Heraldikai lexikon/Szablya

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Névváltozatok:
mezitelen zablia (Karácsony 1606/1620), mezitelen sablya (Karácsony címer 1606/1755), acinaces: horgas ſzablya (Pápai/Bod 13.), chalybs: atzél, szablya (uo. 108.), ensifer: szablya-hordozó, kard, tö́r-hordozó, enſis: szablya, kard, tö́r (uo. 235.), enſis falcatus: horgas-kard (uo. 264.), harpe: horgas ſzablya <alabárd?> (uo. 301.)

pl: szable, r.pl: kord
Rövidítések

http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/24.html

http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/45.html

http://huszarok.nadasdymuzeum.hu/targyak.php?keres=93&fajta=3 5 oldal


A szablya egyélű görbe kard. Már a honfoglalő magyarok is ilyen fegyvert használtak, majd a nehézfegyverzettel és a lovagi kultúrával együtt elterjedt a kétélű, egyenes pengéjű kard, illetve pallos. A török korban ismét felfedeztük a szablyát, mely tőlünk terjedt el egész Európában. A szablya (sk: šabla, pl: szabla) valószínűleg a szab igéből származik, ugyanakkor régebben szablya (de: Haudegen) volt a neve a vitéz, vakmerő, féktelen ambícióval rendelkező, büszke katonáknak is.[1]

A kard lényegében csak szúrásra alkalmas, míg a szablyával szúrni és vágni is lehet. A pengéje jóval könnyebb, mint a nagy (kétkezes) kardoké, pallosoké, ami gyorsabb és ezáltal több csapást tesz lehetővé ugyanannyi idő alatt, ami a harcban taktikai előnyt jelent. A kisméretű szablyát lóhátról is lehet használni és a lovas a ló gyors mozgása következtében különféle irányban tudja fordítani, vágtában tud lesúlytani az ellenfélre. A szablya egyetlen hátránya, hogy nem alkalmazható a vaspáncél ellen.

A honfoglalás-kori szablya pengéje csak enyhén ívelt, a markolata pedig megtört. A lovas harcban gyors és nagy erejű csapásokat tett lehetővé. A penge éles oldalának íveltsége a csapáskor kisebb felületen érintkezik a testtel, mint az egyenes kardnál, ami mélyebb sebet ejt és ugyanakkor nem ragad benne.

Keleties görbe szablya látható a Képes Krónika miniaturáin (az 1370-es évekből), a mártonhelyi festményen (1392), egy 1487-es oklevél pedig »unum frameam vulgo zablya«-t említ.[1]

A 15-16. századi szablya a török szablyára emlékeztet. A 16. században a markolatgomb (amivel a kardoknál hátrafelé irányuló csapást lehetett intézni és segített a kard kiegyensúlyozásában is) kisebb lett, majd végleg eltűnt. A kezet védő keresztvas rövid és egyszerű lett, hogy a lovas számára lehetővé tegye a minél nagyobb és gyorsabb kardcsapást. A 17-18. századbra a magyar szablya már félelmetes lovassági és gyalogsági fegyver lett. A pengéje könnyű, de merev, a vércsatornája mély, a keresztvas egyszerű. Sokoldalúan lehetett használni. Végső formáját a 19. században nyerte el. A katonai szablya pengéje vaskos és súlyos maradt, de a magánhasználatra és a sportcélra alkalmazott fegyverek változatos fejlődésen mentek át. Megjelentek a párbajnál használt vékonyabb pengéjű kardok és a rugalmas pengéjű sportkardok.


A szablya eredete[szerkesztés]

A szablya először a közép-ázsiai nomád népek körében jelent meg az 5. században. A népvándorlás korában a mai Magyarország területén kétféle változata volt. Az egyik a szarmata-hun, a másik az avar szablya. A Közel-keleten kr. u. a 7. században jelent meg, az arab kereskedők útján. Amikor az arabok meghódították a perzsa szasszanida birodalmat, velük együtt a szablya is elterjedt ezen a területen és Kelet-Indiában. A 9. században már használták a hunok, avarok, magyarok, kunok, bolgárok és törökök. A honfoglalás kori szablyákon jelent meg a fokél. A szablyát a kunok elterjesztették a Kaspi-tenger vidékén, a 12. században a nomádok által megjelent Kínában, Indiában és Oroszországban, majd négyszáz év múlva a magyarok és törökök által Lengyelországban is, elsősorban az 1576-ban lengyel királlyá választott Báthory István erdélyi fejedelem által, aki reformot hajtott végre a lengyel hadseregben és Erdélyből ő hozta be az első szablyakészítőket is. A szablya hamar népszerű fegyver lett és egyet jelentett a nemesi státusszal, az erős kar egyik szinonímája lett, mert általa híres harcitetteket lehetett véghezvinni. Ugyanez lehetett érvényes Magyarorszárga is, amit az is jelez, hogy a szablyát tartó levágott kar, vagy a szablyát tartó oroszlán, griff, vitéz stb. talán a leggyakoribb címerkép a magyar nemesi heraldikában. Szinte minden újonnan megnemesített magyar armalista szablyát tartó levágott kart vagy szablyát tartó címerállatot kért és kapott a címerébe, ami szinte sematikussá tette a 16-17. századi magyar heraldikát, tehát ezen címerkép népszerűsége mögött valamilyen mögöttes szimbolikus tartalomnak kellett állnia. A török uralom idején a huszárok fegyvere volt, általuk terjedt el egész Európában és egészen az első világháborúig használták. A 18. században felllították az állandó hadseregeket és a könnyűlovasságot szinte mindenhol magyar mintára szervezték meg. A francia, porosz, orosz huszárság, az amerikai lovasság stb. megszervezői magyarok voltak. A csapatok lószerszáma, ruházata, fegyverzete is magyar mintájú volt. A szablya a nyugaton huszárkardként vált ismertté.

  1. Balogh Jolán: Mátyás-kori, illetve későközépkori hagyományok továbbélése műveltségünkben. Ethnographia-Népélet, 59, 1948. 26.