Finnugor népek meséi/Mari mesék/Hogyan keletkeztek a dombok és a völgyek?
Élt egyszer réges-régen egy asszony meg egy ember. Három fiuk volt meg egy lányuk. Az ember meghalt időnek előtte, s az asszony másodszor is férjhez ment, mostohaapát hozott a házhoz. Erre a három fia elhagyta, elmentek a Fehér Folyón túlra. A lány növekedett, szép lánnyá cseperedett. De egyre kereste a fivéreit. Hiába kérdezte, anyja csak nem mondta meg, merre hová mentek.
A lány elment hát egy tudós asszonyhoz:
- Segíts rajtam, anyókám, mondd meg, hová mentek a fivéreim?
- Fivéreid a Fehér Folyó túlsó partjára mentek. Anyád nem mondta meg?
- Anyám eltitkolta előlem.
Erre a lány hazament, anyjához fordult s kérdezte:
- A Fehér Folyón túlra mentek fivéreim?
- Oda - felelte anyja.
- Akkor én is odamegyek, édesanyám.
- Kicsi vagy még - óvta az anyja.
- Mégis megyek.
A lány fehér lovat fogott ezüst kocsijába, feltette rá kiskutyáját meg ezüst sólymát, és elhajtott. Gördül a kocsi, dalol a lány:
zörögj-dörögj, ezüst kocsim,
tollászkodjál, ezüst sólymom,
megyek a Fehér Folyón túlra,
Megérkezett a lány a Fehér Folyó partjára. Meglátta a víziszellem leánya.
- Gyere, menjünk fürdeni!
- Nem megyek - felelte a lány -, sok a ruha rajtam, sokáig kellene vetkőznöm-öltöznöm. Fivéreimhez sietek, azt mondják itt élnek a Fehér Folyó partján.
- Ha nem jössz, felfallak!
Mit tegyen a lány, ment fürdeni. De előbb levetette ruháját. A víziszellem lánya hamarább jött ki a vízből, és magára öltötte a lány ruháit. Hiába rimánkodott érte:
- Add vissza a ruhámat!
A víziszellem lánya csak nem adta:
- Nem adom vissza, vedd fel az enyémet! Ha nem veszed, felfallak!
Sírt-rítt a lány, de mit tehetett? Fel kellett vennie a víziszellem lányának ruháit.
Azután együtt elindulnak. Átkelne a Fehér Folyón, és eljutnak a lány fivéreihez. A fivérek jól fogadják, de nem őt, hanem a víziszellem lányát, mert azt hitték, ő a húguk. Bevezették a szobába, hellyel kínálták. A húgukat pedig az istállóba küldték, lovakat csutakolni. A víziszellem lányát jól tartották étellel, de a saját húguknak a macska tálkájában adtak enni.
Amint beesteledett, mindnyájan aludni tértek. Kora hajnalban így szóltak a húgukhoz:
- Eredj az istállóba, etesd-itasd a lovakat.
A lány a folyóhoz viszi itatni a lovakat, s közben így dalol:
víz édes méhsörré váljon,
A lovak nem isznak, hanem rohannak vissza az istállóba. Hiába ad nekik friss szénát a lány, nem esznek. Búsulnak a lovak, hiába eteti-itatja őket a lány.
Gondolkodnak a fivérek: „Miért soványodnak a lovaink?”
Másnap reggel megint viszi a húguk a lovakat itatni. Egyik fivére meglesi a gabonaszárítónál, és figyelmes lesz az énekére:
víz édes méhsörré váljon,
Ámde a lovak elfutottak, vissza az istállóba. Utánuk a leány. De hiába vet eléjük illatos szénát, csak nem esznek a lovak, ott búslakodnak a jászolnál.
Éjjel az egyik fivér felkel, és indul az istállóba megnézni, ettek-e már a lovak? Amint éppen az istálló ablaka alatt megy el, hallja ám, hogy a leány panaszkodik a lovaknak:
- Én vagyok a húguk, az a másik a víziszellem lánya. Ruhát cserélt velem, azt mondta, különben felfal. Itt pusztulok, lovacskáim, s csak ti ismeritek az én nagy bánatomat.
Nagyot dobbant erre a hallgatódzó legény szíve. Berohant az istállóba, felkapta a húgát, és boldogan vitte a házba, fivéreihez. A testvérek sírtak-nevettek örömükben, hogy végre igazán megtalálták egymást.
A legények mindenféle jó falattal, étellel-itallal kínálták a lányt. Azután együtt kimentek az istállóba: hát a lovak jóízűen ropogtatták a szénát.
- Most aztán ellátjuk a víziszellem lányának a baját - mondták a fivérek. Kivezettek egy lovat az istállóból, és a víziszellem lányát kikergették a házból. Visszavették tőle húguk ruháit.
- Nesze, kishúgunk, vedd fel a ruhádat.
A víziszellem lányát meg egy szál ingben a ló farkához kötötték, hadd vigye, amerre szeme lát.
Megszólalt erre a víziszellem lánya:
- Bosszút állok rajtatok! Ne legyen többé sima ez a föld. Hová fejem koppan, nőjön domb belőle, hová derekam ér, legyen mély völgykatlan, ahol hátam roppan, legyen hegynek háta, amit arcom érint, forrásvizű tisztás, ahová karom ér, legyen folyó völgye, ahová a lábam, legyen tónak medre.
Így is lett. A víziszellem gonosz lánya elpusztult, s a négy testvér boldogan élt, tán még ma is élnek, ha meg nem haltak.