Címerhatározó/Temes vármegye címere
|
|
|
|
| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként Temes vármegye címerével foglalkozik.
._B%C3%A1n%C3%A1t_M%C3%BAzeum.jpeg)
.svg)
Címeradományozás a visszacsatolt bánsági vármegyéknek A Maros, Tisza és Duna által közrefogott, a töröktől visszafoglalt Temesköz visszakebelezését a magyar rendek törvénybe iktatva többször is kérték. 1715-től kezdve egy bizottság vizsgálta meg e kérdést — mégis több évtizedig tartott, amíg végül 1778-ban megtörtént a visszacsatolás. A vármegyék 1779. április 23-án részesültek címeradományban.
Az úgynevezett Temesi Bánság visszacsatolása (reinkorporációja) a 18. század folyamán vitás kérdésnek számított a magyar rendek (akik a Tripartitumban foglalt jogaikra hivatkozva szerették volna a visszakebelezést) és a bécsi udvar között. A bécsi tanácsosok azonban egyértelműen ellenezték a reinkorporációt: így egy rendeletileg kormányozható koronabirtoktól estek volna el, és a Habsburg uralkodók katolikus vallást támogató politikájára alapozva úgy vélték, a beolvasztás újabb lehetőséget nyújthatna a magyar protestánsoknak, hogy még több hívet nyerhessenek maguknak. Maguk a magyarok is alkalmas kibúvót nyújtó indokot kínáltak: ők a török veszélytől tartva ugyanis jobbnak látták, ha addig, amíg délen nincs nyugalom, a határ nem Magyarországnál húzódik. II. József császár már 1768-ban, személyes látogatását követően három javaslatot nyújtott be Mária Teréziának a Bánság jogi helyzetének átalakítására. A területnek egyedüli földbirtokosa az uralkodó volt, és ő ennek az állapotnak a megszüntetését, tehát a földek eladását támogatta. Ez azt jelentette volna, hogy újabb birtokosok, földesurak is megjelennek a területen. Másodsorban (erdélyi minta szerint) a Bánság teljes militarizálását javasolta, míg a legkevésbé célratörőnek tartotta a közigazgatás megreformálását, a régi forma megtartásával.
Tíz esztendővel később, az 1778. március 8-án kelt uralkodói levél végre pontot tett a vita végére: ebben Mária Terézia értesítette Albert szász-tescheni herceget, Magyarország helytartóját, hogy teljesül a rendek régi vágya; a bánsági földeket kiárusították, és a magyar közigazgatást vezették be. A visszaállított vármegyék 1779-től új címerpecsétet kaptak, amelyek a terület jellegzetességeit mutatják.
Egyedül a Temes vármegyei címerpecséten jelenik meg a magyar címer, amely az eredményes reinkorporációt szimbolizálja. Ennek közepén látható a temesvári erőd és az 1750-es évek során kiépített hajó-, mocsárvízelvezető-csatornák. Temesvárott volt a helyi, katonai és polgári szervek székhelye, de az uralkodó a Bécsben székelő (de a vidékről mit sem tudó) hivatalok irányításával igazgatta a területet. Közvetlenül a pozsareváci béke után (1718. júl. 21.) az egész területen katonai közigazgatást vezettek be, és csak 1751-ben választották szét a polgári és katonai ügyeket: a terület a bécsi Udvari Haditanács és az Udvari Kamara hatásköra alá került. A helyszínen a Temesvári Kamarai Adminisztrációt 1753 után vezették polgári személyek. A Bánság tizenegy kerületét (Becskerek, Karánsebes, Csákova, Csanád, Lippa, Lugos/Facset, Orsova, Pancsova, Szentandrás/Temesvár, Újpalánka, Versec) is megosztották: nyolc került közvetlenül e polgári szerv ellenőrzése alá, a többi felett egyidejűleg a Temesvár székhelyű katonai főhadparancsnokság is rendelkezett. (A Temesvári Kamarai Adminisztráció iratanyagát a 19. század végén találta meg Baróti Lajos Temesvárott a pénzügyi igazgatóság irattárában. Az Országos Levéltárba szállítva 1889 óta a kutatók rendelkezésére áll, az E 303 törzsszámot viseli.)
A bécsi udvar a hétéves háború kiadásainak fedezésére 1759-től a Temesi Bánság valamennyi jövedelmét tíz évre az ún. miniszteriális bankdeputációnak zálogosította el (amely a bécsi városi bankot is ellenőrizte) tízmillió aranyforint és további évi 80 000 forint ellenében. A zálogidő lejártával ismét az Udvari Kamara vette át a területet. A helyi hivatalnokok hatalmi harcokkal és saját érdekeikkel voltak elfoglalva: II. József császár ezért is állt ki a gyökeres változtatás mellett. Mária Terézia azonban inkább személycserékkel és közigazgatási átszervezéssel kívánta megoldani az alapvető gondokat: 1774-ben négyre csökkentették a kerületek számát (csanádi, temesvári, verseci és lugosi). Végül mégis a magyar közigazgatás bevezetése mellett döntöttek. A vármegyei címeren helyet kapott Niczky Kristófnak, az új főispánnak a címerképe is. Az 1765-től grófi címet viselő hivatalnok vezette a terület visszacsatolását előkészítő bekebelezési bizottságot is (a bizottság iratanyaga az E 304 törzsszám alatt található).
Mind Torontál, mind Krassó vármegye címerképénél megfigyelhető az utalás a terület mezőgazdasági jellegére, megjelenik a méhkas, a hőséget árasztó kerek napkorong és a bőségszaru. Ez a Temesi Bánság földjeinek „legendás”, rendkívüli termékenységét szimbolizálja, ahogy a társuralkodó fogalmazott: „A föld hihetetlenül termékeny, úgyhogy itt árt a trágyázás, és teljesen új szántásnál elég kétszer felszántani a földet.” Azonban a Bánságban kevesen maradtak, akik e termelőmunkát elvégezték volna. A bécsi udvar ezért (kizárólag) katolikus hitű telepeseket hívott be az elnéptelenedett déli területre.
A főként német ajkú kolonisták három hullámban érkeztek: 1722 és 1738 között, majd Mária Terézia idején 1763 és 1780 között tervszerűen telepítették le őket. Többek között itt találtak új hazára a hétéves háborút megjárt, kiszolgált katonák is, de mellettük luxemburgiak, franciák és az osztrák örökös tartományokból származók is jelen voltak. (A harmadik telepesítési hullám 1782 és 1788 között zajlott.) A kolonistáknak három év adómentességet ígértek, sőt vetőmaggal, igavonó, tenyész- és fejős állatokkal is ellátták őket. A telepesek a tervezet szerint egyszobás házat kaptak, amelyet egy további helyiséggel lehetett bővíteni, és amelyhez konyha is tartozott.
A házak — nem úgy, mint az a Bánságban szokásos volt! — egymástól kellő távolságra feküdtek, kert és istálló is járt hozzájuk. A széles utcákat zsinór mentén jelölték ki, és ügyeltek a tűzvédelemre is. A betelepülőknek segítséget nyújtottak a házak emeléséhez, építőanyagot (fa, nád) bocsátottak rendelkezésükre. Egy nagyobb falvat 400 házasra, de a kisebbeket is 100–200 házasra tervezték. Egy egésztelkes jobbágy 24 hold szántóföldet, 6 holdnyi rétet és 3 hold legelőt kapott. Gyakori volt azonban a panaszuk, hogy az új falvaktól túl messze jelölték ki számukra a földeket, valamint az is, hogy magukat a falvakat a síkság közepén, távol az erdőktől és az ivóvíztől alakították ki.
A Felvidékről és külföldről behívott német és tiroli kolonisták művelték a Krassó vármegyei réz-, ezüst-, vas- és kőszénbányákat is, rájuk utal a bányász alakja, az erdőségekben lakó medve és farkas a vidék vadságát szimbolizálja.
A hatvan évig külön kormányzott Temesi Bánság területéből az újonnan felállított három vármegye mellett jelentős rész jutott az Al-Duna mentén létrehozott katonai határőrvidéknek is. A telepesek védték az országot a katonai betörések ellen, járványveszély esetén határzárat létesítettek, felügyeltek a csempészekre és a határsértőkre-határátlépőkre. A határőrvidékek felállításánál két módszert követtek: (erőszakkal) militarizálták a határközeli falvakat, illetőleg új falut telepítettek, esetenként egész falvak lakosságát cserélték ki ily módon 1766-tól kezdődően. A két német bánsági és az oláh-illír (szerb) bánsági határőrezred területe egészen 1872-ig maradt katonai fennhatóság alatt.
A fotókat Czikkelyné Nagy Erika készítette.
- Irodalom:
(Kulcsár Krisztina [1])
- Külső hivatkozások:
Lásd még: