Az elvarázsolt hegygerinc/A felejthetetlen nyár/Az Erdő Éneke

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


A felejthetetlen nyár/Az Erdő Éneke

A következő találkozásukról még a borús, esőre álló idő miatt sem mondtak le. Damjanek esőkabátot vitt magával, Janka pedig egy nejlont, amelyet magára tudott teríteni, ha esett az eső. A Medvekőnek volt egy kiugró csücske, amit sokan a "maci orrának" neveztek és ez általában védelmet nyújtott az épp arra járók számára, amikor nem volt erősen csapós eső. Oda húzódtak be, és a Janka nejlonja kimondottan jó szolgálatot tett, amikor össze bújtak alatta.

A két gyerek ott a nedves és meglehetősen hideg levegőben a természetről és a természethez való viszonyukról beszélgetett. Az esős idő megtapasztalása ellenére sem adták fel a reményt, hogy ott válasszanak maguknak lakhelyet és ott éljenek, ahová igazából mindig is vágytak. Amint az eső elállott elindultak a lusztos bokrok közt, hogy újból felkeressék a Bolond Sári kunyhóját. Felhős volt az ég, a Nap lemenőben lehetett, de már nem esett és amikor a borsika bokrokat megpillantották fogalmuk sem volt, hogy mennyi lehet az idő. Különösebb terv nélkül közelítettek a kunyhó felé, arra számítva, hogy Sári nenőt ― ekképp szándékozták a megszólítását ― majd otthonában találják. Már majdnem elérték a kunyhót, amikor egyszer csak egy kimondottan gyönyörűséges halk énekszó ütötte meg a fülüket. Olyan különös és meglehetősen bús hangzású dallam volt, hogy azon vették észre magukat, hogy csendben megállva hallgatják. A szöveget nagyon nem lehetett érteni pontosan, csak annyit belőle, hogy egy valamilyen elhagyott sírhantról van szó, amelyet már régóta nem látogat senki. Viszont a szöveget egyikük sem tartotta különösen lényegesnek, mindkettőjüket az a kimondottan lágy és érzelmekre ható bús dallam nyűgözte le, amely úgy tűnt, mintha valahonnan a múltból jönne. – Vagy talán a jövőből…? – De mégis a jelenben "beszélt" hozzájuk. Csodálatos közös élményben volt részük és szavak nélkül kommunikálva egymás értésére tudták hozni jelen pillanatuk varázslatosságát és kifejezhetetlen fenségességét, amely mélyen lélekbe hatolóan érintette meg egyszerre mindkettőjüket. Közös élményüké tett vágyuk, a természethez való kötődésük egyből felerősödött és hirtelen egymás iránt is érezni kezdték ezt a különleges (életre szóló) ragaszkodást. Hallgatták, csak hallgatták a dalt és nagyon közel kerülve egymáshoz, mintha érezték volna szívük egyformán való dobbanásait. Még amikor a dal elhalt, még akkor is csak egyre "hallgatták", és csaknem sírni kezdtek a meghatottságtól.

Még sokáig nem mozdultak arról a helyről, mélyen, kutatóan egymás szemébe nézve nem tudtak el lenni a csodálkozástól, hogy tulajdonképpen mi is történt velük. Aztán amint kissé felépültek kábultságukból, sikerűt tudatosítaniuk "úti céljuk lényegét" és az énekkel kapcsolatos rejtelmek feltárására számítva óvatosan elindultak a kunyhó felé, közben alaposan szemmel tartva a hely minden apró kis részleteit.

Az ajtót nem támasztotta seprű és az ablak sem volt eltakarva. A ház előtt a tűzhely parazsa világított a szürkületben, a kis padon néhány edény és egy nagy pléh csésze. Kissé távolabb tűzifa volt letakarva egy nejlonnal. A gyerekek tudták, hogy ez alkalommal biztosan találkozni fognak a "boszorkánnyal" és némileg fel is voltak készülve, hogy illendőképpen adják tudtára jövetelük célját. Óvatosan szólongatni kezdték "Sári nenőt" és miután sehonnan nem kaptak feleletet, Damjanek egy kopogásnak szánt mozdulattal belökte az ajtót. Amint az ajtó kinyílott kissé megilletődve álltak ott és azon csodálkoztak, hogy nincs bent senki, mivel jövetelükkor nagyon tökéletesen feltérképezték a helyet.

― Mit kerestek ti itt?! ― rikoltott rájuk egy barátságtalan hang a hátuk mögül.

A két gyereket váratlanul érte ez az orvtámadás és kissé összerezzenve kapták hátra a fejüket, egy röpke irtózatos pillanatot átélve, hisz' az alak, a hátuk mögött, mintha csak egyszerűen a semmiből jelent volna meg.

Csak a körvonalait láthatták csupán de a hanghordozásból ítélve felfogták, hogy nem várt vendégekként érkeztek ehhez a titokzatos házhoz. Nem tudták eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is történik velük. Helyzetük tényleg valamilyen boszorkányos dolognak rémlett, amikor csak úgy egyből megállapították, hogy az előbbi dalt éneklő hang semmiképp nem passzolt ehhez a rekedtes barátságtalan hanghoz.

― Bocsánat Sári néni ― szólalt meg félénken a kis Janka ― Mi csak az éneket hallgattuk és azért jöttünk…

― Itt nem hallhat senki semmiféle éneket! ― vágott a szavába durván az asszony és még mindig olyan pozícióban volt, hogy a gyerekek nem láthatták az arcát.

― De igen! ― csattant fel a kis vitéz legényke arra számítva, hogy az öregasszony süket.

― Nagyon is hallottuk és innen jött és nagyon szép volt!

― Tudjátok is ti, hogy egyáltalán mit jelent a Szépség…!? ― gúnyolódott csak úgy magában az asszony.

― Ez így is van Sári néni! ― kiáltott fel a kislány ― Igazából tényleg nem tudjuk, hogy mi is a szépség és azért jöttünk, hogy tőled kérdezzük ezt meg. Megkérünk szépen, hogy azt az előbbi dalt értesd meg velünk! Hogy mitől olyan szép?

― Mindenki mindent csak érteni akar! ― mondta lenézően az asszony ― Ezért van az örökös elégedetlenség az emberek között. Az emberek, akik azt hiszik, hogy ha mindent megértenek akkor megszerzik a tudást és azzal együtt a hatalmat! Mindenki csak a hatalmat keresi és igyekszik eltiporni a másikat! Mindenki önző, magának való! Ma már csaknem mindenkiből kihalt az emberi érzés és éppen ezért nem tudják megállapítani azt, hogy mi is az ami igazán szép és jó! Mi az ami felemelő, ami a jót szolgálja… Az anyagi értékek között keresik a szépet és ha találnak is valamit, azt rögtön felértékelik és nem tudják, hogy épp ezzel rögtön el is veszik benne az igazi szépség.

A gyerekek nem sokat értettek az öregasszony kifakadásából, de nagyon nem is törődtek, hogy tulajdonképpen mit, miért is mond, hisz' nemhiába volt ő a Bolond Sári. Csak hallgatták a kissé érthetetlennek tűnő szóáradatot és néha az alkalmasabb pillanatokban rá-rá kérdeztek arra, ami történetesen a kíváncsiságukat feszegette. Közben Sári úgy zsörtölődés közben neki látott az esti teendőinek, ami nagyrészt abból állott, hogy a tűzhelynél kotyvasztott valamit a kis edényekben. Aztán mondott, csak mondott és minden olyan programszerűen hangzott, amit kimondottan önmagának kitartó rendszerességgel minden este megismétel. Már nem is zavarta, hogy hol a kislány, hol a fiú néha bele-bele kérdezgettek a monológjába, de sokszor számba sem vette kérdéseiket és csak fújta tovább a maga elméletét.

Amint beszélt és tett-vett a tűz körül Damjanek segítőkészen élesztgette a tűzet és Janka is próbálta hasznossá tenni magát. Közben a tűz fényénél alaposan szemügyre vehették a "boszorkányt", aki egyáltalán nem is hasonlított azokra a mesékből ismert rusnya, csúf és ijesztő öregasszonyokra. Nem! Bolond Sári egyáltalán nem volt csúnya és nem is volt olyan nagyon öreg. És a későbbi megállapításuk szerint még csak bolond sem. Az egy különös az volt, hogy nem hasonlított a többi emberhez, akik a falvakban, városokban éltek, de bolond nem volt. Csak épp másként gondolkozott. Érteni nem értették, hogy mit is akar tulajdonképpen, de annyit tanultak tőle, hogy nem mindig fontos az, amihez csak kimondottan az értelem segítségével juthatunk.

Közben ismét megeredt az eső, pillanatok alatt nagy szél kerekedett és egy hatalmas égi háború keletkezett. Amint a mennydörgéseket a villámlások követték, ijesztő fényben a hajladozó fák és a távoli hegyek látszottak és innen-onnan hallani lehetett a szél zúgását pótló hatalmas fenyegető reccsenéseket, távoli robajokat, amelyeket a nagy magas fák dőlésük és földhöz csapódásuk közben okoztak. A tűzhely körül is minden fel kavarodott és a gyerekeknek úgy tűnt, mintha azonnal valami agyon csapná őket.

― Ne féljetek! Ez csak egy vihar. ― mondta Sári egyszerűen.

Meglepő gyorsasággal, de egyáltalán nem pánik szerűen kapkodott össze néhány fontosabbnak tűnő dolgot, aztán a többit pedig a szél szárnyaira bízva bevonult a kunyhójába, majd rákiáltott a két gyerekre, hogy kövessék. Aztán a mécses gyenge fényénél tapogatózva az ormótlan nagy fazék köré ültek és a leg természetesebb módon együtt fogyasztották el a vacsorát.

Olyan jelenségnek lettek tanúi, amelyet a Sári beszédje nyomán értettek meg igazán. Ez csupán abból állt, hogy jól érezték magukat. Ez nem is lett volna számukra annyira újdonság, hisz' gyermekekül csaknem napirenden volt az ilyesmi. Az érdekes az volt, hogy ezt érezték is. Tudatosak is voltak, hogy igenis, most jól telik! Megérteni nem tudták, hogy miért. Nem volt erre magyarázat. Itt Bolond Sárinál a szűk kis kunyhóban, kissé ázottan, hűvös is van az étel is íztelen, ― amit egyáltalán nem is éreztek ― a számukra összetákolt vackok kényelmetlenek, ― ezt sem érezték ― sötét, fenyegető viharos éjszaka van, otthon azt sem tudják merre járhatnak… A későbbiekben visszagondolva ezekre a pillanatokra, csak ámultak azon, hogy minden kényelmetlenség ellenére olyan csodálatosan boldog pillanatokat éltek át együtt ott a kis kunyhóban, hogy az kész csoda. Mintha valami csak úgy egyből elvarázsolta volna őket (?).

Magától érthetőnek tűnt az is, hogy amiket előre nem értettek a Sári "hablatyolásából", azok a későbbiekben mindkettőjük számára nagyon is érthetővé váltak. Belülről értették meg mindazt, amit Sári beszélt.

― Ti az éneket igazából hallottátok! ― mondta Sári ― És azért jöttetek hozzám, mert én hívtalak titeket!

― Ez hogyan lehetséges?? ― kérdezte csodálkozva Janka.

― Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, de épp úgy léteznek és épp olyan igazak, mint amelyekre pontos magyarázatok vannak.

― Az igaz, hogy mi közös elhatározásunkból jöttünk ide, de akkor még nem hallottuk az éneket. ― mondta Damjanek.

― Az ének, amelyet hallottatok, az Erdő Éneke. Az erdő miatt jöttetek ide! Nem? Az erdő a lelki csend, a tisztaság szimbóluma! Aki képes megbecsülni, szeretni, alkalmazkodni törvényeihez, csak az hallhatja igazán az énekét. Aki saját lényévé fogadja az erdőt és magában érzi az Erdő Szellemét.

― És miért nem akarod még egyszer elénekelni az Erdő Énekét?

― Az Erdő Énekét csak egyszer éneklik el! ― jelentett ki Sári ― Egyszeri hallásra meg kell maradjon minden ami benne van! Ez az útravaló a vándornak.

― De hisz' még a szövegéből is csak némi foszlányokat értettünk…

― Maga a dal a fontos. A hangzás. Amire emlékeztet. Azok a megmaradt foszlányok fognak majd emlékeztetni épp arra, ami a legfontosabb lesz számotokra.

Amint így kettejükről és az elkövetkezendő időkről beszélt Jankán valami különös érzés hullámzott végig ami egyből kíváncsiságot keltett a titokzatos jövő felé.

― Mi ketten együtt fogunk élni? ― kérdezte hirtelen és Damjanekre vetített egy rövid pillantást

― Az attól függ, hogy mennyire értettétek meg az éneket. Az Erdő Énekét! ― mondta jövendőmondóan Sári.

― Ezt nem értem. ― mondta a kislány.

― Ha kialszik bennetek az Erdő Szellemének hívása, akkor nem!

― Ha például városban élünk? ― kérdezte Damjanek.

― Akik a városokban élnek, azoknak mindegy, hogy mi történik az erdőkkel. Eladják az erdőt és ezzel messzire eltávolodnak az Erdő Szellemétől. Lélekben is messze-messze eltávolodnak a Valóságtól. A fő hangsúly az anyagi értékeken van, amelyeket különböző üzletelésekkel, csalásokkal, átverésekkel próbálnak felhalmozni és az sem érdekli őket, ha maholnap egyáltalán nem lesznek erdők. Számukra a lényeg csak az, hogy nyerjenek. De vajon nyernek-e? Ez még egy nagy kérdés!

― És ha a az emberek közt élve mégis érezzük az Erdő Szellemét ? ― feszegette a kérdést tovább a fiú.

― Talán…― sóhajtott Sári ― Ha majd egyszer újból meghallhatjátok a dalt.

Függetlenül attól, hogy a két gyerek számára mekkora jelentőséggel bírt ez az éjszakai kaland az erdőben, az elkövetkezendőkben mindkét részről a szülők hatalmas cirkuszt csaptak és szigorúan tiltani próbálták őket egymástól. Mivel a gyerekeknek nem volt semmi titkolni valójuk minden aprólékosan kitudódott és ahogyan az szokott lenni a szülők mindkét félről a "másik gyereket" próbálták hibáztatni. Azonban a sok nevelésszabályozások ellenére mindkettőjüknek meg volt a magához való esze és különböző fondorlatosságokat kitalálva időnként mégis sikerült még hasonló közös túrákat szervezniük, amelyek alkalmával mindig meglátogatták közös barátnőjüket. Sárival kapcsolatosan arra a közös megegyezésre jutottak, hogy ha az elnevezése szerint tényleg bolond, akkor ők ketten is épp olyan bolondok, mint ő. Vagy ha nem, akkor csak egyszerűen azt jelenti, hogy mindhárman túlságosan szerelmesek az erdőbe és ezért másak mint a többi ember és ezért látszanak bolondnak.

A szünidő vége felé közeledve mindketten fájdalmas pillanatokat élek meg, tudván azt, hogy az elválásuk ideje közeleg. Mindketten érezték azt, hogy emlékét soha nem fogják tudni elfeledni ennek a csodálatos nyárnak. Viszont amikor a jövő felől kezdtek érdeklődni Sáritól, mind csak olyan kitérő válaszokat kaptak, amelyekből konkrétan semmire sem tudtak következtetni de valahol mélyen legbelül egy nagyon fojtogató érzés kínozta őket, amely folyton csak egy fajta szomorúságot sugallt, amely egy nagyon hosszú úton fogja majd őket elkísérni. Utolsó találkozásukkor egyfolytában csak búcsúzkodtak és különböző ígéreteket téve könnyes szemekkel váltak el egymástól. Abban egyeztek meg, hogy törik-szakad megkeresik majd egymást, nem is sejtve, hogy ezen túl hosszú ideig csak gondolatban, ― annak a felejthetetlen nyárnak az emlékeit felidézve ― fognak találkozni egymással.



◄--- Előző lap: Bolond Sári kunyhója                 ---► Következő lap: Erő általi érvényesülés