Heraldikai lexikon/Művészcímer

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

A művészcímer három tarpajzsot tartalmazó címerpajzsból áll. A 14. század közepe óta mindmáig ezt a formát használják. Fent kettő, alattuk egy kispajzs látható. Általában vörös vagy kék alapon 3 ezüst kispajzsot tartalmaz.

Coa France Family Charny.svg

Ez nem egyfajta nemesi címer (bár a Wijnsberch [2] és a Tsoerninge [3] család szintén három ezüst kispajzsot viselt vörös alapon), hanem céhcímer vagy inkább a művészetet, mint olyat jelképileg kifejező szimbólum. A művészcímerekkel kapcsolatban nem is létezett külön heraldikai szabály.

Névváltozatok:
hármaspajzsú czímer, hárompaizsú czímer (Kemény Lajos ArchÉrt. 1905. 286.[4]), vakpajzsos művészcímer (Zolnay 452. l.)
de: Künstlerwappen
Rövidítések

Észak-Németországban előnyben részesítették a vörös pajzsot, míg Dél-Németországban, különösen Bajorországban a kék pajzsot kedvelték. A különféle művészünnepeken a kék címert zászlókon, a vöröset pajzson használták. A pajzs lehetett mindkét irányban döntött.

János királyi festő sírköve (1371)
Csatajelenet az Anjou-korban
Arany niellós övcsat Kígyóspusztáról, a 13. század harmadik negyede [1]
Aquila János önarcképe - Mártonhely, 1392

Magyarországon szép példái a középkorból János királyi festő (Magister Johannes pictor Regis Hungariae) sírköve (1370 vagy 1371) a budavári koronázó templom külső faláról, a főbejárat mellett elhelyezett sírkő a Budapesti Történeti Múzeumban, az osztrák Radkesburg városából származó Aquila János festő önábrázolása 1378-ból a veleméri templomban, lábánál művészcímerrel, valamint a mártonhelyi templomban (1392), melyen a kezében tartott pajzsán szintén három kispajzs látható. Ábel, királyi festő sírköve az egyik legkorábbi európai művészcímer a 14. század derekáról szintén 3 kispajzzsal ellátott pajzs. A kassai ötvöscéh 1476-os pecsétnyomóján is művészcímer látható.

A három pajzs talán a képzőművészeti diszciplínákat jelképezi (festészet, szobrászat, építészet).


A 13. század derekán IV. Béla a Várhegyen várost alapított, ahol kőfaragó műhely is volt, és kőfaragók dolgoztak a Nyulak szigetén, a Szent Margit kolostoron is. Egy század múltán a budai Vár kőfaragói már nyugat-európai szinten álltak. A reneszánsz idején a kőfaragók nagy megbecsülésnek örvendtek és az uralkodók a kőfaragó műhely mestereinek palotát adományoztak és vagyont adományoztak.

Az építészek és kőfaragők Nagy Lajos udvarában nagy megbecsülést kaptak. Egyikük volt János mester, aki az 1360-as években királyi megbízatással fontos ügyekben járt el. Az oklevelek és sírkövek számos budai festő, ács, és kőfaragó nevét tartalmazzák. A 14. század végétől viszonylag nagy számban maradtak fenn síremlékek, kivétel nélkül címerábrázolással.

A három pajzsot a címerükben a viselték a ma már kihalt Rappolsteini birodalmi hercegek is, akik Elszászban voltak birtokosok. A hárompaizsú címer használata miatt a 15. század kezdetén a strassburgi dóm építőmestereivel, a Juncker testvérekkel szálltak perbe. A perben Zsigmond király az 1414. juliusában mondott ítéletet, s a címer használatát a művészeknek továbbra is megengedte.

1418-ban Zsigmond francia építőmestereket fogadott a királyi palota építésére, ő hívta be Georg von Tübingen, német vállalkozót, majd Stephan Holl, stuttgarti kőfaragót 1419-ben, Erhart és Leihatr Vingerlin augsburgi ácsokat, Firenzéből Manetto Ammanati építőmestert, de magyarokat is alkalmaz. Kassáról 1411-ben érkezett Miklós mester. Az udvarában jelentős bronzöntő műhely is működött, melyet olaszok vezettek.

Mátyás uralkodása kezdetén a későgótikus stílus fejlesztésében Bécs építőmestereinek követői játszottak fontos szerepet. Közülük került ki István, kassai építőmester, a boltozás és a dekoratív kőfaragások elismert mestere, aki már az 1460-as években dolgozott Mátyás megrendelésére és 1499-es haláláig Budán élt. A bártfai István mester a 15. század divatának megfelelően díszes szentségházat állított fel a budaszentlőrinci pálosok templomában. Unger Bálint (Valentin Unger) magyar kőfaragó 1403-1404-ben a bécsi Szent István dóm műhelyében dolgozott. Számos dekoratív plasztikai alkotása ismert.

A bécsi eredetű stílus a budai késői gótikának csak egyik változata volt. A kőfaragó páholymesterek 1459-es regensburgi tanácskozásán Magyarországot még a bécsi páholy érdekterületeként ismerték el. 1470 táján Mátyás csehoszági hódításai és lausitzi-sziléziai uralma kezdetén a kapcsolatok erősebbek lettek a szomszádos szász területek későgótikus építészetével.

A művészek nagy része Mátyás korában is külföldi, de sok köztük a magyar is. A miniátorok között valamivel kevesebb a magyar, de annál több az ötvösök között. Mátyás sok új műhelyt alapított és a régieket átszervezte. Olaszok alapították a budai majolikaműhelyt is. A kőfaragó műhelybe Mátyás Giovanni Dalmatát hívta meg, aki kb. 1487 és 1490 közt volt Budán és magyar nemességet is kapott. A budai palota építésze Chimenti Camicia volt, Aristotele Fioravante hidakat tervezett a Dunán.

1541-ig az udvarból terjedő reneszánsszal együtt a későgótika is meghatározta a főváros művészi arculatát. 1481 után Dénes, pálos kőfaragőnester készítette Remete Szent Pál vörös márvány síremlékét, mely a késői gótikus szobrászat legmagasabb színvonalú alkotásai közé tartozik. Egyes feltételezések szerint Benedikt Ried, II. Ulászló udvari építésze Budán választot mintaképet a prágai vár reneszánsz síremlékeihez.


Lásd még:

Heraldikai lexikon, címerfestő, sírkő, tarpajzs


Irodalom:

  • Horváth H.: Budapest művészeti emlékei. Bp. 1938.
  • Bertényi Iván: Új magyar címertan. Budapest, 1993 (61. kép)
  • Radocsay Dénes: A középkori Magyarország falképei. Budapest, 1954.
  • Budapest enciklopédia. főszerk.: Tóth Endréné. Budapest, 1981. 236. l.
  • Oswald 242. l. (rövidítések)