Heraldikai lexikon/Örökbefogadás
Névváltozatok:
adoptatio, adoptio: fiává fogadás, adoptatilius: fogadot fiú, adoptátor: fiává-fogadó, adoptatus: fiává fogadtatott, adoptivus: fogadott fiú, sacra adoptiva: fiat-fogadónak áldozatja, adopto: fiammá fogadom, magamhoz fogadom, adoptare ſibi nomen: új nevet venni, válaſztani magának (Pápai/Bod 22.)
A római jogban az apai hatalom (patria potestas) háromféleképpen keletkezhetett: a) törvényes házasságból való születéssel, b) örökbefogadással, c) törvényesítéssel.
Az örökbefogadásnak két formája volt ismeretes Rómában: a) Az arrogatión az önjogú örökbefogadását értették. Az arrogatio az örökbefogadottat a azonos személyi és vagyoni helyzetbe juttatta a gyermekekkel, manusos házasságban élő feleségével és gyermekeivel, valamint vagyonával együtt. Ez eleinte a comitia calata előtt, a pontifex maximus közreműködésével történt, ahol az örökbefogadni kívánó előadta, hogy koránál vagy betegségénél fogva gyermeke már nem lehet, és az örökbefogadandó személyről szavazott a népgyűlés. Az örökbefogadás a szavazás eredményétől függött. Eredetileg csak önjogú, fegyverforgatásra képes férfi volt örökbe fogadható, mert csak az jelenhetett meg a comitia elott. A császárkorban az arrogatio császári rescriptummal ment végbe, mivel comitia már nem működött. Ekkor már a nők és serdületlenek is arrogálhatók lettek. Iustinianus császártól az arrogatio az örökbefogadónak bíróság előtt tett nyilatkozatával történt. b) Az adoptio a hatalomalatti személy örökbefogadását jelentette, amely háromszori (leánynál és unokánál egyszeri) színleges eladással (mancipatio), majd az örökbefogadó által indított színleges perrel (vindicatio filii) ment végbe. Ennek eredményeként - miután a pater familias, mint a „per alperese” nem védekezett, a praetor az örökbefogadónak ítélte a gyermeket, mint annak fiát vagy leányát. A jusztiniánuszi jogban az adoptio apai hatalmat csak akkor eredményezett, ha az örökbefogadó az örökbefogadottnak felmenoje volt (adoptio plena), ellenkezo esetben csak öröklési jogot biztosított az örökbefogadó után (adoptio minus plena). Az örökbefogadásnak mindkét esetben (arrogatio-adoptio) előfeltétele volt az, hogy az (1) örökbefogadó önjogú római polgár legyen, Iustinianus szerint pedig (2) legalább 18 évvel idősebbnek kellett lennie az örökbefogadottnál. Emellett (3) az arrogatornak legalább 60 évesnek kellett lennie. Nők csak a klasszikus kor után fogadhattak örökbe, de ez az aktus patria potestast a dolog természeténél fogva nem eredményezett, csak jogot az öröklésre.