Amikor a fák meghalnak/Otthon

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

47. "Otthon"


Még jóval előtte, hogy az autóbusz Argó egyik külvárosi állomásába beparkolt volna, Tóniban már az érzelmek annyira felpörgetődtek, hogy ha nem szégyellte volna – még önmaga előtt is – bizony el is sírta volna magát. Hatalmas bűntudatot érezve többmint két év – de talán még több idő eltelte után először történt meg vele, hogy nem önmaga érvényesítésén rágódott. Fájdalmas emlékezések közepette pergetődtek le mindazok az életképek, amelyek még az első külföldi kiruccanása alkalmával valóságosan megzavarták az agyát. Aminek aztán eredményként az érzelmi szintre is eljutott. Már teljes őszinteséggel be merte vallani magának, hogy valamiként tényleg felpártolta azt a bizonyos pénzzel történt incidenst, amelyet aztán érvként használt fel annak érdekében, hogy lelki megnyugvásként, hogy Krisztával egy teljesen új életet kezdhessen a messzi idegenben.

Amint leszállt a buszról hazafelé indult és közben nem győzött csodálkozni azon, hogy két év leforgása alatt mekkora változások történtek a szülővárosában. Hiszen még a villamos sem arra vitte mint régebb, hanem különféle kerülőket téve csaknem felismerhetetlen helyeket érintve hordozta, mit valami városnéző körúton. Közben hamar tisztába jött azzal is, hogy a negyed, amelyben lakott, már nem ugyanaz a negyed. Hanem egy átalakított kiépített, a magyarországi stílusra emlékeztető fejlődéskövető városrészé alakult át. És mivel családjával nem tartotta a kapcsolatot, hát fogalma sem volt, hogy mi történt velük. Hol vannak? Hogy vannak? … Élnek-e még egyáltalán?

Egy jó ideig nagy csodálkozással telten csak lézengett a város között, aztán rá állott, néhány barát, ismerős felkeresésére, ami nem is ment olyan könnyedén, amint gondolta. Változott a város, a városrészek, utcák, házak… és változtak az emberek. Még a régi barátok is. Épp olyan fejlődés-orientált időharcosokká váltak, mint odakint azok, akik abban a világban élnek amelyből hazamenekült. Több barátot, ismerőst keresett fel, de találkoznia azonban csak egy néhánnyal sikerült. Jóformán alig voltak egy páran, akik szóba tudtak állni vele. De nem csupán azért, mert családja elhagyás végett megítélték volna, hanem egyszerűen nem volt idejük még a régi szép időket sem feleleveníteni kellőképpen. Megállapítása szerint az újvilági életvitel során egyesek nagyobb-fiúkká formálódtak és mentalitásuk is sokat változott. Viszont voltak olyanok is akiket szintén ez az újvilág szelleme csaknem teljesen tönkretett és ledegradáltan csak a panaszkodni tudtak és némelyek a régi barátságukra, bajtársiasságukra hivatkozva még némi pénzt is kunyeráltak tőle. Hisz' bizonyára neki jó bőven van, mit aprítani a tejbe, mert ugyanis külföldön dolgozott. A megállapítása szerint tehát minden és mindenki változott. Viszont azt az egyet – és egyben a legfontosabbat senki nem tudta megmondani pontosan, hogy családjára miként tudna rátalálni.

Egy nap telt el úgy, hogy szülővárosában idegenként érezve magát csak vándorolt a régi és új helyeken és csak estére jutva jutott az eszébe a legjobb megoldás. Viszont a kivitelezéséhez meglehetősen fáradt volt és az egyik külvárosi sportpálya területén egy kis öltözőfülkét önkényesen kibérelve álomra hajtotta (volna) fejét. Mert ugyanis különféle ébren való álmokat kergetve, kínlódta vészelte át az éjszakát és alig, hogy megvirradt fáradtan kelve már vette is útját a buszállomás felé.

Szala-Vátra érve már nem kóválygott semerre, nem keresett sem barátokat, sem ismerősöket, csupán csak afelől érdeklődött, hogy Anna még ott él-e a Szénégető pusztáján. Aztán megkapva a szükséges információkat még csak elemezni sem próbálta magában, hogy miért ellenszenveznek annyira azzal a lánnyal, már lendült is neki az ösvénynek. A jól ismert helyeken gyalogolva különféle érzések öntötték el a lelkét, amelyekről még jobban felpörgetődtek benne a családja iránti vágyódások.

Nagyrészt már szokva volt az itthon ért meglepetésekhez, de amikor a lombok közül a jó öreg szanatórium helyett egy egész más színekben pompázó és egész más hangulatot keltő modern épület bukkant elő, hát csaknem a földbe gyökereztek a lábai. Hazajövetele óta ekkora változásnak még nem volt tanúja. A változás. Ismét a változás. Villant át az agyán. Hát ebből tevődik össze az élet? Bármerre lépik az ember a folytonos változásokkal találja szemben magát. Az csaknem teljesen átalakított, átformált környezet annyira elkápráztatta, hogy még csak fel sem merte tenni magának a kérdést, hogy hová lett az a kis kóceráj, amelyben valamikor kezdték az életet. Liával. És oly boldogan éltek…???

Idegen rendszámú autók parkíroztak, idegen emberek jöttek mentek, azt sem tudta hirtelen, hogy merre is kell induljon tovább. Aztán amint abban a teljesen mássá varázsolt környezetben végül is sikerült kiigazodnia, amikor a Csontok völgyének meredek gerince felé vezető rövidítő ösvény bejáratához ért ösztönösen visszafordult és lenézett az immár hotel, vagy kacsalábon forgó kastély háta mögött kissé az erdő felé felívelő részre. Nehéz szívvel állt meg és időzött el egy keveset… Épületek már nem voltak sehol csak egy hosszú elegánsan elrendezett park, vagy valami lugas szerűség. Ami volt, ma már nincs! … És hirtelen egészen a szívébe nyílalt egy nem kívánt gondolat: Lia!? Vajon Lia még él-e? … És a kisfia? … Istenem, már nem is kisfiú! … Gyorsan Annához! Tőle majd mindent megtud! De nem ám a Szénégető pusztájához! – Világosította fel önmagát. Hiszen a kapott információk szerint már Anna sem ott él! Egészen a Szelek pusztájáig kell elmennie. Aztán már önmagát sürgetve indult neki, hogy minél előbb maga alá gyűrje azt a még ráváró több mint két órai utat. Menet közben azt is kénytelen volt megállapítani, hogy még maga az erdő, az egyes erdőrészek is mekkora változásokon mentek keresztül. … Minden, de abszolút minden változik! Ismételgette magában azt a meglehetősen kulcsfontosságú újonnan észlelt tapasztalatot és valami azt súgta, hogy már mindezek után bizony egyre közelebb fog kerülni ehhez a valósághoz. És akarva – nem akarva meg is kell barátkoznia vele.

De annak ellenére, hogy a változás sorsszerűségén filozofált magában, amint Annát meglátta, mégis nagyon de nagyon elcsodálkozott. Azaz nem is a látásra adott, hanem érezte, tudta, hogy tényleg Anna az aki előtte áll. Még fel sem ért jóformán a pusztához amikor az ösvény mellett egy terebélyes cserefa törzsénél csakúgy mintha a semmiből jelent volna meg, ott állt a lány. Azt a különleges kísértetiességet még csak nem is tudatosította magában, hanem csak, a változást. … Hogy mi lett abból a gyönyörű szép kislányból??? … Uram-Isten!... Hát mivé vált? … Tényleg valami boszorkány lenne mint ahogyan azt odalent emlegetik, vagy miféle mágikus erők romboló hatásai alá került? … Hát egyszerűen nem is az akit ő Annaként ismert! Hová lettek azok a szelíd és folytonos vigasztalást sugárzó szép szemek???

― Anna! Mi történt veled? ― ez volt az első szava a lányhoz.

Alig fedte némi ruha azt a csupa seb és horzsolásokkal borított vézna testét és az is cafatokban lógott le róla.

― Nagyon rossz helyen jársz! ― szólalt meg a lány amolyan kísértetiesnek tűnő kihangsúlyozottan vészjósoló hangon és Tóninak úgy tűnt mintha még maga a hang sem az övé lett volna.

― Már régóta nem látogattam el a fádhoz, de biztosra tudom, hogy nincsen jól! Hogy nagyon beteg. És ha ő beteg, akkor te sem lehetsz egészséges. Nagy bajok vannak veled és ha sokat időzöl itt, még rosszabbá válhat a helyzeted.

― Anna! Miket beszélsz? ― kiáltott fel Tóni csaknem oda sem figyelve a lány szavaira és nagy ökleit valami képzeletbeli ellenfél vagy ellenfelek felé rázta. ― Beszélj, mi történt veled? Ki tudott ennyire ártani neked mert szétverem azt a hülye fejét bizony-isten!

― Ezúttal nem mások rombolnak rajtam, hiszen rajtam már nem maradt rombolni való. Ezúttal én rombolok másokon! ― emelte fel figyelmeztetően az ujját a lány és rá sem hederített a Tóni kérdéseire.

― Még pedig csúfosan! Rosszabb emberé válhatsz ha sokat maradsz nálam! Jobb ha elmész minél hamarabb. És messzire elkerülöd a fádat!

Tóni azonban egyáltalán nem ijedt meg. Ne azért tett meg akkora nagy utat az erdőben, hogy csakúgy berezeljen a lány fenyegető szavaitól, még akkor sem, hogyha mindenki a környéken tényleg boszorkánynak tartja. Miután sikerült áttennie magát az Annát ért változások okozta döbbentségén, a családja felől kezdett érdeklődi. Anna amennyiből tudott segített is neki, viszont beszédébe folytonosan belefoglalta mindazokat az intelmeket amelyeket Tóni egy az egyben eleresztett a füle mellett. Egyáltalán nem hitt olyasmiben, hogy rosszabb emberré váljon, hisz' saját megítélése szerint a rosszasággal kapcsolatosan ő már rég elérte a tetőfokot és szentül hitt abban, hogy épp a nagy változások korszakát éli, hogy képes megváltozni és boldoggá tenni elhagyott feleségét, családját.

― Nagyot hibáztál Tóni, hogy nem hallgattál rám! ― mondta a lány a búcsúzkodáskor

― Még csak fogalmad sincs arról, hogy micsoda erők állnak felettünk! Hogy azok miként mozgatják azt a világot, amelyről mi azt hisszük, hogy már rég a hatalmunk alá kényszerítettük.

― Nem akarlak megsérteni Anna, de mindenféle hókuszpókusznak van ám egy határa. ― mondta Tóni komolyan ― És lehetséges, hogy valamit túlzásba vittél és épp ebből kifolyólag bediliztél, ami ebbe a förtelmes állapotba juttatott. De megígérem neked, hogy visszajövök és én foglak kigyógyítani téged ebből az állapotodból! Ezt jól jegyezd meg! Csak éppen találjam meg Liát és Antikát!

― Jaj Tóni! ― ingatta a fejét sajnálkozva a lány ― Te nem tudod mit beszélsz! Hiszen én már nem az az Anna vagyok mint régen! Mert engem olyan gonosz lelkek kerítettek hatalmukba, amelyek benned is kárt tesznek!!! Engem már nem tud senki és semmi meggyógyítani! És nem el fogok kárhozni, ahogyan szokás azt mondani, hanem már elkárhoztam! És azt élem! Annak a kárhozatnak a gyümölcsét. Azért vagyok ebben az állapotban! És ez ragályos!!! Istenem... Menj el Tóni! Szépen kérlek menj el! Ne is nézz hátra! Ne gyere vissza többé!


Ezeket a szavakat hallotta Tóni Annától búcsúzóul és egy jelképes utalását szó szerint véve nem is nézett vissza, hanem remény-telten vágott neki a telihold fénye által imitt-amott megvilágított ösvénynek. Mivel a családja holléte felől csak halvány utaló, következtetni való információkhoz jutott, útközben épp elégé rendszereznie is kellett azokat. Azonban mire leért Szala-Vátra, valamelyest sikerült racionálisan is összeraknia a hallottakat. …Az a rész, ahol a Szala-Vát pataka érinti a várost. … Ahol gazdaság van… Virágház, Lia ott dolgozik… Antika és Boldi lovakkal járnak… szekereznek… Sok mezei munkások, csángók, cigányok dolgoznak ott… Hát, bizony megtalálja őket! Meg bizony! Addig érdeklődik… És … és bizony bocsánatot kér mindannyiuktól! Bizony ám! Bocsánatot kér! És többé soha, de tényleg soha nem hagyja el őket! Drága szép Lia! Drága jó Lia! … Antika … kisfiam, aki már nem is kisfiú. Igen. És Boldi. … És mind – mind megbocsátanak neki! Hisz' meg fog változni! Sőt! Már meg is változott! ― És tényleg meg is változott. Csak épp nem tudott róla. Még nem tudta, hogy milyen irányban történt az a nagy belső változás.

Másnap Tóni a gondos odafigyeléssel összerakott részleteknek köszönhetően már olyan helyeken járt és érdeklődött, ahol egyben még a gyerekkori nosztalgikus élményeit is feleleveníthette. A régi szép időkben… de tényleg régi szép idők voltak azok, amikor még a kutyákat futtatta a Szala-Vát pataka mentén… Azaz ― más idegen kutyák és más állatok élete árán ― idomította, harcra képezte őket...

Viszont mennyi minden változott azóta! Még a hely sem a régi. Össze-vissza van keveredve a gazdálkodás az iparral, szállítással, eladással…sőt, még a reklámmal is. Magas színvonalon élő dörzsölt üzletemberek, horribilis összegeket érő gépkocsikkal furikáznak úgy az aszfaltozott, mint a poros mezei utakon, nagy kamionok manevrálnak a meglehetősen szűk helyeken, a modern fémvázakból összeszerelt műhelyekből csak amúgy kihallatszik a benti intenzív tevékenységhez hozzátartozó lárma, aztán mindezektől nem maradnak el a remorkás traktorok, sőt még a lovas szekerek sem, amelyek néha éppen eléggé lelassítják a sietős autósokat.

Tóni még gyerekkorában járhatott azokon a helyeken és a megtapasztalt változás ― az emlékek felidézése végett ― előre nem hatott taszítónak. Viszont különösen vonzónak sem. Főként ha arra gondolt, hogy ha családjával akar élni, akkor attól arrafelé valamiként otthonául kellene fogadnia az egész környéket és mindent ami hozzá tartozik. Már jórészt hozzászokott az úgynevezett fejlődés-orientált modern ― és szabad ― élethez és bizony átfutott az agyán, hogy ez a Boldi sógora nem épp a jelenkor körülményeihez viszonyított életformába sodorta bele az ő családját. ― Hiszen mindig is alig volt valami kevéssel több sütnivaló a fejében, mint annak a buta nővérének! A koszos csángók, cigányok közt túrni a földet, nyelni a port az állatok seggénél! … Micsoda világba keveredtek ezek! Alig vette le róluk a kezét és lám, nyomban a visszafelé való fejlődés útjára léptek!

Hasonló gondolatok egyre intenzívebben kezdtek áramlani az agyán keresztül és egy adott pillanatban már kész undorral tekintett szét maga körül. Köpködni is kezdett és közben azon töprengett, hogy miként is lehetne változtatni e helyzeten. Csak ment, ment, és kérdezősködött és egyre nyugtalanabb lett. De nem abból kifolyólag, hogy nem kapott kellő információkat, hanem, mert az egész hely, ahol járt, egyre ellenszenvesebbé kezdett válni. Az esze sem volt rendesen a helyén, mert csak nagy későre gondolta meg, hogy hiába érdeklődik ezektől a tahóktól Rusznák Emília, vagy Sebők Boldizsár személye után! Azt is meggondolta aztán, hogy a legjobb lesz, ha kimondottan csak a sógora becenevét használva érdeklődik.

Már dél is el volt múlva és förtelmesen beleunt a sok járkálásba, amikor végre egy suhanc cigány fiútól megkapta a lehető legpontosabb útbaigazítást.

― Csak térjen bé főnök oda arra az útra, ott ahol a disznyók vannak, ott osztán egyenesen előre! Osztán ott az estállóba' van Boldi úr, met eppeg most bornyúzott meg a tehén.

"Boldi úr!?" ― De szépen hangzik! … De amióta nem látta, vajon mekkora úr lehetett belőle, ha mégis csak a tehénszart tapodja az istállóban? ― Tűnődött el magában Tóni és útját vette az istálló felé.

Már csaknem egészen közel ért a tárt ajtóhoz, amikor hirtelen egy tizennégy év körüli fiúgyerek rohant ki az istállóból… És bizonyára rohant volna is tovább, de amint Tónit megpillantotta hirtelen úgy leállott, mintha minden azelőtt folytatott tevékenységét egyből elfelejtette volna. Csak állt ott földbegyökerezett lábakkal, arcán az óriási meglepetéssel és nagy szemeket meresztett a jövevényre.

A Tóni szíve is nagyot dobbant. Hisz' nyomban ráismert arra a kisfiúra, aki már nem is kisfiú. Antika. Hogy megnőtt! És… valamiként ő, mint apa nem is volt jelen amint fokozatosan ekkorára felcseperedett!? Hát tényleg! Hiába, hogy "csak" két éve nem látta, de valójában még kisfiú volt amikor utoljára apaként ― valódi apaként ― viszonyult hozzá! … Vagy talán még akkor sem???

A nagy meglepődésben csak álltak szótlanul egymásra meredten és épp amikor Tóni már-már szólítani is akarta régnemlátott kisfiát, az egy gyors fordulatot véve visszarohant az istállóba. A szánalomra-méltó szegény apa még tett néhány lépést a bejárat felé és tovatűnt fia után nézett, de nem látott mást az istállóban, csak itt-ott békésen kérődző teheneket. … És mindez fájdalmasnak, de egyben meglehetősen visszataszítónak is tűnt, hogy egyetlen fia micsoda körülmények közé keveredett. … A mindig annyira nagyon szeretett kedves nagybácsikája jóvoltából! Az újabb meglepődésre azonban nem túl sok idő juthatott, mert fél perc sem telt bele, máris egy újabb ismerős arc jelent meg előtte. A sógor. Boldi sógor, aki az ő távollétében annyira frappánsan gondját viselte az ő családjának, hogy ezért bizonyára még a büszkeség eltölti. És hirtelen nem is a régnemlátott feleségével kapcsolatos gondolatok kezdtek futkározni az agyában, hanem azon tépelődött magában, hogy micsoda gamaty életkörülmények adatnak meg itthon, főként az olyan emberek számára akik nem képesek saját érdekeikért, jólétükért harcolni.


Ezt a kifejezetten jelentőségteljes rokoni találkozást nem követték fellángoló érzelmes, de még csak érzelemmentes összeölelkezések sem. Ebből kifolyólag Tóni – bár az utóbbi időkben bőven gyakorolta az önkritikát ― egy fajta sértődöttségérzetet érzett magában amit egyáltalán nem is szándékozott elrejteni és arckifejezésén ez egy az egyben meg is látszott. Boldi amint ezt észrevette, köszönés helyett epésen oda lökte neki:

― Talán az eszedbe jutott, hogy neked is van családod??

― Nézd… Én nem veszekedni jöttem… ― szolt Tóni kissé feléjük lépve, de benne ragadt a szó, mert e mozdulatát követően Antika nyomban egy ugyan olyan lépéssel elhátrált tőle.

― Hát fiam!? Csaknem félsz az apádtól?? ― tárta szét Tóni a karjait mély csodálkozással.

― Nem vagy az apám! ― mondta határozott hangon a gyerek ― Nem akarlak többé látni!

― Hát így állunk? ― nézett korholóan Boldira Tóni ― Ennyire sikerült ellenem nevelned ezt a gyereket?

― Te magad nevelted így Tóni! ― mondta Boldi mélyen a sógora szemébe nézve ― Az alatt a tizennégy év leforgása alatt! De különben is próbáltam már beszélni erről neked és akkor majdnem megvertél. Ezért ha tényleg nem veszekedni jöttél, hát nem emlegetem többet. De azért tudd meg, hogy így állnak a dolgok!

― Hát úgy látom elég szépen állnak a dolgok! ― jegyezte meg Tóni és aztán Lia felől kezdett érdeklődni. Tudta és érezte, hogy ha ezek ketten nem is, de Lia biztosan megörvend a jelenlétének.

― Nézd ― nézett maga körül Boldi ― Lia kissé távolabb dolgozik és én most nem hagyhatom magára ezt a kisborjút… ― aztán kissé bátortalanul Antika felé pillantott. A gyerek egyben olvasott is a tekintetéből és már kiabálta is nagy hanggal.

― Soha még egy lépést sem megyek vele az életben! Egy lépést sem! Érted? Idegenember! ― meresztett csúf szemeket az apjára a fiú. ― Tönkretetted és megbetegítetted az édesanyámat! Már úgysem tud helyrejönni attól, hogy visszajöttél! Mit akarsz? Menj vissza oda ahonnan jöttél! Nem vagy az apám!

― Antika … ― lépett közelebb Boldi a fiúhoz, de mivel az nem igényelt csitító, vigasztaló szavakat, hát tőle is elhúzódott, sőt, egy kis idő múlva a sírás visszafojtásával küszködve elszaladt az istálló másik kijárata felé.

Tóni megrökönyödve nézett a gyerek után és torkában egy nagy gulókát érezve egyszeriben saját sorsa kovácsolásának eredménye tudatosult benne. Viszont saját cselekedeteinek visszahatásait mégis másokra próbálta kivetíteni. Lázadt, gyűlölködött magában és egyre jobban feltörtek benne az indulatok. Boldi sógora volt a legnagyobb hibás, hiszen ő nevelte el és kecsegtette folyton maga mellett azt a gyereket! … Aztán sorra kerültek a szociális körülmények, a társadalmi helyzet, amelyhez az a buta felesége képtelen volt önállóan alkalmazkodni… Aztán az Isten! Az is hibás volt, amiért engedte, hogy a dolgok így elfajuljanak… És csak a legutolsó sorban Ő, Tóni. De csupán csak azért, mert még annak idején csak egy olyan nőt volt képes választania magának akinek a butasága és élhetetlensége folytán egy ilyen lelki traumába kellett neki belesodródnia.

Mély megbántódottsága folytán aztán Tóni nem sokat csevegett Boldi sógorával, csupán afelől érdeklődött, hogy hol találja meg azt a bizonyos virágházat amelyben Lia dolgozik és azzal már vette is az útját a tájékoztatás irányába. Egy keskeny poros úton haladva kerülgette a tehéntrágyákat, közben megrakott szekerek, remorkás traktorok kerülték el, némelyek lármás csángó csoportokat is szállítottak… és ő egyre fokozottabb undorral nézett maga körül. Az üvegoldalú virágházakat már távolról felismerte és enyhe megnyugvásként gondolt arra, hogy bármilyen együgyű is a felesége, legalább ő nem kényszerült mégsem arra, hogy nap mint nap a szarban, az állatok seggénél dolgozzon.

A helyszínre érve, amint Lia felől kezdett érdeklődni, hamarosan egy eléggé népes szedett-vedett asszonyokból álló csoport közepében találta magát, akik nagy szörnyülködésük közepette úgy kezdtek zsávrálni körülötte, hogy nem sokat értett a beszédükből.

― Az ebédkor még itt volt szegényke, de tetszik tudni közben újból rájött az a mehetnékje… ― magyarázta egy napbarnított ráncos képű asszony.

― Miféle mehetnékje? ― kérdezte Tóni érthetetlenül.

― Hát nem épeszű szegény, de hát azért neki is szüksége van… hát tetszik tudni…

― Mire van szüksége? ― kérdezte Tóni már idegesen.

― Hát mire? Mire lenne szüksége egy asszonynak? Hát legalább egy hónapban egyszer-kétszer neki is keresnie kell magának valakit…

― Csak sokszor bizony olyan csúfosan el-el bánnak szegénnyel! Istenem!! ― szörnyülködött egy másik asszony.

― Az uramék most jöttek az állomásról és azt mondják arrafelé látták… ― hangzott egy valamelyest nyomra vezetőbb információ valahonnan.


Tóninak zúgott a feje a sok rikácsolástól és amint az állomás felé indult még jól hallotta amint valaki utána kiáltotta, hogy "Csak tessék a bolond asszony után érdeklődni mert már jól ismerik arrafelé!". Teljes káoszt érzett úgy elméjében, mint lelkében, mintha valami csakúgy egyből betolakodott volna oda és megbontotta volna azt az egyensúly, amelyet ő addig oly kemény erőfeszítések árán fenntartott… és amire oly nagyon büszke is volt. Kóválygó fejjel és reszkető lábakkal egyre gyorsabban lépkedett, minél előbb az állomáson szeretett volna lenni. Tisztázni mindent a hallottak felől. Ez volt a legsürgősebb számára. A sok hülye kotló hablatyolása, az egy dolog, de hogy mit lát a saját szemeivel?! … És amint egyre közeledett az állomás felé, közben az a gulóka is egyre nagyobbra nőtt a torkában.


Lia már a reggeltől fogva nagy lázban volt, de már akkor úgy határozott, hogy nem szól senkinek, hanem az ebédszünet után egyedül fog kimenni Tóni elé az állomásra. Nem kell ám mindent a fia meg az öccse orrára kötni, hadd érje meglepetés őket amikor majd Tónival együtt kéz a kézben csakúgy megjelennek. És hadd lássák be ők is, hogy nem hiába várta szüntelenül, hisz' a Jóisten meghallgatta az ő imáit és ennyi idő után engedte neki is, hogy végre ő is boldog lehessen. Aztán majd ünnepelhetnek mindannyian és bizonyára mindenki annyira boldog lesz mint ő…

E várva várt nagy találkozás tiszteletére ünneplőbe öltözve, még egy kis filegrám ― meglehetősen divatját-múlt ― nyári kis kalappal is ékesítve magát, torkában dobogó szívvel és szapora léptekkel ment ki a buszállomásra. Ott aztán amint várakozott, a nagy sürgés-forgásban már érezte, hogy minden kezd összefutni körülötte, egyre jobban és megterhelőbben hat rá az a zsivaj, zaklatottság, a sok ember… Főként amikor már annyi várakozás után mégsem vélte a Tóni arcát felbukkanni az emberek sokaságában. Pedig már az érkező buszokról mindenki leszállt és csaknem kiürült az állomás is. Egy olyan szintre jutott, hogy már maga sem tudta, merre megy, csak egy rögeszmét követően csupán arra koncentrált, hogy valamiképp Tónit meg kell találja. – Hisz' haza jött!!

Amint alvajáróként kóválygott, bugyuta tekintettel kutatott a jövő-menő emberek szemében és lassan, lassan egy olyan állapotba sodródott bele, amelyben már nem volt képes felfogni, hogy tulajdonképpen mi is történik körülötte. Egy adott pillanatban csupán csak azt látta, ami a gondolataiban megfogant és azt vetítette ki a külvilágra. Már nem törődött, hogy hová lépik, utat, járdát egyformán kibérelt magának és időnként még a forgalom is leállt miatta. Volt amikor gorombán rákiabáltak, vagy biztonságosabb helyre vezették, mert már nem tudta kontrollálni önmagát. Többször elvágódott, virágos ruhácskája meglehetősen bepiszkolódott, kis kalapja is elkallódott valamerre, haja összeborzolódott, orrából vér szivárgott, mert kissé beverte egy esés alkalmával, térdét is leütötte, de mindezt még csak észre sem vette. Ő Tónit kereste. Az volt a legfontosabb neki. Hogy megtalálja. … Aztán időnként meg is találta. Istenem! De jó érzés is, rátalálni arra akit szeret az ember! Ennyi idő után… Micsoda jó érzés… Hát tényleg eljött! … De aztán mégis újabb és újabb csalódások közepette kellett nekivágjon a további keresésekbe…


Tóni kiérve az állomásra, természetesen nem találta ott a feleségét. Idegesen összejárt mindent, de nem jutott semmi eredményre, Lia nem volt sehol. Aztán mivel nem volt más választása, hát megfogadván azt a fülét oly csúfosan érintő útbaigazítást amely utólag hangzott el, hát tényleg a bolond asszony után kezdett érdeklődni. Akit már ismertek arra felé. … És amint rövidesen meg is győződött erről, hát abban a meglehetősen ideges és felpörgetett állapotban azt sem tudta eldönteni, hogy ez jónak, vagy rossznak számít-e. Az egy biztos: örvendeni semmiképpen nem örvendett, amikor a feltett kérdésére vadidegen emberek csakúgy rá-rá bólintottak. Viszont teljes útbaigazítást senki sem tudott adni arról a bolond asszonyról. Így Tóni egy nagyon-nagyon furcsa állapotban a különféle információk szerint kilométerek sokaságát hagyva maga mögött, addig bolyongott ide-oda a környéken, míg estére jutva végre rátalált arra a bolond asszonyra, aki az arra járó-kelő emberek élcelődése közepette épp szerepelt.

Azt nem lehet tudni, hogy a délután folyamán Lia már hányadszor élte át a boldog találkozás örömét, de akkor épp, amikor Tóni már messziről észrevette elégé visszataszítóan hatott, amint egy idegen férfi nyakán csüngve öleli azt, csókolja, simogatja… a férfi pedig meglepettségében alig tudja lerázni magáról. A jövő-menő emberek közül néhányan röhögnek, megjegyzéseket tesznek, aztán amint a férfi tovább áll, Lia a mély csalódottságtól zokogásba tör ki, majd hisztérikusan földre veti magát, fetreng… aztán hihetetlenül rövid időn belül helyre is jön, már énekel valamit és újból felcsillan benne a remény, újból keres valakit, aztán bambán integet a tovahaladó férfiaknak…

Tóni csak állt ott az utca sarkon megrökönyödötten, a változás, az az örökös – folyton csak a rossz irányába történő – változás folytonos megtapasztalása már tényleg kezdett nemcsak az idegeire, hanem a pszichéjére is hatni. Tagadhatatlan undort érzett magában, de nemcsak Lia iránt, hanem úgy összesítve minden iránt. Maga az élet iránt, amely által abba a förtelmes állapot megélésébe belesodródott. Sem közelebb lépni, sem megszólalni nem volt képes, csak állt és nézte, nézte azt az emberroncsot, aki valaha neki az asszonya volt. Akit valaha – annak ellenére, hogy akkor is egy kissé ütődött volt – ő nagyon szeretett. Nagyon feldúlt volt, de egyben nagyon szomorú is és valamiként sajnálta, hogy a dolgok így alakultak… Már-már csaknem lépésre szánta el magát, amikor Lia hirtelen térden csúszik az egyik férfi elé, az meg egy végtelen perverz mozdulattal a hajánál fogva ragadja meg és a fejét az ágyékához rángatja. A körülállók az ötletet meglehetősen érdekesnek találják, mert végtelennek tűnő röhögésben, hahotázásban törnek ki. Lia szegény valami olyasmiket próbál kinyögni, hogy "Nem csupán a testi ölelés a foltos, hanem a lélekben való mély kapcsolódás…", de erre valószínűleg senki sem figyel oda…

Tóni különféle hullámzó lelkiállapotokat élve végig, e jelenet láttán annyira kiborult, hogy egy gyors mozdulattal a férfi mellé lépett és úgy behúzott annak, hogy az egyből kinyúlt a földön. A nagy döbbenetből felocsúdva a körülállók közül néhányan rátámadtak, de nem ez volt ami problémát jelentett neki, mert kemény ökölcsapásokat osztogatva egyre többen hullottak el körülötte. A nagy gond az volt, hogy amint a pasas kiterült, Lia hisztérikusan felsikoltott és eszeveszetten segítségért kezdett kiabálni. Hisz' az ő Tóniját vélte vérbe habarodottan elterülni maga előtt. Annyira magán kívül volt, hogy sem nem látott, sem nem hallott, csak folyton segítség után sikoltozott. Az emberek is – immár tartva Tónitól a tisztes távolságot – kezdtek zajosabbá válni, rendőrt emlegetni… és valahonnan már elő is bukkantak a kék egyenruhások. Így Tóninak nem volt más választása, minthogy néhány újabb rögtönzött ökölcsapást szétosztva eszeveszetten elmeneküljön. Annyira közrevették, hogy a csomagját már képtelen volt magával ráncigálni és csakúgy semmi nélkül sikerült aztán kereket oldania. Azzal az egy szerencsével, hogy a pénze és iratai biztonságba helyezve a zsebében lapultak.



◄--- Előző lap:64. Valahol az otthontól távol                             ---► Következő lap:48. Keresések