Finnugor népek meséi/Mari mesék/A hold-szép leány meg a vízikirály
Régmúlt időkben, valahol a Vjatka folyó partján, a mari nép földjén, erdős vidéken, élt egyszer egy öreg vadász. Csak egy vigasztalója volt, életének öröme, gyönyörű szép leánya, hold-szép leánya, a gyémántfogú Pampalcse. Az öreg az erdőben vadászott, a tóban halászott, lánya pedig erdei bogyókat gyűjtött.
Egyszer, jókor reggel az öreg a tópartra ment, a leánya meg az erdőt járta.
Gyémántfogú Pampalcse hamarosan egy tisztásra ért. A tisztás csak úgy vöröslött az érett szamócától. Pampalcse leguggolt, és nekilátott szamócát szedni háncskosarába. Szemenként szedegette a szamócát, háncskosarába gyűjtögette, és közben így dalolt:
láng vöröslik az egen,
hajnal pirkad az egen,
felkel a nap ékesen,
Pampalcse feltekintett, körülnézett. Az egyik fán szürke kakukkot vett észre, rámosolygott, és folytatta énekét:
erdő sűrűjében vadászik,
én szamócát szemelgetek,
téres tisztáson taposva,
fehér virág közt a fűben
Mikor kosara színültig megtelt szamócával, Pampalcse hazafelé indult.
Ahogy megy hazafelé az erdei úton, látja, hogy az út szélén álló magas fenyőfán egy fekete héja ül. A madár meg-megrebbenti sötét szárnyát, és fejével oda-oda int a lány felé. Pampalcse megáll, és szelíden kérdi:
- Miért bólintgatsz felém, héja, miért rebbentgeted szárnyadat? Valami rossz sejtelmem támadt.
A héja nem felelt.
Pampalcse nem tudta, hogy amikor a héja megrebbentette szárnyát, apja inni akart a tó vize fölé hajolt, és ajkával érintette a vizet.
Ekkor hirtelen sötét hullámok futottak át a tavon, a víz zubogni kezdett, és a feneketlen mélységből fekete kar nyúlt fel. A fekete kar szakállánál fogva megragadta az öreg vadászt, és berántotta a tóba. Az öreg megrémült, és rimánkodni kezdett:
- Ó, hatalmas és rettegett vízikirály, ne pusztíts el egem, bocsáss haza!
A vízikirály így felelt az öregnek:
- Hazabocsátlak, és azt is megengedem, hogy halássz a tavaimban, ha hozzám adod feleségül leányodat, gyémántfogú Pampalcsét.
Sírva fakadt erre az öreg vadász, de végül is megígérte, hogy gyémántfogú Pampalcsét férjhez adja a vízikirályhoz.
- Odaadom! Gyere holnap, hozz tizenkét vödör házisört, tizenkét vödör mézsört, akkor megtarthatjuk a lakodalmat.
A fekete kéz ekkor elengedte az öreg vadász szakállát.
- Ne feledd ígéreted! - figyelmeztette a vízikirály. - Holnap eljövök vendégségbe.
Az öreg vánszorog hazafelé. Megy-megy, botladozik, keserű gondolatok kínozzák.
Odahaza kérdezi Pampalcse:
- Miért ilyen szomorú, édesapám?
- Összeomlott a tornácra vezető lépcső. Nem is tudom, mivel javítsam ki.
- Sose búsuljon, édesapám. Van itt néhány deszka. Majd holnap kijavítjuk.
Erre az öreg még jobban elszomorodott.
Megint kérdi a lánya:
- Miért lett még szomorúbb, édesapám?
- Elkorhadt a kunyhótető.
- Az csak nem olyan nagy baj! - feleli Pampalcse. - Majd holnap új tetőt húzunk.
Ekkor az öreg sírva fakadt.
- Édes-kedves lányom, megígértem a vízikirálynak, hogy hozzáadlak feleségül. Holnap idejön, és magával visz, elvisz a víz alatti birodalmába.
Sír az öreg, de a lánya egyre vigasztalja:
- Ne bánkódjon, édesapám. Elszököm én a vízikirály elől, elmegyek a nővéremhez, aki ott lakik túl a magas hegyen, túl a távoli erdőkön.
Pampalcse átöltözött. Rossz gúnyát vett magára, a legeslegrosszabbat otthoni holmijai közül, gyémántos fogát kátránnyal kente be, övébe éles baltát dugott, és búcsút vett apjától.
- Kedves lányom - mondta búcsúzáskor az öreg -, kerüljön el a baj, ne találkozz se ellenséggel, se a vízikirállyal.
Pampalcse mélyen meghajolt apja előtt, majd megölelte, és elindult a messze útra.
Megy-megy Pampalcse, komor, rengeteg erdőn, süppedő mocsáron át, nappal a ragyogó napot kéri, mutassa meg a legrövidebb utat, sötét éjjel a fénylő holdat kéri, világosítsa meg az útját.
Másnap Pampalcse kürtök rivalgására riadt. A távolban megpillantotta a vízikirályt.
A vízikirály hollófekete lovon ült, kétoldalt fehér selyembe öltözött ifjak kísérték, kezükben zöld nyírfaág. Harsányan zúgtak fel a vízikirály aranykürtjei, hangjuktól megremegtek a fák, elnémultak a madarak.
Pampalcse elbújt a mohában, a vízikirály nem is vette észre, elhajtott mellette kíséretével. Akkor Pampalcse felállt, és folytatta útját.
Nemsokára zöld menyegzői kendőkbe öltözött leányokkal találkozott.
- Hová mentek húgocskáim? - kérdezte őket.
A lányok pedig dallal feleltek:
gyémántfogú szép leányért,
hold-szépségű szép leányért.
Jó sört viszünk tizenkét vödörrel,
méhsört is vagy tizenkét csöbörrel,
megyünk ékes Pampalcseért,
gyémántfogú Pampalcseért,
- No, csak siessetek - biztatja őket Pampalcse. - Már régen vár benneteket.
És ezzel indult tovább.
Alig ment néhány lépést, mikor fehér szakállú öregemberekkel találkozott.
- Hová mentek, apókáim? - kérdezte őket Pampalcse.
Az öregek dallal feleltek neki:
gyémántfogú Pampalcseért,
hold-szépségű Pampalcseért,
csillag-ékű Pampalcseért.
Mézet viszünk tizenkét vödörrel,
- Menjetek, csak siessetek - mondta nekik Pampalcse. - Már vár benneteket a menyasszony, alig győz kivárni. - És ezzel indult tovább.
Nemsokára öregasszonyokkal találkozott.
- Hová mentek, anyókáim? - kérdezte őket Pampalcse.
S az öregasszonyok dallal feleltek:
gyémántfogú Pampalcseért,
hold-szépségű Pampalcseért,
nap-szépségű Pampalcseért.
Tejet viszünk tizenkét csöbörrel,
- Menjetek, csak siessetek - mondja Pampalcse. - már nagyon vár benneteket, alig győz kivárni. - És ezzel indult tovább.
Megy Pampalcse az erdőn át. Egyszer csak szembejön vele az úton egy öregasszony, de olyan öreg, hogy csak úgy vánszorgott-tántorgott a nagy gyengeségtől.
- Hová mégy, öreganyám? - kérdezi Pampalcse.
Az öreganyó köhintett, krákogott, majd rekedt hangon énekelni kezdett:
gyémántfogú Pampalcseért,
pirosló szamóca maga,
Ekkor felnevetett Pampalcse, és fogairól lehullott a kátrány.
Az öregasszonynak felcsillant erre a tekintete.
- Hé! Felismertelek! Te vagy a gyémántfogú Pampalcse! - kiáltott, és aszott-csontos ujjaival belekapaszkodott a lányba.
Pampalcse kiragadta magát az öregasszony ujjainak szorításából, és elfutott.
Szinte repül, mint a madár, de az öregasszony ott jár a nyomában, hiszen nem is egyszerű öregasszony az, hanem maga a gonosz boszorkány, a Vuver-kuva.
Fut-siet Pampalcse a távoli erdőig, a magas hegy lábáig, de ereje már fogytán, alig bír szaladni, a boszorkány mindjárt eléri, mindjárt megragadja.
Felmászik hát Pampalcse egy magas fenyőre, felmászik és dalolni kezd:
selyemhágcsód küldd nekem,
Vuver-kuva el ne fogjon,
A gonosz boszorka odafutott az erdei fenyő tövéhez, letörte egyik csontos ujját, kihúzta egyik görbe fogát, ebből szekercét csinált, és vágni kezdte vele a fenyő gyökerét.
Pampalcse csak énekelt tovább!
selyemhágcsód küldd nekem,
Vuver-kuva el ne fogjon,
Nővére meg így felelt a hegy csúcsáról:
- Várj csak, húgocskám, már gombolyítom a selyemgombolyagot.
Ekkor egy mackó cammogott elő az erdő belsejéből. Megsajnálta Pampalcsét, odament hát a boszorkányhoz, és így szólt hozzá:
- Add csak a szekercét, majd én kidöntöm a fenyőt. Te csak pihenj addig.
A boszorkány odaadta a mackónak a szekercét, maga meg leheveredett a bokor alá, és elszunnyadt.
A mackó fogta a szekercét, és behajította a tóba.
Nemsokára felébredt a boszorkány, látja, hogy se mackó, se szekerce. Csak a tó vize gyűrűzik csendesen. Megharagudott az öregasszony, egy korttyal kiitta a tó vizét, kivette a szekercét a tófenékről, és nekilátott, hogy kivágja a fenyőt.
Recsegett-ropogott a magas szálfenyő, az erdőt betöltötte a lárma, de Pampalcse még hangosabban énekelt:
selyemhágcsód küldd nekem,
Vuver-kuva el ne fogjon,
Erre a nővére megint lekiáltott a magas hegyről:
- Várj, húgocskám, fonom már a selyemhágcsót.
Pampalcse dalát meghallotta a vörös róka, odafutott a fenyőhöz, és így szólt a boszorkányhoz:
- Ejnye, de vastag ez a fenyő! Te meg hogy kifáradtál, öreganyám! Add csak ide azt a szekercét, hadd segítsek neked!
A boszorkány odaadta a szekercét a vörös rókának. Több se kellett a ravaszdinak: megragadta a szekercét, egyet vágott vele a fenyő tövére, aztán nagy lendülettel a tóba hajította.
A boszorkány újból fölszippantotta a tó vizét, fenekéről előkerítette a szekercét, és maga kezdte dönteni a fenyőt.
Ekkor Pampalcse megint énekelni kezdett:
selyemhágcsód küldd nekem,
Vuver-kuva el ne fogjon,
Ámde a nővére nem felelt.
Megroppant a fenyő, meg is billent, de ekkor fentről leereszkedett a selyemhágcsó, gyémántfogú Pampalcse elkapta, fölhágott rajta az égbenyúló hegyre, föl, a nővéréhez.
Így hát hoppon maradt a gonosz boszorkány.
Az erdő állatai látták, hogy a gyémántfogú, hold-szépségű Pampalcse megmenekült. Örömükben vidám táncra perdültek. A zöld ágakon daloltak a madarak, s a magas hegyről szinte nekik felelte vidám énekével Pampalcse:
magasságos hegyre hágtam,
Vuver-kuva nem ejt foglyul,