hangnem változtatástól, majd hirtelen felmérve, hogy a férfi mennyit kellett várjon rá, egy sajnálkozásba burkolt mosolyt villantott feléje.

― Már elnézést kérek a tegeződésért, de olyan hülye helyzet… Hisz' nem vagyunk már az ókorban!

― Az ókorban tegeződve beszéltek. ― jegyezte meg a nő csendesen, de egyébként nevetett a kijelentésen.

― Hogy el ne felejtsem megkérdezni: Most alkalmas bemutatkoznom?

Janka lehunyt szemekkel mosolyodott el és amikor rápillantott a férfire, aki enyhén beleszédült a kapott gyönyörűségbe, amely feléje sugárzódott és csaknem szóhoz sem jutott, amint a nő kissé várakozóan félrehajtott fejjel ismét rá villantotta bűvös mosolyát. Aztán kóválygó fejjel igyekezett minél előbb túltenni magát a formaságon.

― Alexander Kőnig vagyok. Közgazdász. ― kissé hivatalosnak tűnt a második mondat és ez be is igazolódott, amikor Janka is bemutatkozott

― Csónakos Janka vagyok. Pincérnő.

Kőnig valójában a "Janka" és a "pincérnő" felől már tájékozott volt és mivel a hanglejtés kissé utánzónak tűnt, olyasmi jutott az eszébe, hogy az a "közgazdász" még elmaradhatott volna a későbbiekre. Helyette jobban passzolt volna például, hogy "röviden: Alex", de már késő volt, hát enyhe zavarral nézett körül és mosolyt erőltetve az arcára kissé bután hangzóan kérdezett

― És… tovább…? ― arra célozva, hogy mi is legyen, hisz' a rég várt bemutatkozás megtörtént.

― Ezt nem neked kellene eldöntened? ― kérdezte kételkedést színlelően Janka.

Meglepő jóérzéssel hatott rá ez a kérdés és erőt kapva belőle már csaknem zavartalanul adta meg az ötletet.

―Bizonyára el vagy fáradva, hát felajánlanám, hogy autóval tegyünk egy sétát. Természetesen most én várok a te "rendelésedre". Aztán az autóval a folyópartra mentek le és ott egy kispadon üldögélve beszélgettek sokáig. Már virradni kezdett, amikor búcsúzáskor Janka megkérdezte Alextől.

― Aztán ez nem megy a "szakmád" rovására? ― célozva arra, hogy csaknem átvirrasztották az éjszakát.

― Hát azért annyira nem élem bele magamat! Hagyok időt a pihenésnek is. És a szórakozásnak is. Ugyanis szeretnék még találkozni veled!

Aztán az elkövetkezendő napoktól kezdődően lassan-lassan Janka közelebbről is megismerkedhetett olyan személyekkel is, akik ha nem épp törzsvendégekként is, de néha látogatók voltak a vendéglőbe, ahol dolgozott. Finom úriemberek voltak általában és voltak köztük befolyásos emberek is. Ezek mind Alex barátai voltak, akik néha össze szoktak ülni és elcsevegni erről arról, politikáról, az életről, szerelemről, hatalomról… és titokban ― maguk közt ― Alexet szerencsés fickónak tartották, hogy ― eltekintve attól, hogy csak egy pincérnő ― milyen csodálatosan csinos és szép nőre "tett szert." Még a női ismerősei is feltűnően tettek megjegyzéseket a Janka kimondott csinos külsőjére vonatkozóan.

― Csak aztán, ami belül van, ― mutatott a homloka felé az egyik nő ― nem-e épp a külső ellentéte??

Időközben aztán ez a kimondottan fontos kérdés is válaszra talált. Nem csak azért, mert Alex "bizonyítani akart", hanem azért is mert egy idő után egy recepciós poszt üresedett a szállodánál és mivel volt lehetősége, Jankát beszerelte oda. Aztán a továbbiakban Janka bizonyított. Így aztán senkinek nem merültek fel hasonló kérdései. Sőt, még sokan azon csodálkoztak, hogy mennyire ellentmond annak a közmegállapításnak, hogy: "A csinos nők nem lehetnek egyben okosak is!"

Janka recepciósként nagyon jól intézte tennivalóit és általában meg is volt elégedve mindennel. Lelki egyensúlya is helyre billent. Jó volt rágondolni, hogy valakihez ő is tartozik, egy olyan valakihez, aki társadalmi szinten is megállja a helyét. Annak ellenére, hogy Alex sokat szeretett beszélni, meglehetősen finom emberként viszonyult hozzá és ezért meg is bízott benne. A napi tevékenységekkel kapcsolatos területeken sok mindenben voltak közös döntéseik és a jövő sorsát is aránylag elég megfelelőképp tudták együtt intézni. Alex a város egyik legcsendesebb és egybe legelőkelőbb negyedében lakott egy kimondottan összkomfortos kertes házban amelyet még a szüleitől örökölt. Jó pár éve annak, hogy "háziasszonyként" még egy másik nő is járta meg magát abban a házban, de az egy idő után már nem felelt meg az Alex igényeinek, mivel nem volt elég nyitott és kimondottan az elvont dolgok iránt mutatott érdeklődést. Alex mindent megtett, hogy Janka számára minél otthonosabbá tegye az egész lakást, de eleinte a nő nagyon vonakodott, hogy teljesen oda költözzön. Valamiképp nehezére esett csakúgy megválni a csinosan berendezett kis otthonától. De aztán minden szép rendjén elintéződött, megoldódott az ezzel kapcsolatos probléma is. Ugyanis nem adta el a lakást, de Alexhoz költözött, hisz' ott minden olyan pompásan és előkelően tükrözte a fejlődésben lévő világ színvonalát. Alexnek eredetileg tanári végzettsége volt, de miután új lehetőségeket keresve elvégezte a közgazdaságit, lassan-lassan a politikai élet forgatagába vetette bele magát. Még-pediglen befolyásosságai és egyes barátai támogatása során bele került a városi tanácsba is. Így aztán még nagyobb hatalommal rendelkezett, amivel nem próbált visszaélni, de időnként azért az kihasználta a felkínálkozó lehetőségeket. Ezzel párhuzamosan Janka is fentebb került, egy kimondottan előkelő szállodához Astoriához, ahol szintén recepciósként már főnöki állást töltött be.



◄--- Előző lap: 6. Élet az erdőben                 ---► Következő lap: 8. Egy másik Valóság