Az elvarázsolt hegygerinc/A Városban/Őrlődések

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


A Városban/Őrlődések


Damjanek már két éve élt Lolával, de még pontosan nem tudta megmondani magának, hogy hányadán áll ezzel a nővel. Legelőre, amikor félholtan feküdt az ágyban, akkor még tiszta volt minden. Rá volt kényszerülve, hogy "befogadja" és aztán még arra is, hogy a nő el is tartsa. De ettől még nem kellett volna olyan hevesen fogadja, amikor megtudta, hogy a nő miként hoz pénzt a konyhára. Pedig nagyon jól tudta azt is, hogy a nő honnan jött, mivel foglalkozott. Akkor még nem is gondolkozott el különösen a dolgon. Egyszerűen csak úgy jött, hogy mivel együtt élnek, hát csak neki lehet joga a vele való szexuális kapcsolathoz. Az valahogy eszébe sem jutott, hogy kezdte megszeretni és erre, ha mégis rájött volna, akkor sem nyilvánította volna ezt ki. ― Egy ideig. Mert később, még mielőtt vissza állott volna bunyózni, sokszor volt szó arról, hogy tulajdonképpen mit is jelent a hűség. És Lola ezt tudta is, csak épp, hogy nem tartotta meg. és ebből kifolyólag óriási lelki traumákon ment át. Kitombolni sem tudta magát semmiképp és a nőt sem akarta bántani. Ha mégis valamiképp nem tudta türköztetnie magát és hozzáütött, akkor mély lelkiismeret furdalásokat érzett és szörnyen megbánta, amit tett.

Addig, amíg komolyabb sérüléseket nem szedett össze az éles harcokban, még eljárt az edzőtermekbe harcművészeteket oktatni, de voltak esetek, amikor bizony épp elégé megsérült és nem tudott eleget tenni a követelményeknek. Így lassan-lassan elmaradtak az edzősködések. Csupán belső kényszernek érezte, hogy harcolnia kell. A józan mentalitásában, már igazából másként szerette volna alakítani az életét, de tehetetlennek érezte magát. Azon a napon, amikor épp az alvilág egyik legfélelmetesebb bunyósát győzte le, akkor még csak nem is gondolta volna, hogy a győzelemtől ittas pillanatokat mekkora mély lelki felfordulás fogja majd egyből felváltani. Mennyire fel fognak kavarodni az emlékek benne és az ünneplésről lemondva, mennyire összetörten ér majd haza. "Karakó"! Ezt a gyönyörű szót hallotta annak a kis ördögnek a szájából, amikor megkérdezte tőle, hogy hová valósi. És Karakóból való volt az a gyermek, akiben akkora nagy küzdőszellem lakozik, hogy ő még ilyent nem látott. A küzdelem, amelyet ő művelt, hosszú időn keresztül, az is kevés hozzá képest. Az övé pusztán csak fizikai szinten, a gyakorlati részre törekedve nyilvánult meg mindig, de ennek a kis ördögnek minden hozzáállása a belső erőből nyilvánul meg. És a szellem mindig is uralkodott az anyag felett. A fizikai erő, reflex, gyorsaság, technikai kidolgozások, mind-mind véges, de a szellem ereje, az határtalan. Sőt! Felmérhetetlen. Ami még a fizikai nemlét után is fennmarad. ― És ez a csodás dolog, amivel akkor nap találkozott, épp Karakóval van kapcsolatban. A gyerek oda való… És még ki is maradt ott Karakóban…? Felfogadta, hogy többé az életben nem megy Karakóba, sem Jarabóba. Sem oda fel a hegybe! Többé nem! Csalódott mindenben, ami akkor oly nagyot jelentett számára. Ha tudott ezekkel mind szakítani ― ami egyáltalán nem volt könnyű ― akkor ezzel a ringyóval is kell tudjon szakítani! És elküldi! Hadd menjen az útján! Bárhová! Mindegy, csak ne lássa! Ha nem láthatja Karakót, a Komondor pusztáját… Akkor Lolát se…!!!

Azonban Damjanek, amint neki kezdett, hogy Lolának részletesen kifejtse, hogy miért is akarja kitenni, a nő a legőszintébb részvéttel ölelte át és bújt oda hozzá.

― Tisztában vagyok azzal, hogy mit érzel Damjanek. ― mondta keserűen ― Tulajdonképpen mi ketten sorstársak vagyunk.

― Azt hiszem, hogy már csak voltunk! ― próbálta eltaszítani magától a nőt, de az jó erősen megfogta a karját.

― Nem tudod, mit jelent az, hogy "sorstársnak" lenni. ― mondta csendesen. Damjanek kérdőleg nézett rá.

― A kettőnk sorsa közös! ― jelentette ki magabiztosan Lola ― Azt jelenti, hogy egybefonódik. Ha akarjuk, ha nem. A te sorsod, meg az enyém. Mert nem véletlenül találkoztunk mi ketten és kényszerültünk rá, hogy együtt éljünk. A sorsunk, a közös sorsunk kényszerített erre! Hát nem fogod fel!! Te vagy a nagy szellemtudós! És nem tudsz ennyit? Hogy tudnál te engem eltaszítani magadtól? A sors úgy is vissza sodorna hozzád!

Aztán elkezdte mesélni az életét. Azokat az apró részleteket, amelyeket a két évi együttlétük során még nem említett. Mély átérzéssel részletezte, hogy valamikor mint élt át ő is nagyon boldog és felejthetetlen pillanatokat. Miként hatott rá is a sors kegyetlen csapása, amely így vissza gondolva csupán abból állt, hogy bizonyos helyzetekben rosszul döntött. És utólag, amint rájött mindenre, akkor még fájóbb volt az a tudat, hogy annak idején lehetett volna mindezeken változtatni. És mivel hogy már késő, hát nem maradt más hátra, mint élni azt az életet, amelyek saját maga teremtett saját maga számára.

Aztán mivel Damjanek is ugyan ezt mondhatta el magáról, amint egymásnak elsírták bánatukat, rá jöttek, hogy mindketten épp azt az életet kell tovább élniük, amelyet maguk teremtettek. És hasonló (sors) hasonlót vonz, hát csakugyan van benne valami, hogy közös a sorsuk.

Damjanek bárhogyan is szerette volna kezébe venni a sorsa irányítását, sehogy sem sikerült. Anyagilag aránylag nem voltak különösebb problémák, amíg bunyózott. De olyan esetekben, amikor sérült volt bizony néha szenvedtek hiányt a megélhetés területén. Lolának szigorúan meg volt tiltva, hogy "a maga sajátos módján" keressen pénzkereseti lehetőséget. Ezt meg is fogadta, mert pénzért egyáltalán nem csinálta, hanem "csakúgy". Mert kellett. Mert olyan volt a vére. Mert ez volt a sorsa. És Damjanek nem tudott vele mit csinálni. Másképpen nem lett volna baj vele. Rendes volt, tudta, hogy egy nőnek mi a dolga, szerette Damjaneket, megtett mindent érte, csak épp a "szenvedélyéről" nem volt képes sehogy sem lemondani. Volt, amikor sokat küzdött, hogy valamiképp le mondana, nem csinálná többet. Bánta, hogy ennyire megsérti Damjaneket. Elismerte, hogy mennyire egy romlott és hálátlan, de volt amikor épp fordítva beszélt és Damjaneket vádolta hálátlansággal, de volt amikor egyszerűen lekacagta és azt mondta, hogy bár mi történik az életben, ő ezt úgy sem tudja abbahagyni.

― Ha én ilyen vagyok, az azt jelenti, hogy neked épp egy ilyen nővel kell élned!

― Lehet. ― sóhajtott gondterhelten Damjanek ― Lehet, hogy épp egy ilyen hülye kurvával kell hogy éljek! De az a nagy kérdés, hogy meddig???

Nagyon jól tudott "józanul" is gondolkozni. Belátta, hogy egy mennyire irtózatosan csúf nőhöz ragaszkodik. Harmincnégy éves volt, de legalább ötvennek látszott. Elől, hátul fogai hiányoztak, haja fakult, arca beesett, vállai megtörtek, sovány, vézna semmiség az egész nő. Ha lehet igazán nőnek nevezni ezt a mozgó csontvázat. És ő, Damjanek ― aki hajdanán (és még most is) mindenkit le akart győzni ― épp egy ilyen lénynek az uralma alatt áll. …(?) Aki rútsága miatt, már csak kimondottan alávaló férfiakkal űzheti tovább kedvteléseit. És ezáltal őt is magával rántja abba közegbe, amely szinte határos az állatok szintjével. És nem lehet megtéríteni sehogy sem. Vagy már az sincs aki megtérítse, hisz ő is épp eléggé le süllyedt már. ― A nőnek köszönhetően. Egyszer egy ének szövege jutott az eszébe, de nem tudta pontosan, így csak az értelme tudatosult csak. "A nő képes felemelni. ; A nő képes tönkretenni. ; A nő képes életet adni. ; A nő képes életet (el)venni." És e szöveg igazságát, hogy meg tapasztalja, kilenc gyötrelmekkel telt évnek kellett eltelnie. Kilenc év Lolával! És már-már mintha érezte volna is, hogy ez a nő csakugyan képes az életét is elvenni. … Aztán a pozitív, felemelő jelleget sikerül-e majd megtapasztalni az életben, afelől csak annyit tudott, hogy ezzel a nővel nem.


Ilyen életet élt Damjanek abban az időben. A bunyóval profi szinten már nem foglalkozott annyira intenzíven, inkább egy valamivel szelídebb megélhetés felé orientálódott, amely végett aztán el is kellett költözzön a várostól nem messze elterülő fenséges látványt nyújtó erdős vidékre, amelyet egyszerűen Bagolyvár-nak hívtak. A csupán pár épületből álló településen a természeti szépségen kívül nem volt egyéb látványosság és éppen ezért felkapott helynek számított. Volt ott vendéglő, játékterem, egy kezdetleges "sportbázis" és számos helyekről látogattak oda, főleg hétvégeken. Damjaneknek azért kellett oda költöznie, mert mint karbantartó és rendfenntartó ott kapott állást. Mivel ez a váltás nem egyik napról a másikra történt, bizonyára ez az fokozatosan végbemenő életforma változtatás hozott számára egy fajta erőt, amely segítette abban, hogy józanul felmérje azt, hogy az új helyen, az új munkakörülményeknél Lolára egyszerűen nincs szüksége. Pedig a nő, mintha ezt valahol érezte volna, abban az időben kissé "meghúzta magát" és mind azon igyekezett, hogy Damjanek kedvébe járjon. Damjanek a kihívást abban kapta meg, hogy más környezetet teremtsen magának. Egyáltalán nem is tervezve, hogy hogyan lesz tovább Lolával. Egy dologra koncentrált: Ő mit és hogyan kell csináljon. Annak érdekében, hogy másként éljen. És eladta a panelházat és egy jóval kisebb, inkább hétvégi háznak megfelelő lakást vett az árából a Bagolyvártól fentebb eső részen, amelyet Basának hívtak. Amikor Lola sírva közölte vele, hogy nincs ahová mennie, hát akkor támogatta őt igazán az bizonyos erő, amelyet nem is kimondottan akaraterőnek lehetett nevezni, hanem egyszerűen csak közömbösségnek. Amikor a hosszú párkapcsolati évek után Lolát csakúgy "nem vitte magával". És nem érdekelte, hogy mihez fog kezdeni egyáltalán. Kimondottan maga elé nézett és elhatározta, hogy "kezébe veszi az életét."



◄--- Előző lap:Otthoni emlékek                 ---► Következő lap:Új életkezdés, karrier