Ugrás a tartalomhoz

Heraldikai lexikon/Bíbor

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

Névváltozatok:

biborveres (Tagányi 1880. 5.), bíborszín, bíborvörös, bíborpiros, tyrosi/türoszi bíbor, római bíbor, antikbíbor, görögbíbor, bizánci bíbor, császárbíbor, királybíbor, királyszín, bársonyszín, bársony festék, császárvörös, csigavérszín, újveres[1]

purpureus: szederies szin (Szikszai Fabricius 1619. 146.), bársony-szín (Nyiri 1831. 319.), bársonyszín, biborszin (mindkettő: Deák Farkas: Az első magyar czímertan. Turul, 1883/3.[2]), bíborszínű (Nagy Iván X. 456.), bíborpiros (Biblia, Mózes II. 26:31.), ciklámenszínű, bissus: bíbor (1395 k. Beszt. szój. 694., TESz I. 295.), kirali bíbor: sicut purpura regis (Döbrentey kódex 1508. 481., kiadása: Nyelvemléktár XII. 481.; NySz I. 228.), barson (1395 k. Beszt. szój., TESz I. 254.), bársony (Fényes I. 175.), bársony festék: purpurissum, purpursfarbe, purpurisso (NySz I. 835.), violaszín festő: violarius (C.; NySz I. 836), violaszínű (Bertényi új m. 46.; Apor Péter 103.), ibolyaszín (Nagy Iván IX. 507.), halvány rózsaszín (Nagy Iván X. 181.), lila színű, ibolyaszín (Mika, 1893.), lila, violaszínű (Új Idők lexikona X. 2556.), királyszénő (<1642> Esterházy P. Harm. cael. 1. könyv, 47.), király színű (Podhradczky József: Szent László királynak és viselt dolgainak históriája. Buda, 1836. II. [Szent László király tetemeinek históriája] 66.), hu la: purpur (TESz I. 254.), cocceus: bíbor ſzínǘ, skárlát ſzínǘ, coccineus: skárlát ſzínǘ (Pápai/Bod 120.), columbinus: tarkás, fényes, mint a' galamb' nyaka, janthinus: viola-ſzín, purpureus: ragyogó világos viola-ſzín, tyrius: király-ſzín (uo. 126.), conchyliatus: bársony-feſtö́, tsigából való, veres bársony ſzínǘ (uo. 137.), ostrinus: bársony-ſzínǘ, veres, baratzk virág-ſzín (uo. 438.), Tyrius color: király ſzín (uo. 638.), amethyſtinatus: viola ſzínǘ, amethyſtus: viola ſzínǘ, drága kö́, melly réſzegǘlést meg-gától (uo. 42.), byſſus: bibor, bébor (uo. 87.), violas cum aqua conſerveſcere faciumt ad ignem: a' violát vizben fel-forralják (uo. 143.), janthinus: viola-ſzínǘ (310.), purpura: tengeri tsiga, mellynek vérével, és levével a' bársonyt, és skárlátot feſtik, bársony, királyi ö́ltözet (uo. 509.), vaccinium: mezei viola, ivolya (uo. 638.), viola: viola, ivolya, violaceus: viola-ſzín (uo. 648.), lilaszinü (Reiszig-Borovszky, Bihar 635. [3]),

hu. la (a magyar címeres levelekben): purpureus, violaceus (Avar 38.)

fr: pourpre, r. fr: porprin, en: purpure, r. en: plumby, porprin, de: Purpur, cs: purpur, šarlat, la: purpureus
Rövidítések

A bíbor kétféle árnyalata a francia heraldikában

A bíbor a kiegészítő színek közé tartozó heraldikai színezék. Skarlátvörös vagy vöröses-lila szín, melyet az ókortól különféle földközi-tengeri puhatestűekből nyertek (Murex brandaris, M. truncatus, Purpura zapillus és P. aperta).

"A későbbi korban a hat fő színhez járult még a bíborszín is, ami azonban paizs színéül szabályosan sohasem használtatik, hanem főleg palást, korona és süveg színezésére. Színjelzete a zölddel ellenkezőleg balról jobbra rézsútos vonalakból [áll]..." (Nagy Iván 1872-1875. 19-20.)

A lila színt (la: purpura) a Murex nemzetségbeli bíborcsigák testéből nyerték ki. Híres volt a föníciai Tyr városában előállított festék. A színe az előállítás módjától függően különféle árnyalatú lehetett, de vérvörösként írták le. Ez volt az ókorban egyedül ismert gyors festési módszer, melynél a tógát akárhányszor ki lehetett mosni anélkül, hogy a színe kifakult volna. Plinius leírása ellenére nem teljesen világos, hogyan készítették. Több bíborfajtát a császári családnak és a főhivatalnokoknak tartottak fenn. Amikor a 7. században Tyrt az arabok foglalták el, a gyártás Bizáncban folytatódott, ahonnan az uralkodói udvarokat és az egyházat festett selyem és gyapjúkelmékkel látták el. Konstantinápoly 1453-as eleste után ez megszűnt és 1456-ban a pápa elrendelte a helyettesítését a bíbortetűvel a bíborosok és érsekek ruházatának elkészítésénél. Úgy tűnik, hogy a bíbor jelentése ekkoriban változott kárminvörös árnyalatú színről vérvörös árnyalattá, míg a modern bíbor a vörös és a kék keveréke.

A bíbor a heraldikában

[szerkesztés]

Ritka volt a középkori címertanban, de egyes korabeli heraldikai írók nem tettek különbséget a bíbor és a vörös között. Egyesek még azt is vitatták, hogy egyáltalán valódi színről van-e szó, noha már a 13. századi francia és angol címerkönyvekben is megjelent. Általában a koronák és sisakok béléseinél, címersátornál, illetve a címerpalástnál a használják. A német heraldikában a címersátor neve néha bíborbaldachin (de: Purpurbaldachin).

Úgy tűnik, hogy a bíbor használata a pajzson a görög heradikában volt a leggyakoribb.

A címertanban a bíbor különféle árnyalatai használatosak. A 15. század elejéig a szürke és a barna közt elhelyezkedő szürkésbarna árnyalatként írták le. A későbbi heraldikusok úgy vélték, hogy ez az árnyalat az eredeti szín kifakulásának az eredménye a címeres leveleken, de különféle 15. századi traktátusok világossá teszik, hogy a bíbort a négy másik szín (vörös, kék, zöld, fekete) egyenlő arányú keverékének tartották. A 16. században az ókori kultúra terjedésével már a római bíborra gondoltak a szó említésekor. Virgil Solis heraldikai művének betűjelölési táblázatában (Wappenbüchlein, 1555. [51. l.]) a latin Purpureus német megfelelője még braun, azaz a barna. Charles Segoing félig vörösnek, félig kéknek nevezi, azaz átmenetnek a vörös és a kék között. (Armorial universel, contenant les armes des principales maisons, estatz et dignitez des plus considé. Paris, 1660. 2. l.)

A német heraldikában a Purpur kárminvörös árnyalat, a cseh heraldikában vöröses-lila, míg máshol inkább lilás színt értenek rajta. Ismert a püspöklila (la: purpura, en: Imperial Purple) címertani alkalmazása, sőt használatos az indigóba átmenő változata is. León címerének bíbor mezője (legalább 1245-től) inkább szürkés árnyalat. A nemheraldikus színek közé tartozó árnyalatok, mint a bíbor karmazsin, sötét bíbor (en: Murrey), bíborvörös (la: amaranth), karmazsinvörös, stb. a bíbor egy-egy változatának tekinthető.

A magyar heraldikában ritka a bíbor mező vagy címerábra. Hevenesi szerint bíbor volt az Apor család [1] és Nagy Iván szerint a Csekonics család címerének mezője;[2] bíbor mezű a Joseph család címerében az egyik levágott kar;[3] a Török család sisakdíszén az egyik szarv bíborral és ezüsttel vágott[4] és jobbról "ezüst-bíbor" színű a boosfalvi Horváth család sisaktakarója. Meskó József 1804-es bárói diplomája szerint a négyelt pajzs 2. és 3. mezője bíbor színű, de a gyakorlatban vöröset használtak.[5]

Bis ('barna, sötét', en: bisque) Gris (fr: fer 'vas';

'szürke')

Brun (rouge-brun

'vörösesbarna')

Világosbíbor (de:

Helles Purpur, Magenta)

Középbíbor (de:

Mittleres Purpur, Lila)

Sötétbíbor (de:

Dunkles Purpur, Violett)

Tyrosi bíbor (en:

Tyrian Purple)

Püspöklila (en: Royal

Purple)

Indigó (en:

Indigo)

A bíbor szimbolikája

[szerkesztés]

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a bíborhoz kapcsolni. A színek között az egyik legelőkelőbb volt. Prinsaultnál a bőség, jólét, bölcsesség jelképe. A bíbort összetett színnek, nem alapszínnek (egyszerű színnek) nevezte, ami összhangban volt a bíbor középkori értelmezésével.[6] A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold az oiscy elnevezést használta a bíborra. A bíbort a régi heraldikában az ametiszttel is jelölték.

Előállítása

[szerkesztés]
Bíborcsiga
Bíborcsigák

Az ókorban a tüskés bíborcsiga (Murex brandaris) mirigyének váladékából állították elő. A régi monda szerint a tengerparton egy kutya beleharapott egy csigába és a pofája piros lett. Egy föníciai pásztorlány, aki ezt látta egy darab szövetet is belemártott a festékbe és az is beszíneződött. Kr. e. 1100-ban a föníciai Tyros városában valóban virágzásnak indult a bíbor előállítása, melynek kereskedelméből nagy hasznot húztak. Az újabb leletek alapján azonban az előállítását már Kr. e. 1400-ban is ismerték a föníciai Sarepta városában.

Az idősebb Plinius szerint nagy fém- (valószínűleg ón-) kádakban tíz napig hevítették, és a kivonathoz sót adtak. A színárnyalatot vizelet hozzáadásával lehetett változtatni. Egyetlen gramm festékhez 12 ezer csigára volt szükség. Drágasága és színe miatt a méltóság és a tekintély jelképe lett, ezért az uralkodók sajátították ki maguknak és csak a legelőkelőbb személyek és hivatalnokok kiváltsága volt a bíborszínű ruházat viselése. A császároknak, királyoknak, az egyházban a pápáknak (cappa, camaura, manlila), elsősorban azonban a bíborosoknak volt fenntartva.

A tudósok Plinius leírása alapján megpróbálták rekonstruálni az előállítását és úgy találták, hogy a folyamat akkor lesz sikeres, ha hamuzsírt (kálium-karbonát) adnak hozzá kb. 12-es pH értéken. (A legjobb eredményt nátrium-hidroxid hozzáadása és a 14-es pH-érték elérése adta, de erre az ókori kézművesek nem voltak képesek.)

Gyártását titokban tartották és a Római Birodalom bukása után ez feledésbe merült, majd a 15. században kezdték újra előállítani. Újra felfedezéséről William Cole 1685-ös cikkéből értesülünk, mely a Brit Királyi Társaság folyóiratában jelent meg. Cole egy olyan ír férfi után kutatott, aki állítólag finom skarlátszínű anyaggal festette a szöveteket. Leírta a munkafolyamatot is, mely szerint az elkészített oldatba mártották, majd a napon szárították meg. A fény hatására színük a sárgástól a sötétzöldig, zöldeskékig, kékig, vörösig és sötétvörösig változott.

A festék kémiai összetételét csak 1909-1912-ben sikerült megfejteni Paul Friedlander, német kémikusnak, aki megállapította, hogy a bíbor az indigó brómderivátuma. A lelőhely és a csigafajok szerint három fő bíborfajta létezett: vörös (afrikai mediterráneum), lila (Itália) és csaknem fekete (Atlanti-óceán). Ezenkívül hét árnyalata van: világos vörös, ametiszt, lila, skarlát, vérvörös, kékes és feketés, mely a legszebb volt, mert a napfény beesési szögétől függően a kéktől a lilán át a vörös árnyalatáig változott.

A szó etimológiája

[szerkesztés]

A bíbor ősidőktől fogva létezett, de soha nem volt olyan gyakori heraldikai szín, mint a többi. A szó valószínűleg a latin purpura 'bíborcsiga, bíbor(szín), bíborszínű kelme', görög πορφύρα (ugyanaz) szóból ered,[7] ami az előállításának módjára utal.

Az 1260-70-es évekig a francia purpure eredeti neve bis, néha gris vagy brun, azaz egy szürkésbarna árnyalatú szín volt. A bis kifejezés akkor tűnt el, amikor a purpure jobban elterjedt és annak helyébe lépett. A középkori franciában a pourpre vagy porpre kelmefajta volt, nem szín. A kelmét különféle színűre festették, és a heraldikán kívüli középkori források és irodalmi művek említik a "porpre vermeille" (vörösbíbor), "porpre noire" (sötét bíbor), "porpre verte" (bíbor zöld), "un vert mantel porprin" (zöld kármin palást), " pourpre sanguine" (vérvörös karmazsin), "écarlate blanches" (fehér karmazsin) stb. kifejezéseket. Idővel a bis és a porpre szinonimák lettek és végül a porpre vagy purpure a bis helyébe lépett. A porpre bise és változatai előfordulnak különféle középkori irodalmi művekben is: Sándor-regény (Roman d'Alexandre),[8] A rózsa regénye (Le roman de la rose)[9] Chrétien de Troyes: Le Conte du Graal (Perceval),[10] Tristan (Béroul),[11] stb.

A bis árnyalatai

Bis (világos) Bis (közép) Bis (sötét) Bis (szürkés)

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Nagy Iván I. 57.
  2. Nagy Iván III. 126.
  3. Nagy Iván V. 356.
  4. Barna-Sümeghy 208. l.
  5. G-H Hlas 1992/1-2. 23.
  6. »Prinsault nennt den Purpur "coleurs composée et non simple, car qui medera igalle portion des dits (nämlich der rechtes übrigen) couleurs ensemble ce sera pourpre."« (Hefner 35. l.)
  7. TESz I. 295. l.
  8. IV.: porpre bise (1680.), marbre bise (1650.), porpre vermeille (1680.)
  9. Tome I.: porpre robe (1075.), porpre sarrazinesche (1177.), ne brune ne bise (1209.),
  10. pierre bise (372d.3033), une porpre vox desore (372e.3077)
  11. bise (916.), porpre bis (2736.)

Lásd még

[szerkesztés]

színek, vörös, színjelölési módszer, vonalkázás, nemheraldikus színek