Az elvarázsolt hegygerinc/Elválás/Erő általi érvényesülés

Az elvarázsolt hegygerinc‎‎ Elválás/Erő általi érvényesülés Nem volt vitás, hogy Damjanek kényszerből ment a városba, az iskolába, az ottani közösségbe, hisz' apja elveit mindig ellenségesen fogadta és ebből kifolyólag az új hely egy halálos ellenség volt számára. Távol állt tőle az aggodalmaskodás, szorongás, egyáltalán nem félt ő semmitől és senkitől, csak rettenetesen dühös volt és szabadságától teljesen megfosztva érezte magát. Már az első napokban észre vette, hogy "új fiú lévén" a mások szemében csak egy "jövevénynek" számít és még azt is elvárnák, hogy hozzuk alkalmazkodjon. Ez az észrevétel még ellenségesebbé formálta az egész fellépését, kikényszerítve belőle egy olyan fajta kihívást, ami arról szólt, hogy "Majd én megmutatom (mindenkinek), hogy ki vagyok!!". És ez csakis kimondottan a tetterőre vonatkozott. És ennek bizonyítására már az első napokban sor került. Viszont ez a számára kitűnően sikeres bizonyítás azonban a társaiból egyáltalán nem elismerést, hanem inkább ellenszenvet váltott ki amelyet annak ellenére, hogy ő egy magabiztos harcos volt, azért sokáig éreztettek is vele. Néhány kimondottan "sikeres" fellépése után rövid időn belül meg tapasztalhatta azt, hogy az erőfölény nem minden. Belemenőssége folytán hiába tartanak tőle még a nagyobbak is, ha nincsenek barátai. Nincsen senki, akinek csak meg említhetné, hogy milyen fenséges erdei tájakat cserélt fel ezzel a meglehetősen visszataszító városi élettel és milyen csodálatos lányt hagyott ott azon a gyönyörű vidéken. És, hogy legszívesebben ott élne valahol az erdőn, vagy annak közelében valahol… De valahol mélyen legbelül érezte azt, hogy ha netalán valamelyik gyerek valamiképp mégis mindezeknek csak felét is meghallgatná, mégsem tudna kellőképpen együtt érző lenni vele és egyszerűen csak azért, mert nem érezné őt barátjának. És szomorúan tapasztalta, hogy bizony osztálytársai közül egy sincs aki őt barátjának tekintené. Azonban mivel leleményessége nem hagyta cserben, mindezek a negatív tapasztalatok nem nagyon törték le. Helyzete jobbá-tételén nem sokat kellett erőlködnie, hisz' alaptermészetében már benne volt, hogy a gyengébbeket, a gyámoltalanabbakat, elesettebbeket valamilyen módon segítse. És, hogy milyen módon, azt Damjanek esetében egyáltalán nem nehéz kitalálni. E meglehetősen pozitív jellegű felmérés után nem csak kimondottan saját érdekeiért vágott bele minden hülyeségbe, hanem kivédte még azokat is akiknek tulajdonképpen nem is volt igazuk, csak valamivel gyengébbeknek bizonyultak a többinél. És rövid időn belül szerzett is néhány barátot magának, de annál több ellenséget, amelyek egyre csak gyűltek és gyűltek, egészen addig, amíg a "Vitéz Jarabói Damjanek" "emberére nem akadt". Ugyanis egy idő után kezdett elharapózni a híre ennek a meghátrálást nem ismerő "havasi" gyereknek és ha még a nagyobbak közül is, de azért akadt, aki bizony alaposan "elhúzta a nótáját" annak a "tahó kis kölyöknek". Azonban, ha ilyesmi előfordult, ez hosszú távon Damjaneket nem törte le. Nagyon hamar regenerálta magát és folytatta tovább a hülyeségeit. És az volt az érdekes, hogy azok közé tartozott, akik még a saját kárukon sem képesek tanulni. Az elméletekről, a tanulásról kicsidenként kezdett olyan véleményt alkotni, amilyent az apja alkotott a fizikai erőhasználatok alkalmazásáról. Már kezdettől fogva kitűnt a sport tevékenységekben, de a tanulásban nagyon gyengén haladt. Folyton rossz jegyei voltak, mert egyáltalán nem tanult. Az apja azzal próbált hatni rá, hogy eltiltotta mindenféle sport megnyilvánulásoktól, és különös megfigyelés és korrigálás alá helyezte. Viszont Damjaneknek nagyon is meg volt a magához való esze és mindig talált kibúvókat. Egyszeriben nagyon komolyan kezdte venni a különböző "megsegítő", "után-pótló" órákat és a lehető legtöbbre fel is iratkozott, hogy minél jobban fejleszthesse magát –– a sport eredményekben. Amelyeknek aztán az lett az eredménye, hogy ilyen "megsegítő" alkalmakkor egy boksz edző felfigyelt rá és megkérdezte tőle, hogy volna-e kedve edzésekre járni. Mondani sem kell, hogy a fiú ezt mekkora örömmel fogadta. Így lettek aztán a "megsegítő órák" tökéletesen rendszerezve. És amire fény derült mindenre, akkor már Damjanek (rövid időn belül) egy olyan szintet ért el a bokszban, hogy edzője közbenjárt az érdekében és a sportbeli eredményeivel kiegyensúlyoztatta a tanulmányi eredményeit is A papa természetesen még csak hallani sem akart róla, hogy a fia bokszoló legyen, de amikor megbizonyosodott afelől, hogy azok a vékony átmenő jegyek is kimondottan csak a boksznak köszönhetőek, hát egyelőre nem volt más választása. Legalább-is abban az év-harmadban. Mindamellett, hogy nagyon szerette és beleélte magát a bokszba, az edzésekbe, mégis már hetekkel előbb várta a vakációt. Várta, hogy viszont láthassa szülőfaluját, az erdőt, a hegyeket, de lehet, hogy azért a legjobban Janka után vágyódott. Mert bármennyi viszontagság közepette, azért mégsem tudta feledni azt a csodálatos Nyári emléket, azokat a találkozásokat, együttléteket, a lombos, kacskaringós, bozótos Tündérkerti élményeket és még a Sárinál együtt hallgatott beszélgetéseket sem. Amint végre viszont láthatta szülőfaluját, szívében hatalmas forróságot érezve, hagyott csapot-papot és már vette is útját a hegyen keresztül Karakóba. –– Janka! Janka! Janka!… Még a szélben hajladozó fák is ezt a gyönyörű nevet susogták! A sok verekedésből, hősködésből kapott kudarc élmények egyike sem vetekedett azzal a csapással, mellyel Karakóba érve szembe találkozott. Janka apja hidegen fogadta és röviden közölte vele, hogy lánya az anyjához költözött a Városba és azt is kihangsúlyozta Damjaneknek, hogy Janka felől ezentúl többet ne érdeklődjön tőle, mert az életben sem a feleségét, sem a lányát többé nem akarja látni. És ily módon téve pontot a mondat végére, szembe csukta a fiúval az ajtót. Damjanek hirtelen felmérgelődött és dühösen rúgódni kezdte az ajtót, mire a "papa" kijött és "móresre akarta tanítani" a neveletlen kölyköt, de az csak ugrándozott előtte és sehogy sem sikerült egy becsületes "hazait" lekenni neki. Damjanek szerint "az öregnek csak azzal volt szerencséje", hogy időközben mégis csak felmérte, hogy bizony a Janka édesapjával áll szemben és így valamiképp sikerűt "türköztetnie magát". – És ezért nem "verte agyon". … Különleges tehetségének köszönhetően Damjaneknek azzal volt szerencséje, hogy edzője nem sajnált annyi fáradtságot, hogy felkeresse az apját és a fia jövőjével kapcsolatosan bővebben elbeszélgessen vele. Megemlítette, hogy a fiú a tehetség mellett még mekkora ambícióval rendelkezik, ami a jövőbe tekintő sport pályafutását illetően kimondottan nagy előnyére váll-hat. Saját életének bizonyos epizódjaiból merítve ecsetelte a sport, a rendszeresség és a kemény munka átalakító, "ember formáló" hatását és azzal próbálta megnyugtatni, hogy egy bizonyos idő múltán majd saját elképzeléseivel párhuzamos jellemváltozásokat is észlelhet a fián, ha kellőképpen támogatja. Aztán ennek érdekében Damjanek is ígéretet tett, hogy majd az elkövetkezendőkben javítani fog a tanulmányi előmenetelén. – Viszont ebből azonban nem lett semmi, mert még az átmenő jegyeket is csupán a bokszban elért kimagasló eredményeinek köszönhette. Az elmúlt Nyár emlékét folyton háttérbe szorítva valóságosan szenvedélyévé váltak az edzések. Annyira beleélte magát, hogy még a vakációkban is felkereste az edzőtermet és minden lehetőséget megragadott, hogy erősítse, fejlessze magát. Ha a vakációkban nem voltak szervezett edzőtáborok, akkor rendíthetetlenül otthon edzett. Az erdőt, már nem annyira az iránta való szeretetből és ragaszkodásból kereste, hanem csak egyszerűen kihasználta azokat a lehetőségeket, amelyeket ott kapott meg. Oda járt edzeni, zsákokat szerelt különböző helyekre és addig ütötte, amíg bele-fáradt és azután szaladt egy másik helyre, ahol szintén zsák volt felszerelve… tornászott, húzódzkodott, keményen dolgozott és lelkileg kissé elfásult lett. Valahányszor a múlt nyárral kapcsolatos események jutottak az eszébe, akkor mindig haragudott magára, és gyengeségnek minősítette, amikor nem tudott szabadulni a Jankával együtt megélt szép emlékektől. Szentül hitt abban, hogy minden lelki dolog visszarántja őt a fejlődésben. Az apjával és elveivel való harcokban is mindig fáradhatatlan kitartással érvényesítette akaratát Nagyon hitt abban is, amit már többször hallott, hogy kimondottan tehetséges és az elkövetkezendőkben nagyon jó harcos válhat belőle, ha komolyan veszi az edzéseket. Ez a tudat segítette őt az élet folyamán minden eléje gördülő akadály legyőzésében. Már nem bánta, hogy az erdőt, a hegyeket a nagyváros zajos életével cserélte fel. Sokszor már várta is az iskolakezdést, de egyáltalán nem a tanulás végett, hanem azért, mert többet tudott edzeni és a versenyek időszaka is nagyrészt abban az időben zajlott. Az apja sokáig aggódva leste a rendszeres, kemény munka és befektetés általi bizonyos "átalakulást", jellemváltozást és pár év elteltével szomorúan tapasztalhatta, hogy fia esetében ez nem jött be. Sőt, még azt vette észre, hogy a gyerek még vadabbá vált. És mivel jól tudta, hogy ezzel kapcsolatosan nincs akivel elbeszélgetni, hát egyszerűen eltiltotta a fiát az sporttól. Damjaneket az elért eredmények annyira elvakították és önteltté tették, hogy 16 éves korában már azt hitte, hogy teljesen felnőtté vált és a maga ura lehet. Hisz' ő a "bajnok!" Ő már "Valaki!" Őt nem lehet csakúgy eltiltani pont attól, ami "magát az életet" jelenti számára!!! Határozottan szembe szegült a szülői tiltással. Apja, vagy nem… Nevelte, vagy nem… Nem számít! Semmi sem számít! Csak kimondottan az Ő akarata! Ő a harcos, előtte a jövő és még nagyobb harcossá válik majd! Talán a Legnagyobbá!!? –– Innen-onnan hallott ő is különböző történeteket, amikor a fiú egy szép napon ellent mond az őt korrigálni vágyó szüleinek és elhagyja a családot. Még az anyjára sem volt tekintettel, aki hiába, hogy nem volt az édesanyja, azért nagyon szerette. Csak az volt vele a baj éppen, hogy őt az apja a saját egyéni irányítása alá tudta kényszeríteni és minden, mindig úgy volt a helyes és jó ahogy azt a családfő elrendelte. … Kezdetben úgy sikerűt megoldania a dolgokat, hogy ideiglenesen egyik idősebb csapat társásnál lakott, aztán később egy munkásszállón kapott helyet. Az iskolából a tíz osztályt elvégezve kimaradt és egy mesterember mellett kőműves segédként dolgozott és mivel kitűnő erőben és kondícióban volt, keményen edzett és még versenyeket is nyert. Pénzét ha jól be tudta osztani, igényeihez mérten nagyjából mindene meg volt és ezen kívül az eredményei után még különböző előnyöket is élvezhetett. A családtól való különválás okozta körülmények azonban úgy hozták, hogy néha rossz társaságokba keveredett és még javítóintézettel is fenyegették. Itt, ennél a pontnál, már az edzői is kénytelenek voltak beavatkozni az érdekében és mivel nagyon tisztelte őket és hallgatott is rájuk, hát sikerült túltennie magát az effajta veszélyeken. Azonban nem sokáig, mert mivel a nálánál néhány évvel idősebb korosztály közt a harcban való jártassága révén épp elég tiszteletet vívott magának és amikor a dicsőség kissé a fejébe szállt, néha még a képességeivel is visszaélt. Előfordult néha olyan is, amikor nem jól mérte fel az erejét és a dolgok nem épp úgy sültek el, ahogyan azt elvárta és akkor bizony csúfosan elverték. Az ilyen alkalmak arra voltak jók, hogy rá jöjjön arra, hogy még nem elég fejlett, még nem tud eleget és még komolyabban fogja az edzéseket. Kudarcok hatására állt be judózni és karatézni is. Óriási erővel és energiával rendelkezett, edzett, csak edzett, közben dolgozni járt és jóformán szabad ideje sem volt, mert minden fajta edzést hihetetlenül komolyan vett. Annak ellenére, hogy csak olyan belemenős és kihívásokra hajlamos maradt, azért a sok edzés, versenytapasztalat, megpróbáltatás egy bizonyos szellemi formát adtak neki, ahol némi tiszteletet is tanult és rájött egy nagyon fontos dologra: Hogy nem mindig az erő a minden! És ekkor ― talán életében először ― adott igazat az apjának. Már 18 éves volt, amikor arra is rá jött, hogy bizony a tanulást sem szabad annyira háttérbe szorítani, mert a műveltségszint nagyon meghatározza az ember egyéniségét. Ezek az észrevételek akkor jelentkeztek nála először, amikor berukkolt katonának és sporttevékenységét illetően egy színvonalas önvédelem és közelharc oktató keze alákerült. Megdöbbenve tapasztalta azt is, hogy hiába uralta a mezőnyt hiába nyert annyi érmet, az igazi harcot illetően mégis mennyire keveset tud. Egy harcban nem mindig az erő és a belemenősség dominál. Sőt! A vad ösztönösség néha még hátrányt is jelenthet. És ekkor jött rá még egy nagyon fontos dologra: Az önuralom gyakorlására. Ami igaz nem volt épp egyszerű dolog számára, de azért próbálkozott vele. Miután a szellem irányításával kapcsolatos dolgok is nagyon kezdték foglalkoztatni, ráérzett arra a nagy igazságra is, hogy bizony az életben mennyi mindent meghatároznak a lelki dolgok is, amelyeket ő eddig mint gyengeségként ítélt meg. Annak ellenére, hogy már nemcsak fizikailag keményítette magát, hanem spirituálisan is, eszébe jutottak a szülei is és valahol érezte azt, hogy velük szemben nem járt el igazságosan. Amióta szakított velük, mindig ő volt az, aki mereven minden találkozást visszautasított és titkolózott kiléte felől, hogy többé ne kerüljön sor újabb találkozásokra. Ő volt az, aki nem jelent meg a kapunál, amikor az apja még a katonaság kezdetekor meg akarta látogatni és ő nem válaszolt egyetlen egy levelükre sem. Már csak kevés idő maradt a katonaság idejéből, amikor rászánta magát, hogy levelet ír szüleinek. ◄--- Előző lap:Az Erdő Éneke                 ---► Következő lap: Szépség általi érvényesülés