Heraldikai lexikon/Ősgaléria

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az 'ősgaléria az ősök portréit ábrázoló képek gyűjteménye egy-egy nemesi, esetleg polgárcsalád kastélyában, kúriájában, lakásában. Ez emelte a család fényét, továbbá reprezentálta tekintélyét és ősi mivoltát a külvilág felé, befelé pedig egyik forrása volt a családtagok büszkeségének. Néha könyv alakban jelent meg, mely tartalmazta az alapító őst és a további leszármazókat is.

Esterházy István gyermekképe a fraknói ősgalériában
Drakula egészalakos portréja az Esterházyak fraknói ősgalériájában

Az ősgalériák először könyvillusztrációk voltak. Közép-Európa vagy talán egész Európa egyik legelső fennmaradt ősgalériája is könyvillusztráció volt. Ez a lengyel Szydłowiecki család történetét tartalmazó kódex (Liber geneseos illustrissimae familiae Schidloviciae), amely 1532 körül keletkezett. A 16. században a királyi, fejedelmi udvarokban, majd a mágnásoknál megjelentek a nagyméretű, egészalakos táblaképek, kialakult az úgynevezett reprezentatív portré típusa. A rokonság, a házasságok, örökségek növelték a kápek számát, a háborúk, tűzvészek csökkentették.

Az ősgalériák a művészettörténeti adatokon kívül számos heraldikai, genealógiai, adalékkal is szolgálhatnak, ezért a címertannak is fontos forrásai. Mivel a régebbi képeken az adott személy címere mellett gyakran a teljes rangját és címeit is feltüntették, az archontológia is hasznosíthatja, mint forrást. Felmerült továbbá egyes művészettörténeti kutatási irányok, pl. a történeti ikonográfia és a genealógia egymást kiegészítő szerepe is.

Az ősgalériába gyakran más családból származó vagy külföldi jelentős személyek, továbbá fontos történelmi személyiségek és fiktív ősök portréit is beiktatták. Az ősgaléria ezért a későreneszánsz óta a családi eredet és méltóság igazolásának egyik eszköze volt. A 17. században különösen Magyarországon és Lengyelországban figyelhető meg, hogy a nemesek elődeiket az ország első alapítóihoz vezessék vissza.

A Zrínyi-féle politika egyik pillére a nemzeti önkép-formálás, a rendi reprezentáció volt a jelképek, metaforák szintjén. Az ekkor készülő ősgaléria- vagy inkább hősgaléria-ciklusok az ősi dicsőséget ünneplő illusztrált tézislapok, barokk genealógiai munkák voltak, melyek jelentősége messze túlmutat a korban Európa-szerte szokásos udvari, családi reprezentáción. A magyar (és a horvát) arisztokrácia egységes nemzeti önreprezentációját jelenítik meg, amelynek lényeges eleme az a nézet, hogy nem a Habsburg kormányzat, hanem a Magyar Királyság védte és védi Európát az oszmánokkal szemben. A nemzeti ősgaléria legnagyobb súlyú megjelenítője a Nádasdy-féle Mausoleum, a sárvári Nádasdy-kastély freskóprogramja, a Zrínyi-ősgaléria törökverő hőseinek ábrázolása, Mátyás hódításainak felidézése, mely a sikerekre helyezi a hangsúlyt.

Az Esterházy ősgaléria napjainkban Fraknó várában több mint 230 festményt és családi képet tartalmaz. Mivel a család eredete a 17. század előtt homályba vész, Esterházy Miklós gróf (1582 – 1645) nádorrá választása előtt megbízást adott a családi genealógia elkészítésére (három példánya is fennmaradt az Esterházy-levéltárban), melyben a hézagokat fantom-ősökkel töltötték ki, visszavezetve a család eredetét Estorasig, a család legendás alapítójáig, sőt egészen Noéig, Attiláig és a honfoglalás kori vezérekig, Lehelig. Ezen fantom-ősöket 30 életnagyságú képen örökítették meg és egy nyomtatott genealógia is megjelent. Nemcsak az angol királyi ház, olasz grófok és horvát hercegek kaptak helyet a nemzedékrendben, hanem III. Vlad Tepes, ismertebb nevén Drakula is. A nádor gyermekeiről 1618-ban készült portrék, összesen 26, a családi galéria legrégibb festményei és egyben a legkorábbi magyar gyermekportrék. Ehhez csatlakoznak még a hercegek, császárok, királyok, papok, nádorok galériája, családfák, sőt a hercegek kedvenc kutyái is.

Ezen nemesi ősgalériák előképe római patrícius és plebejus családokban dívó szokás volt, amikor jeles ünnepeken nyilvánosan is kiállították őseik mellszobrát, a „nagyok képei”-t (imagines majorum), melyeket a házukban őriztek.

Irodalom[szerkesztés]

Főúri ősgalériák, családi arcképek. Szerkesztette Buzási Enikő, 1988

Buzási Enikő: Az Esterházyak családi arcképei, 1994

Székely Zoltán: A Cziráky ősgaléria, 1997

Külső hivatkozások[szerkesztés]

[1]

Az ősgaléria

MODERN FORRÁSTUDOMÁNYOK: GENEALÓGIA

PETNEKI Áron

Az ősgaléria

„Szobái ó divat szerint vörös selyemdamaszttal, erdélyiesen kamukával voltak kárpitozva, melyeket fehér és arany lécek kerítettek. Bútorzata, csillárai, velencei tükrei, nagymérvű [= nagyméretű] családi képei s ezek között a szerencsétlen, pompás Bán Dienesé, összhangzásban valának a díszes falkárpitokkal.”

Jósika Miklós írta ezeket a sorokat Emlékirataiban Bánffy György gróf, erdélyi gubernátor (1747–1822) kolozsvári palotájáról, melyben az író gyermekkorában sokszor megfordult. Egy másik emlékiratíró, Ujfalvy Sándor viszont apjának egy 80 éves barátjáról, Keczeli Istvánról és annak udvarházáról beszélt el sok mindent az utókor számára:

„Keczeli, a régi jó időkből fennmaradt eredeti példány volt... Eredete régi tősgyökeres nemes; családi leszármazását a magyar vezérekig vitte fel és arra sokat is tartott... Házi bútórai jó erős fából, s keményen készítve, századokig tartottak... Háztartás és ház felosztás, változtatás nélkül mind a régi... A tükör alatt a falon fenyőfa, kis pipa fogason 4 hosszú szárú borgai s egy rövid szárú debreceni makra pipa: alattok horgas szegen csüng a zsíros, nagy kostök. A falon díszelnek az utolsó Rákóczi, Apafy Mihály s Werbőczy képei, elnyűtt, alig ismerhető alakba. Ezeken kívül apja, nagyapja képei, továbbá a maga és neje majomhoz inkább, mint emberi alakhoz hasonlító, közelebbről Gáti által festett mellképeik: akit külföldről nem rég hozatott gróf Haller Kapjonba olasz falakat festeni. Ha Belső-Szolnokban még ma is torz festvényt, akár régi olasz falat látsz, bizton tudhatni, hogy a Gáti mesterműve.”

Mindkét leírás 18. század végi enteriőrt örökít meg. Az egyik gazdag mágnás európai pompájú palotája, a másik a változtathatatlanság „ázsiai virtusával” ékeskedő kisnemes kúriája. A két lakás ugyancsak különbözik egymástól, mint ahogy gazdáik is, hiába köti össze őket a Hármaskönyvben kimondott „egy és ugyanazon nemesség” elve. Mégis mindkét berendezésben találhatunk közös vonást: a Bánffy-palotában is, meg a Keczeli-féle düledező udvarházban is ott függenek a falakon az ősök arcképei.

Az elődök portréival természetesen nemcsak a magyar nemes vette körül magát. Általános szokása volt ez az európai országok kiváltságos osztályainak, s a 16. század végétől, a 17. század elejétől egyre több helyen vált gyakorlattá. Az ősök galériája megtalálható az angol kastélyokban, a Loire menti várakban épp úgy, mint a német bárók palotáiban vagy a Visztula menti nemesek vörösfenyőből rótt kúriáiban. Közép-Kelet- Európában azonban különös jelentőségre tett szert, nem annyira a képek művészi kvalitása miatt, mint inkább ama szerep miatt, amelyet a megrendelők, a tulajdonosok életében és tudatában játszott. Ami a képek minőségét illeti, a nyugat-európai megrendelő bizony sokkal könnyebben tudott elsőrangú művészeket foglalkoztatni, gyakran olyanokat, akik királyi, fejedelmi udvariban működtek. Az első idézetünkben, a Bánffy grófok esetében éppen az említett Bánffy Dénes (1723–1780) képét a bécsi udvar hivatalos festője, Martin van Meytens készítette. (Ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka őrzi.) Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a Bánffy-palota összes képe kiváló alkotás volt. A magyar közép- és kisnemesség szobáiban azonban jobbára csak olyan arcképek függtek, mint amilyenekben Keczeli uram gyönyörködhetett.

A kor nemessége számára ugyanis az ősgaléria társadalmi és tudati funkciója sokkal lényegesebb volt, mint az esztétikai meggondolások. Igaz ugyan, hogy valakit nem az ősgaléria, vagy a címer tett nemessé, hanem elsősorban a birtokadomány, mégis, aki csak tehette, ragaszkodott a külső díszhez is.

Az ősgalériák keletkezése az arckép festészet kialakulásával párhuzamosan haladt. Először a könyvdíszítés, a miniatúra-festészet területén találkozunk a jelenséggel: a Képes Krónikában egész sereg 14. századi magyar nemzetség ősének képe szerepel. Ez azonban még nem volt kifejezetten ősgaléria, hiszen annak tartalmaznia kellett nemcsak az alapító őst, hanem a további leszármazókat is. Közép-Kelet-Európában, de talán egész Európában az egyik legelső ilyen fennmaradt ősgaléria még mindig könyvillusztrációnak készült. (Ez a lengyel Szydłowiecki család történetét tartalmazó kódex, a Liber geneseos illustrissimae familiae Schidloviciae, amely 1532 körül keletkezett.)

A 16. században – elsősorban a királyi, fejedelmi udvarokban, majd az udvart mindenben követő mágnásoknál – megjelentek a nagyméretű, egészalakos táblaképek, kialakult az úgynevezett reprezentatív portré típusa. A 17. század elejétől kezdve Magyarországon is gyakorivá vált, hogy nemcsak a főúri családok élő tagjait, hanem a család hatalmát, gazdagságát megalapozó ősöket is megfestették. Lássuk csak, hogyan is készült egy ilyen ősgaléria. A Perényi család levéltárában fennmaradt egy utasítás, amelyet a család egyik tagja egy festőnek adott, miként kell az ősöket megfesteni (hiszen azokról semmiféle korábbi portré nem volt, így a művész nem tudott mire támaszkodni): „Nr. 2. Nevezetes Pétert Öreg embernek kell írni, haragosnak, kemény tekintetűnek, mindaz két kezében mezítelen pallost tartson, az fején sebeket, úgy jobb kezén és lábain, mivel az levelekben [= oklevelekben] is úgy vagyon. Nr. 3. Miklós megélemedett ember volt, de öreg nem volt, ezt is nagy sebekben véresen halva fekve írják. Nr. 4. János iffiú ember volt, s igen dali cifra. Nr. 5. Imre cancellárius, mint Jósa Mihály mondotta volt, egy szenátor tekintetű embert representáljon, ez is jó öregséges. Nr. 6. Imre Palatinust [= nádort] szelíden, öregen kell írni és olyan signumokkal, mint hercegeket szokás, köszvényes ember is volt nagyon, úgyannyira, hogy sem lovon, sem gyalog nem járhatott. Nr. 7. Ferenc püspök igen iffiú korában esett el az mohácsi harcon, ezt is véres vágásokkal fekve, halva kell leírni. Nr. 8. Gábor középkorú ember volt, azt is véresen vágásokkal fekve kell íratni. Nr. 9. Péter is nem volt öreg ember, ezt gazdagon, pompás köntösben írják. Nr. 10. Gábor harmincöt esztendős volt, azt is írhatják vitézi módon, mert az király ellenségei ellen sok próbákat tött. Nr. 11. Mihályt is halva írhatni, ágyú golyóbissal elszaggatott testtel, az sem volt igen öreg ember. Nr. 12. Ferenc is közép idejű ember volt. Nr. 13. György szelíd, gazdának termett ember volt, s jó öregséget élt.”

A képíró tehát mindössze ennyire támaszkodhatott, s nem is csoda, ha a különböző ősök – az attribútumoktól eltekintve – ugyancsak hasonlítottak egymásra. Ami pedig ruházatukat illeti, arra nézve csak ennyi állott az utasításban: „Minemű köntösben kell írni és miképpen, az esztendő számbul az képíró jobban conjiciálhatja [= következtethet rá], akkor mint jártanak az magyarok.”

Voltak olyan főúri családok is, amelyek gyors karriert befutva kerültek a régi arisztokrácia közé. Az ilyen, hamar felkapaszkodott famíliáknak még inkább szükségük volt az ősi származás bizonygatására. Esterházy Pál (1635–1713) herceg, Magyarország nádora 1681 óta az ország első zászlósura volt. Apja, az ugyancsak nádor Esterházy Miklós gróf vetette meg a család hatalmas vagyonának alapjait – igencsak céltudatos házasságával. Nagyapja végvári vitéz volt, dédapjáról viszont már nem lehetett biztosan tudni, hogy egyáltalán volt-e nemessége. Mi sem természetesebb hát, hogy Pál herceg legkedvesebb időtöltései közé a családi genealógia elkészítése tartozott (három példánya is fennmaradt az Esterházy-levéltárban), amelyben Noéig vitte vissza a família leszármazását. A fraknói vár hatalmas ősgalériájában ma is látni egy olyan festményt, amelyen az emberi nem ősatyja, Ádám fekszik a földön, oldalából fa nő ki, melyből a bibliai pátriárkákon, királyokon, majd a hun és magyar vezéreken át sarjad ki az Esterházy család, amely immár olyan ősökkel dicsekszik, mint Lehel vezér. (A fraknói várban még egy, a 17. században hamisított Lehel-kürtöt is találhatunk, hogy annál szavahihetőbb legyen az ősgaléria, nem is beszélve a sosem volt, hun Estorás-ősök temetési pajzsairól és fegyvereiről.) Pál herceg még attól sem riadt vissza, hogy a Nádasdy Ferenc által 1664-ben kiadott, a magyar vezéreket és királyokat ábrázoló rézmetszet-sorozatot, a „Mausoleum”-ot Péter nevű udvari festőjével lemásoltassa, s a magyar uralkodók képeit, új feliratokkal ellátva, saját fiktív őseinek galériájaként 1700-ban Bécsben rézbe metszve kiadassa. (Könnyen tehette, a szerzői jog még teljesen ismeretlen volt.)

Az ősgalériák állománya többször is változott, új házasságok, örökségek növelték, háborúk, költözködések apasztották. A már említett Esterházy Pál a Wesselényi-féle összeesküvés felszámolása után, majdnem jelképes összegekért jutott hozzá a kivégzett Nádasdy Ferenc gróf ősgalériájához. (Az egész alakos képekért 3, a félalakosokért másfél forintot fizetett.) Hogy az uralkodóház iránti hűségét bizonyítsa, a galériából kihagyta mindazok arcképeit, akik az összeesküvésben részt vettek.

Amint burjánzott a rokonság, úgy lettek az ősgalériák egyre terjedelmesebbek. Sok arckép egyszerre több példányban is elkészült, a rokonság különböző tagjai számára, gyakran azonban az egyes korábbi arcképeket „összevonták”; azaz egyetlen képre festették. Volt olyan ábrázolás, ahol az egyes családtagokon kívül még a kedvenc hátaslovak is ott szerepeltek.

A 20. század háborúi és az azokat követő változások nem sokat hagytak meg a közép-kelet-európai, s különösen nem a magyarországi ősgalériákból. Eredeti helyükön ma már csak elvétve láthatók (pl. Keszthelyen a Festeticsek, Hontszentantalon a Koháryak, Krasznahorkán és Betléren az Andrássyak, Fraknón az Esterházyak képei), egy részük múzeumba került (pl. a Magyar Nemzeti Múzeumba a Batthyány-galéria nagyobb része, vagy letétként a Csákyak képtára), egy másik – nem jelentéktelen – részük pedig megsemmisült vagy szétszóródott. Ezek a galériák, társadalmi funkciójukat immár elvesztve, a történésznek és a művészettörténésznek szolgálna forrásokul.

Petneki2 original.jpg 1983 83-02 08 Petneki1 original.jpg

tankönyvtár