Heraldikai lexikon/Anyakönyvek

Az anyakönv egy adott plébánia vagy település tagjainak írásos nyilvántartása. Többféle anyakönyv is létezik. A legfontosabbak a születési, házassági és halotti anyakönyvek. Kezdetben az adott egyház plébánosa (Mária Terézia 1750-es pátense értelmében esetleg a káplán, a kórusvezető kántor, a sekrestyés, a harangozó, a templomgondnok vagy más személy) vezette, majd a szekularizáció után bevezetésre került a világi, állami anyakönyvezés, de emellett az egyes vallási felekezetek tagjainak anyakönyvezése is folytatódott. Nemcsak a nemesek, hanem szinte minden társadalmi csoport kutatására alkalmas. Mivel semleges, adatszerű források és egy település szinte minden lakóját tartalmazzák, rendkívül értékesek a tudomány számára.

Névváltozatok:
egyházi anyakönyvek, matrikula, pap-erszény 'temetési anyakönyv' (TESz. III. 92.)

1786: "a' hajadon Liányok esztendeje nem a' Matrikula szerint számláltatik" [Magyar Hírmondó 5: NSz.] (TESz. II. 863.)

de: Matrikel, fr: matricule, la: matricula
Rövidítések

Az anyakönyv kifejezés a latin matricula megfelelője, mely a latin matrix 'anya, anyaállat, anyaméh, anyakönyv, törzskönyv' kicsinyítő képzős származéka. Franciaországban Napóleon polgári törvénykönyve vezette be a polgári anyakönyvezést, Angliában és Wales-ben 1837-ben, a Monarchiában 1895-ben tértek át az állami anyakönyvezésre.

Az anyakönyvezés fejlődése

A kenderesi református egyház keresztelési anyakönyvének címlapja (1759)

A kenderesi református egyház halotti anyakönyvének címlapja (1757)

A kereszténység első századaiban a diakónus a dyptichákról olvasta fel az élők és meghaltak neveit és imát is mondott értük. Kétféle dypticha létezett: a vivorum és a mortuorum. A középkorból a templomok és kolostorok mellett eltemetettekről szórványosan maradtak fenn halotti jegyzékek. Az 1212-es párizsi zsinat elvetette a kötelező anyakönyvvezetést. I. Ferenc, francia király (1515-1547) adott ki rendeletet arról, hogy az elhalálozott hűbéresekről a lelkészeknek jegyzéket kell vezetniük. A városi könyvek, krónikák a 13. századtól jöttek létre. Ezek négy csoportra oszthatók: 1. emlékiratok (memorabilita, eredetileg minden bejegyzés ide tartozott), 2. közigazgatási iratok (privilégiumok, pénzügyek, formulárok, másolatok, regiszterek), 3. városi bírói könyvek (bírói, tanácsi iratok, delegált bíróságok), 4. árvaügyi és az egyes városi intézmények könyvei. Ezek is fontos genealógiai adatokat tartalmaznak.

A mai anyakönyvezési gyakorlatot a Tridenti Zsinat 24. ülése (1563) fektette le. Az ülés első jegyzőkönyvének első fejezete a házasságok anyakönyvezéséről (matrica copulatorum) intézkedik, a második a megkereszteltek (matrica baptisatorum) és a keresztszülők jegyzékbe vételéről. A halotti anyakönyvezésről (matrica mortuorum) és az anyakönyvi bejegyzések tartalmáról csak az ún. római rituálé, V. Pál pápa rendelete intézkedett 1614-ben. A plébábnosokat három könyv vezetésére utasította: egyet a bérmáltakról, egyet a népességről (status animarum) és egyet az elhalálozottakról. Ezeken anyakönyveket Matrica tripartita-nak is nevezték. A születéseket, házasságokat és halálozásokat az egyházi és nem a patrimonális, feudális hovatartozás szerint tartották nyilván.

Magyarországon az 1515. évi veszprémi egyházmegye zsinata intézkedett először a megkereszteltek feljegyzéséről. Ezt és a Tridenti Zsinat határozatainak bevezetését a török előnyomulása odázta el. A győri egyházmegye 1579-es zsinata a veszprémi határozatokat ismételte meg. A Tridenti Zsinat határozatainak végrehajtásáról az 1611-es nagyszombati egyházmegyei zsinat intézkedett. Pázmány Péter, esztergomi érsek az V. Pál által kiadott Rituale Romanumot az egész országban kötelezővé tette. A legrégibb fennmaradt római katolikus anyakönyvek, melyeket a Tridenti Zsinat határozatai szerint szerkesztettek a következők: Túrócszentmárton (1601), Kőszeg (1633), Pápa (1638), Győr-Káptalan-domb (1642), Győr-Belváros (1643), Sárvár (1646), Sopron (1652), Gyöngyös (1654), Sopronbánfalva (1656), Ágfalva (1661).

A tridenti Zsinat határozatai befolyásolták a protestáns egyházak anyakönyvezési gyakorlatát is. A türelmi rendelet (1782) előtt az evangélikusok adatait is a katolikus anyakönyvekbe vezették be. A legrégibb evangélikus anyakönyvek a következők: Kassa (1587), Bártfa (1592), Selmecbánya (1594), Szepesszombat (1599), Sopron (1656), Ágfalva (1665), Nemeskér (1689), Nemescső (1701), Vadosfa (1707), Celldömölk és Pápa (1708). A mai Magyarország területén a legrégibb református anyakönyv a kiskunhalasi 1678-ból, majd Győr (1682), Debrecen és Pápa (1703) kövtkezik. A magyarországi szerb ortodox anyakönyvek közül a legrégibbek a szentendrei (1725) és a szegedi (1727), majd Baja (Nagytemplom 1732, Kistemplom 1742), Eger (1748), Mohács és Siklós (1752) követi. A román ortodox egyházban csak néhány településről vannak egyházi anyakönyvek: Gyula-Miklósváros, Kétegyháza, Körösszegapáti (1779), Mezőpeterd, Vekerd (1783). A szerb és a román ortodox anyakönyvek a Nagy Péter cár írásreformjai előtti cirill betűkkel íródtak. A görög-katolikus anyakönyvek közül Magyarországon a legrégibbek a következők: Boldogkőváralja (1724), Baktalórándháza (1749), Tokaj és Hajdúdrog (1750), Hosszúpályi és Nagyléta (1764), Álmosd és Bodrogkeresztúr (1772). A nazarénus felekezet első anyakönyvei Kálon 1858-ból, Baranya megyében 1860-tól ismertek; Battonya, Szeged, Algyő (1870). A baptista egyház anyakönyei Karcagon 1881-ből, Bonyhádon 1884-ből maradtak fenn. Az izraelita egyház születési anyakönyvei az 1760-as évektől kezdődnek: Nagytétény (1760), Lovasberény (1764), Balatonboglár (1768), Zsámbék (1769), Kaposvár (1771), Marcali (1774). A zsidó anyakönyvek jelentős része az 1930-as, 40-es évekig tart.

A türelmi rendelet (1782) értelmében nemcsak a katolikus, hanem a református, evangélikus, görögkeleti és zsidó egyházak is vezettek anyakönyveket, de ezek nem számítottak hivatalos okiratnak. Az evangélikusok számára a katolikus papok kizárólagos anyakönyvezők voltak. Ezért a 18. század második felétől ezért az anyakönyvekben két oszlop van a katolikus és a protestáns felekezettek számára. A lutheránus és református anyakönyveket 1829-ben ismerték el hivatalos okiratnak, de a katolikus papok felügyelete alatt. Az evangélikus anyakönyveket végül 1866-ban elismerték jogerős okiratnak. Ettől az évtől vezettek anyakönyveket a járási hivatalok és a városi magisztrátusok a nem vallásos személyek számára is. A zsidó anyakönyveket 1766-tól a helyi vagy a lakhelyhez legközelebbi rabbi vezette, 1797-től segéd anyakönyvelő által, a katolikus papok felügyelete alatt. A zsidó nevekkel gyakran volt gond, ezért II. József 1787-ben elrendelte, hogy minden zsidó polgár válasszon állandó családnevet. Mivel a német nyelvű anyakönyvekben vezették őket, a zsidók általában valamilyen német nevet választottak maguknak. A zsidó családok kutatását nehezíti az is, hogy ugyanazon faluban azonos névvel szerepelhetnek olyan családok is, melyek nincsenek rokonságban egymással.

A korai anyakönyveket II. József uralkodásáig általában nem rovatok szerint, hanem folyamatosan vezették, napok és hónapok szerint. A rovatok (megkereszteltek, házasság, elhalálozottak) a 18. század utolsó negyedétől kezdtek elterjedni. A római rituálé szerint vezetett anyakönyveknél a 18. század elejéig a feljegyzéseket általában egy könyvben vezették. A 17. század második felében van példa arra is, hogy a három anyakönyvet külön-külön könyvben vezették. A 18. század első felében a helyet, dátumot és az esemény leírását kezdik külön oszlopokban feljegyezni. Az 1787-es udvari dekrétum értelmében megjelentek a sablonszerű, majd a 19. század elejétől az előnyomtatott anyakönyvek. II. József rendelete szerint az anyakönyvnek tartalmaznia kellett a születés évét, hónapját és napját, a gyermek nevét, nemét és azt, hogy törvényes vagy házasságon kívüli-e, a szülők kereszt- és vezetéknevét, vallását, a keresztszülők teljes nevét, a házasságon kívüli gyermek apjának a nevét, ha elismerte az apaságot. A házassági anyakönyvnek tartalmaznia kellett az esküvő évét, hónapját, napját, a házszámot, a vőlegény kereszt- és vezetéknevét, vallását, életkorát, családi állapotát (nőtlen, özvegy), a menyasszony keresztnevét, vallását, korát, családi állapotát (hajadon, özvegy), a tanúk kereszt- és vezetéknevét, családi állapotát. A tanúknak mindig alá kellett írni az anyakönyvet. A halotti anyakönyveknek hat oszlopban tartalmaznia kellett a halál évét, hónapját és napját, a házszámot, a vallást, a halott nevét és korát, a halál okát.

A korai születési anyakönyvek csak a legfontosabb adatokat tartalmazták (a gyermek neve és születésének dátuma, a szülők és keresztszülők neve, a születés helye). Néha a keresztelést végző pap neve is szerepel. Mária Terézia 1770-ben elrendelte, hogy anyakönyvezni kell a házasságon kívül született gyermek apjának a nevét, ha elismerte az apaságot. 1771-től a birodalom egyes tartományaiban vezetni kellett a házak és a telkek számát is. A házassági anyakönyvben megadták a jegyesek nevét, családi állapotát (hajadon, özvegy), a születés helyét és a tanúk nevét. Néha a menyasszony anyjának nevét is megtudjuk. A halotti anyakönyv megadja az elhalt nevét, gyermekkorúnál a szülők nevét, a lakhelyet és az életkort, mely a régebbi anyakönyvekben gyakran hiányzik. Itt van bejegyzés arról, hogy özvegyről van-e szó, esetleg arról, hogy hány évig tartott a házasság. A foglalkozás rendszerint a 19. századtól szerepel. A 18. században még csak néhány foglalkozást adnak meg (orgonista, molnár, üveges, tanító stb.). A szülők és néha a jegyesek foglalkozását, a halálozás okát később következetesebben jegyezték fel. A zsidó anyakönyvek tartalmazzák a szülészbába nevét, a fiúk esetében a körülmetélés dátumát és az azt végző személy nevét. 1852-től az anyakönyvekben megjelent a "megjegyzések" rovat az anyakönyvi adatok javítása, a vezetéknév megváltoztatása, halottá nyilvánítás, a halál különleges körülményei számára. Néha itt szerepel bejgyzés a halálról és az esküvőről, hogy elsőszülött-e a gyermek.

A katolikus anyakönyvek nyelve többnyire latin. Az 1840: VI. tc. 7. §-a értelmében 1843-50 között megjelent a magyar nyelv. A régebbi evangélikus anyakönyveket is latinul vezették, 1844-50-től magyarul (1850 után a felvidéki szlovák környezetben bibliai cseh nyelven). A régebbi zsidó anyakönyvekben uralkodik a német nyelv, mely később magyar lett.

1868-tól lehetővé vált a polgári házasságkötés. A második világháború után az anyakönyvezést kivették az egyházi ellenőrzés alól, de az egyes felekezetek továbbra is vezették az anyakönyveket. Az anyakönyveket ma két példányban a helyi önkormányzatok vezetik.

Az anyakönyvek használata

A családkutatás során alapvető szerepet kapnak a hiteles anyakönyvi adatok, ezért az ősök adatainak felderítésénél ismerni kell a nagyapa (esetleg a nagyanya) származási helyét és vallását, hogy a felmenőket tovább lehessen keresni, a területileg illetékes levéltárban vagy más intézményben.

Magyarországon 1847-ig a latin volt a hivatalos nyelv. Ezért régebbi anyakönyvek általában idegen (latin, esetleg német) nyelvűek, sok rövidítést tartalmaznak és régies, gyakran csak nehezen olvasható betűkkel íródtak, a családkutatónak rendelkeznie kell a fontosabb nyelvi, paleográfiai, genealógiai stb. ismeretekkel. A munkát nehezíti a nevek eltérő írásmódja, az, hogy egy személy esetleg többször is házasságot kötött, nehezen olvasható az aláírása stb.

Az 1614-es római rituálé a születési anyakönyvek számára a következő formulákat írta elő: Az úr... évében ... napján ... hónapjában ... én, ... a Szent ... templomának papja, ... városában/falvában megkereszteltem ezen gyermeket, aki ... napján született, ... szülőktől, ... egyházából, aki a ... nevet kapta. A keresztszülők ... fiú volt, ... egyházából, a további keresztszülők ..., a fiú/leány megadásával, ... egyházából.

A házassági anyakönyvek számára a következő formulát írták elő: ... évében, ... havának ... napján, a három előző kihirdetés utáni három ünnepet követően, melyek közül az első ... napján történt, a második ... napján, a harmadik ... napján és az ünnepi istentiszteletek alkalmával semmilyen törvényi kifogás nem merült fel, én ..., ... templomának gondnoka ... városában, megkérdeztem ... ifjú legényt, ... egyházából és ... szüzet (vagy néhai ... özvegyét, amikor ... egyházából való özvegy volt) és jelenlétükben kölcsönös ünnepélyes beleegyezésüket vévén házastársakká nyilvánítottam őket a tanúk ... fiú jelenlétében, aki ... egyházához tartozik és ... fiú jelenlétében, aki ... stb. Később a Szűzanya egyházának szertartása szerint megáldottam őket.

A halotti anyakönyveknél a következő formulát kellett használni: ... évében, ... napján, ... havában ... fiú/leány ... faluból, életének ... évében (ha ismert), ... házban a Szűzanya egyházának közösségében visszaadta lelkét az Úrnak. Testét eltemették ... napján, ... templomában, általam, ... általmeggyóntatván és a szentségek kiszolgáltatása után ... napján.

A 17-18. századi halotti anyakönyvekben az elhalt személyek életkora gyakran pontatlan, mert ezt a hozzátartozók adták meg kerekített formában. Az eltérés akár 5 év is lehet és a pontos adatokhoz ezt össze kell vetni a születési anyakönyvekkel. Kezdetben nem tüntették fel a halál okát sem. A halotti szemlét 1714-ben rendelték el, mely során halotti bizonyítványt adtak ki a halál okáról. A patrimoniális közigazgazás 1858-as eltörtlése után (az osztrák tartományokban) a halotti jegyzőkönyvnek tartalmaznia kellett a halál és a temetés napját, a halál helyét, a lakóház számát, az uradalmat, a járási bíróságot, a kerületi hivatalt, az elhunyt nevét, családi állapotát, a gyermekek nevét, a szülők nevét, társadalmi állását, vallását, korát stb.

Az egykori Csehszlovákia, Románia és a Szovjetunió állami szervei hatalmas egyházi anyakönyvi anyagot gyűjtöttek össze. A történeti Magyarország Ausztriához és az egykori Jugoszláviához került területeinek anyakönyveiről vannak magyarországi másolatok, de ezek nem teljesek.

Az anyakönyvek kutatását jelentősen megkönnyítik a különféle segédletek. 1780-tól rendelet írta elő, hogy az anyakönyvekhez alfabetikus mutatót (index) kell készíteni, amit 1802-ben a régi anyakönyvekre is kiterjesztettek. Egyes tartomáyokban elrendelték az anyakönyvek leírásának elkészítését és ezt a konzisztóriumokban kellett elhelyezni.

A genealógusok, elsősorban az amatőr családkutatók munkáját szinte teljesen meghatározza, hogy az állami levéltárakban található anyakönyvek mennyire hozzáférhetők. Az ún. holt anyakönyvek (általában 1900-ig) nagyrészt a levéltárakban találhatók, míg az ún. élő anyakönyvek (1900-tól) a városok anyakönyvi hivatalaiban vannak elhelyezve. Ezek általában nem tanulmányozhatók, de egyes országokban anyakönyvi kivonatot lehet belőlük kérni. A Magyar Országos Levéltár a "személyi jogok védelme" címén 1975-ben zárolta az 1867 és 1966 közti időszak anyagát és bizonyos jogi megszorítások ma is nagyban hátráltatják a kutatást. Ezzel szemben jónéhány utódállam levéltáraiban szinte szabadon hozzá lehet jutni a levéltári anyagokhoz. Ezért az amatőr kutatók számára szinte csak a mormon egyház Salt Lake City-i vagy nürnbergi adatbázisa hozzáférhető. Az egyházi levéltárak anyaga azonban nagyrészt kutatható.

1987 óta Magyarországon számos családkutatói iroda jött létre, melyek meghatározott jutalmazás fejében képesek elvégezni az anyakönyvi és egyéb genealógiai kutatásokat.

Az anyakönyvek hasznosítása

Fontos adatokkal szolgálnak a genealógia, a történettudomány, demográfia stb. számára az egykori népesség főbb életrajzi, statisztikai, esetleg egészségügyi stb. állapotára nézve. Az anyakönyvek gyakran tartalmaznak adatot a társadalmi helyzetre vonatkozóan (nobilis - nemes, colonus - paraszt). A római rituálé szerint vezetett, folyamatos szövegű anyakönyvekben a bejegyző gyakran tudósított egyéb eseményekről is. Az életrajzi adatokon kívül gyakran sok egyéb adat is megtalálható: a templomi vagyon jegyzéke, adatok a templomi orgonáról, a felújítási munkákról, a házalók, kereskedők, drótosok, üvegesek stb. vándorútjairól, a halál okáról, a járványokról. Néha a jelentős belföldi és külföldi események krónikaszerű bejegyzései is megtalálhatók (különleges események, katasztrófák, időjárási különlegességek).

Vidéken az első pontos népszámlálásokat az anyakönyvek alapján hajtották végre. A francia történeti demográfusok is az anyakönyvek kutatására alapozták módszerüket. M. Fleury és L. Henry ún. családrekonstrukciós módszere ma is iránymutató.

Az 1960-as évektől az USA mormon felekezetének támogatásával (Salt Lake City, Utah) az állami anyakönyvezés magyarországi bevezetéséig (1895. október 1.), a többi országhoz hasonlóan, lefényképezték az összes egyházi anyakönyvet. (Magyarországon 1959 és 1966 között.) Céljuk az összes ember családfájának az összeállítása. A mikrofilm-adatbázis, térítés ellenében, Magyarországon is hozzáférhető. Ezekről összefoglaló katalógus is készült. A Magyar Országos Levéltár Reprográfiai Osztálya minden tekercsről rendelkezik részletes katalógussal is.

Az anyakönyvek adatait néha a címertan is hasznosítani tudja. Forgon szerint régi otrokocsi anyakönyvi feljegyzés volt az Ebeczky család címeréről a baji református levéltárban.

Irodalom

• Aschenbrier Antal: A plébániai anyakönyvekről. Budapest, 1890
• Fügedi Erik: Római katolikus anyakönyvek Magyarországon 1895-ig. Történelmi statisztikai tanulmányok. 4. Szerk. Dányi Dezső. Budapest, 1980
• Fleury, Michel-Henry, Louis: Des registres paroissiaux a l'histoire de la population. Paris, 1956
• Fleury, Michel-Henry, Louis: Nouveau manuel de dépouillement et d'exploitation d l'état civil ancien. Paris, 1965
• A krakkói egyetem anyakönyve
• A jénai egyetem anyakönyve
• A bécsi egyetem anyakönyve
• https://ia802607.us.archive.org/0/items/abcsiegyetemmag00akadgoog/abcsiegyetemmag00akadgoog.pdf
• magyarországi polgári anyakönyvek, 1801-1980
• felvidéki anykönyvek, 1592-1910

Lásd még

levéltár, forrás