Amikor a fák meghalnak/Keresések/Lelki vigasz keresés

Amikor a fák meghalnak 48. Keresések/1. Lelki vigasz keresés Amint az élet nemvárt fordulatai Imolát egy meglehetősen elszigetelt életformába kényszerítették, bizony megtapasztalhatta, hogy a lelki harmónia ápolásában az anyagi jólét nem minden esetben segíthet. Mindamellett, hogy teljes mértékben szabad akarata szerint történtek a változások, mégis annyira elhagyatottnak érezte magát, hogy kissé elbúsulva magát, a szenvedések világába zuhant. A kényelmes luxusotthonból egy meglehetősen csendes helyen fekvő kis összkomfortos lakásba költözött, amely nem volt különösebb kényelemmel halmozva az átlagpolgárok igényeinél. Szerény lakásba költözött és függetlenül, hogy még mindig főnöki posztot töltött be a banknál, szerény életformát is élt. Az ismeretlen kislánya sírjánál való rendszeres elmélkedések folytán automatikusan visszább adott a nagy lendületéből és sokkal megértőbben bánt az alkalmazottjaival is. Nem is próbált más elfoglaltság után nézni, minthogy kijárogatni a temetőbe és ott élni át újból és újból mindent ami folytán abba a mély lelki megrendülésbe zuhant. Azzal tökéletesen tisztában volt, hogy a múltbeli események forgatókönyvét már semmiképpen nem írhatja újra és életvitelén valami módon változtatnia kellene. Önmarcangolások közepette jött rá, hogy mekkorát tévedett, amikor még abban a tudatban élt, hogy a karrierépítés megadja az élet értelmét és egyben majd segítséget is nyújt a hátráltató – intézetlen – lelki dolgainak teljes kiiktatására. Mivel egy elégé figyelemreméltó intelligenciával rendelkezett, arra is hamar ráébredt, hogy a sorsa alakulása egyszerűen rákényszerítette a befelé való fordulásra, hogy mélyen magába szállva elgondolkozzon az élet(e) igazi értelmén. Szánalomra méltó azonban csak kimondottan a lelkiállapotára vonatkozóan volt, mert társadalmi helyzete egyszerűen felpártolta abban, hogy kilátástalan helyzetbe sodort belsőállapotán kellő komolysággal elmélkedhessen. Anyagi szempontból számos olyan lehetőséget megtudott engedni magának, amely által egyre közelebb juthatott az életben adódó lelki problémát kutatásában és közelebbről való megismerésében. Abban az időben vált épp divattá a materializmus elveinek a sok éven keresztüli néptömegekbe való sulykolásának felborogatása és az idea, a lélek útjának előtérbe hozása, keresése. Akkor volt, amikor mintegy divat-ként a világnézet és a róla való megítélés teljesen megfordult. Az a generáció amely a matéria elvei szerint lépett be a társadalmi életbe és mélyen lenézte és megszólt mindenféle vallásos, vagy idealista nézetet, hát a rendszerváltás után egyszeriben száznyolcvan fokot fordult. Sokan még tudni sem akartak arról, hogy ők egykor a létezés fogalmából egyszerűen elvetették az Istennek, a léleknek, az ideának a valósságát. A lélek útjainak fogalmáról Imola ugyan nem kapott semmiféle ellennevelést, viszont támogatót vagy felpártolót sem. Így nem sok fogalma volt az ember belső világának misztériumairól. Még a puszta vallásosan ítélt istenfogalomról is csak nagyon halvány elképzelései voltak. Az a bizonyos sorsdöntő helyzet, amelyben olyan kifejezetten rosszul érezte magát, egyszerűen lépésre kényszerítette a lelki problémái megoldásának keresésére és az apránként gyarapított ismeretek által pontosan felmérte, hogy a megoldás kulcsa csakis az ő kezében van. Igaz, hogy kissé bukdácsolva indult neki az útkeresésnek, viszont amikor nap mint nap megtapasztalta, hogy a kudarcokból is nagyon sokat lehet tanulni, akkor már eléggé érezhetően előbb lépett az önbizalom és önértékelés területén. Viszont amíg erre a szintre jutott, addig sok keserű tapasztalatot kellett végigélnie. Imola útkeresésének legelső lépéseit lehet épp attól a pillanattól számítani, amikor egy délután az autózás kényelméről lemondva gyalog ment vásárolni a közeli élelmiszerboltba és onnan hazafelé tartva egy falra ragasztott plakát mottószövege ragadta meg a figyelmét. Már csakúgy ránézéssel megállapította, hogy bizonyos vallásos jellegű a hirdetés, de az idézőjelek közé zárt vastag betűkkel írott szavak értelme bizony nagyon megragadta a figyelmét. "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek , és én megnyugosztallak titeket." Hiszen azt a bizonyos lelki meg-fáradtságot és megterheltséget már elég hosszú ideje, hogy magában hordozta és mivel az anyagi világban mindenkitől elutasított mindenféle segítséget, hát egyszeriben egy olyan érzés kerítette hatalmába, mely által egy bizonyos fajta szelíd érdekeltséggel olvasta Jézus szavait. Mert annak ellenére, hogy nem kapott vallásos nevelést, azért a idézet eredetét vitathatatlanul felismerte. A plakát tulajdonképpen mintegy meghívóként szolgált, mindazoknak, akik tényleg megfáradtaknak érezték magukat. Azaz akik Imolához hasonlóan mélyen magukba nézve voltak képesek elismerni, hogy ebben a rohanó élet hajszoltságában bizony lelki vigasztalásra van szükségük. Imola a meghívás részleteit megjegyezve amint tovább ment, az idézet mély értelmét befogadva csendes lelkülettel tért haza és ahogy az otthoni tevékenységekbe fogott, azon is elgondolkozott, hogy szüleitől ő miért is nem kapott vallásos nevelést és az is az eszébe jutott, hogy ezért a mulasztásért egy az egyben szülei a felelősek. … És még nagyon sok mindenért! … De aztán valamiként mégsem volt hangulata újból feleleveníteni a szülei iránt való nehezteléseit, inkább azon kezdett gondolkozni, hogy másnap majd miként fogja beosztani az idejét, hogy ellátogathasson arra a bizonyos összejövetelre amelyet az a plakát hirdetett. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy csupán egy fajta menekvésként húzódott ahhoz a vallásos közösséghez mert egyáltalán nem volt biztos, hogy tényleg a legjobb megoldást választotta, de érezte, hogy valamibe mégis kapaszkodnia kell, mert különben a lelki élete teljesen romba dől. Az annyira váratlanul ért lelki bonyodalmaknak már csaknem évfordulóját élte, amikor egy napon olyan valakivel hozta össze a sors, akit csaknem elfelejtett és még csak nem is gondolta volna, hogy az élet még örömteljes pillanatokat is tartogat számára. Már volt némi régisége a gyülekezetben, amikor egyik vasárnap az Istentisztelet után egy végtelenül finom modorú, idős hölgy ebédre hívta meg. Imola próbált finoman kitérni, de mivel már két alkalommal is visszautasította azt a kifejezetten jóindulaton és szimpátián alapuló meghívást, hát végül is engedett. Az ebédnél többen is voltak, de eléggé bensőséges körülmények közt zajlott minden, így hát utána elbeszélgettek egy keveset. Azaz, mindannyian annyira jól érezték magukat, hogy még az idő múlásáról is megfeledkeztek. Imola mindezt tudatosítva magában, már épp távozni készült, amikor egy újabb vendég érkezett. Már csaknem indulófélben volt, amikor az előszobában találkoztak. A hatvanöt év körüli finom úriasszony külsejű vendég a háziak által mintegy régnemlátott barátként volt üdvözölve és miután az általános etikett szabályoknak eleget téve a kölcsönös bemutatkozásra került volna sor, Imolát hirtelen egy enyhe kis émelygés fogta el, amelyet ugyancsak egy enyhe szédülés is követett és ebből kifolyólag óvatosan le kellett ereszkednie az épp közelében lévő cipőtartó tetejére. Azonban ezt követően a pánikkeltés megelőzése végett már igyekezett is nyomban bizonyságot tenni arról, hogy létállapotát illetően egyáltalán nem történt különösebb dolog. … Csupán csak az, hogy egy meglehetősen váratlan pillanatban ő is egy régi kedves ismerősével találkozott. Ugyanis az érkező vendég Bea volt. Imolának az akkori életvitelében egy óriási változást jelentett az egykori nevelőnőjével való újabb kapcsolódás. Már a hirtelen találkozásukból adódott lelki reakció is utalt arra, hogy bizony bármennyire is próbált eltaszítani magától mindenkit, azért mégis nagyon nagy szükségét érzi egy olyan van valakinek, akinek rendezetlen belső dolgait kellőképpen feltárhassa, akinek őszintén kipanaszolhassa bánatát. És mivel a hozzá mindig oly közelálló szüleiben csalódott, hát őket mintegy helyettesítésként épp a Bea néni személye volt számára a legmegfelelőbb. Találkozásuk és főként a további kapcsolatuk ápolása során sok régi szép – és meglehetősen fájdalmas – emlék elevenítődött fel, lehetőség adatott úgy elsiratni a múltat mint a jelent. És mégis, még ha naponta többször könnyezve is, Imolára kifejezetten jóérzésként hatott ez a Bea lényéhez való teljes őszinteségen és szereteten alapuló kapcsolódás. Azonban Imola lelki (kereső) útját illetően még egy másik megközelítésből is nagyon átformálóan hatott a Beával való kapcsolódás. Ugyanis a lelki problémákhoz kapcsolódó beszélgetéseik során Bea meglehetően szerényen kifejtette a véleményét a vallásokról is. ― A te esetedben egy nagyon is általános dolognak számít, hogy valahonnan egy másik világból – egy másik Lénytől – vársz valamiként segítséget ami egyben azt is bizonyítja, hogy mennyire kicsik és gyengék vagyunk, viszont a mai korban egyre gyarapodnak a lehetőségeink, hogy a lelkünk útjainak egyengetéséhez milyen módszereket válasszunk. ― Egyáltalán nem a modern világ felé való elhivatottságról van szó, hanem a szabad akaratunkról és a választási lehetőségeinkről, amelyek függvényében óriási előnyben vagyunk az előttünk élt generációkhoz képest. Mert ugyanis amikor még a vallás még kellő hatalommal bírt, akkor bizony sem a szabad akarat, sem a választási lehetőségek még csak szóba sem jöhettek. Hiszen halálra üldözték vagy elégették mindazokat akik más utakat jártak. ― És az új lehetőségekből te már választottál magadnak Bea néni? ― kérdezte Imola kellő tisztelettel. ― Nézd! ― mondta Bea a bizalmas hanglejtést még jobban megerősítve ― Mindaz amikről beszélek neked, az lehetséges, hogy neked úgy hangzik, mintha én már igenis, az utat végigjártam volna, vagy legalábbis konkrét tapasztalatokkal rendelkeznék. De sajnos ez nem így van. Elemben van egy távoli rokonom, akivel hozzád hasonlóan szintén ilyen bensőséges kapcsolatban vagyunk és aki már valamelyest magáénak mondhatja az ezoterika útját. Majd összehozlak benneteket és akkor aztán te is tisztább képet fogsz látni magad előtt. Bea távoli rokona egy körülbelül Imola korabeli nő volt és amennyire a rokonságot illetően távoli volt, szív szerint éppen annyira volt közeli. Sőt nagyon közeli. Helénnek hívták és Imolához hasonlóan számára is a sors kemény keze vetett véget a boldog házaséletének. Imola esetének épp fordítottjaként, nem ő volt aki elhagyta el a férjét, hanem a szerető férj hagyta el őt végtelenül tragikus körülmények közt. Mégpedig örökre. Házasságuk boldog éveiben Helén nagyon elégedett volt úgy az élettel, mint férjével, akinek – szerinte – csupán csak az volt egyetlen nagy hibája, hogy nagyon szeretett motorozni. Aminek aztán egy szép napon az áldozatává is vált. Helénnek, Imolánál valamivel hamarabb kellett szembenéznie az egyedüllét nyomasztó érzéseivel és mivel szüleivel ő sem volt kimondottan jó viszonyban, így fiatalon maradt özvegyként eléggé magányosan tengette életét. Egy szálloda recepciójánál dolgozott és lelki menekvésképpen jógával és egyéb szellemtudományokkal foglalkozott. Azaz őt nem kimondottan a bizonyos lelki trauma vezérelte oda, mert házassága előtt, még lány korában már eléggé intenzíven jógázott és még annak idején Kinda mesternek ő is hűséges tanítványának vallotta magát. Csak hát jött aztán a mester lebukása, ami aztán lassan-lassan az egész szervezet összeomlásához vezetett és a tanítványok, akárcsak a pásztor nélküli nyáj, szétszéledtek. Igaz, hogy nem teljesen mert a buzgóbbak közül sokan szervezkedtek és számos újonnan létrehozott kisebb csoportokat alapítottak, de Helénnek akkor már egy más hivatást kínált fel a sors és a családi élet mellett már nem nagyon volt sem ideje, – sem bizalma – hogy a jógával intenzíven foglalkozzon. Aztán a tragédia megtörténte után egyre érezni kezdte, hogy a lelkivilágában az a mélyen tátongó űr valamiként behelyettesítésre vár. Hogy valahonnan, valamivel be kell töltenie. És akkor kifejezetten jól jött neki az a több éves tapasztalat amit a jóga által szerzett. Helén az özvegységének éveiben maga útját járva különféle ezoterikus körökre el-el látogatott és ott alaposan kiszűrvén mindazt amiket lényegesnek tartott, azokról időnként Beával elbeszélgettek. Bea nem volt éppen az a típus aki az új kor emberéhez hasonlatosan egyből ráharap mindenféle csodára és ámításra csupán csak azért, mert a divattá vált ezoterikával egy kalap alatt említődnek. Viszont mivel tökéletesen tisztában volt a közeli barátnőjéül fogadott távoli rokona értelmi képességével és intelligencia szintjével, hát mindig kellő odaadással hallgatta végig az előtte kifejtett nézeteit. Aztán amint telt az idő, az effajta lét értelméről és az élet művészetéről való nézetek még egy újabb megvilágításban is kezdtek jelentkezni, azaz egy másik jóga útját követő személynek nézetei is szorosan hozzákapcsolódtak a kettőjük fejtegetéseihez. Ez még Beának jóval az Imolával való találkozása előtt volt. Mégpedig Helénnek abban az életperiódusában amikor ráérzett arra, hogy magányos életformáját valamiként a háta mögé kellene temetnie. Nem kifejezetten párkapcsolati kérdésekkel küszködött, nem tervezett, nem remélt, hanem csupán csak egyik egykori csapattársával hagyta feleleveníteni a régi barátságukat. Hunornak hívták a férfit és még a Kinda idejében Helénnel együtt mindketten hűséges követők voltak. Hunor a jógát illetően még Helén megítélése szerint is egy elégé emelkedett szintű tapasztalattal rendelkezett. Egy jóvágású kedves fiú volt és kifejezetten művelt, toleráns egyéniség, így Beának is hamar elnyerte a rokonszenvét. Bea ugyan már jócskán benne járt a korban, de mivel mindig nagyon jól szót értett a fiatal korosztállyal, így a Helénnel és Hunorral való barátkozása egyáltalán nem okozott gondot. És nem is okozhatott semmiképp, mert kapcsolódásuk minden fajta anyagi érdekeltségektől mentes és kifejezetten őszinte volt. Így nemhiába töltötte el örömmel az Imolával való találkozása is, hiszen már évekkel azelőtt volt alkalma épp elégé kiismerni annak a kislánynak a belső lényét, aki mellé nevelőnőként fogadták fel. Akit annak ellenére, hogy egy kifejezetten jól szituált családba született bele, mindig csak sajnálni tudott. És… akinek életsorsa akaratlanul is az ő zátonyra futott életsorsát elevenítette fel emlékezetében. És amint a régebbi egymáshoz való őszinteségüket sikerült újraéleszteni, bizony szomorúan állapította meg, hogy szülei jóvoltából a sors tényleg szánalomra méltóan bánt el azzal a lánnyal. Aztán nem is csoda, ha a későbbiekben, az idő előrehaladtával, amikor finom ösztönzés által végül is sikerült Imolát a kis baráti körébe becsalogatnia, akkor már igazából egy nagy elégtételt érzett magában és nagyon boldog volt. Imola, maga sem tudta követni pontosan, hogy az addigi magányosságtól egyhangú élete miként lépett át abba az úgynevezett kis közösségi életbe, azaz abba a baráti körbe amelyben már kezdettől fogva annyira jól érezte magát. A szorosabb barátkozások során azonban nagyon megdöbbenten fedezte fel, hogy Bea mennyire egy "egyszerű" életet él! Azaz szó szerint – őszintén – megvallva olyan szegénységben él, hogy alig van amiből kifizesse a közköltségeket és bizony sokszor adódik úgy is, hogy vacsora nélkül tér nyugovóra. De ezt Imola csakúgy véletlenül fedezte fel, mert Bea nem az a típusú nő, aki csakúgy felfedné az ilyesmit, vagy sajnáltatná magát. Sőt! Nélkülözéséről különféle trükkökkel tereli el a figyelmet főként ha netalán észreveszi, hogy Helén vagy Hunor segítséget akarnak nyújtani neki. ― Nem akarok senkinek a kegyére szorulni! ― szokta mondogatni ― Még a legjobb barátaiméra sem! Nem az anyagi biztonságom megteremtéséért barátkozok veletek! Engem a sors megtanított, hogy miként lehet a kevéssel is beérni. Semmiképpen nem szeretnék terhére lenni senkinek. Aztán a későbbiekben Imolának az is egy elégtételt és lelki megnyugvást nyújtott, hogy ha alkalmak-adtán – mivel négyük közül ő volt a legtehetősebb – csakúgy feltűnés mentesen anyagilag támogathatta a kis társaságot, amelyre néha rá is fért, mivel úgy Helén, mint Hunor hozzá képest az anyagi jövedelem szempontjából nézve nagyon messzire álltak. Imola attól fogva, hogy belépet abba a szűk baráti körbe, fennhagyott az úgynevezett keresztény Isten keresésével és tágabb fogalmú és semmiképp nem dogmákon alapuló létvalóságok felkutatásába fektetett nagyobb hangsúlyt. De ez nem kimondottan azt jelentette, hogy nekiállt jógázni, hiszen sem Helén, sem Hunor nem ragadtak le kizárt módon a jóga útjára, hanem mindenféle útjukba kerülő belső önfejlesztési módszert áttanulmányoztak – ha sikerült ki is próbáltak – és megvitattak egymás közt. És tapasztalataik során még azt is megállapították, hogy bizony ebben a kifejezetten anyagi orientáltságú embertelen világban, milyen nehéz megtalálni a lelki továbbfejlődés igazi útját. Hogy egyszerűen elképzelhetetlen, hogy mennyire tele van a világ a különféle önjelölt mesterekkel, akik kizárólagosan az anyagi hasznot lesve gyűjtenek tanítványokat maguk köré és egy az egyben ártalmas mindaz amilyen elméletekkel tömik tele a fejét azoknak. ― A mai világban nagyon ritkák az igazi mesterek! ― mondta Hunor egyik beszélgetésük alkalmával. ― Bizonyára már te is meggyőződhettél róla, hogy mennyire a pénz körül forog még az ezoterika is! ― fordult Imolához ― Hiszen bárhová lépsz, a legelső mindig az, hogy fizetned kell. És ezzel idáig még rendben volna, de nem tudod, hogy mire fizettél! Mert nem kaptál semmit, csak a hókuszpókuszt. ― Már említettem neked te Huni, hogy tényleg fel kellene keressük azt a lányt ott a hegyekben! ― szólt közbe Helén. ― Még annak idején, amikor odajárogattunk a Mester is emlegette, hogy egy kifejezetten magas spirituális töltetet hordoz magában. És… valamiként ez meg is látszott rajta… A szemeiben… a viselkedésében…az egész lényében! Emlékszel? ― Persze, hogy emlékszem, hisz' hogy is nem lehetne emlékezni rá … ― mondta Hunor ― Viszont az a kérdés, hogy még ott van-e? Hiszen annyi idő telt el azóta! E párbeszéd hallatára Imola egyből felfogta, hogy végül is kiről van szó. Felfedezéséhez még egy enyhe büszkeségérzet is párosult, hiszen ő már egész kislánykorától fogva ismeri Annát, és talán még többet tud róla mint Helén, vagy Huni… (!) Azonban e röpke fellángolása nyomban elpárolgott, amint tudatosította azt is, hogy mennyire is megfeledkezett arról a szerencsétlen sorsú lányról, akinek az élet megpróbáltatásaiból és keserűségeiből bizonyára sokkalta több jutott ki, mint neki. Még egy kis bűntudatot is érzett amiatt, hogy annyi időn keresztül még csak egy röpke gondolatot sem szánt annak mindig oly kimondottan felemelő érzést sugalmazó lánynak akinek a kis kunyhójánál egykor annyi boldog percet töltött. … És ekkor az eszébe jutott Boldi is. Bizony. Boldi. Akivel ők olyan nagyon szerették egymást! … És a Bea nagyra értékelendő segítségnyújtásai ellenére mégis hová alakult minden …? Vajon hol lehet Boldi? Azóta sem látta, amióta azt a végtelen szomorú ― és események sorozatát megváltoztató hírt vitte neki. Külső megjelenéséről ítélve bizonyára egy egyszerű szegény ember lehet, hisz' olyan alázatosan viselkedett vele szemben, mintha egykor nem is ők ölelték volna oly forrón egymást…! És ismét neheztelést érzett magában. Hiszen még annyit sem tud róla, hogy egyáltalán él-e, hal-e… (?) Vajon mennyire elégedett a sorsával? Egyáltalán képes-e némi boldogságot érezni az életben? Időnként még felelevenednek-e tudatában azok a régi emlékek… Képes volna-e még szeretni őt? Vagy hűtlenségéért mélységesen meggyűlölte volna? … Nem! Ő Boldit nagyon jól ismeri! Boldi semmiképp nem tudna gyűlölködve élni! Valamiképp szeretett volna minél többet megtudni Boldi életsorsa felől, hogy hol és hogyan él, mivel foglalkozik… De aztán hirtelen feltette magában a kérdést, hogy vajon miért is? Hiszen minden már a múlté! És a múltat semmiképpen nem lehet visszahozni! Viszont a jelen egy meglehetősen furcsa helyzet. Hogy egyszeribe minden mennyire összezavarodott a lelkében!? Mivel mindezek a mély érzelmekkel egybekötött gondolatok annyira intim jellegűek voltak, az elkövetkezendőkben csupán csak Beával osztotta meg őket. Csendes őszinteséggel kifejtett érzelmei hallatára, Bea egyáltalán nem lepődött meg. Imola Boldi után való érdeklődését nagyon is természetesnek találta, csak éppen azon sajnálkozott, hogy az elmúlt években ő sem hallott egyáltalán semmit felőle. ― Tudod, amint annyit szokták azt emlegetni, hogy az életben semmi sem történik véletlenül, hát a férjedtől való különválásodnak is meg kell legyen a maga értelme. Az oka. Ahogyan azt Helén és Huni emlegetni szokták. ― mondta Bea egyik alkalommal amikor Imolával kettesben beszélgettek. ― Csak annak tudnám az okát, hogy miért nem tudtunk mi annak idején ketten kapcsolódni? Mi szállta meg akkor a lelkemet és miért? … Hogy amellett döntöttem, hogy férjhez megyek?? Mi volt ennek a hűtlenségnek a jelentősége? Miért kellett egyáltalán megtörténnie? Azt nem tudom. ― Sok mindent nem tudunk Imola! Nagyon sok mindent! De azért vagyunk, hogy képességeink függvényében, az Isteni erőkkel harmonikusan az akaratunkat érvényesítsük. És ha valahol egyezik az Isteni akarattal mindaz ami a lelkedben végbemegy, akkor bizony küzdeni kell. Az én időmben én is küzdöttem volna egészen a végsőkig… Csak hát ahogyan azt a biblia is említi "Holtak a holtakkal, élők az élőkkel…" ◄--- Előző lap:47. Otthon                      ---► Következő lap:Anna keresése