Heraldikai lexikon/Címerviselő

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Névváltozatok:
címertulajdonos (Püspöki Zseliz 31.), címeresek (Bertényi Új m. 110.), armiger: fegyverviselő, fegyveres, ura után fegyvert [címerpajzsot] hordozó szolga (Mokry 1823. 32.), insignis: jeles, czimeres (Nagy 1845. 184.), insignitus: diszjeles, czimeres, czimjeles, jelzett (Uo. 184.)

en: armiger, cs: erbovník
Rövidítések

Címeviselő, olyan személy vagy intézmény, mely önmaga reprezentálására jogosult egy adott címert a saját jelképeként viselni. A címerhasználat körülményeit a címerjogban hagyományozódó szokásjog határozta meg. A magyar címeres levelek hangsúlyozzák, hogy az adott címer kizárólagos használata a megadományozott személyeket és mindkét nembeli utódaikat illeti meg, a magyar címertani felfogás azonban gyakorlatilag mindenki számára lehetővé tette a címerek felvételét. A királyi adomány csak akkor kapott jelentőséget, ha vitára került egy címer használatát illetően. Ilyenkor elsőbbséget élvezett az, aki királyi adománnyal is igazolni tudta címerének használatát. A címertudomány címereket felvett (de: Urwappen) és adományozott címerekre (Briefwappen) osztja. Az előbbi jogszerűségét az állandó használat, az utóbbiét az oklevél hitelesítette. Jogi szempontból 1918 előtt Magyarországon a címerviselés mindkét módját azonos értékűnek tekintették. A Tripartitum szerint a szokásjog keletkezéséhez tíz év lefolyása is elégséges, „abban az esetben is, ha az a polgári joggal ellenkezik”. Az Országos Községi és Törzskönyvbizottság 1902-ben, a városi címerek és pecsétek felülvizsgálatakor ezért nem is követelt címeres levelet, rendszerint megelégedett a település valamelyik régebbi pecsétjének a lenyomatával is.

Eredetileg a címerek hadi jelvények voltak, melyeket a sisakon, pajzson, lótakarón, pecséteken, sátrakon, sírköveken, épületeken és egyéb tulajdontárgyakon viseltek. Később a lovagokon kívül a címereket használatba vették az államok, a polgárok, egyes parasztok, a papság, a városok, a vármegyék és más intézmények, testületek is. Elsősorban a pecsétek útján ezeket jogi ügyleteknél is felhasználták, mint egyedi azonosító jelképet. Később címerek kerültek a pénzekre, érmékre, határjelekre, zászlókra, egyenruhákra, használati tárgyakra stb. A címerviselés kora a 12. században kezdődött. A 13. századig még szabadon lehetett címert felvenni és viselni. Saxoferrato még a 14. században is úgy fogalmazott, hogy bárkinek jogában áll magának tetszés szerinti címert felvenni, noha előnyösebb, ha fejedelmi adománnyal is rendelkezik, mert az minden más felett áll és viselését senki sem tilthatja meg. A címert fokozatosan örökletes magántulajdonnak kezdték tekinteni, majd a 15. század közepétől a nemesség, méltóság- vagy kiváltságjele lett, melyet a királyi hatalom hagyott jóvá. Sok régi család a címeradományok elterjedése előtt vette fel a címerét. Ők a gyakorlat és nem az adomány révén viselik címerüket, mely ugyanúgy tulajdonává vált az adott családnak, mintha azt adományként nyerte volna. Werbőczy Hármaskönyvében (1514) kifejtette, hogy „...a címer, amelyet a fejedelem valakinek ad, a nemességnek nem szükséges kelléke, csak ékessége. Mert a címer adományozása egymagában senkit sem nemesít”. Erre azért volt szükség, mert sok köznemesnek (akik közé maga Werbőczy is tartozott) ekkor még egyáltalán nem volt címere, valamint ismerhette a német birodalmi gyakorlatot is, ahol a palotagróf (Hofpfalzgraf, comes palatinus) polgároknak is adományozhatott címert, nemesség nélkül. Mohács után azonban, sőt már korábban is megváltozott ez felfogás. A címereslevelek a címert a nemesség jelvényének (arma seu nobilitatis insignia) mondják, amivel kifejezik, hogy a nemesi állapotot valaki a címer birtoklásával tudja egyértelműen jelezni mindenki számára. Egy 1435 előtti törvénytervezet csak olyan nemesek szolgabíróvá választását engedte volna meg, akiknek saját címerük van. 1498-ban Ung vármegye írta elő, hogy az eskütársak (a perben a féllel együtt esküt tevők) régi kiváltság alapján viselt címerrel rendelkezzenek, azaz „címeresek” legyenek. A közigazgatás fejlődésével a köznemesi származású megyei tisztviselők, a szolgabírók és az alispánok pecséthasználati jogot kaptak, ezért saját címerre volt szükségük. Ennek hiányát kezdetben egyszerű jelképek viselésével igyekeztek pótolni (kereszt, hold, csillag, virág, nyíl, kard, liliom stb.), melyet körbe vagy ovális keretbe foglaltak. Mátyás alatt ezek pajzsra kerültek és a szokás által szentesített címerré váltak.

A címeradományok sora Európában a 13-14. században kezdődött. Franciaországban Szép Fülöp (1285-1314) korából valók az első adományok, Németországban 1305-ből, Magyarországon 1326-ból, illetve 1369-ből. Németországban voltak ún. kis és nagy palotagrófok (kleines un großes Komitiv). Az előbbi adományozhatott címert, de nemességet nem, míg az utóbbi évente örökös joggal nemesíthetett is. Angliában a címerviselést központilag szigorúan szabályozták. Címert viselni csak a Címerhivatal által kiállított oklevél által lehetett, mely látszólag független az uralkodói hatalomtól.

A házasságnál a feleség a férj rangját és címerét vette át. Egyes országokban csak a legidősebb fiú viselheti változatlan formában apja címerét, a többieknek változtatniuk kellett rajta, ez a (címertörés). Ezzel szemben a közép-európai családi heraldika egyik fontos elve, hogy az egész család ugyanazt a címert használta, amelyen egy adott címerviselő bizonyos változtatásokat hajthatott végre.

Gyakran előfordult, hogy a különböző vagy egyazon korban élő családtagok is eltérő címerváltozatot vagy teljesen más címert használtak. A címerviselés gyakorlata és a címer változásai leginkább a pecsétek alapján követhető. 1902-ben az Országos Községi és Törzskönyvbizottság a települések címerének és pecsétjének jóváhagyásakor arra törekedett, hogy kiküszöbölje címereikből a korábbi helytelenségeket, pontatlanságokat és a nagyobb mérvű hasonlóságokat más települések címereivel, amit az adott címer javításával vagy használatának megtiltásával igyekezett elérni.

Az 1789-es francia forradalomtól kezdve a címerviselést és a nemesi címeket több országban is megtiltották. Csehországban az 1918. december 10-i 61. számú törvény eltörölte a nemesi címeket, a régi rendeket és tisztségeket, de a német megszállás idején a Cseh Protektorátus újra megengedte a nemesi címek használatát. 1945-ben azonban a protektorátus összes törvényét és rendeletét annullálták. Magyarországon az 1947. évi VI. törvény szüntette meg a nemesi címeket és címereket.