Finnugor népek meséi/Komi mesék/A hős Mizja
Élt egyszer három fiútestvér. Mind a három izmos, erős legény volt, valóságos hős. Amikor erdőt irtottak szántóföldnek, fél kézzel csavarták ki a fákat. Szekercéjük egy volt, de az aztán súlyos, hatalmas. Amelyiknek kellett, füttyentett egy hatalmasat, s a másik - akár tizenöt mérföldnyire volt is - könnyen odarepítette.
Egyszer Moszkvára támadt egy háromfejű repülő sárkány. Pusztította az embereket, kifosztotta az országot. A moszkvai cár nem tudott mit tenni ellene. Hozzá is eljutott a három vitéz híre, értük küldött hát. Öt fehér lóval jött értük a követ. A két idősebbik fivér beleegyezett, hogy lóháton menjen, de a legkisebbik, Mizja azt mondta, ő jobban bízik a hótalpában.
- Hogy találunk meg Moszkvában? - kérdezték tőle.
- Megtaláltok engem ötöles pálcám nyomában.
Mizja sebesen vágtatott hótalpán, két nap alatt elért Moszkvába. Egy nappal megelőzte lovon járó testvéreit. A cár a palotájába vezettette őket, puha, selymes ágyakat adatott nékik fekhelyül, de a testvérek visszautasították:
- Jobb lesz nekünk a szabad ég alatt hálnunk.
Másnap Mizja szembekerült a háromfejű sárkánnyal. Puszta kézzel megragadta a sárkány nyakát, de az kicsúszott a kezéből. Újból rávetette magát, elkapta a sárkány derekát, földhöz csapta teljes erejéből, csak úgy pattogtak a szikrák. A sárkány tüstént kiadta páráját.
Nagyon megörült ennek a cár, s így szólt Mizjához:
- Kérj, amit akarsz, akár a fele országomat és legdrágább kincseimet.
De Mizja csak azt felelte, hogy neki semmi sem kell.
A testvérek elnyűtt gúnyában, háncsbocskorban jártak. A cár bőrlábbelit akart nekik adni. De a vitézek azt sem fogadták el. Csak egy bőrszíjat kértek, jó erőset, olyat, hogy akár öt mázsát is kibírjon.
Hogy minek kellett nekik ez a bőrszíj?
Otthon az erdei szellem sanyargatta a népet, az emberek nem mertek az erdőbe járni fát dönteni. Mindenkit megölt az erdei szellem, aki csak az erdő közelében járt. Ettől a rémtől akarták megszabadítani népüket, arra kellett a bőrszíj.
Hazatérve Mizja fogta az íját, és kiment az erdőbe. Leült egy lucfenyő tövébe. Nemsokára megjelent előtte az erdei szellem.
- Gyere, húzzunk botot! Te húzd az egyik végét, én a másikat! - ajánlotta.
Mizja elfogadta a kihívást. Fogta a bőrszíjat, és avval odakötötte magát a lucfenyőhöz.
Megragadták a botot a két végénél fogva. Az erdei szellem nekifeküdt, és olyan erővel húzta, hogy a lucfenyőnek csak úgy recsegett-ropogott a törzse.
- Mi ropog a hátad megett? - kérdi az erdei szellem.
- Csak a kisujjam csontja - felelte hetykén Mizja. - Egy kicsit meg találtam szorítani vele a husángot.
Megrémült erre az erdei szellem, és azt mondta, ne is mérkőzzenek tovább.
Éjszakára az erdőben maradtak. Kérdezi az erdei szellem Mizját:
- Te hogy alszol, komám?
- Én úgy, akár a fatuskó - feleli Mizja. - Hát te hogy alszol?
- Én meg úgy, hogy az orromból tűz csap ki alvás közben.
Lefekszenek. Az erdei szellem lehunyja a szemét, teszi, mintha aludna. Ekkor Mizja nagy csendesen felkel, a maga helyére fatuskót fektet, köpenyével letakarja, maga pedig elrejtőzik oldalvást, a bokorban. Látja, hogy az erdei szellem egyszer csak fölkel, kapja a fejszéjét, és teljes erővel belevágja a fatuskóba, azután újra lefekszik.
Mizja sem volt rest. Amikor látta, hogy tűz csap ki az erdei szellem orrából, beleeresztette nyilát.
Az erdei szellem felugrott, és üvöltve futott az erdő belsejébe, Mizja meg utána. Rohant az erdei szellem, be a kunyhójába, ott nagyot kiáltott, összeesett és meghalt.
Így szabadította meg Mizja népét az erdei szellemtől.