Heraldikai lexikon/Udvarképesség

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Udvarképesség (de: Hoffähigkeit), az a képesség, hogy valakinek lehetősége van vagy fel van jogosítva arra, hogy megjelenjen az uralkodó udvarában. Az udvarképes személyek részt vehettek a királyi udvar szertartásain, ünnepi alkalmakkor (udvari bálok, díszebédek, körmenetek stb.) megjelenhettek az uralkodó környezetében, az udvarban, vagy meghívót kaphattak az udvari eseményekre. Az udvari etikettben már a 18. század óta szabályozták, hogy ki mikor köteles megjelenni, illetve ki mikor jelenhet meg egy udvari rendezvényen. Akik kinevezést, kitüntetést kaptak azoknak kötelességük volt egy éven belül megjelenni az udvarnál. Udvarképesnek elsősorban azok számítottak, akik igazolni tudták ősnemesi származásukat. A származásuknál fogva csak az ősnemesek számítottak udvarképesnek. A magasabb tisztségek és méltóságok betöltői a hivatali idejük alatt ideiglenes udvarképességgel rendelkeztek. Más személyek csak egyes alkalmakra, a "bál az udvarnál" (Ball bei Hof) rendezvényére kaphattak meghívót, melyet 1868-ban vezettek be. Ezzel a polgári osztály egy vagy több kiválósága alkalmat kapott arra, hogy érintkezésbe lépjen az udvarral, amiből korábban ki voltak zárva. Az udvarképes társaság jelenlétében ezzel szemben "udvari bálokat" (Hofball) tartottak. Az első világháború előtti társadalom "első" és "második" társadalomra, társaságra osztható. Az elsőhöz tartoztak az udvarképes nemesi körök, a másodikhoz a feltörekvő réteg, az új elit tagjai (gazdag bankárok, iparmágnások, kereskedők, magas rangú hivatalnokok, neves tudósok és művészek), mely csak felületesen kötődött a nemességhez és nem volt udvarképes sem.

Főtiszti kardbojt, Osztrák-Magyar Monarchia, a 19. század vége

Az udvarképességhez hasonló és azzal összefüggő fogalmak a szalonképesség és a párbajképesség (valamint régebben a tornaképesség). A párbajképesség azt jelentette, hogy valaki az őt ért sértésért fegyveres elégtételt követelhetett és a párbajt a lovagiasság szabályai szerint, rendezett módon, nem egy utcai verekedés mintájára folytatták le. Párbajozni csak az úriembereknek volt joga (régebben a nemeseknek, akik tornaképesek voltak, azaz részt vehettek a lovagi tornán). Az úriemberségre formálisan a tiszti kardbojt jogosított fel, ugyanis a hadseregnél a közkatonák kardját a tisztekétől a kardbojt különböztette meg. Aki tehát rendelkezett kardbojttal úriembernek számított, azaz megfelelő társadalmi státusszal, műveltségegl és származással, ranggal rendelkezett, tehát párbajképes is volt. Egy 1866-os rendelet kimondta, hogy kétéves önkéntes szolgálat után lehetőség nyílik tartalékos tiszti vizsga letételére. Tiszti bojtja annak lehetett, aki letöltötte a katonai szolgálatot, tiszti vizsgát tett, tartalékossá vált vagy középfokú végzettsége (érettségije) volt. A párbaj elméletileg törvénytelen volt, de rendelkezett etikai kódexel.

A lovagi tornákon való részvételhez bizonyítani kellett a tornaképességet, amit a heroldok általában a tornakönyvek segítségével vizsgáltak. A résztvevők a torna vezetője (Turniervogt) és három herold jelenlétében kérték nevük beírását a tornakönyvbe. Ha a tornaképességet kifogásolták, az adott személy általában az elődeinek a tornakönyvbe való korábbi beiktatására hivatkozott.

"A tornajátékot megelőzőleg tartott fegyverszemle nem csupán arra szolgált, hogy a lovag egész fegyverzete a tornabirák által megvizsgáltassék, de főleg arra, hogy azon mutatták ki a résztvenni kivánó lovagok jogczímüket a tornában való részvételre.

A középkori rendi exclusivitásnak természetes kifolyása, hogy a tornákon való részvételi jog kizárólag a lovagképes egyének joga volt. Kik őseik lovagi voltát egy egyenrangú házasságból való leszármazásukat négy lovagképes ősre visszavinni nem tudták, eltiltattak a tornajátékokban való küzdelemtől. Így tehát a tornaképesség még a nemesi rend tagjai között is választóvonalat képezett, a nemesség és lovagság nem foglalván szükségkép még magában a tornaképesség elismerését. De a leszármazáson kívül még sok egyéb okból volt megtagadható a tornaképesség. Ezek RÜXNER hires «Tournierbuch»-jában 17 pontban a következőleg vannak fölsorolva:

1. Kizárattak azok, kiknek négy ősük nem nemes vagy nem tornaképes törzsből született.

2. Azon személyek, kik törvényes házasságon kívül születtek. Ezek még ha utólagos házasság vagy fejedelem kegye által törvényesíttettek is, mind maguk, mind leszármazóik a 3. vagy 4-ik lemenőig nem voltak jogosítva megjelenni.

3. A ki önként valamely városban él s ott adó és őrszolgálat s azzal összefüggő egyéb oly szolgálatok teljesítésére van kötelezve, melyek csak közönséges polgárt terhelhetnek.

4. Eretnekek, gyilkosok, hitszegők s hamis tanubizonyságot tevők. Mindazok tehát, kik az egyház és keresztény hit magasztosságát, szóval vagy tettel megtámadták, az adott szó szentségét megszegték, kik a közbékét veszélyeztették, távol tartattak.

5. Nem bocsátották tornákra azt, ki a hadi fogságból megszökött.

6. Ki a háborúban urának vagy barátjának seregeit elhagyta, főleg ha e miatt a vezér megveretett.

7. Ki jogtalanul másét elsajátította, a nélkül, hogy azért felelni tudna. Az erőszak és jogtalanság, főleg ha védtelenek ellen követtetik el.

8. Ki jámbor szűzeket, szeplőtlen hirű nőket szidalmaz, szóval vagy tettel becsületükben megsért.

9. Utonállók, gyújtogatók, templomok kirablói s azok, kik ily személyeknek szállást adnak.

10. Ki másnak nejét, leányát, testvérjét vagy barátnőjét orozva elrabolja.

11. Ki jogtalanul hadat visel.

12. Ki vannak zárva a házasságtörők, ha t. i. a házasságtörés nyilvánosságra jut.

13. Uzsorások.

14. Megátalkodott istenkáromlók és hazugok.

15. Mindazok, kik az egyházak és papok jószágait visszatartják.

16. Mindazok, kik a nemesség (t. i. a nem tornaképes nemesség) tagjaival kötnek házasságot.

17. Végül ki vannak zárva, kik kereskedést, ipart vagy más oly foglalkozást űznek, melyek nem illők egy nemes emberhez.

A tornaképesség bizonyítása ezek alapján első sorban a czímer bemutatása által történt, másrészt azonban a tornahatóságok által vezetett könyvek vagy a megelőző tornáról adott okmány által is igazolható volt. Mindezek felett a tárgyalásokat vezetni és határozatokat hozni a tornanagyoknak és heroldoknak volt feladatuk, kik egyszersmind a tornakönyveket vezették." [1]

A szalonképesség a párbajképesség egy magasabb foka, de alacsonyabbnak számít az udvarképességnél, mivel egy szalonba nem őspróba alapján lehetett bejutni, hanem a társasági összeköttetések, a személyes hírnév alapján. Miként nem mindenkinek volt joga megjelenni az udvarnál, úgy nem minden párbajképes személy juthatott be minden szalonba sem. A szalonképesség azt jelenti, hogy valaki szabadon beléphetett egy (főúri) szalonba, udvarba, elsősorban egy (tiszti) kaszinóba. A legelőkelőbb kaszinókat csak a főnemesség látogathatta, ahol kapcsolatokat építhettek és rendszeresen találkozhattak a saját osztályukjhoz tartozó személyekkel, "egy asztalnál ültek" velük. Egy-egy ilyen főúri szalonnak vagy kaszinónak azok is tagjai lehettek, akiknek birtoka az 1885. VII. tc. értelmében nem hozott annyi jövedelmet, hogy az kiadja az évi 3000 osztrák forint értékű adójövedelmet, és ezzel nem voltak jogosultak a főrendiházi tagságra sem, de a származásuk alapján udvarképesnek és szalonképesnek számítottak. Az udvar- és szalonképesség fő kritériuma tehát nem a vagyon, hanem a származás, valmint a hasonló viselkedés- és gondolkodásmód volt, amit franciául a "les gens bien pensants" (helyes gondolkodás) a fordulattal fejeztek ki, vagyis olyan személyekről van szó, akik úgy gondolkodnak, ahogyan az illő, vagy egyáltalán nem gondolkodnak bizonyos kérdésekről. A századelő pesti főúri köreiben Pálffy Geraldine szalonja volt a központja az ilyen módon gondolkodóknak, ezért a körével együtt döntőbírónak tekintették minden olyan vitás vagy kérdéses ügyben, amelyben a "társaságnak" állást kellett foglalnia (pl. meg lehet-e hívni ezt és ezt az elvált asszonyt). Amennyiben ez a szalon megnyílt valaki előtt, a többibe is bebocsátást nyert. A szalonképtelen kifejezés azt is jelenti, hogy valaki olyan (szélsőséges) nézeteket hangoztat, melyeknek nincs helye a kulturált társalgásban és véleménycserében. Magyarországon a legelőkelőbb kaszinó a Széchenyi István által alapított Nemzeti Kaszinó volt, mely tagjainak névsorát saját kiadású névkönyveiben adta ki.


http://real.mtak.hu/10488/1/Ballab%C3%A1s_A%20magyar%20nemess%C3%A9g%20t%C3%A1rsadalmi%20tagol%C3%B3d%C3%A1sa%20%2816-20.%20sz%C3%A1zad%29.pdf