Heraldikai lexikon/Nemesség igazolás

A Gáll család címereslevelének megerősítése, 1606

Szádeczky János és András nemességének igazolása, 1794

Komárom vármegye magyar nyelvű nemességigazolása a Máthé család részére, 1847

A Vályi család nemességigazoló oklevele (1908)

Névváltozatok:
régi nemes nemzetségét megmutatja, nemességét felviszi (mindkettő: Fényes 1843. 34.[1]), nemesi bizonyitvány (Nagy Iván IX. 431.), nemesség igazoló pör (Nagy Iván VII. 372.), megyei bizonyítvány (Nagy Iván IX. 128.), nemesi próba, őspróba, nemességpróba, produkál (TESz. III. 289.)

1581: „p[ri]ŭilegiuomok es egiebfele leuelek ... nalůnk volnanak ... tartozzůnk p[ro]dûcalnj.” [Dessewffy cs. margonyai ág lt.: Papp L.], 1794: pródukáltak [Farkas A.: N. Károlyi Gyűlés 21: NSz.] (TESz. III. 289.) “ la: investigatio nobilitatits, hu. la: investigatio nobilium, de: Adelsprobe

legitimatorius processus, nemesség vitató, vagy nemesség igazló per (Latin-magyar törvénykezési műszótár. Kiadja Tilsch János könyvárus. Kolozsvár, 1843.60)
Rövidítések

http://adatbazisokonline.hu/adatbazis/cimereslevel-adatbazis/adatlap/2043

A nemesség igazolás a nemesi cím jogos használatának igazolása, a kétségtelen nemesség megállapítására szolgáló eljárás, nemesi per. Mivel a nemesi címmel számos kiváltság és társadalmi előny járt együtt, sokan próbálkoztak hamis nemesi levelekkel és iratokkal nemesi kiváltságokhoz jutni. Gyakran egy más család számára kiállított oklevelet hamisítottak meg az adományos nevének megváltoztatása, "törlés és vakarás" (cancellatio et rasura) által. Ez tette szükségessé az átfogó nemességvizsgálatokat és igazolást. A hamisítás, valamint a fiágon kihalt családok armálisainak „piacra kerülése” miatt a nemességigazolások során Mária Terézia 1765. május 30-án kelt rendeletében az ilyen címeres levelek lefoglalására adott utasítást. Ezek alapozták meg a vármegyei armálisgyűjtemények kialakulását, melyek utóbb a levéltárakba kerültek át.

A 16-18. században Lengyelországban és Magyarországon volt a legtöbb nemes Európában, arányuk elérte a népesség 8-10%-át, egyes vidékeken részesedésük 20-30%-ot is kitett. Egyes kimutatások szerint a lengyel köznemesség (szlachta) a lakosság 40 százalékát tette ki. Magyarországon és Lengyelországban voltak olyan falvak, melyeket kizárólag nemesek laktak. Magyarországon a 18. század elején több mint 1200 kuriális falut számoltak össze, Lengyelországban az 1720-as összeírás 1228 ilyen falvat mutatott ki. A török hódoltság és a rendi felkelések alatt sok nemesi levél elveszett, miközben a természetes szaporulat és az új nemesítések miatt is nőtt a nemesség száma. Sokan adták ki magukat jogtalanul nemesnek. Mindez szükségessé tette a nemesi családok és személyek rendszeres revízióját.

Egy 1630-as törvény szerint a nemsi levelet egy éven belül ki kellett hirdetni abban a megyében, ahol a megnemesített személy lakott. Egy évszázad múlva egy helytartótanácsi rendelet úgy foglalt állást, hogy amennyiben valaki bizonyítani tudja, hogy ő vagy őse valamikor armálist kapott és legalább hatvan éve gyakorolja a nemesi jogokat, nemesnek tekintendő.

A Rákóczi-szabadságharc után a nyugtalanság véget értével több megyében, pl. Árvában is végeztek nemesi vizsgálatot a 18. század első felében. A vizsgálat lehet általános (generalis) és különös (specialis). Előbbit a király rendeli el, az egész országra vagy egyes megyékre kiterjedően, az utóbbi csak egyes személyekre vonatkozóan történik. Átfogó nemességi vizsgálatokra Magyarországon III. Károly császár, majd leánya, Mária Terézia rendelete alapján került sor az egyes vármegyékben (1725, 1732, 1755), hogy kiszűrjék a nemesi jogokkal visszaélő egyéneket.

III. Károly király 1723. április 10-én elrendelt „generalis nobilium investigatio”-ja értelmében a törvényhatóságok először megállapították azon családok névsorát, melyekről köztudomású volt, hogy az illető megyék területén királyi adomány révén nyert birtokkal rendelkeztek, melyek nemesi jogcímei oly gyökeresek (radicales), kifogástalanok és közismertek voltak, hogy azokhoz kétely nem férhetett, miáltal a nemességvizsgálat és annak terhe alól felmentettnek tekintették őket. III. Károly 1735-ös, a nemesi származás elismerésének kritériumai tárgyában kiadott rendeletének első, illetve hatodik pontja szerint mindenki, akinek elődei egy adott helységben ősidőktől fogva laknak és nemesi szabadságban élnek, vagy ebben a helységben adományozott birtokkal, ennek részével bírnak, és ezt adománylevéllel, vagy bizonyságlevéllel illetve tanúkkal bizonyítani tudják, kétségtelen nemesekké ismerhetők el.

Az általános nemesi vizsgálat végrehajtását a Helytartótanács a vármegyékre ruházta, amit az általa megfogalmazott „Idea Investigationis” laza normái alapján kellett elvégezni, a megyék által felállított nemességvizsgáló bizottságnak (deputatio), igazoló (invesztigációs) bizottságnak (választmánynak), amelyek jegyzőkönyvet (Protocollum) vezettek munkájukról. A deputáció tagjai között az alispán mellett ott lehettek a királyi tábla ülnökei, a szolgabíró, az esküdt, a jegyző vagy a vicenótárius, a vicefiskális, a káptalan egy-egy tagja. A folytatólagos vizsgálatokat a korábbi jegyzőkönyvi számra való hivatkozással jelölték meg. A deputatio által kért tanúvallomásokat a szolgabírák, vagy alszolgabírák esküdt jelenlétében vették fel, a bizottság által kiküldött utasításban (commissio) szereplő kérdések alapján. A jegyzőkönyvet a jegyző vezette. A bemutatott bizonyságlevelek, adománylevelek, címeres levelek, és a származásokat bizonyító tanúvallomások alapján az egyes vármegyék főügyészei mondták ki a végső szót.

Az „Idea” alapján a kétségtelen (indubitatus) nemesség bizonyításához többféle dokumentumot fel lehetett használni. A birtokadományt igazoló dokumentum csak kivételes esetben állt rendelkezésre. Leggyakrabban a nemességet az armálissal lehetett igazolni, mely szintén bizonyító erejű iratnak számított, szövegének másolatát csatolták a bizonyítékokhoz.

Az adott személy nemességét a nemességszerző őstől bizonyítani lehetett címeres levéllel, nemesi levéllel, annak átiratával (paria litterarum armalium), a nemességet igazoló hiteles okirattal, a megye által kiadott hiteles nemesi bizonyítvánnyal, anyakönyvi bejegyzésekkel, esetleg hiteles tanúvallomásokkal. A – magyar nyelvű – tanúvallomások a nemességet szerző őstől való leszármazást bizonyító hiteles dokumentumok közé tartoztak, amelyek alapján a famíliák genealógiai tábláit is elkészítették. Ezeknek különösen azért volt nagy jelentősége, mivel az egyházi anyakönyvek a háborús pusztítás miatt gyakran nem maradtak fenn. A tanúk lehettek nemesek és jobbágyok is. Általában idős embereket hívtak tanúnak. A nemességigazolások során gyakran kérdeztek rá az armalisták által lakott telek státuszára, a család vagyonára. A leggyakrabban a házmentességet is biztosító címeres levelek csoportja eredeztette a nemes (adómentes) telket, bár az egykori „nemesi funduss” gyakran már csak az emberek emlékezetében élt. Itt kapott fontos szerepet a hiteles tanúvallomás.

A vizsgálat során családok hivatkozhattak nemesi jogok általuk történt régi gyakorlására (usus). A vizsgálatok mellékleteként számos egyéb dokumentumot is be lehetett csatolni, amelyek az adott család kétségtelen nemesi jogait bizonyították (örökvallás, osztálylevél, bizonyságlevél, perirat stb.), melyeket a „vármegye boltyába” őriztek. A nemességet egy tekintélyes személy, pl. a nádor is igazolhatta.

A nemesi címek, címerek, rangemelések, előnevek stb. nyilvántartását a királyi könyvek szolgálták. Kísérlet történt a nemesi címmel rendelkező személyek pontos nyilvántartására is. A vármegyei levéltárakon belül a nemesi iratokat a nobilitáriumokban különítették el a többi irattól, melyeket a nemesség igazoláshoz is felhasználtak és különféle időközönként országos és megyei nemesi összeírások is készültek.

A Deputatio véleményét (opinio) a vármegyei közgyűlésen megtárgyalták, majd az alispán, a jegyző és a szolgabírák vagy ülnökök aláírásával és a vármegye pecsétjével hitelesítve felülvizsgálásra a Helytartótanácshoz felküldték, ahonnan az elvi döntés meghozása után, az udvari kancellárián keresztül az uralkodó elé került, aki – a Királyi Könyvekbe is bejegyzett – „Resolutio approbatoriae” formában válaszolt, amit bevezettek a nemességvizsgálati jegyzőkönyvbe is.

A Magyar Királyi Helytartótanácsban 1783-ban külön osztály jött létre a megtámadott/vitás nemességi igazolások felülvizsgálására.

Amennyiben nem sikerült bizonyítani a nemességet szerző őstől való leszármazást vagy a nemesi jogállásban háborítatlanul eltöltött 60 évi usus-t, lehetőség volt újabb vizsgálat kérelmezésére, amit a deputatio folytatólagosan (ad continutionem) újból elindított. A kancellárián olykor több vizsgálat anyagát közös dokumentumba foglalva állították ki, röviden megállapítva a legfontosabb mozzanatokat, illetve feltüntetve hiátusokat. Végül a megye döntését (votum comitatus/deputationis) is feltüntetve a „votum commissionis” tartalmazta a döntést, az újabb próbára utasítást, vagy a kellő bizonyítást. Csak kevés olyan eset fordult elő, amikor az adott családnak nem kellett hosszú bizonyítási eljárás során igazolnia nemességét vagy nem kellett semmilyen nemesi vizsgálatnak („nullam probam”) alávetni magukat.

Ha a megye nem ismerte el az adott személy nemesi jogait, az ún. nemesség-igazolási pert folytathatott vagy a megyei tisztiügyész is indíthatott nemesség-igazoló pert a kétes nemes ellen. A kétes nemességű személyeket a vármegyei összeírásokban az állítólagos nemesek között tartották nyilván. A többiek ún. Kétségtelen nemesnek számítottak. Az 1755-ös nemesi összeíráskor az Ebeczken lakó Nagy Jánost mint jövevényt jegyezték fel. 1766-ban az ebeczki Nagy István, Sándor és János nemességüket nem tudták kielégítően igazolni és elmarasztaló ítéletet kaptak. 1792-ben a Helytartótanács bővebb bizonyítékok bemutatását tartotta szükségesnek a család nemességének igazolásához. Bihar megye kétségbe vonta debreczeni Bárány János borsodi táblabíró nemességét, de II. József azt 1789. április 6-án kelt 15468. számú rendeletével megerősítette. Az Istók család Gömör vármegyében 1786-ban folytatott nemességigazoló pert a megye törvényszéke előtt, mely során nemességüket a címeres levéllel, anyakönyvi bejegyzésekkel és tanúvallomásokkal igazolták. Erről a megye 1789. március 18-án hozott ítéletet, melyet a Helytartótanács 1798. június 1-én kelt 18155. számú leiratával hagyott jóvá, amiről a megye július 3-án nemesi bizonyságlevelet adott ki, melybe belefoglalta a per folyamán felmutatott összes okmányt és a tanúk kihallgatásának jegyzőkönyveit. Biharban a 18. században a nemesi perekben nemességük bizonyításáért küzdő kb. 600 családnak csak mintegy harmada tudta a nemességét igazolni.

A nemességi vizsgálat eredményét a nemesség vizsgáló választmány hirdette ki vagy arról a vizsgált személy írásos határozatot kapott. Ha a család valamelyik ága egy másik vármegyébe költözött át, nemességét az eredeti megyében kihirdetett bizonyítvánnyal igazolhatta, melyet a megyei közgyűléstől, a szolgabírótól, az alispántól kapott. A dokumentumokat (a nemesi levél átiratát stb.) átküldték az új megyébe, mellyel igazolták azok hitelességét. Ezután a jövevényeknek joguk volt az adott megyében is a nemesi kiváltságokkal élni, a megye közgyűlésén részt venni stb.

A nemesi vizsgálatkor csak a férfi családtagokat írták össze és közülük is csak azokat, akiknek maguknak is volt férfi utóduk. A női családtagokat egyáltalán nem vizsgálták, sem a házassági kapcsolatokat, sem azokat a férfi családtagokat, akik pl. távolra mentek tanulni és később papok stb. Lettek. Az ő utódaik szintén kimaradtak a vizsgálatból.

A nemesség igazolás (nemesi invesztigáció) ezen rendszerét 1774-ben a nemesi per (processus productionales vagy legitimatorius) váltotta fel. Mária Terézia 1774. április 15-én kiadott rendeletében kimondta, hogy a kétségessé váló nemességet bírósági eljárással, per formájában kellett lefolytatni. A nemesség igazolása ezzel rendkívüli módon megnehezedett, mert ehhez az eredeti okmányokat kellett bemutatni. Sok folyamatban lévő nemességvizsgálat átcsúszott az új rendszerbe vagy korábban igazolt nemeseknek kellett újból bizonyítékokkal szolgálniuk.

A pert elindíthatta a fiscust képviselő tiszti ügyész vagy (ritkábban) akár a nemességét bizonyítani kívánó személy is. Utóbb a nemesi hadnagyság, a kétfél tanács, a „nemnemes előljárók” bejelentése alapján is perbe lehetett idézni a kétséges nemest, ahol vagy gyökeres bizonyítás keretében kellett hitelt érdemlően felállítani a leszármazási táblát a bemutatott eredeti armálisban megnevezett a címeres levél szerzőjétől (impetrator) a perben bizonyítókig, producensekig (producentes), vagy egyszerűen 60 évre visszamenően kellett bizonyítani a nemesi jog szerint való életmódot (adómentes, saját birtok stb.). A bizonyítás során az invesztigációnál felsorolt dokumentumokat lehetett elfogadni.

A törvényszéken összeállított kétséges nemesek névsora alapján a tiszti ügyész a járási szolgabíráknak kiküldette a két példányban kiállított, névre szóló idézést, amit ezután kiküldettek a címzettekhez. A per napján az alperes papírjához kikeresték a megyénél maradt irat párját. A 19. század elején az ügymenet meggyorsítására már magyar nyelvű, nyomtatott idézéseket alkalmaztak, amikbe csak a producens nevét és a tárgyalás időpontját kellett beírni. Az idézés csak a szolgabírónak és a járási esküdteknek szólt, hátlapján a megyei közgyűlés éppen hatályos „ki-iródott czikkelye” található, ami alapján a citálást eszközölték, valamint az is, hogy ne mulasszák el a törvényszék előtti megjelenést. Ennek ellenére volt olyan nap, mikor Bihar vármegyében 47 család nem jelent meg a tárgyaláson. A perek anyagát a tárgyaláson aktásították, amit a megyei törvényhatóságnál őriztek.

A nemesi per ügyvitelének nyelve a hivatalos latin volt, a mellékletként csatolt tanúvallomásokat viszont magyar nyelven vették fel. A 19. század elejétől fogva magyarul zajlott a per. Az akta fejléce tartalmazta a dátumot, a törvényszék elnevezését (sedria civilum revisoria), valamint a szék összeülésének helyét. Ezután következik az ügyirat típusának megadása (causa productionales), és a perben résztvevő felek név szerinti megnevezése contra et adversos. Ezután az alperes vagy törvényes képviselője előadhatta a bizonyításhoz rendelkezésükre álló iratokat, amiket felsorolt, bemutatott, majd másolataikat vagy sorszámozva, vagy az ABC egymást követő kapitális betűivel jelölve csatolták az aktához. Általában minden perben elsőként szerepelt az armális (A.), majd a családfa, leszármazási tábla (condescentiae dilucidatione tabellam genealogicam, B.), majd a többi irat (pl. testimoniális levél az armális kihirdetéséről C.; fassio a telek átruházásáról D.; vallás szőlőkről E.; dokumentum házvételről F.; tanúvallomási jegyzőkönyvek a birtokosságról és a nemesi előjogokkal való élésről G., stb.).

A nemesi perben első fokon hozott ítélet ellen a Helytartótanácsnál indított fellebbviteli perrel lehetett fellebbezni, legfelsőbb fokon pedig az Udvari Kancellária előterjesztése alapján a király ítélkezett. Gyakran megesett, hogy az elutasított bizonyítékok után a család újabbakat talált, vagy szerzett be, így gyakran újraindította a pert, a felsőbb fórumok kihagyásával. Amennyiben a törvényszék mégis elfogadta a bizonyítékokat és a producens(ek) nemességét a kétségtelenek közé sorolta, vámmentes, szabad járásra feljogosító útipasszust állítottak ki. Később, az idézéshez hasonlóan ezt is nyomtatott formában, egyfajta űrlapként állították ki, ekkor már – nyilván a jogtalanságokat elkerülendő – a személyleírásra alkalmas fiziológiai jellemzőket megadó kategóriák kerülnek előtérbe. Ritkább eset volt, mikor a per folyása közben az alperes utód nélkül halt el, ami szintén a per lezárását jelentette.

Az 1920. évi I. tc. értelmében a kormányzó nemességet nem adományozhatott. Ekkortól a belügyminiszter volt az országos nemesi főméltóság. A nemesség igazolásáért a belügyminisztériumhoz lehetett folyamodni, mely nemességigazoló bizonyítványt adott ki. Az igazolások ügyében az Igazolási Osztály volt illetékes. 1933-tól az Anyakönyvi Utasítás 57. paragrafusa értelmében (33.607/1933. BM. sz. rendelet) a magyar állami anyakönyvbe belföldi (magyar és székely) vagy külföldi nemesi vagy főnemesi rangot, címet és előnevet kizárólag magyar királyi belügyminiszteri okirat alapján lehetett bejegyezni. Ezért is szaporodtak meg ezután a belügyminisztériumi nemességigazolások.

1938 és 1944 között a hitleri Németország nyomására bevezetett magyarországi zsidótörvények értelmében mindenkinek igazolnia kellett keresztény származását. Ennek hiánya igazságtalan megkülönböztetést vont maga után. Sok család még ma is őrzi a korabeli anyakönyvi másolatokat, melyeket négy nemzedékre kellett visszamenőleg beszerezni.

A különböző nemességi vizsgálatokról, perekről, a gyökeres (proba ex radicalis) és az igazolás elméleti kérdéseiről Gerő József közölt részletes tanulmányt. Az 1947. IV. tc. Magyarországon megtiltotta a nemesi, főnemesi rangok, előnevek használatát.

Mi Zabolch Vármegye Egyházi Feő Rendjeinek, Ország Zászlósainak Nagyainak és Nemeseinek közönsége adjuk tudtokra e jelenvaló Levelünknek rendiben, jelentvén, mindeneknek, s kiknek illik, hogy midőn Mi az alább irtt helyen, napon, és esztendőben, a mi dicsőségesen országló Felséges Királyunk szolgálatját, a közjónak megmaradását, és Megyénknek egyéb dolgait érdeklő tárgyaknak folytatására s elintézésére e Mi közgyülésünkben edgyütt jelen lettünk volna: Akkoron Megyénkben kebelezett Tisza Dob helységben lakos Nemes Porkoláb István, és Sámuel, továbbá József, György, János, és másik Sámuel,ugy nem különben, Nemes Porkoláb Mihály, és másik István, továbbá Porkoláb Ferenc, András, és Márton - valaminthogy Porkoláb István harmadik, másik János, és másik Mihály, tartozó tisztelettel hozzánk járulván esedeztek nekünk az iránt, hogy nekiek ezen Nemes Megye által kiadott Nemesi bizonyság levelet, mely nekiek ezen Nemes Megye által 1818-ik Esztendőben Szt. Iván Hava 1-ső s több napjain tartatott köz Gyülésbõl ki adatott, s melly szóról szóra igy következik:

Mi Zabolch Vármegye Egyházi Feő Rendjeinek, Ország Zászlósainak, Nagyainak és Nemesseinek Közönsége adjuk tudtokra e jelenvaló levelünknek rendiben jelentvén mindenkinek, a kiknek illik, hogy midőn Mi, az alább irtt helyen, napon és Esztendőben, a mi dicsõsségesen országoló Felséges Királyunk szolgálatját, a közjónak meg maradását, és Megyénknek egyéb dolgait érdeklő tárgyaknak folytatására, s el intézésére e Mi Köz Gyűlésünkbe edgyütt jelen lettünk volna, Akkoron: ezen Mi Nemes Megyénkben helyheztetett Bully Helységben birtokon, Nemzetes Porkoláb János táblabíránk, s házi Pénztárunknak hosszas ideig volt Feő Gondviselõje, fiainak és ugy mint betsületbõl szolgáló Fiskálisunk Porkoláb Jánosnak, nemkülönben Dánielnek, és Lászlónak nevekben, és képekben, mindszintén ugyan a Mi Nemes Megyénkben levő Tisza Dob Városában lakos, s azon egy Törsöktől származott Nemes Porkoláb Familia, ugymint Nemzetes Porkoláb János, István, és Sámuel Fiaival. Nemkülönben Porkoláb József, György, János, és Sámuel - Porkoláb István, Mihály, és István Fiaival, Nemes Kassa Várossában lakó Porkoláb István, mind ezen Familiának egyik ágon lévő sorsosi, továbbá Nemes Porkoláb Ferenc, és Sámuel, Porkoláb Márton, András nevû fiával - a másik Nemes Porkoláb Márton és Jákób nem különben János nevû testvérjektõl született Porkoláb János - végre Porkoláb István, János, Ferenc, ki Zsarnón Tekintetes Torna Vármegyébe lakik, és Porkoláb Mihály testvér atyafiak, mint azon nemzetségnek másik ágon levő tagjai tartozó alázatossággal járulván mi hozzánk, esedeztek előttünk az irán, hogy a néhai Felséges Ferdinánd Császár és Magyar országi király által 1635 Esztendőben Bőjtelő havának 9.-ik napján Néhai Porkoláb Mártonnak, és három Fiainak, ugymint Mihálynak, Jákóbnak, és Jánosnak, mint őseinek Kegyelmesen kiadott és 1650-ik Esztendőben ezen Mi Nemes Megyénknek Petneházán tartott gyűlésében ki hirdettetett Armalis,

Nemesi Szabadságban szakadatlanul lett élések és megmaradások köz tudomásunkra lévén az esedezők és meg nevezett fiaik és unokáik részére ki adtuk ezen hitély petsétünkkel meg erősített Bizonyság Levelünket - ezt javasolván a köz igazság.

Költ NKállóban az ezernyolcszáz. és több napjain tartatott köz gyûlésünkbõl.

(A Porkoláb család nemességi igazolása Szabolcs vármegyétől, 1818)

• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 1. oldal
• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 2. oldal
• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 3. oldal
• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 4. oldal
• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 5. oldal
• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 6. oldal
• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 7. oldal
• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 8. oldal
• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 9. oldal
• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 10. oldal
• 
  Bodó Zsigmond nemességigazoló pere, 1769, 11. oldal

Irodalom

Köblös Zoltán. Nemesség igazoló perek. Genealogiai Füzetek, 3, 1905

Heraldikai lexikon/Gerő József: A m. Kir. Belügyminiszter által igazolt nemesek 1867-1937. Budapest 1938

Schneider Miklós: Trencsén megye 1725-1732. évi nemességvizsgálatai. Szombathely 1938

Joódy Pál: Máramaros vármegye 1749-1769. évi nemesség vizsgálata. Máramarossziget, 1943

https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/97140/ertekezes.pdf?sequence=6&isAllowed=y

Lásd még

nemesi összeírás, nemesi próba, nemesi bizonyítvány