Amikor a fák meghalnak/Keresések

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.


Amikor a fák meghalnak

48. Keresések


Lelki vigasz keresés


Amint az élet nemvárt fordulatai Imolát egy meglehetősen elszigetelt életformába kényszerítették, bizony megtapasztalhatta, hogy a lelki harmónia ápolásában az anyagi jólét nem minden esetben segíthet. Mindamellett, hogy teljes mértékben szabad akarata szerint történtek a változások, mégis annyira elhagyatottnak érezte magát, hogy kissé elbúsulva magát, a szenvedések világába zuhant.

A kényelmes luxusotthonból egy meglehetősen csendes helyen fekvő kis összkomfortos lakásba költözött, amely nem volt különösebb kényelemmel halmozva az átlagpolgárok igényeinél. Szerény lakásba költözött és függetlenül, hogy még mindig főnöki posztot töltött be a banknál, szerény életformát is élt. Az ismeretlen kislánya sírjánál való rendszeres elmélkedések folytán automatikusan visszább adott a nagy lendületéből és sokkal megértőbben bánt az alkalmazottjaival is. Nem is próbált más elfoglaltság után nézni, minthogy kijárogatni a temetőbe és ott élni át újból és újból mindent ami folytán abba a mély lelki megrendülésbe zuhant. Azzal tökéletesen tisztában volt, hogy a múltbeli események forgatókönyvét már semmiképpen nem írhatja újra és életvitelén valami módon változtatnia kellene. Önmarcangolások közepette jött rá, hogy mekkorát tévedett, amikor még abban a tudatban élt, hogy a karrierépítés megadja az élet értelmét és egyben majd segítséget is nyújt a hátráltató – intézetlen – lelki dolgainak teljes kiiktatására. Mivel egy elégé figyelemreméltó intelligenciával rendelkezett, arra is hamar ráébredt, hogy a sorsa alakulása egyszerűen rákényszerítette a befelé való fordulásra, hogy mélyen magába szállva elgondolkozzon az élet(e) igazi értelmén. Szánalomra méltó azonban csak kimondottan a lelkiállapotára vonatkozóan volt, mert társadalmi helyzete egyszerűen felpártolta abban, hogy kilátástalan helyzetbe sodort belsőállapotán kellő komolysággal elmélkedhessen. Anyagi szempontból számos olyan lehetőséget megtudott engedni magának, amely által egyre közelebb juthatott az életben adódó lelki problémát kutatásában és közelebbről való megismerésében.

Abban az időben vált épp divattá a materializmus elveinek a sok éven keresztüli néptömegekbe való sulykolásának felborogatása és az idea, a lélek útjának előtérbe hozása, keresése. Akkor volt, amikor mintegy divat-ként a világnézet és a róla való megítélés teljesen megfordult. Az a generáció amely a matéria elvei szerint lépett be a társadalmi életbe és mélyen lenézte és megszólt mindenféle vallásos, vagy idealista nézetet, hát a rendszerváltás után egyszeriben száznyolcvan fokot fordult. Sokan még tudni sem akartak arról, hogy ők egykor a létezés fogalmából egyszerűen elvetették az Istennek, a léleknek, az ideának a valósságát.

A lélek útjainak fogalmáról Imola ugyan nem kapott semmiféle ellennevelést, viszont támogatót vagy felpártolót sem. Így nem sok fogalma volt az ember belső világának misztériumairól. Még a puszta vallásosan ítélt istenfogalomról is csak nagyon halvány elképzelései voltak.

Az a bizonyos sorsdöntő helyzet, amelyben olyan kifejezetten rosszul érezte magát, egyszerűen lépésre kényszerítette a lelki problémái megoldásának keresésére és az apránként gyarapított ismeretek által pontosan felmérte, hogy a megoldás kulcsa csakis az ő kezében van. Igaz, hogy kissé bukdácsolva indult neki az útkeresésnek, viszont amikor nap mint nap megtapasztalta, hogy a kudarcokból is nagyon sokat lehet tanulni, akkor már eléggé érezhetően előbb lépett az önbizalom és önértékelés területén. Viszont amíg erre a szintre jutott, addig sok keserű tapasztalatot kellett végigélnie.


Imola útkeresésének legelső lépéseit lehet épp attól a pillanattól számítani, amikor egy délután az autózás kényelméről lemondva gyalog ment vásárolni a közeli élelmiszerboltba és onnan hazafelé tartva egy falra ragasztott plakát mottószövege ragadta meg a figyelmét. Már csakúgy ránézéssel megállapította, hogy bizonyos vallásos jellegű a hirdetés, de az idézőjelek közé zárt vastag betűkkel írott szavak értelme bizony nagyon megragadta a figyelmét.

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek , és én megnyugosztallak titeket."

Hiszen azt a bizonyos lelki meg-fáradtságot és megterheltséget már elég hosszú ideje, hogy magában hordozta és mivel az anyagi világban mindenkitől elutasított mindenféle segítséget, hát egyszeriben egy olyan érzés kerítette hatalmába, mely által egy bizonyos fajta szelíd érdekeltséggel olvasta Jézus szavait. Mert annak ellenére, hogy nem kapott vallásos nevelést, azért a idézet eredetét vitathatatlanul felismerte.

A plakát tulajdonképpen mintegy meghívóként szolgált, mindazoknak, akik tényleg megfáradtaknak érezték magukat. Azaz akik Imolához hasonlóan mélyen magukba nézve voltak képesek elismerni, hogy ebben a rohanó élet hajszoltságában bizony lelki vigasztalásra van szükségük.

Imola a meghívás részleteit megjegyezve amint tovább ment, az idézet mély értelmét befogadva csendes lelkülettel tért haza és ahogy az otthoni tevékenységekbe fogott, azon is elgondolkozott, hogy szüleitől ő miért is nem kapott vallásos nevelést és az is az eszébe jutott, hogy ezért a mulasztásért egy az egyben szülei a felelősek. … És még nagyon sok mindenért! … De aztán valamiként mégsem volt hangulata újból feleleveníteni a szülei iránt való nehezteléseit, inkább azon kezdett gondolkozni, hogy másnap majd miként fogja beosztani az idejét, hogy ellátogathasson arra a bizonyos összejövetelre amelyet az a plakát hirdetett.


Nagyon is tisztában volt azzal, hogy csupán egy fajta menekvésként húzódott ahhoz a vallásos közösséghez mert egyáltalán nem volt biztos, hogy tényleg a legjobb megoldást választotta, de érezte, hogy valamibe mégis kapaszkodnia kell, mert különben a lelki élete teljesen romba dől.

Az annyira váratlanul ért lelki bonyodalmaknak már csaknem évfordulóját élte, amikor egy napon olyan valakivel hozta össze a sors, akit csaknem elfelejtett és még csak nem is gondolta volna, hogy az élet még örömteljes pillanatokat is tartogat számára. Már volt némi régisége a gyülekezetben, amikor egyik vasárnap az Istentisztelet után egy végtelenül finom modorú, idős hölgy ebédre hívta meg. Imola próbált finoman kitérni, de mivel már két alkalommal is visszautasította azt a kifejezetten jóindulaton és szimpátián alapuló meghívást, hát végül is engedett.

Az ebédnél többen is voltak, de eléggé bensőséges körülmények közt zajlott minden, így hát utána elbeszélgettek egy keveset. Azaz, mindannyian annyira jól érezték magukat, hogy még az idő múlásáról is megfeledkeztek. Imola mindezt tudatosítva magában, már épp távozni készült, amikor egy újabb vendég érkezett. Már csaknem indulófélben volt, amikor az előszobában találkoztak. A hatvanöt év körüli finom úriasszony külsejű vendég a háziak által mintegy régnemlátott barátként volt üdvözölve és miután az általános etikett szabályoknak eleget téve a kölcsönös bemutatkozásra került volna sor, Imolát hirtelen egy enyhe kis émelygés fogta el, amelyet ugyancsak egy enyhe szédülés is követett és ebből kifolyólag óvatosan le kellett ereszkednie az épp közelében lévő cipőtartó tetejére. Azonban ezt követően a pánikkeltés megelőzése végett már igyekezett is nyomban bizonyságot tenni arról, hogy létállapotát illetően egyáltalán nem történt különösebb dolog. … Csupán csak az, hogy egy meglehetősen váratlan pillanatban ő is egy régi kedves ismerősével találkozott. Ugyanis az érkező vendég Bea volt.


Imolának az akkori életvitelében egy óriási változást jelentett az egykori nevelőnőjével való újabb kapcsolódás. Már a hirtelen találkozásukból adódott lelki reakció is utalt arra, hogy bizony bármennyire is próbált eltaszítani magától mindenkit, azért mégis nagyon nagy szükségét érzi egy olyan van valakinek, akinek rendezetlen belső dolgait kellőképpen feltárhassa, akinek őszintén kipanaszolhassa bánatát. És mivel a hozzá mindig oly közelálló szüleiben csalódott, hát őket mintegy helyettesítésként épp a Bea néni személye volt számára a legmegfelelőbb. Találkozásuk és főként a további kapcsolatuk ápolása során sok régi szép – és meglehetősen fájdalmas – emlék elevenítődött fel, lehetőség adatott úgy elsiratni a múltat mint a jelent. És mégis, még ha naponta többször könnyezve is, Imolára kifejezetten jóérzésként hatott ez a Bea lényéhez való teljes őszinteségen és szereteten alapuló kapcsolódás.

Azonban Imola lelki (kereső) útját illetően még egy másik megközelítésből is nagyon átformálóan hatott a Beával való kapcsolódás. Ugyanis a lelki problémákhoz kapcsolódó beszélgetéseik során Bea meglehetően szerényen kifejtette a véleményét a vallásokról is.

― A te esetedben egy nagyon is általános dolognak számít, hogy valahonnan egy másik világból – egy másik Lénytől – vársz valamiként segítséget ami egyben azt is bizonyítja, hogy mennyire kicsik és gyengék vagyunk, viszont a mai korban egyre gyarapodnak a lehetőségeink, hogy a lelkünk útjainak egyengetéséhez milyen módszereket válasszunk.

― Egyáltalán nem a modern világ felé való elhivatottságról van szó, hanem a szabad akaratunkról és a választási lehetőségeinkről, amelyek függvényében óriási előnyben vagyunk az előttünk élt generációkhoz képest. Mert ugyanis amikor még a vallás még kellő hatalommal bírt, akkor bizony sem a szabad akarat, sem a választási lehetőségek még csak szóba sem jöhettek. Hiszen halálra üldözték vagy elégették mindazokat akik más utakat jártak.

― És az új lehetőségekből te már választottál magadnak Bea néni? ― kérdezte Imola kellő tisztelettel.

― Nézd! ― mondta Bea a bizalmas hanglejtést még jobban megerősítve ― Mindaz amikről beszélek neked, az lehetséges, hogy neked úgy hangzik, mintha én már igenis, az utat végigjártam volna, vagy legalábbis konkrét tapasztalatokkal rendelkeznék. De sajnos ez nem így van. Elemben van egy távoli rokonom, akivel hozzád hasonlóan szintén ilyen bensőséges kapcsolatban vagyunk és aki már valamelyest magáénak mondhatja az ezoterika útját. Majd összehozlak benneteket és akkor aztán te is tisztább képet fogsz látni magad előtt.


Bea távoli rokona egy körülbelül Imola korabeli nő volt és amennyire a rokonságot illetően távoli volt, szív szerint éppen annyira volt közeli. Sőt nagyon közeli. Helénnek hívták és Imolához hasonlóan számára is a sors kemény keze vetett véget a boldog házaséletének. Imola esetének épp fordítottjaként, nem ő volt aki elhagyta el a férjét, hanem a szerető férj hagyta el őt végtelenül tragikus körülmények közt. Mégpedig örökre. Házasságuk boldog éveiben Helén nagyon elégedett volt úgy az élettel, mint férjével, akinek – szerinte – csupán csak az volt egyetlen nagy hibája, hogy nagyon szeretett motorozni. Aminek aztán egy szép napon az áldozatává is vált. Helénnek, Imolánál valamivel hamarabb kellett szembenéznie az egyedüllét nyomasztó érzéseivel és mivel szüleivel ő sem volt kimondottan jó viszonyban, így fiatalon maradt özvegyként eléggé magányosan tengette életét. Egy szálloda recepciójánál dolgozott és lelki menekvésképpen jógával és egyéb szellemtudományokkal foglalkozott. Azaz őt nem kimondottan a bizonyos lelki trauma vezérelte oda, mert házassága előtt, még lány korában már eléggé intenzíven jógázott és még annak idején Kinda mesternek ő is hűséges tanítványának vallotta magát. Csak hát jött aztán a mester lebukása, ami aztán lassan-lassan az egész szervezet összeomlásához vezetett és a tanítványok, akárcsak a pásztor nélküli nyáj, szétszéledtek. Igaz, hogy nem teljesen mert a buzgóbbak közül sokan szervezkedtek és számos újonnan létrehozott kisebb csoportokat alapítottak, de Helénnek akkor már egy más hivatást kínált fel a sors és a családi élet mellett már nem nagyon volt sem ideje, – sem bizalma – hogy a jógával intenzíven foglalkozzon. Aztán a tragédia megtörténte után egyre érezni kezdte, hogy a lelkivilágában az a mélyen tátongó űr valamiként behelyettesítésre vár. Hogy valahonnan, valamivel be kell töltenie. És akkor kifejezetten jól jött neki az a több éves tapasztalat amit a jóga által szerzett.


Helén az özvegységének éveiben maga útját járva különféle ezoterikus körökre el-el látogatott és ott alaposan kiszűrvén mindazt amiket lényegesnek tartott, azokról időnként Beával elbeszélgettek. Bea nem volt éppen az a típus aki az új kor emberéhez hasonlatosan egyből ráharap mindenféle csodára és ámításra csupán csak azért, mert a divattá vált ezoterikával egy kalap alatt említődnek. Viszont mivel tökéletesen tisztában volt a közeli barátnőjéül fogadott távoli rokona értelmi képességével és intelligencia szintjével, hát mindig kellő odaadással hallgatta végig az előtte kifejtett nézeteit.

Aztán amint telt az idő, az effajta lét értelméről és az élet művészetéről való nézetek még egy újabb megvilágításban is kezdtek jelentkezni, azaz egy másik jóga útját követő személynek nézetei is szorosan hozzákapcsolódtak a kettőjük fejtegetéseihez. Ez még Beának jóval az Imolával való találkozása előtt volt. Mégpedig Helénnek abban az életperiódusában amikor ráérzett arra, hogy magányos életformáját valamiként a háta mögé kellene temetnie. Nem kifejezetten párkapcsolati kérdésekkel küszködött, nem tervezett, nem remélt, hanem csupán csak egyik egykori csapattársával hagyta feleleveníteni a régi barátságukat. Hunornak hívták a férfit és még a Kinda idejében Helénnel együtt mindketten hűséges követők voltak. Hunor a jógát illetően még Helén megítélése szerint is egy elégé emelkedett szintű tapasztalattal rendelkezett. Egy jóvágású kedves fiú volt és kifejezetten művelt, toleráns egyéniség, így Beának is hamar elnyerte a rokonszenvét.

Bea ugyan már jócskán benne járt a korban, de mivel mindig nagyon jól szót értett a fiatal korosztállyal, így a Helénnel és Hunorral való barátkozása egyáltalán nem okozott gondot. És nem is okozhatott semmiképp, mert kapcsolódásuk minden fajta anyagi érdekeltségektől mentes és kifejezetten őszinte volt. Így nemhiába töltötte el örömmel az Imolával való találkozása is, hiszen már évekkel azelőtt volt alkalma épp elégé kiismerni annak a kislánynak a belső lényét, aki mellé nevelőnőként fogadták fel. Akit annak ellenére, hogy egy kifejezetten jól szituált családba született bele, mindig csak sajnálni tudott. És… akinek életsorsa akaratlanul is az ő zátonyra futott életsorsát elevenítette fel emlékezetében. És amint a régebbi egymáshoz való őszinteségüket sikerült újraéleszteni, bizony szomorúan állapította meg, hogy szülei jóvoltából a sors tényleg szánalomra méltóan bánt el azzal a lánnyal. Aztán nem is csoda, ha a későbbiekben, az idő előrehaladtával, amikor finom ösztönzés által végül is sikerült Imolát a kis baráti körébe becsalogatnia, akkor már igazából egy nagy elégtételt érzett magában és nagyon boldog volt.

Imola, maga sem tudta követni pontosan, hogy az addigi magányosságtól egyhangú élete miként lépett át abba az úgynevezett kis közösségi életbe, azaz abba a baráti körbe amelyben már kezdettől fogva annyira jól érezte magát. A szorosabb barátkozások során azonban nagyon megdöbbenten fedezte fel, hogy Bea mennyire egy "egyszerű" életet él! Azaz szó szerint – őszintén – megvallva olyan szegénységben él, hogy alig van amiből kifizesse a közköltségeket és bizony sokszor adódik úgy is, hogy vacsora nélkül tér nyugovóra. De ezt Imola csakúgy véletlenül fedezte fel, mert Bea nem az a típusú nő, aki csakúgy felfedné az ilyesmit, vagy sajnáltatná magát. Sőt! Nélkülözéséről különféle trükkökkel tereli el a figyelmet főként ha netalán észreveszi, hogy Helén vagy Hunor segítséget akarnak nyújtani neki.

― Nem akarok senkinek a kegyére szorulni! ― szokta mondogatni ― Még a legjobb barátaiméra sem! Nem az anyagi biztonságom megteremtéséért barátkozok veletek! Engem a sors megtanított, hogy miként lehet a kevéssel is beérni. Semmiképpen nem szeretnék terhére lenni senkinek.

Aztán a későbbiekben Imolának az is egy elégtételt és lelki megnyugvást nyújtott, hogy ha alkalmak-adtán – mivel négyük közül ő volt a legtehetősebb – csakúgy feltűnés mentesen anyagilag támogathatta a kis társaságot, amelyre néha rá is fért, mivel úgy Helén, mint Hunor hozzá képest az anyagi jövedelem szempontjából nézve nagyon messzire álltak.


Imola attól fogva, hogy belépet abba a szűk baráti körbe, fennhagyott az úgynevezett keresztény Isten keresésével és tágabb fogalmú és semmiképp nem dogmákon alapuló létvalóságok felkutatásába fektetett nagyobb hangsúlyt. De ez nem kimondottan azt jelentette, hogy nekiállt jógázni, hiszen sem Helén, sem Hunor nem ragadtak le kizárt módon a jóga útjára, hanem mindenféle útjukba kerülő belső önfejlesztési módszert áttanulmányoztak – ha sikerült ki is próbáltak – és megvitattak egymás közt. És tapasztalataik során még azt is megállapították, hogy bizony ebben a kifejezetten anyagi orientáltságú embertelen világban, milyen nehéz megtalálni a lelki továbbfejlődés igazi útját. Hogy egyszerűen elképzelhetetlen, hogy mennyire tele van a világ a különféle önjelölt mesterekkel, akik kizárólagosan az anyagi hasznot lesve gyűjtenek tanítványokat maguk köré és egy az egyben ártalmas mindaz amilyen elméletekkel tömik tele a fejét azoknak.

― A mai világban nagyon ritkák az igazi mesterek! ― mondta Hunor egyik beszélgetésük alkalmával.

― Bizonyára már te is meggyőződhettél róla, hogy mennyire a pénz körül forog még az ezoterika is! ― fordult Imolához ― Hiszen bárhová lépsz, a legelső mindig az, hogy fizetned kell. És ezzel idáig még rendben volna, de nem tudod, hogy mire fizettél! Mert nem kaptál semmit, csak a hókuszpókuszt.

― Már említettem neked te Huni, hogy tényleg fel kellene keressük azt a lányt ott a hegyekben! ― szólt közbe Helén. ― Még annak idején, amikor odajárogattunk a Mester is emlegette, hogy egy kifejezetten magas spirituális töltetet hordoz magában. És… valamiként ez meg is látszott rajta… A szemeiben… a viselkedésében…az egész lényében! Emlékszel?

― Persze, hogy emlékszem, hisz' hogy is nem lehetne emlékezni rá … ― mondta Hunor ― Viszont az a kérdés, hogy még ott van-e? Hiszen annyi idő telt el azóta!

E párbeszéd hallatára Imola egyből felfogta, hogy végül is kiről van szó. Felfedezéséhez még egy enyhe büszkeségérzet is párosult, hiszen ő már egész kislánykorától fogva ismeri Annát, és talán még többet tud róla mint Helén, vagy Huni… (!) Azonban e röpke fellángolása nyomban elpárolgott, amint tudatosította azt is, hogy mennyire is megfeledkezett arról a szerencsétlen sorsú lányról, akinek az élet megpróbáltatásaiból és keserűségeiből bizonyára sokkalta több jutott ki, mint neki. Még egy kis bűntudatot is érzett amiatt, hogy annyi időn keresztül még csak egy röpke gondolatot sem szánt annak mindig oly kimondottan felemelő érzést sugalmazó lánynak akinek a kis kunyhójánál egykor annyi boldog percet töltött. … És ekkor az eszébe jutott Boldi is. Bizony. Boldi. Akivel ők olyan nagyon szerették egymást! … És a Bea nagyra értékelendő segítségnyújtásai ellenére mégis hová alakult minden …? Vajon hol lehet Boldi? Azóta sem látta, amióta azt a végtelen szomorú ― és események sorozatát megváltoztató hírt vitte neki. Külső megjelenéséről ítélve bizonyára egy egyszerű szegény ember lehet, hisz' olyan alázatosan viselkedett vele szemben, mintha egykor nem is ők ölelték volna oly forrón egymást…! És ismét neheztelést érzett magában. Hiszen még annyit sem tud róla, hogy egyáltalán él-e, hal-e… (?) Vajon mennyire elégedett a sorsával? Egyáltalán képes-e némi boldogságot érezni az életben? Időnként még felelevenednek-e tudatában azok a régi emlékek… Képes volna-e még szeretni őt? Vagy hűtlenségéért mélységesen meggyűlölte volna? … Nem! Ő Boldit nagyon jól ismeri! Boldi semmiképp nem tudna gyűlölködve élni! Valamiképp szeretett volna minél többet megtudni Boldi életsorsa felől, hogy hol és hogyan él, mivel foglalkozik… De aztán hirtelen feltette magában a kérdést, hogy vajon miért is? Hiszen minden már a múlté! És a múltat semmiképpen nem lehet visszahozni! Viszont a jelen egy meglehetősen furcsa helyzet. Hogy egyszeribe minden mennyire összezavarodott a lelkében!?

Mivel mindezek a mély érzelmekkel egybekötött gondolatok annyira intim jellegűek voltak, az elkövetkezendőkben csupán csak Beával osztotta meg őket. Csendes őszinteséggel kifejtett érzelmei hallatára, Bea egyáltalán nem lepődött meg. Imola Boldi után való érdeklődését nagyon is természetesnek találta, csak éppen azon sajnálkozott, hogy az elmúlt években ő sem hallott egyáltalán semmit felőle.

― Tudod, amint annyit szokták azt emlegetni, hogy az életben semmi sem történik véletlenül, hát a férjedtől való különválásodnak is meg kell legyen a maga értelme. Az oka. Ahogyan azt Helén és Huni emlegetni szokták. ― mondta Bea egyik alkalommal amikor Imolával kettesben beszélgettek.

― Csak annak tudnám az okát, hogy miért nem tudtunk mi annak idején ketten kapcsolódni? Mi szállta meg akkor a lelkemet és miért? … Hogy amellett döntöttem, hogy férjhez megyek?? Mi volt ennek a hűtlenségnek a jelentősége? Miért kellett egyáltalán megtörténnie? Azt nem tudom.

― Sok mindent nem tudunk Imola! Nagyon sok mindent! De azért vagyunk, hogy képességeink függvényében, az Isteni erőkkel harmonikusan az akaratunkat érvényesítsük. És ha valahol egyezik az Isteni akarattal mindaz ami a lelkedben végbemegy, akkor bizony küzdeni kell. Az én időmben én is küzdöttem volna egészen a végsőkig… Csak hát ahogyan azt a biblia is említi "Holtak a holtakkal, élők az élőkkel…"


Anna keresése


A továbbiakban aztán Imolában egyre több rendben törtek fel azok a bizonyos akaratérvényesítéssel kapcsolatos elképzelések és valahányszor Beával beszélgetett el, valamiképp mindig erőt és bátorítást kapott tőle. Valahogy úgy érezte, hogy Boldit tényleg meg kellene keresnie. Mintha lelke mélyén egy fajta kötelességérzet munkálkodott volna arra biztatván, hogy legalább tudomást szerezzen afelől, hogy miként éli az életét. Hiszen lehet családja is… Lehet boldog családapa egy szerető asszony oldalán… Vagy meglehet az is, hogy épp boldogtalan… És hozzá hasonlóan fájlalja a múltat … és annak a szegény ártatlan közös gyereküknek a halálát…

Még az is megfordult a fejében, hogy ha Huninak vagy Helénnek valamiként sikerülne felvennie a kapcsolatot Annával, akkor bizony ő is hozzájuk csatlakozna és aztán az a kis mindentudó hátha valamilyen formában segítséget nyújtana neki. (?).

Aztán amint az élet zajlott tovább a nagyváros forgatagában, időközben hidegebbre fordult az idő és Hunor Annáról csupán csak annyit tudott meg, hogy már nem ott azon a régi helyen lakik, ahová még a Mester idejében oly sokszor csoportosan feljárogattak, hanem elköltözött valahová messzire egy nagyon távol eső helyre, ahol csak nagyon ritkán járnak emberek.

― És csupán csak ennyi lenne amit megtudtál felőle? ― kérdezte kissé elcsodálkozva Helén.

― Hát… ― mondta kissé habozva Hunor ― Részből igen. Viszont sok olyan dolgot tudtam meg, mégpedig anélkül, hogy kérdeztem volna…

― Ezt hogy értsem? ― kérdezte Helén.

― A városban az emberek teljesen ellene beszélnek. A különféle okkult praxisai folytán még gyilkossággal is vádolják és azt is mondják, hogy valami démonok szállták meg és… talán meg is zavarodott.

― Hunííí! ― Csapta össze a tenyerét Helén ― Csaknem az általános közvélemény szerint ítélsz!!?

― Hisz' annak idején a Mesterről – és az egész csoportról – milyen véleménnyel volt a tömegember? Ott, azok az emberek a városban és aztán a Mester "bukásakor" egész országszerte!?

― Nem Helén. Én csupán csak azt mondtam el, amit hallottam róla. ― nyugtatta meg barátnőjét Hunor.

― Hiszen mindennek oka van! ― mondta Helén, miközben Imola és Bea mintegy valamire emlékeztetőleg összenéztek egymással.

― Annak is, ― folytatta Helén ― hogy ellene szólnak az emberek és annak is, hogy elköltözött onnan, vagy ha esetleg bedilizett, vagy ha talán visszaélt a hatalmával, még annak is! És mivel valamikor még egy közösséghez tartoztunk, hát mi jobban ismerjük mint azok ott abban a kisvárosban és szerintem nagyon alaposan meg kellene vizsgáljuk a helyzetét és ha tényleg bajban van, segíteni kellene rajta!

― Így van, ahogy mondod Helén. ― mondta Hunor ― Így van és én is kötelességemnek tartom, megkeresni és ha kell segíteni is rajta.


Imola, mivel Szala-Váton nevelkedett, hát az Anna új lakóhelyének felkutatására ő is hűségesen ajánlkozott, viszont a fiúgyerekekkel ellentétben olyan tüzetesen azért mégsem ismerte ki magát az erdőben. És ha járt is valaha a Szelek pusztáján, bizonyára már elfelejtette, hogy tulajdonképpen melyik út, vagy ösvény hová vezet. Már az ősz végét járták, az idő is meglehetősen lehűlt, de ők mégsem adták fel a reményt. Sőt, Hunor ötletessége révén inkább még nagyobb lendületbe jöttek. Ugyanis, Imola tájékozatlanságát figyelembe véve továbbra is csak gondolkoztak a kivitelezésen és eközben jutott Hunornak az eszébe az egyik gyerekkori barátja, aki tudomása szerint életén keresztül cserkészettel foglalkozott. A rendes neve József volt, de gyerekkora óta Dódinak becézték és már akkor abban a korban folytonos kihívások elé nézve járta egyre másra az ismert és ismeretlen erdei ösvényeket, rövidítőket. Sporttanár volt a végzettsége, amely aztán hamarosan átváltott cserkésztanár tisztségbe. Kimondottan jól ismerte úgy a közeli, mint távoli erdőket, erdőrészeket.

Alig egy hét telt bele és máris szervezetten neki is vághattak a kalandnak. Annak ellenére, hogy egy kimondottan erdei utakra alkalmas terepjáróval indultak el, ― akárcsak mint minden más túra alkalmakor ― Dódi a résztvevőkkel a lehető legpontosabban ismertetett minden szükséges tudnivalót az erdőjárásról. Így öten bepréselődve a robusztus járgányba, megfelelő ruházatban és megfelelő élelemmel indultak útnak és nem felejtették el magukkal vinni azt a bizonyos Anna megsegítésére összeállított csomagot sem.

Tulajdonképpen egy nagyon szerencsés helyzetben voltak, mert az az árkon-bokron folytonosan keresztül gázoló természetbúvár már tudott a helyről, sőt, egy alkalommal még látta is azt a bolond lányt az erdőben. Így nem Szala-Vát felőlről, hanem az egész erdőrész keleti oldala felől, a síkság felől közelítettek, hiszen Dódi nagyon jól ismerte a Szelek pusztájára vezető utat.

― De tulajdonképpen mit akartok, mihez kezdetek, ha megtaláljátok azt a lányt? ― tette fel Dódi azt a lényeges kérdést amelyről a kihívás nagy lázában meg is feledkezett.

― Hát elsősorban némi segítséggel szolgálni… ― magyarázta Hunor ― Aztán… tudod ő nem épp a közönséges emberek csoportjába tartozik…

― Hát azt én is észrevettem. ― mondta némi lelkesedéssel Dódi ― Nincs ki mind a négy kereke szegénynek és olyasmiket művel ott egyedül, amit egy normális ember ki sem bírna. És ezt nem hallásból mondom, hanem magam győződtem meg egy alkalommal a saját szemeimmel.

― És konkrétabban mi felől győződtél meg? ― kérdezte kissé nyomatékosan Helén.

― Szó szerint: Őrjöngött! ― magyarázta vezetés közben Dódi ― Érted? Teljesen állati módon viselkedett. Meztelenül addig fetrengett abban kis patakban, míg minden porcikáját felhorzsolták a kövek, érthetetlenül ordítozott és szórta magára azt az iszapos homokot, aztán amikor már nem bírta a sok hánykolódást úgy vágódott el, mint aki szörnyethalt…

― És te ezt mind láttad és nem próbáltál tenni semmit? ― kérdezte mély csodálkozással Helén.

― Tudod, az az őszinteség, hogy teljesen leblokáltam akkor, és valami olyan furcsa érzés kerített hatalmába, amitől az az igazság, hogy … valahogyan nem mertem közbelépni. Aztán amikor elesett és nem mozdult, hát oda merészkedtem, de … tudod nem vagyok ijedős – villantott állítását igazolóan Hunor felé –de amikor csakúgy egyből felszökött, mint a rémfilmekben és rám kiabált… hát… Aztán jobbnak láttam nem foglalkozni véle. Mert ugyanis kezdődött előről az egész műsor.

― Rád kiabált? ― kérdezte Hunor ― És értetted, hogy mit?

― Valamiféle démonokat emlegetett… Hogy belém szállnak és majd úgy járok mint ő, ha nem megyek el onnan… Valami ehhez hasonlóakat mondott. De aztán szerencsére nem szálltak rám semmiféle démonok!

Az Anna felkeresésére indult kis csoport tagjai magukba száltan hallgattak és különféle váratlan események megélésére próbálták némiképp áthangolni magukat. Lelkük mélyén hálát adva elhatározásuknak, hogy egy tényleges rászoruló megsegítésére szánták el magukat. Mivel Bea kivételével mindannyian tökéletesen tájékozottak voltak az Anna kifejezetten egyedi sorsa felől, azt is tudták, hogy a segítséget illetően bármiféle társadalmi vagy szociális megoldások egyszerűen lehetetlenek. Viszont bármilyen spirituális beállítottsággal és tapasztalatokkal rendelkeztek, azt még csak elképzelni sem tudták volna, hogy segítségadás nélkül Anna a tavaszt megéri. Így komolyan már el is határozták, hogy a lehetőségekhez mérten és a helyzetnek megfelelően támogatni fogják azt a kimondhatatlanul mostoha sorsra jutott szegény lányt.

Miután Anna a Szelek pusztáján megkapta a kegyelmet a Hegy Szellemétől, azóta minden egyes napot mintegy áldásként élt meg. Az ősztől már-már elbúcsúzó hideg szél hiába próbált a tél hírnökeként bejelentkezni nála és hiába kavarta fel folyton a fák elsárgult leveleit, mert az ő lelkében már tavasz volt. Az újjászületésének tavaszát élte ott fent egymagában, az elhagyatott magányban. Ahhoz viszonyítva, hogy micsoda – embertelennek nevezhető gyötrelmek megélésére kényszerült egész kora-tavasztól őszig, egyszerűen a mennyek országában érezte magát. És nem győzött hálát adni az Égieknek, hogy annyira kegyesek voltak hozzá. Élete folyamán már jócskán kivette a részét a kemény telek áthidalásából, viszont akkor, "azon a tavaszon" egyáltalán még csak nem is gondolkozott afelől, hogy miként megy neki a farkasordító télnek.

Telve volt bizalommal mert tagadhatatlanul érezte magában, hogy az Égiek továbbra is gondoskodni fognak róla. Ha már átsegítették a poklokon, akkor mi más adódhat még az életben amitől félnie kellene. A haláltól már nem félt. Hiszen az alatt a vezeklés időszak alatt számtalanszor – talán naponta átélte a kínokkal együtt.

Az effajta élethez való hozzáállás bizonyára tűnhet egyfajta vakbizalomnak is, amely a későbbiekben aztán kegyetlenül visszarúg, viszont az Anna esetében egészen más volt a helyzet. Vele született adottságaiból és azokból a kínszenvedéses megtapasztalásokból adódóan megértette, hogy mit is jelent az Ősbizalom. A biztonság iránt való ragaszkodását a háta mögött hagyva bátran ki merte mondani, hogy "Legyen meg a Te akaratod!" Egyszerűen rábízta magát az élet sodrására, amelyet ő Gondviselésnek nevezett. Holott nagyon jól tudta azt, hogy ez a magasztos szellemi erő nem kizártan a kényelmet, jólétet sugározva e földi élet keretei közt fejti ki megsegítő erejét. Így hát tökéletesen tisztában volt azzal, azaz: tudta, hogy a szenvedés mennyire szorosan kapcsolódik az élethez. És még azt is tudta, mégpedig egész pontosan, hogy nemsokára olyanokkal fog találkozni akik szeretik őt. Már napok óta készült is a fogadtatásukra. Rendbe szedte ruházatát, földbe épített otthonában kitakarított, kint is rendezkedett és amennyiből lehetett hangulatossá varázsolta az egész háza táját. Aztán azon a napon amikor egy távolról jövő motorzúgás törte meg az erdő csendjét, gondolkozás nélkül, nyomban nekilátott finom illatos teát készíteni.

A belső utak ― és egyben Anna keresésére hangolódott kis csoport tagjai a figyelemreméltó cserkész szaktekintéllyel rendelkező vezetőjüknek köszönhetően különösebb nehézségek nélkül érkeztek a Szelek pusztájára és onnan már az őszi tiszta kék ég felé irányuló füst látványának köszönhetően egész könnyedén rátaláltak az Anna lakhelyére is. Ahol aztán egy akkora nagy meglepetésben volt részük, hogy már-már csaknem kételkedni kezdtek a jövetelükkor elhangzott Annáról kapott információkban. Amint sikerült kikászolódniuk a járműből, Dódi nemhogy szóhoz jutni, hanem még mozdulni sem volt képes, csak állt megkövülten és csaknem megesküdött volna rá, hogy valamikor ő nem azt a lányt látta fetrengeni és ordítozni a patak vízében. Kellemes meglepetésük folytán mindannyian kissé elérzékenyülten ölelték keblükre azt a szegény sors-gyötört vézna lányt, de főképp Imola és Helén, akik egyszerűen képtelenek voltak könnyeiket visszatartani.

― Drága barátnőm bocsásd meg, hogy annyi idő után csak ilyen későre gondoltunk rád! ― zokogta Helén.

― Még a Mester szavaira emlékszem, amint mondotta, hogy "mindennek meg van a maga ideje az Ég alatt"! ― mondta kihangsúlyozottan Anna ― És annak, hogy tényleg rám gondoltatok, épp most jött el az ideje! Mert most érettünk rá mindannyian ennek a pillanatnak a teljes mértékben való megélésére.

Imolát annyira meghatotta az Anna közelsége, hogy sokáig meg sem tudott szólani. Úgy érezte, mintha valamiképp visszapörgetődött volna az idő és újból azzá az érzelmekkel telt szerény kis Imolává változott volna vissza. És egyben akkor tudatosult az is benne, hogy az Anna tiszta lényéhez bizony milyen nagyon közel is állt a lelke akkor… És abban a jelentős mértékben felpörgetett állapotban még nagyon sok minden jutott az eszébe. Még azok az Anna által oly sokszor el emlegetett fákkal kapcsolatos dolgok… és Boldival kapcsolatos dolgok is…

Anna viszontlátása a Helén lelkében mély bűntudatot ébresztett, mivel tagadhatatlanul érezte azt, hogy Mesterük bukása és a csapat felbomlása után bizony illett volna azzal az erdő magányára ítélt életsorsú lánnyal valamiként fenntartania a kapcsolatát. Hiszen annak idején az alatt a két év leforgása alatt milyen gyakran gyűltek egybe ott nála, mennyit épültek a lényéből áradó kisugárzásától, és lelkileg mindannyian mennyire különösen közel is kerültek hozzája. Anna szerette, nagyon szerette mindegyiküket, de valamiként mégis megérezte, hogy ő lélekben mégis az átlagosnál közelebb került a szívéhez. És öt év telt el azóta! És ő mindazokról a szép időkről megfeledkezett, mintha lelkét teljesen közömbösen érintette annak a szerencsétlen magára hagyott lánynak a sorsa... hogy él-e még egyáltalán…

A Hunor agyában is megtértek ehhez hasonlatos gondolatok és ő is meglehetősen neheztelt magára, viszont nem ragadt bele teljesen az önvádaskodásba, hisz' a múltban történteken már úgysem lehet segíteni. Inkább abban az aktuális jelen helyzetben az Anna életkörülményeit vizsgálva teljes értékű gyakorlati felméréssel állapította meg, hogy ha valamiféle változás nem köszönt be a lány életébe, bizony nem fogja megérni a tavaszt ott egyedül.

― És ez itt az összes fakészleted? ― mutatott kérdőleg a kulipintyó mellett gondosan összerakott száraz faágakra.

― Hát… ― vonta meg a vállát a lány ― Egyelőre.

Hunor és Dódi összenéztek, majd mindketten alig észrevehetően megcsóválták a fejüket.

― Hiszen ez a fa-készlet tudod, hogy mennyi időre elég? ― kérdezte Hunor Annától.

― Tudom. ― mondta a lány egyszerűen. ― Persze, hogy tudom.

― Ha le talál havazni, bizony még két hétre sem lesz elegendő! ― jegyezte meg szakszerűen Dódi.

― És mihez kezdesz itt a tél ideje alatt te Anna? ― kérdezte már kissé aggodalmasan Hunor.

― Hogy mihez kezdek? ― kérdezte a lány ― Hát igyekszem megtartani a harmóniát a Nagy Egységgel.

― … A mínusz húsz fokos hidegben? ― kérdezte elcsodálkozva Hunor. ― Hiszen halálra fagysz!

― Hát, ha épp azzal kerülök harmóniába az Egységgel, hogy halálra kell fagyjak, hát akkor legyen! ― vonta meg a vállát Anna ― Nem olyan nagy ügy! Az utóbbi időben már több rendben is átéltem már a halált.

― Anna… Anna! … Miket beszélsz te lány!!! ― lépett hirtelen Annához Helén és felelősségre vonóan vállon ragadta. ― Hát miért akarod eldobni magadtól az életet???

― Nem arról beszéltem, hogy eldobni akarom az életet, hanem csupán a sorsomat teljesítem be. Azaz, elfogadom, ha netalán ez a végzet vár rám.

Helén segítségkérően kutatott végig a jelenlévőkön tekintetén. Szemei könnyesek lettek és mintha valamiféle kábultságból akarná magához téríteni Annát, a vállainál fogva erélyesen rázni kezdte.

― Nem! Nem ez a sorsod! ― kiáltotta ― Most kivételesen nagyon butaságokat beszélsz! Hiszen mindezek után már a miénkkel közössé lett a te sorsod is! A te karmád! … Csoportkarma! Hisz' jól tudod, miről beszélek!!

Mindannyiuk együtt-érző arckifejezése arról tanúskodott, hogy Helén szavaival teljesen egyetértenek és Anna könnyedén kiérezhette belőlük azt a bentről jövő őszinte tenni vágyást. Kissé meglágyult arccal és végtelen szeretetet tükrözően szólalt meg.

― Higgyétek el nagyon csodálatos megélni ezeket a pillanatokat és köszönöm, hogy gondoltok rám, de jól tudjátok, hogy én semmiképp nem élhetek az emberek világában. Hiszen a fák nélkül már nagyon rég beteljesítettem volna életem földi pályafutását.

― Anna, ezt mindannyian jól tudjuk, de mégis valamiképp erről a helyről el kell költöznöd! ― jelentette ki a legnagyobb komolysággal Hunor.

― Hová kellene elköltöznöm?? ― kérdezte csodálkozva a lány.

― Valahová közelebb az emberekhez, hiszen ez a hely csaknem megközelíthetetlen, erre még a kutya sem jár. Főképp télnek idején! ― mondta Hunor.

― Talán vissza a régi helyedre. ― tanácsolta csakúgy Helén.

Anna a fák kopár koronái felé vetítette tekintetét, majd szemeit lehunyva lassan ingatni kezdte a fejét.

― Onnan elüldöztek. ― mondta csendesen ― És a sorsomat beteljesíteni jöttem ide.

― Hogyhogy elüldöztek!? ― kiáltott fel kissé lázadóan Helén ― Kik üldöztek el és miért...?

Anna ismét lehunyta a szemeit és egy mélyet sóhajtott, majd aztán maga elé nézve, mintha csakúgy önmagához beszélne úgy felelt szomorúan.

― Tudjátok… ahogyan azt mondani szokás: "Egyszer mindenki szembetalálja magát a saját ördögével." – És bizony én teljes egészében szembetalálkoztam a magaméval. És egyáltalán nem mindegy az, hogy milyen formában. Márpedig én elégé közelről találkoztam Vele. Annyira, hogy már éreztem a hatalom vágyásba fulladt bűzös leheletét… és a bosszú szomjába alvadt vérnek szagát… és aztán majd azokat az ítéletként lesújtó villámcsapásokat, amelyek rémes robajként hulltak rám hónapokon keresztül… És a poklok poklát átélve itt, végül is ezen a helyen tértem vissza az életbe. A fáknak, a Szenvedések Hegyének, a Hegyi Szellem és a Égi hatalmak kegyes jóvoltából… Itt, ezen a helyen. Ezen a Szent helyen… És mindezek után ha már tényleg itt ér el a Vég, hát akkor békében és nyugalomban hagyom el ezt a földi világot.

Mély csend követte Anna hátborzongató vallomását. Mindenki megkövülten maga elé meredve hallgatott és a sok mendemondákból felépített gondolatok idéződtek fel emlékezetükben. Némi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újból visszarázódjanak a megszakadt beszélgetésük fonalához. Aztán végül is Hunor volt az aki végtére is pontot szeretett volna tenni az Anna megsegítésével kapcsolatos elhatározásuk gyakorlati kivitelezésére.

― Bizonyára egyikünk sem tudjuk felfogni kellőképpen azt a kitaszítottság érzetet, amelyet évek sorai óta te egyfolytában átélsz, de azt kell tudnod, hogy még élnek ezen a világon még olyanok is, akik szeretnek téged és nagyon fájlalnák ha te tényleg a végzeted beteljesülése mellett döntenél. Nem tartom szükségesnek elmagyarázni, hogy az idő múlása mekkora változásokat tud tenni a dolgok előmenetelében. És, hogy azok az emberek aki akkor annyira ellened fordultak, bizonyára ők is változásokon mentek keresztül. Én úgy gondolom, hogy ha visszaköltözöl oda arra a régi helyre, az áldásként kapott gyógyítói képességed gyakorlása folytán te is egy elégtételben részesülhetsz és a dolgok másként alakulnak majd. És amint már némiképp emberközelben élsz, már mi is jobban segítséget tudunk nyújtani neked. Csak épp engedned kell! Hagynod kell, hogy segítsünk rajtad!

Anna talán vissza sem tudott volna emlékezni, hogy mikor is sírt utoljára, de mivel maximálisan kiérezte ezen szavak mély őszinteségből való fakadását, annyira elérzékenyült, hogy könnyekkel telt szemekkel nézett végig a társaságon. Még az addig soha nem látott, nem ismert Bea és Dódi lényéből is érezte azt a feléje való meleg áramlást, amely egy fajta vággyal töltötte be a lelkét, ami valamiként azt sugallta neki, hogy igenis érdemes élni… Érdemes tovább szenvedni ezen a világon, még akkor is, ha csak nagy ritkán, kis időtöredékekre is, de szeretteivel kapcsolódhat és érezheti a lényükből áradó simogató energiát.

― Ha visszautasítanálak, ― mondta csendesen ― az azt jelentené, hogy a Fenti Gondviselőimtől taszítanám el magamat, ami továbbá még azt jelentené, hogy tőletek is elszakadnék akkor. És azt nem akarom! Mert nagyon szeretlek titeket!


Aztán kis idő múltán amikor az elhangzott beszélgetéseik utólagos eredményéül a helyzet gyakorlati kivitelezésére terelődött a szó mindazon lépések hogyan-ját hányták-vetették meg amelyek során Anna tényleg vissza fog költözni a Szénégető pusztája bel kis kunyhójába. Közben Imola azon gondolkozott, hogy ő személyesen gyakorlatilag milyen célszerű dolgokkal is tudná segíteni Annát. Miközben titokban számba vette a lány jelentéktelen kis vagyonát, kissé feltűnt, hogy a ruházatot illetően nem is áll annyira rosszul.

― Ezeket a Szénégető pusztájáról hoztad magaddal? ― kérdezte Annától egy a vastag pulóverre mutatván.

― Nem. ― felet Anna kedvesen ― Onnan csaknem üres kézzel jöttem ide. Ezeket a ruhaneműket nemrég kaptam. Valakitől.

És az utolsó kijelentés kifejezetten nyomatékos hangsúlyozása végett Imolának egyszeriben egy nagyon furcsa érzése támadt. Valakitől?! ― Mit jelenthet ez? Vagy az a hangsúly amellyel kijelentette? … És közben, mintha a szemei is olyan furcsán megvillantak volna…?

― Ki az a valaki? ― tette fel a kérdést nagyon óvatosan Imola.

― Az egy olyan valaki, aki szintén olyan jó, mint ti vagytok, aki szeret engem, és én is szeretem őt… És akire te tudattalanul már nagyon rég, hogy rá szeretnél találni.

Nem volt szükséges, hogy Anna tovább fojtassa a magyarázatot. Imolán egyből egy olyan melegségérzet suhant át, amely annyira megérintette, hogy kissé bele is szédült és később minden porcikájában remegni kezdett. Csaknem ijedt szemekkel nézett Annára, majd aztán a közelében lévő Beára. És Mivel Bea is pillanatok leforgása alatt témába jött, szeretetteljes anyás mozdulattal ölelte magához Imolát.


Boldi keresése


Abban az évben a tél késlekedése nemcsak azoknak kedvezett, akik fűtéspénzükön spórolhattak, hanem az olyan emberek számára is, akikre még a mezőkön, vagy építkezéseken befejezi való munkálatok vártak. Viszont nem csak az effajta dolgos emberek hajtogatták nap, mint nap, hogy "eltarthatna ez az idő egészen karácsonyig", hanem még az Anna megsegítésére felesküdött kis csoport is kifejezetten örvendett, hogy a télre való felkészülésével kapcsolatos tennivalók még a lehavazás előtt rendre befejeződhettek. Mert ugyanis az a Szelek pusztája béli kis ház bizony némi tatarozást igényelt, a kályha is javításra szorult, aztán hiába, hogy az erdő tele van fával, a tüzelő beszerzése mégis időt vett igénybe. És talán ez is okozta a legnagyobb problémát, mert a Dódi által összetoborozott cserkészcsapat béli önkéntesek a ház körüli dolgokat, tető, ajtó, ablak kijavítását zökkenésmentesen elvégezték, viszont a fa dolgát bizony félig-meddig hivatalosan kellett intézni. Ugyanis különféle hivatalokba kellett eljárni, hogy aztán szociális segélyalapon fát tudjanak kiutalni az Anna számára. Aztán miután ez is elrendeződött, ez a fa probléma mégsem oldódott meg egészen. Azaz, volt egy kis gubanc, mert Anna már a traktor megérkezése előtt, sírdogálni kezdett. Valahonnan megérezte, hogy számos ismerősét gyilkolták halomra avégett, hogy őt kiszolgálják és rövid időn belül annyira egy magán kívüli állapotba került, hogy mindenki azt hitte, hogy már nem lesz aki kiteleljen abban az elegánsan kipofozott kis kunyhóban. Aztán szerencsére Hunor és Helén tájékozottak voltak az effajta állapotai felől és szakszerűen magára hagyták, hogy majd kellőképpen regenerálhassa magát.


Imola, az ezeket követő napokban az Annával való találkozásai során egyre zavarosabb lelkiállapotba sodorta bele magát. Állapotát illetően tökéletesen felmérte, hogy az utóbbi időben menyire visszaesett, viszont az indítóokot konkrétan mégsem volt bátorsága beismerni önmaga előtt. Annak ellenére, hogy Anna nem tett semmiféle célzásokat Boldival kapcsolatosan, mégis akaratlanul a fülébe csengtek mindazok a régen elhangzott kijelentései a szerelmüket, egybetartozásukat illetően. Pontosan visszaemlékezett még arra a bizonyos jóslatra is amelyet Anna valahonnan a fák lényéből olvasott ki.

Lelki vágyódásának konkrétan való beismerésére mégiscsak mindazok után került sor, miután egy kis esti kiruccanás alkalmával egy az egyben sorsának egyik véletlenszerűségnek hitt fordulata tárta fel előtte a valóságot. Az történt ugyanis, hogy az Annán való sikeres megsegítési tevékenységüket ünnepelve egy kis vendéglőben kötöttek ki amelyben élőzene volt. Már az elején Helén a zenészfiúban az egyik közeli ismerősét vélte felismerni és annak muzikális képességeit kezdte ecsetelni a többiek előtt. Mert ugyanis ismerőse volt a fiú és tényleg amit ott egymaga elművelt a szintetizátoron, az egyáltalán nem volt hétköznapi.

― … És már több rendben CD-je is jelent meg. ― informálta tovább Helén a társaságot.

― De csak angolul tud énekelni? ― kérdezte kissé kritikusan Dódi.

― Minden fajta műfajt nagyon jól ismer. Ha akarod szólok neki, hogy énekeljen valamit magyarul is. ― mondta Helén és már indult is a kis pódium felé amelyen zenélt a fiú.

Aztán mit beszélt vele, mit nem, a gyerek tényleg magyar számokat kezdett énekelni és a hangulat is kissé emelkedettebbé vált. Majd egy kis szünet alkalmával Helén be is mutatta ismerősét a társaságnak. A későbbiekben aztán a fiú nagyon kitett magáért, mintha csak be szerette volna mutatni, hogy tényleg otthonosan érzi magát mindenféle műfajban, ahogyan azt Helén is állította. Játszott ismert, ismeretlen, modern, és régi számokat, aztán egyszer csak egy nagyon különlegesnek tűnő akkordfutammal indított, amelyből egyikük sem nagyon tudott rákövetkeztetni, hogy a folytatásban hová alakul. Csupán Imola hangolódott rá már kezdettől fogva, mert úgy tűnt, mintha neki valahonnan ismerős lett volna a dallam. Éppen ezért több jelentőséget adva kezdett figyelni… És a fiú gyönyörű futamok kíséretében aztán a dal szövegét is énekelni kezdte…


Odakint a réten, mind kinyílt a rózsa,
Arra járt egy kislány, piros mint a rózsa.
Öröm a szívében, mosoly a szemében,
Meglátott egy rózsát az út közepében.
Nézte, nézegette, aztán fel is vette.
És az imakönyvbe szépen bele tette.


Odakint a réten, mind lehullt a rózsa.
Abból a kislányból asszony lett azóta.
Cifra a ruhája, puha a párnája.
De a puha párnán nyugtalan az álma.
Könny fut a szemébe, nem tud senki róla.
Csak az imakönyvben az a hervadt rózsa.


Miközben fokozatosan a szöveg értelmét vette, hát egyből bekattant neki. De meglehetősen keményen. Valamikor – már asszonykorában hallotta azt a nótát. Mert nóta volt tulajdonképpen, egy olyan szép régi nóta, amely egy az egyben neki szólt. Azaz pontosabban az ő lelkéhez szólt…

A zenész a szöveget többször is megismételte és Imola úgy érezte, mintha kimondottan csak neki szólna. Mintha az a fiú tényleg csak azért volna ott és csak azért énekelné csak neki azt a dalt, hogy végre ráébredjen, hogy lelkét tulajdonképpen mit is bántja. És… aztán később, hogy mit is kellene tennie. A lelki megnyugvása érdekében. Azaz: a szíve megnyugvásáért.

Azt az estét követő éjjelen nem tudott aludni, csak hánykolódott és a sok belső marcangolás végső eredményeként reggelre eldöntötte, hogy bármilyen nehézségek árán is meg fogja keresni Boldit. Annyit biztosan tudott róla, hogy meglehetősen szerény körülmények közt él, szekérrel jár, állatokkal foglalkozik és, hogy nem él senkivel párkapcsolatban. Ezt indirekt módon Beától tudta meg, aki időközben bizony faggatta Annát erről-arról. Viszont Boldi holléte felől érdeklődvén Bea az Anna szavaiból csupán csak annyit vett ki, hogy a kis udvaráról látni lehet a Villámlások hegyét is. És ez valójában még kissé nevetségesnek is tűnt, hiszen Argó csaknem mindegyik magasabban fekvő pontjáról látható a Villámlások hegye. (!) Így Imola kissé tanácstalanul vágott neki akarata érvényesítésének. Más választása nem volt, mint autójával végigjárni a város azon pontjait, ahonnan a hegy látható. Azt is tudta, hogy azzal még jóformán semmit sem old meg, de közben mégis reménykedett, következtetgetett, hogy hol és milyen területek az alkalmasak gazdálkodásra.

Három napi járkálás után aztán belefáradt és arra gondolt, hogy újból felkeresi Annát. Ha már tényleg annyiféle boszorkányos praktikák alkalmazásával vádolják, hát, nem számít csak segítsen valamiképp. Szabadnapot adva magának már a reggeli órákban elindult, hogy kellőképpen beleférjen az időbe, mert ugyanis a szállodától gyalog tette meg az utat a Szénégető pusztájára. Kissé félősen igaz, mert egyedül még nem járt olyan messzire, de célja elérésének érdekében – és szíve belső indíttatásának hatására – sikerült legyőznie a félelmét.

Annak ellenére, hogy már kislány korában ismertek voltak előtte az Anna furcsasága, mégis meglepődött, amikor a lány azzal a kijelentéssel fogadta, hogy már vártalak.

― Ezt hogy értsem? ― kérdezte Imola elcsodálkozva.

― Tudtam, hogy jönni fogsz. ― erősítette meg az állítását Anna.

― Honnan?

― Valami nagyon nincs rendben a szívedben. Onnan.

Imola nem mert ellentmondani, mert bizony már napok óta érezte, hogy tényleg így van. Nem volt tervében direkt módon feltenni ezzel kapcsolatos kérdéseket, főképp az állapotának indítóokát, de mivel akaratlanul rájött, hogy Anna mennyire beléje lát, hát így teljes őszinteséggel hozta szóba egy velük kapcsolatos nagyon régi kijelentését, amelyre meglepő módon annyira pontosan visszaemlékezett.

― Az a bizonyos jóslat, amelyről egyszer beszéltél nekem és Boldinak… Hogy mi ketten egymásnak születtünk… Az még mennyire érvényes?

Anna csak állt és mosolyogva nézett a szemébe.

― A jóslat? ― kérdezett vissza Anna még mindig mosolyogva.

― Hát azt akkor bizonyára egy fajta jóslantként értelmeztük!? Nem?

― A jóslás, az nem minden esetben teljesül. Hiszen bizonyára hallhattál olyant is, hogy "Nem teljesült be a jóslat!"

Imola kissé elkeseredetten nézett Annára.

― Azonban a szó lényegét sokan nem jól értelmezik. ― folytatta Anna ― Jóslás helyett én inkább javaslást használnék. A látó asszonyokra sem azt mondják, hogy "jósasszony", hanem "javas-asszony". Aki azt mondja ki, ami valakinek a javát szolgálja. Tehát: javasolja. Hogy amit ő mond, az az út lenne az illető számára a legjobb. Ez a javaslás. De ne téveszd össze a tanácsadással, mert a javasasszony tudja, hogy tényleg az a legjobb amit ő javasol.

― És… Te javasasszony vagy? ― kérdezte kissé bizonytalanul Imola.

― Ebben az értelemben igen. ― jelentette ki határozottan Anna. ― Viszont, táltos az nem vagyok. És amit nem tudok biztosan, azt nem is javasolom. Azaz, afelől nem jósolok.

― De hát akkor mit tudsz ténylegesen?! ― kérdezte Imola már némi türelmetlenséggel.

― Hát, tudod erről nem beszélni szeretnék, hanem téged is rávezetni arra, hogy te is tudjad. Azaz, mutatni szeretnék neked valamit, hogy aztán te is megérezd épp azt amiben olyan nagyon bizonytalankodsz.

Aztán Anna Imolát egy kisebb erdei túrára kérte fel. Leereszkedtek egy keveset a Galócás pataka mentén, majd aztán amikor elértek a nyugat felőli rész sziklás oldalához, egy kis kerülőt téve felkapaszkodtak arra a helyre, amelyen az a két fa egymást ölelve együtt gyönyörködtek abban a csodálatos kilátásban, amelyet a büszke Bérc magas oldala ajándékozott nekik. Azon a helyen voltak, ahová Anna pár éve Boldit is kivezette. Imolának is szintén a lélek belső csendjére való ráhangolódást ajánlotta és hogy jobban a segítségére legyen, vele együtt ült le meditálni a fák tövében. A lelki vigasz keresésének ideje alatt Imola előtt már ismert volt a meditáció, viszont művelését illetően azonban még nem volt különösebb élménye benne. Csupán csak gyakorolta, de főképpen amióta Helénnel és Hunorral közelebbi kapcsolatba került. Azonban akkor azon a helyen, ahová némi erőfeszítés során jutott fel, kissé elfáradva olyan nagyszerű érzés volt elengednie magát és Anna rövid utasításait követve ráhangolódni a szélnek, az erdőnek, a fáknak, a pataknak a magasztos szeretet-érzését keltő vibrálásaira. Sikerült elengednie gondolatait, viszont valamiként mégis tudatosult benne az addig még soha nem tapasztalt állapot felismerése. A csoda, amelyben addig még nem volt része. És valahol még azt is érezte - mégpedig tévedhetetlenül, - hogy Anna lényének jelenléte is nagyon sokat határoz e dologban.


― Képzeld el, hogy egy fa vagy. A Föld gyermekeként itt születtél az erdőben, ezen a csodás helyen. Mélyre leágazó gyökereidnek kegyes tartást biztosít az Anyaföld… És ezért hálatelt szívvel nagyon boldog is vagy… Hiszen minden reggel az éltető Fényt árasztván téged köszöntenek a felkelő Nap sugarai, megsimogatja lombjaidat a szél… Aztán eső formájában aláhulló Égi Áldás áraszt el, amelyet leveleiden, ágaidon keresztül megízlelhetsz, majd gyökereiden keresztül az anyaföld kebléből veszel magadhoz táplálékul… És élsz… Itt ezen a csodás helyen… A levegőn keresztül messzi fenséges helyekben gyönyörködhetsz nap, mint nap… És valahol érzed, hogy egymagadban mégsem vagy képes feldolgozni mindezt az áldást amit az Égiektől kaptál… Érzed, hogy az élet mindezen örömeit szeretnéd megosztani valakivel. Egy olyan valakivel, akire már nagyon régóta vágysz… És akit nagyon szeretsz… Fa vagy, de lelked van! Élő fa, élő lélekkel! És társra vágysz! … És az a sok-sok fa itt az erdőben mind-mind társra vágynak. Vágyódnak, hogy örömüket megoszthassák… Hogy szerethessenek… és, hogy viszont szeressék őket!


Imolának a csodás állapot annyira a lényére hatott és annyira átélte a fa lényét, hogy könnyezni kezdett. Anna pedig elérkezettnek vélte az időt, hogy egy az egyben rávezesse a teljes megtapasztalás tudatára.

― Nyisd ki a szemeidet Imola! ― szólt csendesen ― Nézz magad fölé! Nézz arra a kecses juharfára! Az vagy te Imola! Nézd meg jól! És kérdezd meg tőle, hogy csodás élményei megosztására kit választott magának? Beszélj Hozzá! Kérdezz Tőle! A te fádtól bármit kérdezhetsz! Felelni fog neked!

Anna felkelt a földről, majd Imolát is felsegítette.

― Gyere! Tedd rá a tenyeredet a fádra és kérdezd meg, hogy melyik fát választotta társául? Melyiket szereti olyan nagyon?

Imola Anna utasítását követvén, rátette tenyerét a juhar törzsére, majd egy amolyan sóhajhoz hasonlatos lelki megvigasztalást kereső mély lélegzetet vett és amint lassan kezdte kiengedni magából a levegőt, lehunyta a szemeit várt. Várt, és bizonyára kérdezett is.

― Nézz körül Imola! ― mondta Anna ― Meg kell látnod magad azt a fát! De inkább a szíveddel nézz, ne a szemeddel! Magad körül már nem pusztán csak fákat láthatsz, hanem lelkeket is. Igaz, és szerető lelkeket! És mindezeket a lelkeket nagyon szereted is, hiszen ők is nagyon szeretnek téged. … De valahol mégis, létezik egy kiválasztott lélek, akit te már nagyon régen kiválasztottál magadnak. – Talán még a születésed előtt (?)

Imola könnyes szemekkel végignézegetett valamennyi fát, és valóban tagadhatatlanul megnyilvánult lelkében a belőlük áradó szeretet érzése. És hirtelen egy fajta boldogságérzet suhant át rajta, mert érezte, hogy ő is hasonlóképpen érez a fák iránt… az összes fa iránt… az erdő, a hegyek, a kék ég… az egész mindenség iránt. És mintegy velük való egyé-válási érzés, bennük való feloldódásvágy fogta el.

― Imola tudnod kell, hogy egyesülnöd kell ahhoz, hogy Teljességben léphess az Úr elé! Még csak egy fél vagy! Ezt te is jól tudod. Válasszál magadnak szeretteid közül!

Imola már egy olyan euforikus állapotban volt, hogy a lelkével is értette az Anna szavait és amint aztán a közvetlen közelében magasló gyertyánra vetítődött a tekintete, hirtelen mintegy áramütéshez hasonlatos sokkhatásként egy fajta forróságérzet villant át lénye minden egyes porcikáján és mintegy végső teljes megnyugtató érzésként finom melegséggel megállapodott a szíve tájékánál. … És csak állt ott a két egymást átölelő fa mellett, nagy csodálkozó szemekkel Annára meredten, aki szeretetteljesen mosolygott rá és csak bólogatott.

― De hogyan találkozok majd vele? ― tette fel a legalapvetőbb fontosságú kérdés Imola, amikor már visszaértek a kunyhóhoz.

― Most már magad is megtapasztalhattad, hogy a szíved szerint döntöttél! Tehát egyáltalán nem kell aggódnod! ― mondta Anna biztatóan.

― De hát fogalmam sincs, hogy hol keressem te Anna! ― tárta szét a kezeit tanácstalanul Imola.

― Ne is keresd. Ha keresni kezded, akkor semmiképpen nem találod meg. ― mondta figyelmeztetően Anna.

― Ezt hogy értsem? ― ámult el Imola.

― Azaz, a lelkeddel próbálj rátalálni. A rajtad átsuhanó vele kapcsolatos érzéseidet használd. De semmiképp ne próbálj kierőszakolni semmit belőlük. Engedd el magadat, érezz szabadon és meglátod rövidesen találkozni fogsz vele. Én ebben biztos vagyok! Neked pedig bíznod kell magadban!


Eltelt két nap és az alatt az idő alatt Imola folyton csak engedte átsuhanni magán az érzéseit. Viszont őszintén megvallva némi szorongás fogta el, mert egyáltalán nem tapasztalt semmi nyomravezetőt. Ennek ellenére azért bízott Annában és mivel szombat nap volt, nem ment be a bankba, úgy határozott, hogy tesz még egy túrát a városban, hátha bevillan valami. De már nem tervezetten járta végig a tereket, utcákat hanem arra próbált figyelni menet közben, hogy hol, melyik helyen mire emlékezik. Mivel eléggé hosszú ideje élt a városban, hát bizonyos részekhez már őt is emlékek, is kötötték. Így inkább arra törekedett, hogy az emlékekre koncentráljon és a belőlük fakadó érzelmekre, érzelmi benyomásokra. És talán még kissé érdekesnek is találta, hogy mennyire váltakozó módon suhantak át tudatán a különféle lelki hatások. Volt ott izgatottságra, türelmetlenségre jellemző állapot, volt bosszúságra, megtorlásra emlékezés, elégtétel, a jólét örömére való ráhangolódás… aztán egyszer csak valami lehangolóságra, sajnálat állapotra figyelt jobban oda. És megállt azon a helyen és gondolkozni kezdett. Mit is, vagy kit is sajnált ő valamikor azon a helyen? Boldit már helyből kizárta, de tovább gondolkozott. … Aztán egyszer csak halványan bevillant valami. Igen. Valamikor még Zita sógornőjével jártak azon a helyen és egy szerencsétlen kéregető, vagy részeg asszony mindenféle zagyvaságokat kiabált ott azon a helyen… De egy teljesen lerobban valaki volt, aki lehet, hogy nem is volt normális… és ő akkor valamiképp nagyon megsajnálta… És később aztán Zita világosította fel afelől, hogy az az annyira ledegradálódott bolond asszony nem más, mint a Rusznák Tóni volt felesége. Azaz: Lia! Boldinak a nővére. Hiszen nagyon jól ismerte. Hát tényleg ő volt az! De akkor csupán annyi tellett tőle, hogy megsajnálta. … És mély bűntudattal állapította meg, hogy bizony ez nem sok! ― Akkor! … És most? Hol lehet Lia? Ha őt megtalálja, akkor Boldit is meg fogja találni, hisz' Annától tudja, hogy együtt laknak! De hogyan találhatja meg Liát? Ha nem kezd érdeklődni felőle, akkor semmi esetre sem!

Így nem volt más választása, minthogy elkezdjen érdeklődi az emberektől és valamiképp még egy olyan gondolata is volt, hogy nem is lesz olyan nehéz rátalálni. Azonban a sok kérdezősködések után lassan-lassan már nem sok hitelt adott e gondolatnak.

Már késő délután volt, amikor kissé reményt vesztve már-már csaknem felhagyott a sok kérdezősködéssel, amikor egy nő egy igenlő válasszal jutalmazta meg azt a nap folyamán már annyiszor feltett kérdését. Ettől mintha csaknem újjászületett volna úgy ledűlt bele a további érdeklődősekbe. "Hiszen itt szokott eljárni, hóbortoskodni… és a tegnap is erre járt!" - ez volt még amitől oly nagyon izgalomba jött. És Imola reménytelten egyre csak járkált és tovább kérdezősködött. Egészen késő estig. Nagyon el volt fáradva, de mégsem adta fel a reményt, ezért úgy döntött, hogy hazamegy. Érezte, hogy pihenésre van szüksége és kissé óvatlanságnak ítélte, hogy ismeretlen helyeken éjjel mászkáljon a városban.

Másnap reggel korán újból nekilátott a kutatásnak. Egyre jobban lázba jött, mert már több rendben kapott pozitív visszajelzéseket. Ugyanis valakik nemrég látták azt a bolond nőt. Aztán egy kis pánikérzet fogta el, hogy vajon Lia-e az a bolond asszony akiről beszélnek? Hiszen lehet bárki más! "Nemcsak egy tarka kutya van a világon!" De már mindegy, meg fogja találni! … És érezte, hogy tényleg megtalálja. Csak épp abban nem volt biztos, hogy Liát.

Amint lassan pásztázgatott az utcákon keresztül-kasul egyszer csak egy élelmiszerbolt előtt valamiféle tömörülésre lett figyelmes. Gyorsan kiugrott az autóból és szaladt is egyenesen oda. Szíve egy nagyot dobbant, amikor a kör közepében észrevette a bolond asszonyt. ― Mert ugyanis azt kereste, ekképp érdeklődött mindenkitől felőle. Azonban azt már nem tudta nyomban megállapítani, hogy Lia-e vagy sem mert hirtelen annyira fellobbant és méregbe jött, hogy talán életében még soha. Férfiak, mintha valami nagy szórakozásnak járnának a végére gúnyolódások közepette, ketten is, hárman is rángatták, lökdösték azt a szerencsétlent ott középen, aki tehetetlenségében már csak sírni tudott…

Imola akkora nagy erővel rontott be közéjük, hogy többen is megtántorodtak a kapott lendülettől. Erélyes, határozott utasításokat hangoztatva még egy hatalmas pofont is lezavart az egyik fiúnak aki csak később eszmélt rá a hirtelen helyzetváltozásra.

A nagy kavarodásban a szerencsétlen áldozat kihasználva a menekülés lehetőségét, kivergődvén a tömörülésből, egyből megfutamodott. Imola amint ezt észrevette, szíve kissé összeszorult.

― Lia! ― kiáltott utána és energikus mozdulatokkal kiszabadította magát a bamba képű férfiak köréből.

Bár nem volt biztos abban, hogy felismerte volna, hiszen még kislánykorában láthatta utoljára, de meglehetősen jó jelnek ítélte azt a mozdulatot, amint a nő visszanézett rá, mert valamiként érezte, hogy abban a visszanézésben volt olyan fajta csodálkozó jelleg, mint amikor valakit vadidegen emberek a nevén szólítanak. Már lendült volna is utána, de hirtelen felmérte, hogy a nő a nyílegyenes útnak épp a jobb oldalán szalad, így lemondott az üldözéséről és visszaszaladt az autójához. Amire utolérte a nő már nem szaladt, sőt még csak nem is lépett oly szaporán, mintha már valamiképp nem is tartott volna semmi veszélytől.

Imola csaknem teljesen biztos volt benne, hogy tényleg Lia az, de az autóból azért jobban szemügyre vette. És könny futott a szemébe, amikor véglegesen megállapította magának, hogy az a sajnálatraméltón lerobbant alak tényleg a Boldi nővére. Az a végtelenül jólelkű Lia, akiben még kislánykorában felfedezett némi ügyefogyottságot.

Azonban nem volt vesztegetni való idő, cselekedni kellett. Megállt az autóval és barátságosan megszólította. Lia ijedten oda pillantott, azzal újból futásnak eredt. Imola gyújtott és utána. Aztán miután párszor újból ismétlődött ez a jelenet, Imola kiszállt és mint az állatszelídítő egy olyan módszert választva közelített lassan és közben beszélt, egyre csak beszélt hozzá, ügyelve arra, hogy ne keltsen benne félelmet és ne izgassa fel. Beszélt magáról, Boldiról, Szala-Vátról, a Szanatóriumról… És Lia csak mindezek után adta be a derekát és nagy szemeket meresztve bólogatott, jelezve, hogy megismerte Imolát.

― Gyere! ― nyújtotta szelíden feléje a kezét Imola. ― Segíteni akarok rajtad! Hazaviszlek.

Lia nem szólt, csak állt és nézte nagy buta szemekkel.

― Hol laksz? ― kérdezte Imola.

Lia számára talán épp ez volt a legnehezebb a kérdés. Annak ellenére, hogy még mindig a nagy találkozás pillanatának a hatása alatt volt, a Tóni érkezéséről már egészen megfeledkezett. Már három napja, hogy úton volt, fáradt volt, nagyon éhes és nagyon fázott is. Viszont bárhogyan is erőlködött, arra kérdésre egyáltalán mégsem tudott válaszolni, hogy hol lakik. Imola látta rajta, hogy mennyire fázik és felkérte, hogy üljön be az autóba. Kissé vonakodva, félénken ült be az első ülésre. Bizonyára életében még nem ült olyan előkelő autóban. Imola rögtön egy pizza sütőhöz hajtott és egy jókora adag pizzát, meg egy dobozos tejet vett neki, amelyet Lia szegény pontosan úgy falt fel, mint aki néhány napja nem evett. Aztán miután az ételtől és a melegtől kezdett némiképp helyrejönni, Imola úgy vélte, mintha az arcán kezdett volna egy kissé több értelem tükröződni de azért még nagyon távol állt az úgynevezett normálistól. Az óvatos kérdezgetések során a leglényegesebbet mégiscsak sikerült kifaggatnia belőle. Ugyanis ott a farmon lakik, együtt Boldival és Antikával. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hol van az a farm???

Kis idő múltán Lia annyira nekibátorodott, hogy már folyékonyan beszélt és különféle kalkulációk, számítások folytán megközelítő információkkal szolgált Imolának. És mindezeket követve csaknem teljesen összejárták a várost, de végtére eredménytelenül. Attól eltekintve, hogy Imolának végtelen volt a türelme, azért megállapította, hogy ez így nem mehet tovább. Közben Lia nagyon sokat locsogott, a végén már Imola nem is nagyon figyelt rá. Arra gondolt, hogy hazaviszi a lakására Liát, hogy kipihenhesse magát, aztán majd másnap a hivatalos szerveket segítségét fogja igénybe venni. Azonban egy szófoszlány erősen megütötte a fülét.

― Hogy mondtad? ― kérdezte felélénkülten ― GO-MAN?

― Igen GO-MAN. Ott, abban a műhelyben dolgozott Boldi egy pár napig és azután kerültünk a Sanyó bácsi farmjára.

― És a Sanyó bácsi farmja a GO-MAN mellett van?

― Hát persze. ― mondta Lia természetesen.

Imola egy nagyot sóhajtott és félrehúzott az út szélére, majd megkönnyebbülten mosolyogva megsimogatta a Lia arcát.

― Tetszik tudni, hogy hol van a GO-MAN? ― kérdezte nagy boldogan Lia. Ugyanis annak ellenére, hogy Imola már többször kérte, hogy beszéljen vele normálisan, ő mégis csak magázta. Hisz' hogyan tegezne le ő egy szépen öltözött úrinőt, akinek ilyen csodálatos autója van…?

Imola hogy is nem tudott volna a GO-MAN–ról, hiszen több rendben bonyolított ott le különféle üzleti ügyeket. Sőt, egy alkalommal, amikor nagyon tele volt a feje a napi hajszának köszönhető intéznivalókkal, amint kinézett az ablakon, csakúgy futtából megállapította magában, hogy jó is ott azoknak a farmon, mert bizonyára nem kell hozzá hasonlóan az idővel harcoljanak.

Azonban akkor, abban a pillanatban amint felmérte, hogy a keresgélésben mennyire elkalandoztak, szintén az idő harcosává válva szívében hullámzó forróságérzettel lendült neki, hogy minél előbb átguruljanak a városnak csaknem a teljesen ellentétes oldalára, oda arra a helyre ahol végre rátalálhat arra az emberre, akihez a Felsőbb Hatalmak még gyerekkorában egybekötötték. És, hogy e Felsőbb Hatalmakkal való ellenszegüléséért megkérje tőle a bocsánatot.

Már dél el volt múlva, amikor Imola autója befordult a modern fémvázas épületek felé vezető világítóoszlopokkal és tujafákkal szegélyezett sima útszakaszra.

― Itt jobbra aztán van egy letérő! ― jegyezte meg Lia csendesen ― Ott tessék behajtani!

És alig haladtak egy keveset, tényleg ott volt, de "letérőnek" azért nem volt nevezhető, mert tulajdonképpen a vállalathoz vezető autóút csupán keresztezte a mezei utat, de meglehet, hogy Lia épp a mezei utat tartotta fontosabbnak.

Imola valahányszor a GO-MAN felé hajtott az autójával, még csak nem is gondolta akkor, hogy egykor majd a sima aszfaltútról le fog térni arra a gidres-gödrös mezei útra… Amely ki tudja hová vezet? ― Azaz, még ha megfogant is hasonló kérdés a fejében, azt biztosan nem vette komolyan. Hiszen mit is érdekelte őt azokban az időkben, hogy egyáltalán még foglalkoznak-e földműveléssel, állattenyésztéssel valakik. Azonban amikor már a Boldira való rátalálás biztos tudatában a Lia irányítását követve haladtak a keskeny poros úton, egyre izgatottabbá vált. Amint az utat követve enyhén bal felé tértek és egy nagy, hosszú és elhanyagolt külsejű épület mellett döcögtek el, majd amikor a jobb oldalon lévő nagy ormótlan istállószerűséget elhagyták, az utak szétágaztak és Imola megállott és kissé tanácstalanul pillantott Liára, aki hirtelen a hosszú épület folytatásában elnyúló üvegoldalú virágházak felé mutatott.

― Én itt dolgozok! ― mondta felcsillanó szemekkel ― Itt, ebben az elsőben! Ez is épp úgy el volt hanyagolva mint a többi, de még a tavaly rendbe hoztuk. Boldi és Antika az öntöző berendezést is megcsinálták és előre csak szegfű volt, de aztán sok-sok ágyást csináltunk és most már van tulipán is és gelbera is, és lesz aztán még rózsa is…

― Boldi hol dogozik Lia? ― szakította meg a kérdéssel a Lia lelkes beszámolóját Imola. Lia hirtelen egy rövid lélegzetvétel után a levegőt magában tartva egy rendkívüli ijedt arcot vágott.

― Boldi… ― mondta aztán kis idő múlva és szemében könnycseppek jelentek meg ― És Antika… Istenem! … Mos biztosan engem keresnek… Jaj Istenem, Istenem… Szegények mindig csak aggódnak értem… ―

A virágházból épp akkor jött ki egy középkorú nő és Lia amint meglátta, rögtön ki akart szállni az autóból.

― Jaj! Kell szóljak! Kell, hogy üzenjek nekik, hogy már itthon vagyok, hogy ne keressenek tovább!!!

Imola ki is nyitotta neki az ajtót és amint kiszállt a kocsiból, nyomban az asszonyhoz kiabálva Boldi és Antika felől kezdett érdeklődni. Ezzel csaknem egyidőben, de valószínűleg a hangokat meghallván abból az ormótlan takarmányraktárból hirtelen egy férfi rohant ki. Imola előre meg sem ismerte, csak majd akkor, amikor Lia nagy bocsánatkérések sorozatával feléje szaladt.

― Jaj, Boldi! Boldi! Drága jó testvérem, ne haragudjatok, hogy mindig így meggyűjtöm a bajotokat!

Boldi a neheztelés jele nélkül könnyes szemekkel ölelte keblére nővérét, majd aztán kissé eltaszította magától és szemeivel tetőtől talpig végigpásztázta, mintha csak le akarná kontrollálni, hogy esett-e különösebb bántódása. Aztán később, amint az idegen autót észrevette, nagyon elképedt. Egyszerűen nem akart hinni a szemének, hiszen sehogyan sem talált bele az ottani képbe az a legmodernebb kiadású BMW.

― Hazahoztak? ― kérdezte csodálkozva Liától és már indult is a kocsi felé. És még jóformán oda sem ért, de már hálálkodott nagy alázatosan.

― Nagyon szépen köszönjük! Igazán… Nem is tudom miként hálálhatom meg, hiszen… ― Itt egyben elakadt a szava mert egész közel ért az autóhoz. A teljesen nemvárt eseményt egyszerűen képtelen volt feldolgozni. Talán abszolút minden dologról megfeledkezve állt ottan a még mindig a kormány mellett ülő Imolára meredve, aki annak ellenére, hogy mekkora energia befektetés árán ért célhoz, mégis szintén a meglepetéstől nem tudott szóhoz jutni. Némi időre volt szüksége, míg ki tudott szállni az autóból, de megszólalni még akkor sem volt képes. Hiszen – rövid találkozásukat leszámítva – annyi ideje nem látták egymást… és úgy tűnt, mintha valamiként elfelejtődött az egymáshoz való közvetlen közelség érzése. Hiába tudták, hogy lényeik maximális egybekapcsolódását a fák hitelesen beigazolták, az ész és a gondolatok érve mégis nagy hátrányt jelentett mindkettőjük számára. Akkor hirtelen valamiként egyikük sem emlékezett az Anna által annyiszor elemlegetett jó tanácsra, hogy ne az eszükkel, hanem a szívükkel próbáljanak ráhangolódni egymás lényére. Így elégé hosszasan csak álltak egymással szemben és a nagy meghatottságtól egyikük sem volt képes egyetlen hangot sem kipréselnie a torkán.

Feszültségük oldásában aztán végül is Lia segített mert elérzékenyülten ő is hálálkodni kezdett és közben alig győzte ecsetelni Boldinak, hogy Imola milyen jó volt hozzá, hogy élelmet is vett neki, meg minden… és aztán a hazatalálás élményeiről is locsogott jó bőven.

― Hát, az utóbbi időben nagyon megromlott az elméje szegénynek. ― próbált mentegetőzni Boldi ― De még szerencse, hogy csak periódusonként szokott kikapcsolni egészen. Olyankor mi is egészen kiakadunk Antikával… Tudod, lassanként abba zavarodott bele, hogy Tóni mindig távol volt tőle és aztán, amikor végleg elhagyta, az végképp betette neki a kaput.

Imola együtt-érzően bólogatott és mély szánalommal nézett végig Lián, aki mintha nem is róla beszéltek volna továbbra is mondta a magáét és csak akkor hagyta őket magukra, amikor Boldi finoman azt az ötletet adta neki, hogy menjen és tegye rendbe magát, hiszen úgy nézett ki, mint egy hajléktalan csavargó. Boldi amint utána nézett bánatosan megjegyezte.

― Bizonyára szeretett volna ő is szegény egy boldog párkapcsolatot… ― aztán, amint ezt kimondta már eszébe is jutott, hogy bizony nemcsak Lia az egyedüli, hiszen ő is, Imola is… sőt, még Artúr is szintén boldog párkapcsolatban szerettek volna élni… És egyáltalán nem lepődött meg, amint Imola épp az ő gondolatait foglalta szavakba.

― De ki nem vágyódik a boldog párkapcsolat után Boldi…? Én is a sorsomat úgy egyengettem, hogy ez semmiképpen nem jött össze. Valahogy, valami nem jól sikerült. … És azt a váratlanul ért közös fájdalmunkat … azt is valamiként együtt kellett volna feldolgozzuk! Hiszen a közös gyermekünket veszítettük el… Mégpedig kétszer.

― Igen. ― tűnődött el Boldi kissé érzékenyen ― Boglárkát. A mi Boglárkánkat.

― Igen. ― sóhajtott Imola bánatosan ― A mi Boglárkánk mindössze tíz évet élt, nem is ismertük, még csak nem is tudtuk róla, hogy Lili névre hallgatott… és nem is tudott beszélni magyarul… Az anyanyelvén! Ennyit róla. Hiszen mindez már a múlté Boldi. Nincs mit tennünk. … Hacsak… ― tette hozzá és nagyon komolyan a Boldi szemébe nézett.

― Hacsak nem próbálkozunk egy újabb Boglárkának a közösen való felnevelésével! …

Boldi, annak ellenére, hogy még mindig a nagy meglepődése hatása alatt volt, e szavak hallatára mégis kissé beleszédült. Valahogy úgy tűnt neki, mintha álmodna… Hisz' már csak az, hogy Imola csakúgy egyszerűen megjelenik!!? … Itt, ezen az istenháta mögötti helyen… egy ilyen ékszernek számítható luxuskocsival…? … És aztán olyan dolgokat elevenít fel, mint párkapcsolat… Még pedig teljesen félreérthetetlenül (!)…

― Elhoztam a fák üzenetét Boldi. ― mondta komolyan a Boldi szemébe nézve Imola. ― De még mielőtt erről beszélnék, előbb bocsánatot szeretnék kérni tőled. ― folytatta őszinte megbánó szavakkal.

― Nagyon nagy hibát követtem el Boldi és hidd el, nagyon megbántam. De nemcsak a gyermekünk halálára gondolok, hanem a mi összetartozásunkra is. Hiszen voltam Annánál és ott ráéreztem egy nagyon fontos dologra… Amelyre ezelőtt pontosan hét éve is rá kellett volna éreznem! … ― könnyek szöktek a szemébe és mivel már nem tudta kellőképpen a szavakat összerakni, mintegy befejezésként csupán csak ennyit mondott:

― Kérlek bocsáss meg nekem!

Boldi úgy a gondolatok, mint az érzések hadának áldozatául válva szóhoz sem jutott. Annyi időn keresztül azért lelke mélyén mégis reménykedett az Anna ― azaz a fák jóslatában, viszont a reális észérvek özöne semmiképpen nem hagyta elképzelni kettőjük újból való kapcsolódását. Azonban Imola bocsánatkérésének hallatára elérzékenyült és beleegyezése jeléül közel lépett hozzá és átfogta a vállánál.

Aztán majd Imola is közelebb húzódott hozzá és végül átölelték egymást. A drága nőjét karjaiban tartva, a múltbeli eseményekre teljesen lelkéből ráhangolódott, viszont elméjében még mindig nem tudta elképzelni, hogy hogyan és hol tudnának együtt élni, közös gyermeket nevelni…?… Összetartozni, mint ahogyan azt a fák is mondták??? … Azaz: mondják. Csak hát mégis ez… kissé hihetetlen!!!

Imola lehetséges, hogy ráérzett Boldi belső vívódásaira és kibontakozván az ölelkezésből, mélyen a Boldi szemébe nézett.

― Még emlékszel a nagy cserefára…? ― kérdezte ― Akkor csak egy dolog volt fontos! Emlékszel?

Boldi hevesen bólogatott és aztán végre sikerült kinyögnie egy "Igen"-t.

― És azt, hogy mennyire fontos, a szívünkkel döntöttük el! Igaz? És úgy volt a jó. Úgy voltunk boldogok. És nem tudom, arra mennyire emlékszel, hogy Anna azt tanította mindig, hogy nem az ésszel, hanem a szívvel kell gondolkozni.

― Igen. Ezt jó párszor már hallottam tőle. ― mondta Boldi.

― Én megfogadtam a tanácsát és a szívemre hallgatva megtaláltalak és itt vagyok! És ha továbbiakban mindketten a szívünkre hallgatunk, akkor majd minden megoldódik. Hidd el!

― Az, hogy tényleg együtt élhessünk? ― kérdezte hitetlenkedve Boldi, mire Imola biztató jellegű mosolygással bólogatott.

― De hogyan Imola? ― tárta szét a kezeit kissé tanácstalanul Boldi ― Hiszen én…

― Nem tudom Boldi! Fogalmam sincs, hogy hogyan! Erre tényleg most nem tudok magyarázatot adni! De már mondtam: A szívünkre kell hallgatnunk! Érted már?



◄--- Előző lap:47. "Otthon"                             ---► Következő lap:49. A változások