Amikor a fák meghalnak/Keresések/Anna keresése

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

48. Keresések/2. Anna keresése

A továbbiakban aztán Imolában egyre több rendben törtek fel azok a bizonyos akaratérvényesítéssel kapcsolatos elképzelések és valahányszor Beával beszélgetett el, valamiképp mindig erőt és bátorítást kapott tőle. Valahogy úgy érezte, hogy Boldit tényleg meg kellene keresnie. Mintha lelke mélyén egy fajta kötelességérzet munkálkodott volna arra biztatván, hogy legalább tudomást szerezzen afelől, hogy miként éli az életét. Hiszen lehet családja is… Lehet boldog családapa egy szerető asszony oldalán… Vagy meglehet az is, hogy épp boldogtalan… És hozzá hasonlóan fájlalja a múltat … és annak a szegény ártatlan közös gyereküknek a halálát…

Még az is megfordult a fejében, hogy ha Huninak vagy Helénnek valamiként sikerülne felvennie a kapcsolatot Annával, akkor bizony ő is hozzájuk csatlakozna és aztán az a kis mindentudó hátha valamilyen formában segítséget nyújtana neki. (?).

Aztán amint az élet zajlott tovább a nagyváros forgatagában, időközben hidegebbre fordult az idő és Hunor Annáról csupán csak annyit tudott meg, hogy már nem ott azon a régi helyen lakik, ahová még a Mester idejében oly sokszor csoportosan feljárogattak, hanem elköltözött valahová messzire egy nagyon távol eső helyre, ahol csak nagyon ritkán járnak emberek.

― És csupán csak ennyi lenne amit megtudtál felőle? ― kérdezte kissé elcsodálkozva Helén.

― Hát… ― mondta kissé habozva Hunor ― Részből igen. Viszont sok olyan dolgot tudtam meg, mégpedig anélkül, hogy kérdeztem volna…

― Ezt hogy értsem? ― kérdezte Helén.

― A városban az emberek teljesen ellene beszélnek. A különféle okkult praxisai folytán még gyilkossággal is vádolják és azt is mondják, hogy valami démonok szállták meg és… talán meg is zavarodott.

― Hunííí! ― Csapta össze a tenyerét Helén ― Csaknem az általános közvélemény szerint ítélsz!!?

― Hisz' annak idején a Mesterről – és az egész csoportról – milyen véleménnyel volt a tömegember? Ott, azok az emberek a városban és aztán a Mester "bukásakor" egész országszerte!?

― Nem Helén. Én csupán csak azt mondtam el, amit hallottam róla. ― nyugtatta meg barátnőjét Hunor.

― Hiszen mindennek oka van! ― mondta Helén, miközben Imola és Bea mintegy valamire emlékeztetőleg összenéztek egymással.

― Annak is, ― folytatta Helén ― hogy ellene szólnak az emberek és annak is, hogy elköltözött onnan, vagy ha esetleg bedilizett, vagy ha talán visszaélt a hatalmával, még annak is! És mivel valamikor még egy közösséghez tartoztunk, hát mi jobban ismerjük mint azok ott abban a kisvárosban és szerintem nagyon alaposan meg kellene vizsgáljuk a helyzetét és ha tényleg bajban van, segíteni kellene rajta!

― Így van, ahogy mondod Helén. ― mondta Hunor ― Így van és én is kötelességemnek tartom, megkeresni és ha kell segíteni is rajta.


Imola, mivel Szala-Váton nevelkedett, hát az Anna új lakóhelyének felkutatására ő is hűségesen ajánlkozott, viszont a fiúgyerekekkel ellentétben olyan tüzetesen azért mégsem ismerte ki magát az erdőben. És ha járt is valaha a Szelek pusztáján, bizonyára már elfelejtette, hogy tulajdonképpen melyik út, vagy ösvény hová vezet. Már az ősz végét járták, az idő is meglehetősen lehűlt, de ők mégsem adták fel a reményt. Sőt, Hunor ötletessége révén inkább még nagyobb lendületbe jöttek. Ugyanis, Imola tájékozatlanságát figyelembe véve továbbra is csak gondolkoztak a kivitelezésen és eközben jutott Hunornak az eszébe az egyik gyerekkori barátja, aki tudomása szerint életén keresztül cserkészettel foglalkozott. A rendes neve József volt, de gyerekkora óta Dódinak becézték és már akkor abban a korban folytonos kihívások elé nézve járta egyre másra az ismert és ismeretlen erdei ösvényeket, rövidítőket. Sporttanár volt a végzettsége, amely aztán hamarosan átváltott cserkésztanár tisztségbe. Kimondottan jól ismerte úgy a közeli, mint távoli erdőket, erdőrészeket.

Alig egy hét telt bele és máris szervezetten neki is vághattak a kalandnak. Annak ellenére, hogy egy kimondottan erdei utakra alkalmas terepjáróval indultak el, ― akárcsak mint minden más túra alkalmakor ― Dódi a résztvevőkkel a lehető legpontosabban ismertetett minden szükséges tudnivalót az erdőjárásról. Így öten bepréselődve a robusztus járgányba, megfelelő ruházatban és megfelelő élelemmel indultak útnak és nem felejtették el magukkal vinni azt a bizonyos Anna megsegítésére összeállított csomagot sem.

Tulajdonképpen egy nagyon szerencsés helyzetben voltak, mert az az árkon-bokron folytonosan keresztül gázoló természetbúvár már tudott a helyről, sőt, egy alkalommal még látta is azt a bolond lányt az erdőben. Így nem Szala-Vát felőlről, hanem az egész erdőrész keleti oldala felől, a síkság felől közelítettek, hiszen Dódi nagyon jól ismerte a Szelek pusztájára vezető utat.

― De tulajdonképpen mit akartok, mihez kezdetek, ha megtaláljátok azt a lányt? ― tette fel Dódi azt a lényeges kérdést amelyről a kihívás nagy lázában meg is feledkezett.

― Hát elsősorban némi segítséggel szolgálni… ― magyarázta Hunor ― Aztán… tudod ő nem épp a közönséges emberek csoportjába tartozik…

― Hát azt én is észrevettem. ― mondta némi lelkesedéssel Dódi ― Nincs ki mind a négy kereke szegénynek és olyasmiket művel ott egyedül, amit egy normális ember ki sem bírna. És ezt nem hallásból mondom, hanem magam győződtem meg egy alkalommal a saját szemeimmel.

― És konkrétabban mi felől győződtél meg? ― kérdezte kissé nyomatékosan Helén.

― Szó szerint: Őrjöngött! ― magyarázta vezetés közben Dódi ― Érted? Teljesen állati módon viselkedett. Meztelenül addig fetrengett abban kis patakban, míg minden porcikáját felhorzsolták a kövek, érthetetlenül ordítozott és szórta magára azt az iszapos homokot, aztán amikor már nem bírta a sok hánykolódást úgy vágódott el, mint aki szörnyethalt…

― És te ezt mind láttad és nem próbáltál tenni semmit? ― kérdezte mély csodálkozással Helén.

― Tudod, az az őszinteség, hogy teljesen leblokáltam akkor, és valami olyan furcsa érzés kerített hatalmába, amitől az az igazság, hogy … valahogyan nem mertem közbelépni. Aztán amikor elesett és nem mozdult, hát oda merészkedtem, de … tudod nem vagyok ijedős – villantott állítását igazolóan Hunor felé –de amikor csakúgy egyből felszökött, mint a rémfilmekben és rám kiabált… hát… Aztán jobbnak láttam nem foglalkozni véle. Mert ugyanis kezdődött előről az egész műsor.

― Rád kiabált? ― kérdezte Hunor ― És értetted, hogy mit?

― Valamiféle démonokat emlegetett… Hogy belém szállnak és majd úgy járok mint ő, ha nem megyek el onnan… Valami ehhez hasonlóakat mondott. De aztán szerencsére nem szálltak rám semmiféle démonok!

Az Anna felkeresésére indult kis csoport tagjai magukba száltan hallgattak és különféle váratlan események megélésére próbálták némiképp áthangolni magukat. Lelkük mélyén hálát adva elhatározásuknak, hogy egy tényleges rászoruló megsegítésére szánták el magukat. Mivel Bea kivételével mindannyian tökéletesen tájékozottak voltak az Anna kifejezetten egyedi sorsa felől, azt is tudták, hogy a segítséget illetően bármiféle társadalmi vagy szociális megoldások egyszerűen lehetetlenek. Viszont bármilyen spirituális beállítottsággal és tapasztalatokkal rendelkeztek, azt még csak elképzelni sem tudták volna, hogy segítségadás nélkül Anna a tavaszt megéri. Így komolyan már el is határozták, hogy a lehetőségekhez mérten és a helyzetnek megfelelően támogatni fogják azt a kimondhatatlanul mostoha sorsra jutott szegény lányt.

Miután Anna a Szelek pusztáján megkapta a kegyelmet a Hegy Szellemétől, azóta minden egyes napot mintegy áldásként élt meg. Az ősztől már-már elbúcsúzó hideg szél hiába próbált a tél hírnökeként bejelentkezni nála és hiába kavarta fel folyton a fák elsárgult leveleit, mert az ő lelkében már tavasz volt. Az újjászületésének tavaszát élte ott fent egymagában, az elhagyatott magányban. Ahhoz viszonyítva, hogy micsoda – embertelennek nevezhető gyötrelmek megélésére kényszerült egész kora-tavasztól őszig, egyszerűen a mennyek országában érezte magát. És nem győzött hálát adni az Égieknek, hogy annyira kegyesek voltak hozzá. Élete folyamán már jócskán kivette a részét a kemény telek áthidalásából, viszont akkor, "azon a tavaszon" egyáltalán még csak nem is gondolkozott afelől, hogy miként megy neki a farkasordító télnek.

Telve volt bizalommal mert tagadhatatlanul érezte magában, hogy az Égiek továbbra is gondoskodni fognak róla. Ha már átsegítették a poklokon, akkor mi más adódhat még az életben amitől félnie kellene. A haláltól már nem félt. Hiszen az alatt a vezeklés időszak alatt számtalanszor – talán naponta átélte a kínokkal együtt.

Az effajta élethez való hozzáállás bizonyára tűnhet egyfajta vakbizalomnak is, amely a későbbiekben aztán kegyetlenül visszarúg, viszont az Anna esetében egészen más volt a helyzet. Vele született adottságaiból és azokból a kínszenvedéses megtapasztalásokból adódóan megértette, hogy mit is jelent az Ősbizalom. A biztonság iránt való ragaszkodását a háta mögött hagyva bátran ki merte mondani, hogy "Legyen meg a Te akaratod!" Egyszerűen rábízta magát az élet sodrására, amelyet ő Gondviselésnek nevezett. Holott nagyon jól tudta azt, hogy ez a magasztos szellemi erő nem kizártan a kényelmet, jólétet sugározva e földi élet keretei közt fejti ki megsegítő erejét. Így hát tökéletesen tisztában volt azzal, azaz: tudta, hogy a szenvedés mennyire szorosan kapcsolódik az élethez. És még azt is tudta, mégpedig egész pontosan, hogy nemsokára olyanokkal fog találkozni akik szeretik őt. Már napok óta készült is a fogadtatásukra. Rendbe szedte ruházatát, földbe épített otthonában kitakarított, kint is rendezkedett és amennyiből lehetett hangulatossá varázsolta az egész háza táját. Aztán azon a napon amikor egy távolról jövő motorzúgás törte meg az erdő csendjét, gondolkozás nélkül, nyomban nekilátott finom illatos teát készíteni.

A belső utak ― és egyben Anna keresésére hangolódott kis csoport tagjai a figyelemreméltó cserkész szaktekintéllyel rendelkező vezetőjüknek köszönhetően különösebb nehézségek nélkül érkeztek a Szelek pusztájára és onnan már az őszi tiszta kék ég felé irányuló füst látványának köszönhetően egész könnyedén rátaláltak az Anna lakhelyére is. Ahol aztán egy akkora nagy meglepetésben volt részük, hogy már-már csaknem kételkedni kezdtek a jövetelükkor elhangzott Annáról kapott információkban. Amint sikerült kikászolódniuk a járműből, Dódi nemhogy szóhoz jutni, hanem még mozdulni sem volt képes, csak állt megkövülten és csaknem megesküdött volna rá, hogy valamikor ő nem azt a lányt látta fetrengeni és ordítozni a patak vízében. Kellemes meglepetésük folytán mindannyian kissé elérzékenyülten ölelték keblükre azt a szegény sors-gyötört vézna lányt, de főképp Imola és Helén, akik egyszerűen képtelenek voltak könnyeiket visszatartani.

― Drága barátnőm bocsásd meg, hogy annyi idő után csak ilyen későre gondoltunk rád! ― zokogta Helén.

― Még a Mester szavaira emlékszem, amint mondotta, hogy "mindennek meg van a maga ideje az Ég alatt"! ― mondta kihangsúlyozottan Anna ― És annak, hogy tényleg rám gondoltatok, épp most jött el az ideje! Mert most érettünk rá mindannyian ennek a pillanatnak a teljes mértékben való megélésére.

Imolát annyira meghatotta az Anna közelsége, hogy sokáig meg sem tudott szólani. Úgy érezte, mintha valamiképp visszapörgetődött volna az idő és újból azzá az érzelmekkel telt szerény kis Imolává változott volna vissza. És egyben akkor tudatosult az is benne, hogy az Anna tiszta lényéhez bizony milyen nagyon közel is állt a lelke akkor… És abban a jelentős mértékben felpörgetett állapotban még nagyon sok minden jutott az eszébe. Még azok az Anna által oly sokszor el emlegetett fákkal kapcsolatos dolgok… és Boldival kapcsolatos dolgok is…

Anna viszontlátása a Helén lelkében mély bűntudatot ébresztett, mivel tagadhatatlanul érezte azt, hogy Mesterük bukása és a csapat felbomlása után bizony illett volna azzal az erdő magányára ítélt életsorsú lánnyal valamiként fenntartania a kapcsolatát. Hiszen annak idején az alatt a két év leforgása alatt milyen gyakran gyűltek egybe ott nála, mennyit épültek a lényéből áradó kisugárzásától, és lelkileg mindannyian mennyire különösen közel is kerültek hozzája. Anna szerette, nagyon szerette mindegyiküket, de valamiként mégis megérezte, hogy ő lélekben mégis az átlagosnál közelebb került a szívéhez. És öt év telt el azóta! És ő mindazokról a szép időkről megfeledkezett, mintha lelkét teljesen közömbösen érintette annak a szerencsétlen magára hagyott lánynak a sorsa... hogy él-e még egyáltalán…

A Hunor agyában is megtértek ehhez hasonlatos gondolatok és ő is meglehetősen neheztelt magára, viszont nem ragadt bele teljesen az önvádaskodásba, hisz' a múltban történteken már úgysem lehet segíteni. Inkább abban az aktuális jelen helyzetben az Anna életkörülményeit vizsgálva teljes értékű gyakorlati felméréssel állapította meg, hogy ha valamiféle változás nem köszönt be a lány életébe, bizony nem fogja megérni a tavaszt ott egyedül.

― És ez itt az összes fakészleted? ― mutatott kérdőleg a kulipintyó mellett gondosan összerakott száraz faágakra.

― Hát… ― vonta meg a vállát a lány ― Egyelőre.

Hunor és Dódi összenéztek, majd mindketten alig észrevehetően megcsóválták a fejüket.

― Hiszen ez a fa-készlet tudod, hogy mennyi időre elég? ― kérdezte Hunor Annától.

― Tudom. ― mondta a lány egyszerűen. ― Persze, hogy tudom.

― Ha le talál havazni, bizony még két hétre sem lesz elegendő! ― jegyezte meg szakszerűen Dódi.

― És mihez kezdesz itt a tél ideje alatt te Anna? ― kérdezte már kissé aggodalmasan Hunor.

― Hogy mihez kezdek? ― kérdezte a lány ― Hát igyekszem megtartani a harmóniát a Nagy Egységgel.

― … A mínusz húsz fokos hidegben? ― kérdezte elcsodálkozva Hunor. ― Hiszen halálra fagysz!

― Hát, ha épp azzal kerülök harmóniába az Egységgel, hogy halálra kell fagyjak, hát akkor legyen! ― vonta meg a vállát Anna ― Nem olyan nagy ügy! Az utóbbi időben már több rendben is átéltem már a halált.

― Anna… Anna! … Miket beszélsz te lány!!! ― lépett hirtelen Annához Helén és felelősségre vonóan vállon ragadta. ― Hát miért akarod eldobni magadtól az életet???

― Nem arról beszéltem, hogy eldobni akarom az életet, hanem csupán a sorsomat teljesítem be. Azaz, elfogadom, ha netalán ez a végzet vár rám.

Helén segítségkérően kutatott végig a jelenlévőkön tekintetén. Szemei könnyesek lettek és mintha valamiféle kábultságból akarná magához téríteni Annát, a vállainál fogva erélyesen rázni kezdte.

― Nem! Nem ez a sorsod! ― kiáltotta ― Most kivételesen nagyon butaságokat beszélsz! Hiszen mindezek után már a miénkkel közössé lett a te sorsod is! A te karmád! … Csoportkarma! Hisz' jól tudod, miről beszélek!!

Mindannyiuk együtt-érző arckifejezése arról tanúskodott, hogy Helén szavaival teljesen egyetértenek és Anna könnyedén kiérezhette belőlük azt a bentről jövő őszinte tenni vágyást. Kissé meglágyult arccal és végtelen szeretetet tükrözően szólalt meg.

― Higgyétek el nagyon csodálatos megélni ezeket a pillanatokat és köszönöm, hogy gondoltok rám, de jól tudjátok, hogy én semmiképp nem élhetek az emberek világában. Hiszen a fák nélkül már nagyon rég beteljesítettem volna életem földi pályafutását.

― Anna, ezt mindannyian jól tudjuk, de mégis valamiképp erről a helyről el kell költöznöd! ― jelentette ki a legnagyobb komolysággal Hunor.

― Hová kellene elköltöznöm?? ― kérdezte csodálkozva a lány.

― Valahová közelebb az emberekhez, hiszen ez a hely csaknem megközelíthetetlen, erre még a kutya sem jár. Főképp télnek idején! ― mondta Hunor.

― Talán vissza a régi helyedre. ― tanácsolta csakúgy Helén.

Anna a fák kopár koronái felé vetítette tekintetét, majd szemeit lehunyva lassan ingatni kezdte a fejét.

― Onnan elüldöztek. ― mondta csendesen ― És a sorsomat beteljesíteni jöttem ide.

― Hogyhogy elüldöztek!? ― kiáltott fel kissé lázadóan Helén ― Kik üldöztek el és miért...?

Anna ismét lehunyta a szemeit és egy mélyet sóhajtott, majd aztán maga elé nézve, mintha csakúgy önmagához beszélne úgy felelt szomorúan.

― Tudjátok… ahogyan azt mondani szokás: "Egyszer mindenki szembetalálja magát a saját ördögével." – És bizony én teljes egészében szembetalálkoztam a magaméval. És egyáltalán nem mindegy az, hogy milyen formában. Márpedig én elégé közelről találkoztam Vele. Annyira, hogy már éreztem a hatalom vágyásba fulladt bűzös leheletét… és a bosszú szomjába alvadt vérnek szagát… és aztán majd azokat az ítéletként lesújtó villámcsapásokat, amelyek rémes robajként hulltak rám hónapokon keresztül… És a poklok poklát átélve itt, végül is ezen a helyen tértem vissza az életbe. A fáknak, a Szenvedések Hegyének, a Hegyi Szellem és a Égi hatalmak kegyes jóvoltából… Itt, ezen a helyen. Ezen a Szent helyen… És mindezek után ha már tényleg itt ér el a Vég, hát akkor békében és nyugalomban hagyom el ezt a földi világot.

Mély csend követte Anna hátborzongató vallomását. Mindenki megkövülten maga elé meredve hallgatott és a sok mendemondákból felépített gondolatok idéződtek fel emlékezetükben. Némi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újból visszarázódjanak a megszakadt beszélgetésük fonalához. Aztán végül is Hunor volt az aki végtére is pontot szeretett volna tenni az Anna megsegítésével kapcsolatos elhatározásuk gyakorlati kivitelezésére.

― Bizonyára egyikünk sem tudjuk felfogni kellőképpen azt a kitaszítottság érzetet, amelyet évek sorai óta te egyfolytában átélsz, de azt kell tudnod, hogy még élnek ezen a világon még olyanok is, akik szeretnek téged és nagyon fájlalnák ha te tényleg a végzeted beteljesülése mellett döntenél. Nem tartom szükségesnek elmagyarázni, hogy az idő múlása mekkora változásokat tud tenni a dolgok előmenetelében. És, hogy azok az emberek aki akkor annyira ellened fordultak, bizonyára ők is változásokon mentek keresztül. Én úgy gondolom, hogy ha visszaköltözöl oda arra a régi helyre, az áldásként kapott gyógyítói képességed gyakorlása folytán te is egy elégtételben részesülhetsz és a dolgok másként alakulnak majd. És amint már némiképp emberközelben élsz, már mi is jobban segítséget tudunk nyújtani neked. Csak épp engedned kell! Hagynod kell, hogy segítsünk rajtad!

Anna talán vissza sem tudott volna emlékezni, hogy mikor is sírt utoljára, de mivel maximálisan kiérezte ezen szavak mély őszinteségből való fakadását, annyira elérzékenyült, hogy könnyekkel telt szemekkel nézett végig a társaságon. Még az addig soha nem látott, nem ismert Bea és Dódi lényéből is érezte azt a feléje való meleg áramlást, amely egy fajta vággyal töltötte be a lelkét, ami valamiként azt sugallta neki, hogy igenis érdemes élni… Érdemes tovább szenvedni ezen a világon, még akkor is, ha csak nagy ritkán, kis időtöredékekre is, de szeretteivel kapcsolódhat és érezheti a lényükből áradó simogató energiát.

― Ha visszautasítanálak, ― mondta csendesen ― az azt jelentené, hogy a Fenti Gondviselőimtől taszítanám el magamat, ami továbbá még azt jelentené, hogy tőletek is elszakadnék akkor. És azt nem akarom! Mert nagyon szeretlek titeket!


Aztán kis idő múltán amikor az elhangzott beszélgetéseik utólagos eredményéül a helyzet gyakorlati kivitelezésére terelődött a szó mindazon lépések hogyan-ját hányták-vetették meg amelyek során Anna tényleg vissza fog költözni a Szénégető pusztája bel kis kunyhójába. Közben Imola azon gondolkozott, hogy ő személyesen gyakorlatilag milyen célszerű dolgokkal is tudná segíteni Annát. Miközben titokban számba vette a lány jelentéktelen kis vagyonát, kissé feltűnt, hogy a ruházatot illetően nem is áll annyira rosszul.

― Ezeket a Szénégető pusztájáról hoztad magaddal? ― kérdezte Annától egy a vastag pulóverre mutatván.

― Nem. ― felet Anna kedvesen ― Onnan csaknem üres kézzel jöttem ide. Ezeket a ruhaneműket nemrég kaptam. Valakitől.

És az utolsó kijelentés kifejezetten nyomatékos hangsúlyozása végett Imolának egyszeriben egy nagyon furcsa érzése támadt. Valakitől?! ― Mit jelenthet ez? Vagy az a hangsúly amellyel kijelentette? … És közben, mintha a szemei is olyan furcsán megvillantak volna…?

― Ki az a valaki? ― tette fel a kérdést nagyon óvatosan Imola.

― Az egy olyan valaki, aki szintén olyan jó, mint ti vagytok, aki szeret engem, és én is szeretem őt… És akire te tudattalanul már nagyon rég, hogy rá szeretnél találni.

Nem volt szükséges, hogy Anna tovább fojtassa a magyarázatot. Imolán egyből egy olyan melegségérzet suhant át, amely annyira megérintette, hogy kissé bele is szédült és később minden porcikájában remegni kezdett. Csaknem ijedt szemekkel nézett Annára, majd aztán a közelében lévő Beára. És Mivel Bea is pillanatok leforgása alatt témába jött, szeretetteljes anyás mozdulattal ölelte magához Imolát.



◄--- Előző lap:Lelki vigasz keresés                      ---► Következő lap:Boldi keresése