Az elvarázsolt hegygerinc/Elválás

Az elvarázsolt hegygerinc‎‎ 2. Elválás Erő általi érvényesülés Nem volt vitás, hogy Damjanek kényszerből ment a városba, az iskolába, az ottani közösségbe, hisz' apja elveit mindig ellenségesen fogadta és ebből kifolyólag az új hely egy halálos ellenség volt számára. Távol állt tőle az aggodalmaskodás, szorongás, egyáltalán nem félt ő semmitől és senkitől, csak rettenetesen dühös volt és szabadságától teljesen megfosztva érezte magát. Már az első napokban észre vette, hogy "új fiú lévén" a mások szemében csak egy "jövevénynek" számít és még azt is elvárnák, hogy hozzuk alkalmazkodjon. Ez az észrevétel még ellenségesebbé formálta az egész fellépését, kikényszerítve belőle egy olyan fajta kihívást, ami arról szólt, hogy "Majd én megmutatom (mindenkinek), hogy ki vagyok!!". És ez csakis kimondottan a tetterőre vonatkozott. És ennek bizonyítására már az első napokban sor került. Viszont ez a számára kitűnően sikeres bizonyítás azonban a társaiból egyáltalán nem elismerést, hanem inkább ellenszenvet váltott ki amelyet annak ellenére, hogy ő egy magabiztos harcos volt, azért sokáig éreztettek is vele. Néhány kimondottan "sikeres" fellépése után rövid időn belül meg tapasztalhatta azt, hogy az erőfölény nem minden. Belemenőssége folytán hiába tartanak tőle még a nagyobbak is, ha nincsenek barátai. Nincsen senki, akinek csak meg említhetné, hogy milyen fenséges erdei tájakat cserélt fel ezzel a meglehetősen visszataszító városi élettel és milyen csodálatos lányt hagyott ott azon a gyönyörű vidéken. És, hogy legszívesebben ott élne valahol az erdőn, vagy annak közelében valahol… De valahol mélyen legbelül érezte azt, hogy ha netalán valamelyik gyerek valamiképp mégis mindezeknek csak felét is meghallgatná, mégsem tudna kellőképpen együtt érző lenni vele és egyszerűen csak azért, mert nem érezné őt barátjának. És szomorúan tapasztalta, hogy bizony osztálytársai közül egy sincs aki őt barátjának tekintené. Azonban mivel leleményessége nem hagyta cserben, mindezek a negatív tapasztalatok nem nagyon törték le. Helyzete jobbá-tételén nem sokat kellett erőlködnie, hisz' alaptermészetében már benne volt, hogy a gyengébbeket, a gyámoltalanabbakat, elesettebbeket valamilyen módon segítse. És, hogy milyen módon, azt Damjanek esetében egyáltalán nem nehéz kitalálni. E meglehetősen pozitív jellegű felmérés után nem csak kimondottan saját érdekeiért vágott bele minden hülyeségbe, hanem kivédte még azokat is akiknek tulajdonképpen nem is volt igazuk, csak valamivel gyengébbeknek bizonyultak a többinél. És rövid időn belül szerzett is néhány barátot magának, de annál több ellenséget, amelyek egyre csak gyűltek és gyűltek, egészen addig, amíg a "Vitéz Jarabói Damjanek" "emberére nem akadt". Ugyanis egy idő után kezdett elharapózni a híre ennek a meghátrálást nem ismerő "havasi" gyereknek és ha még a nagyobbak közül is, de azért akadt, aki bizony alaposan "elhúzta a nótáját" annak a "tahó kis kölyöknek". Azonban, ha ilyesmi előfordult, ez hosszú távon Damjaneket nem törte le. Nagyon hamar regenerálta magát és folytatta tovább a hülyeségeit. És az volt az érdekes, hogy azok közé tartozott, akik még a saját kárukon sem képesek tanulni. Az elméletekről, a tanulásról kicsidenként kezdett olyan véleményt alkotni, amilyent az apja alkotott a fizikai erőhasználatok alkalmazásáról. Már kezdettől fogva kitűnt a sport tevékenységekben, de a tanulásban nagyon gyengén haladt. Folyton rossz jegyei voltak, mert egyáltalán nem tanult. Az apja azzal próbált hatni rá, hogy eltiltotta mindenféle sport megnyilvánulásoktól, és különös megfigyelés és korrigálás alá helyezte. Viszont Damjaneknek nagyon is meg volt a magához való esze és mindig talált kibúvókat. Egyszeriben nagyon komolyan kezdte venni a különböző "megsegítő", "után-pótló" órákat és a lehető legtöbbre fel is iratkozott, hogy minél jobban fejleszthesse magát –– a sport eredményekben. Amelyeknek aztán az lett az eredménye, hogy ilyen "megsegítő" alkalmakkor egy boksz edző felfigyelt rá és megkérdezte tőle, hogy volna-e kedve edzésekre járni. Mondani sem kell, hogy a fiú ezt mekkora örömmel fogadta. Így lettek aztán a "megsegítő órák" tökéletesen rendszerezve. És amire fény derült mindenre, akkor már Damjanek (rövid időn belül) egy olyan szintet ért el a bokszban, hogy edzője közbenjárt az érdekében és a sportbeli eredményeivel kiegyensúlyoztatta a tanulmányi eredményeit is A papa természetesen még csak hallani sem akart róla, hogy a fia bokszoló legyen, de amikor megbizonyosodott afelől, hogy azok a vékony átmenő jegyek is kimondottan csak a boksznak köszönhetőek, hát egyelőre nem volt más választása. Legalább-is abban az év-harmadban. Mindamellett, hogy nagyon szerette és beleélte magát a bokszba, az edzésekbe, mégis már hetekkel előbb várta a vakációt. Várta, hogy viszont láthassa szülőfaluját, az erdőt, a hegyeket, de lehet, hogy azért a legjobban Janka után vágyódott. Mert bármennyi viszontagság közepette, azért mégsem tudta feledni azt a csodálatos Nyári emléket, azokat a találkozásokat, együttléteket, a lombos, kacskaringós, bozótos Tündérkerti élményeket és még a Sárinál együtt hallgatott beszélgetéseket sem. Amint végre viszont láthatta szülőfaluját, szívében hatalmas forróságot érezve, hagyott csapot-papot és már vette is útját a hegyen keresztül Karakóba. –– Janka! Janka! Janka!… Még a szélben hajladozó fák is ezt a gyönyörű nevet susogták! A sok verekedésből, hősködésből kapott kudarc élmények egyike sem vetekedett azzal a csapással, mellyel Karakóba érve szembe találkozott. Janka apja hidegen fogadta és röviden közölte vele, hogy lánya az anyjához költözött a Városba és azt is kihangsúlyozta Damjaneknek, hogy Janka felől ezentúl többet ne érdeklődjön tőle, mert az életben sem a feleségét, sem a lányát többé nem akarja látni. És ily módon téve pontot a mondat végére, szembe csukta a fiúval az ajtót. Damjanek hirtelen felmérgelődött és dühösen rúgódni kezdte az ajtót, mire a "papa" kijött és "móresre akarta tanítani" a neveletlen kölyköt, de az csak ugrándozott előtte és sehogy sem sikerült egy becsületes "hazait" lekenni neki. Damjanek szerint "az öregnek csak azzal volt szerencséje", hogy időközben mégis csak felmérte, hogy bizony a Janka édesapjával áll szemben és így valamiképp sikerűt "türköztetnie magát". – És ezért nem "verte agyon". … Különleges tehetségének köszönhetően Damjaneknek azzal volt szerencséje, hogy edzője nem sajnált annyi fáradtságot, hogy felkeresse az apját és a fia jövőjével kapcsolatosan bővebben elbeszélgessen vele. Megemlítette, hogy a fiú a tehetség mellett még mekkora ambícióval rendelkezik, ami a jövőbe tekintő sport pályafutását illetően kimondottan nagy előnyére váll-hat. Saját életének bizonyos epizódjaiból merítve ecsetelte a sport, a rendszeresség és a kemény munka átalakító, "ember formáló" hatását és azzal próbálta megnyugtatni, hogy egy bizonyos idő múltán majd saját elképzeléseivel párhuzamos jellemváltozásokat is észlelhet a fián, ha kellőképpen támogatja. Aztán ennek érdekében Damjanek is ígéretet tett, hogy majd az elkövetkezendőkben javítani fog a tanulmányi előmenetelén. – Viszont ebből azonban nem lett semmi, mert még az átmenő jegyeket is csupán a bokszban elért kimagasló eredményeinek köszönhette. Az elmúlt Nyár emlékét folyton háttérbe szorítva valóságosan szenvedélyévé váltak az edzések. Annyira beleélte magát, hogy még a vakációkban is felkereste az edzőtermet és minden lehetőséget megragadott, hogy erősítse, fejlessze magát. Ha a vakációkban nem voltak szervezett edzőtáborok, akkor rendíthetetlenül otthon edzett. Az erdőt, már nem annyira az iránta való szeretetből és ragaszkodásból kereste, hanem csak egyszerűen kihasználta azokat a lehetőségeket, amelyeket ott kapott meg. Oda járt edzeni, zsákokat szerelt különböző helyekre és addig ütötte, amíg bele-fáradt és azután szaladt egy másik helyre, ahol szintén zsák volt felszerelve… tornászott, húzódzkodott, keményen dolgozott és lelkileg kissé elfásult lett. Valahányszor a múlt nyárral kapcsolatos események jutottak az eszébe, akkor mindig haragudott magára, és gyengeségnek minősítette, amikor nem tudott szabadulni a Jankával együtt megélt szép emlékektől. Szentül hitt abban, hogy minden lelki dolog visszarántja őt a fejlődésben. Az apjával és elveivel való harcokban is mindig fáradhatatlan kitartással érvényesítette akaratát Nagyon hitt abban is, amit már többször hallott, hogy kimondottan tehetséges és az elkövetkezendőkben nagyon jó harcos válhat belőle, ha komolyan veszi az edzéseket. Ez a tudat segítette őt az élet folyamán minden eléje gördülő akadály legyőzésében. Már nem bánta, hogy az erdőt, a hegyeket a nagyváros zajos életével cserélte fel. Sokszor már várta is az iskolakezdést, de egyáltalán nem a tanulás végett, hanem azért, mert többet tudott edzeni és a versenyek időszaka is nagyrészt abban az időben zajlott. Az apja sokáig aggódva leste a rendszeres, kemény munka és befektetés általi bizonyos "átalakulást", jellemváltozást és pár év elteltével szomorúan tapasztalhatta, hogy fia esetében ez nem jött be. Sőt, még azt vette észre, hogy a gyerek még vadabbá vált. És mivel jól tudta, hogy ezzel kapcsolatosan nincs akivel elbeszélgetni, hát egyszerűen eltiltotta a fiát az sporttól. Damjaneket az elért eredmények annyira elvakították és önteltté tették, hogy 16 éves korában már azt hitte, hogy teljesen felnőtté vált és a maga ura lehet. Hisz' ő a "bajnok!" Ő már "Valaki!" Őt nem lehet csakúgy eltiltani pont attól, ami "magát az életet" jelenti számára!!! Határozottan szembe szegült a szülői tiltással. Apja, vagy nem… Nevelte, vagy nem… Nem számít! Semmi sem számít! Csak kimondottan az Ő akarata! Ő a harcos, előtte a jövő és még nagyobb harcossá válik majd! Talán a Legnagyobbá!!? –– Innen-onnan hallott ő is különböző történeteket, amikor a fiú egy szép napon ellent mond az őt korrigálni vágyó szüleinek és elhagyja a családot. Még az anyjára sem volt tekintettel, aki hiába, hogy nem volt az édesanyja, azért nagyon szerette. Csak az volt vele a baj éppen, hogy őt az apja a saját egyéni irányítása alá tudta kényszeríteni és minden, mindig úgy volt a helyes és jó ahogy azt a családfő elrendelte. … Kezdetben úgy sikerűt megoldania a dolgokat, hogy ideiglenesen egyik idősebb csapat társásnál lakott, aztán később egy munkásszállón kapott helyet. Az iskolából a tíz osztályt elvégezve kimaradt és egy mesterember mellett kőműves segédként dolgozott és mivel kitűnő erőben és kondícióban volt, keményen edzett és még versenyeket is nyert. Pénzét ha jól be tudta osztani, igényeihez mérten nagyjából mindene meg volt és ezen kívül az eredményei után még különböző előnyöket is élvezhetett. A családtól való különválás okozta körülmények azonban úgy hozták, hogy néha rossz társaságokba keveredett és még javítóintézettel is fenyegették. Itt, ennél a pontnál, már az edzői is kénytelenek voltak beavatkozni az érdekében és mivel nagyon tisztelte őket és hallgatott is rájuk, hát sikerült túltennie magát az effajta veszélyeken. Azonban nem sokáig, mert mivel a nálánál néhány évvel idősebb korosztály közt a harcban való jártassága révén épp elég tiszteletet vívott magának és amikor a dicsőség kissé a fejébe szállt, néha még a képességeivel is visszaélt. Előfordult néha olyan is, amikor nem jól mérte fel az erejét és a dolgok nem épp úgy sültek el, ahogyan azt elvárta és akkor bizony csúfosan elverték. Az ilyen alkalmak arra voltak jók, hogy rá jöjjön arra, hogy még nem elég fejlett, még nem tud eleget és még komolyabban fogja az edzéseket. Kudarcok hatására állt be judózni és karatézni is. Óriási erővel és energiával rendelkezett, edzett, csak edzett, közben dolgozni járt és jóformán szabad ideje sem volt, mert minden fajta edzést hihetetlenül komolyan vett. Annak ellenére, hogy csak olyan belemenős és kihívásokra hajlamos maradt, azért a sok edzés, versenytapasztalat, megpróbáltatás egy bizonyos szellemi formát adtak neki, ahol némi tiszteletet is tanult és rájött egy nagyon fontos dologra: Hogy nem mindig az erő a minden! És ekkor ― talán életében először ― adott igazat az apjának. Már 18 éves volt, amikor arra is rá jött, hogy bizony a tanulást sem szabad annyira háttérbe szorítani, mert a műveltségszint nagyon meghatározza az ember egyéniségét. Ezek az észrevételek akkor jelentkeztek nála először, amikor berukkolt katonának és sporttevékenységét illetően egy színvonalas önvédelem és közelharc oktató keze alákerült. Megdöbbenve tapasztalta azt is, hogy hiába uralta a mezőnyt hiába nyert annyi érmet, az igazi harcot illetően mégis mennyire keveset tud. Egy harcban nem mindig az erő és a belemenősség dominál. Sőt! A vad ösztönösség néha még hátrányt is jelenthet. És ekkor jött rá még egy nagyon fontos dologra: Az önuralom gyakorlására. Ami igaz nem volt épp egyszerű dolog számára, de azért próbálkozott vele. Miután a szellem irányításával kapcsolatos dolgok is nagyon kezdték foglalkoztatni, ráérzett arra a nagy igazságra is, hogy bizony az életben mennyi mindent meghatároznak a lelki dolgok is, amelyeket ő eddig mint gyengeségként ítélt meg. Annak ellenére, hogy már nemcsak fizikailag keményítette magát, hanem spirituálisan is, eszébe jutottak a szülei is és valahol érezte azt, hogy velük szemben nem járt el igazságosan. Amióta szakított velük, mindig ő volt az, aki mereven minden találkozást visszautasított és titkolózott kiléte felől, hogy többé ne kerüljön sor újabb találkozásokra. Ő volt az, aki nem jelent meg a kapunál, amikor az apja még a katonaság kezdetekor meg akarta látogatni és ő nem válaszolt egyetlen egy levelükre sem. Már csak kevés idő maradt a katonaság idejéből, amikor rászánta magát, hogy levelet ír szüleinek. Szépség általi érvényesülés A fájdalmas búcsúzkodás után a Damjanekkel együtt járt helyeken Janka sem sokáig sétálgathatott magányosan emlékekbe burkolózva, mert rövid időn belül – ha akarta, ha nem – ő is életforma változtatásra kényszerült. Ugyanis szüleinek sikerűt véget vetniük az örökös veszekedéseiknek, mégpedig azt a klasszikus módszert választva, hogy megkülönöztek egymástól. És ez olyan formában történt, hogy a papa ki jelentette, hogy egyiküket sem akarja látni többet a házában. A mama azzal vigasztalta kislányát, hogy majd csak el lesznek kettesben ott a Városban, ahol neki már lakása is van. Janka semmiképpen nem örvendett ennek a családi zavarnak és költözködésnek, de egyáltalán nem volt más választása, mert az apjával soha nem tudott jól kijönni. És sajnos az anyuval sem nagyon, mert tulajdonképpen nem is nagyon nevelte, mert mindig "úton volt". Körülbelül két-három hétre rá, ahogy Damjanek elkerült otthonából, Janka is egy meglehetősen szokatlan környezetbe keveredett, egy másik távolabbi Városba, ahol az anyja már "megvetette a lábát". Viszont már a megérkezése első pillanatában egy elég jelentős csalódás érte. Ugyanis az anyu azt nem említette neki, hogy a lakása mellett még "lakótársa" is van. És időközben aztán még az is kiderült, hogy tulajdonképpen ők ketten az anyjával lakótársai annak a férfinek, akié a ház. Az időnként elkeseredett kis Jankát a mama mindig azzal vigasztalta, hogy "Robi bácsi" milyen kimondottan jó ember, hisz' mindkettőjüket befogadta és ezért nem árt néha a kedvébe járni. És szegény kislánynak azt is meg kellett tapasztalnia, hogy a mama "miként jár kedvébe Robi bácsinak." Mert ugyanis Robi bácsi nem épp egy kimondottan összkomfortban lakott. Mindössze egy kis szoba és egy kamra volt, amelyen hárman kellett megosztozniuk. Az új és zord környezetben bizony gyakran felelevenedtek a felejthetetlen szép Nyár emlékei. Könnyekben úszó szemekkel gondolt vissza a Damjanekkel közösen megélt élményekre: Az erdő hívására, a fák suhogására, patakok csörgedezésére… madarak énekére… Sokáig próbált abban a tudatban élni, hogy lelkében azért még énekel az erdő és még mindig érti azt a különös dallamot, meg azokat az elmosódott szövegfoszlányokat, amelyet akkor hallottak ott fent a hegyben a Bolond Sári házánál. Az iskolában őt is jövevényként fogadták, de ő egészen más taktikával próbálkozott "alkalmazkodni", mint Damjanek. Puhán, könnyedén reagált, ha esetleg méltatlanul bántak vele és tisztában lévén sajátos természet adta bájaival, hát azokat vetette be kellő alkalmakkor, amikor igazán célt akart elérni. Amint Damjanek az erő és hatalom szerzés érdekében harcolt, Janka már kezdettől fogva a külső megjelenést, a szépséget helyezte igazán előtérbe. És mivel egy gyönyörű szép lányka volt, hát sikerült is ezáltal érvényesítenie magát, főleg a fiúk körében –– És amint nőtt, minden férfi társaságokban. –– Hamar megtapasztalta azt is, hogy kellő időben egy mosoly, egy kedves szó –– ami egyáltalán semmi nehézségbe nem kerül –– mennyire képes megváltoztatni még a kimondottan szilárdnak hitt véleményeket is. Az anyja egy étkezde konyháján dolgozott és Janka az iskola után a havi keresetbe bepótolva néha besegített neki. Az anyja szerint ő ezzel a munkájával "járhatott a kedvébe Robi bácsinak", mert ugyanis mivel hárman voltak, a közköltségeket bizony elég nehezen tudták fizetni. Főképp, ha Robi bácsi csak hébe-hóba járt dolgozni. –– De ettől eltekintve "nagyon" rendes ember volt. Mert nemcsak az anyut, hanem még Jankát is szerette. Azaz "próbálta szeretni", de Janka mivel nem viszonozta ezt kellőképpen, egy bizonyos idő elteltével mély ellenszenv és gyűlölet alakult ki köztük. És ilyenkor "a szegény anya", csak őrlődött "középen". Kinek adjon igazat, hisz' egyik élettársa, a másik meg az édes lánya…(?) Hát csaknem teljes lelki összeomlásban szenvedett. Egészen addig, amíg aztán Robi bácsi ki nem pakolta őket a házból. Ez akkor történt, amikor Janka már majdnem elvégezte az ötödik osztályt. Csaknem másfél év telt el azóta, hogy elkerült otthonról és nem láthatta viszont az erdőt, a hegyeket… és Damjaneket. Másfél év alatt bizony sok minden változik, minden egyre csak alakul valamerre, valamivé formálódik, de a lány lelkében még nem aludt ki a vágy amely csaknem naponta átjárta, hogy újból az erdő csendjével, békéjével a végtelen szabadsággal együtt ünnepelhessen. Viszont az anyjához annyira közel állott, hogy egyáltalán még értelmét sem látta, hogy említést tegyen mindezekről a vágyódásairól. Az anyja szerint nekik az életben már semmi keresni valójuk nincs ott Karakóban. Hiába virágzik ott a turizmus, az igazi élet a nagyvárosokban van. Ott másabbak az életfeltételek, a megélhetés, iskola, munkahely meg minden. Aztán az állam nem engedi meg, hogy valaki csakúgy az útra kerüljön … (!) Számukra is biztosított egy –– ugyanolyan kis lyukat, mint Robi bácsinál –– lakást, egy munkás szállót, amelyben akár hosszú időn keresztül el tudnak lakni. Azonban épp annyira végtelennek tűnő hosszú ideig nem laktak abban a kis panel lakásban, mert a mama egy újabb lehetőséget próbált ki – magának! – Ugyanis egy újabb élettársra tett szert, aki sokkal másabb ember volt, mint az az ütődött Robi. A kissé zaklatott életkörülmények ellenére Janka a tanulásban azért megállta a helyét. Nem volt kimondottan jó tanuló – és nem is lehetett, hisz' csaknem elképzelhetetlen volt számára (és az anyjáéra), hogy az iskolába járással párhuzamosan ne dolgozott volna valahol – de az órákon annyira oda figyelt, hogy mindig tisztában volt épp azzal, ami szükséges volt. Így a felvételiknél, vizsgatételeknél nem adódtak problémák. Az érvényesülés végett egyre jobban megtanulta használni a természet adta adottságait, de mindezeket csak mértékkel alkalmazta, mivel elég nagy lány volt már ahhoz, hogy elrettentő példaként állapítsa meg, hogy bizony az anyja ezeket a "női fegyvereket" mennyire visszataszító módon használja. – És mégsem tudja kellőképpen érvényesítenie magát. – Időközönként a lakhelyüket is sokszor cserélgették, főleg olyan alkalmakkor, amikor az anyu "élettársat" kapott magának. Olyankor mindig "újból kezdtek mindent", ahogyan az anyja szokta emlegetni. Aztán amikor az ilyen "újból kezdések" igen gyakoriakká kezdtek válni, hát Jankának kezdett elege lenni belőlük. Már elég nagy lány volt, tanult is, dolgozott is, ― mert a szükség rávitte ― és jogot érzett azzal kapcsolatosan, hogy szót tegyen az anyjának. Amikor észrevette, hogy mindez hiábavaló, akkor stratégiát változtatott. Az újdonsült "apunak" vetette be bájait, de csak addig a pontig, amíg létrejött egy gondosan megtervezett "családi probléma". Azután, már ő nyugodtan kiléphetett a játékból, tovább már a kettejük dolga volt. De nem sokáig, mert ugyanis általában azzal ért véget az ilyesmi, hogy újból költözködni kellett. Janka számára ez nem volt kimondottan előnyös, de azért épp elegendő elégtételt érzett az anyjával szemben. Már 17 éves volt, amikor az anyja egy valamilyen kiránduláson vett részt és Jankához csak a híre jött vissza, hogy baleset folytán meghalt. Akkor már Janka elég jól keresett, ― néha iskolába is járt ― de még sem volt elég pénze ahhoz, hogy az anyját becsületesen eltemettesse. (Az anyja pénze ugyanis a kirándulásba volt befektetve.) Nem volt mit tennie, hát haza utazott Karakóba és az apjától kért segítséget. Az apját különösen nem rendítette meg a hír és nem nagyon akarózott anyagilag semmi féle támogatást nyújtani. ― Annak idején, amikor megesküdtünk, azt fogadtuk meg, hogy "jóban-rosszban"! … Ezt ő nem tartotta be! Nagyvilági élet kellett neki. Aztán téged is maga után nevelt és ezért küldtelek el mindkettőtöket. Ez volt a véleménye a papának, aki annyira bele őszült az élet nehézségeibe, hogy körülbelül ötven évesnek nézett ki, pedig alig volt negyven. De mindezek által azért egy csekély összeggel bepótolt és nagyjából aztán sikerült is tisztességesen lebonyolítani a temetést. Annak ellenére, hogy az apja épp olyan feslett nőszemélyt látott benne, mint hajdani feleségében, Janka időnként azért meglátogatta, főleg, amikor már az iskolával is végzett és pincérnőként dolgozott egy előkelő vendéglőben. Az ilyen látogatások folyamán törtek fel benne újra azok a mély természet iránti vágyódások, amelyeket még kislány korában fedezett fel magában. Ilyenkor mindig egy különös késztetést érzett arra, hogy kimenjen legalább az erdő aljába, ne csináljon semmit, csak hallgassa amint a szél végig simogat a lombokon, hogy hallja a patakok csendes nyugtató csobogását, a fák susogását és végig legeltesse szemeit az ismerős tájakon, amelyekhez az utóbbi időben oly hűtlen maradt. Mivel már szép nagy lánnyá érett, városi élete folyamán időnként alakultak párkapcsolatai is, de olyan különleges emléket egyik sem hagyott hátra még, amilyent a szomszéd falusi Damjanekkel együtt éltek át. Igaz, hogy még mindketten gyerekek voltak akkor, de valahogy mégis olyan kimondottan tiszta összetartozandóságot éreztek egymásban. Amint egymagában sétálgatott, valahol mindig azt érezte, hogy annak a felejthetetlen Nyárnak az emlékei örök lenyomatként élni fognak a szívében. És ilyenkor, amikor mindig fellángolt benne az erdő iránti vonzódás, ugyancsak érezte, hogy mindezzel a csodálatosan szép simogató érzéshez valamiképp a Jarabói Damjanek lénye is hozzá kapcsolódik. ◄--- Előző lap: 1. A felejthetetlen nyár                 ---► Következő lap: 3. Az Erdő Szelleme