Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szelleme/Kunyhó a Komondor Pusztáján

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Az Erdő Szelleme/Kunyhó a Komondor Pusztáján

A ház, amelyet felépítettek oda a Komondor Pusztájára, nagyobb volt ugyan, mint a Sári kunyhója, de azért mégsem lehetett volna egy kimondott összkomfortnak nevezni. Két kis szobája volt és padlása, a szükséges megélhetési feltételeknek eleget téve szépen és gondosan el volt rendezve. Belől rendesen malterral le volt vakolva és ki meszelve. Kályha is volt, ágy, asztal, szekrény, minden létszükségleti kellék meg volt, csak a villanyáram hiánya okozott eleinte egy kis gondot, amely folytán néha olyan gondolatokkal küszködtek, amelyekben az a kérdés is felmerült, hogy közös álmuk megvalósítása folytán nem-e a szándékos visszafelé való fejlődés útjára léptek. (?)

― Kétféle fejlődés létezik. ― mondta Sári ― Minden folytonosan alakul és formálódik. De bármi, ami csak létezik. Nem kimondottan csak a megfogható, matériai dolgokról van szó. Minden, ami helyet kap ebben az Univerzumban, egy bizonyos fejlődési utat tesz meg a folytonos átalakulás folyamán. Ez törvény. Csak ha kimondottan a szemmel látható dolgokat vizsgáljuk, persze látványosan árulkodnak afelől, hogy mi miként fejlődik és alakul egy bizonyos irány felé. Viszont egyáltalán nem szabad elfeledni azt, hogy a bizonyos fejlődés milyen mérce, milyen megítélés szerint történik!! Ki, mit vár el attól az átalakulástól, fejlődéstől?? Egy általános megítélés szerint minden "normális" ember tisztában van a megítéléssel. Mindenki tudja és tapasztalja, hogy a fejlődés milyen következményeket von maga után. Az egyik fajta fejlődés. Csak kimondottan az anyagi világban érzékelt és megtapasztalt fejlődés. Ami aztán az úgynevezett jólét- hez vezet. Nem azt akarom elhitetni veletek, hogy minden elért fejlődés ebben a világban az mind kárunkra vall, hanem azt szeretném, ha megértenétek, hogy mivel mindannyian különbözőek vagyunk, hát életfeladatainkat is különbözőképp vállaljuk fel. Viszont, ha egy magasztos dolog véghezviteléhez nem érzünk kellő erőt magunkban, akkor valamiképp erősítenünk kell magunkat. És ez az erősítés lehet épp a belső erőnk, a szellemünk erősítése is. És ezt, csak kimondottan úgy lehet erősíteni, hogy kutatunk, ismerkedünk, tapasztalunk. Ha kell lemondunk mindazokról a felkínált lehetőségekről, amelyek a közvélemény szerint elfogadottak. Főként, ha felismerjük, hogy mindazok a dolgok csak gátolnak a belső szellemi megvalósításunkban. Lemondunk azért, mert az által egy más szinten járulunk hozzá a fejlődéshez. A belső fejlődés utjait egyengetjük. Tudjátok, hogy Albert Einsteinnek mi volt a véleménye a fejlődésről? Nyilvános előadáson jelentette ki, hogy " Minden elért technikai újdonság egy lépés az elembertelenedés felé! " … Tehát szerinte is az anyagi világban elért jóléti fejlődés gátolja a belső tisztaságot, amely csakis az egyetlen nagy fegyver, amely által fel vehessük a harcot az igazi fejlődés elérése érdekében. És ne gondoljátok azt, hogy ti most "visszafelé fejlődtök" azáltal, hogy az Egységes Harmónia Törvényeit meg akarjátok ismerni, magatokévá akarjátok tenni az erdő, a természet csodálatos tanításai folyamán! Hogy mindezek által egy kifinomultabb lélekkel, egy másabb minőségben álljatok majd az Isten elé, hogy fel tudjátok majd mutatni a gyümölcsöztetett "talentumokat". De az út nem könnyű! Ezt már sokan mondották és sokan leírták. És sokan meg is tapasztalták! Ti pedig most tapasztaljátok!


Nap, mint nap szükségét érezték a lelki tápláléknak, amely kellőképpen erősítette őket útjuk göröngyein való botladozásukban. Egyáltalán nem volt könnyű csakúgy otthagyni a társadalom által kifejlesztett kényelmet és felköltözni "az isten háta mögé" naponként szembenézni a támadó, folyton csak érvelő saját gondolatokkal és a közvélemény megítélésével, amikor néha vélemény foszlányok jutottak el a fülükhöz a felvállalt életformájukkal kapcsolatosan. Templomba nem jártak ― igaz, hogy azelőtt sem sokat jártak ― sokak szerint az Istennel is megszakították a kapcsolatukat. Viszont ők valamiképp azért tudták, hogy Kinek kell hálát adniuk, hogy megkapták a felvállalásukhoz szükséges erőt és hogy bátorítóul Sárit is, aki mindig fel frissítette előttük, hogy tulajdonképpen miért is cserélték fel a kényelmes társadalmi életüket ezzel a meglehetősen kemény és nagy kitartást igénylő "primitív" életformával.

A következő tavaszra szerelmük gyümölcseként Janka egy kislánynak adott életet, akit mindhárman kimondhatatlan nagy örömmel fogadtak. Ugyanis Sárit is családtagnak tekintették. Szokták mondani azt, hogy az ember a rokonságát nem választhatja meg, de a barátait igen. De a szeretet és egy őszinte ragaszkodás a baráti kapcsolatot rokoni szintre is emelheti és így együtt családot alkotva harmóniába léphettek az Erdő Szellemének bölcs tanításával.

Napi tevékenységeiket mindig közösen szervezték és visszavonult életmódjuk az egymást kölcsönösen segítő szereteten alapult. Janka legtöbb idejét a kislány nevelésére fordította, amelyben a Sári kimondhatatlan szeretete nap, mint nap végig kísérte, Damjanek pedig a család eltartásával járó kötelességeknek tett eleget, hol így, hol úgy. Ugyanis a vendéglőnél volt alkalmazva, mint karbantartó, de mivel abban az időben a hegyoldalban számos villákat építettek ― hol hivatalosan, hol nem ― hát jól jött egy kis mellékjövedelem és azok építésénél is sokszor besegített.

A kislányt Deának nevezték el. Janka ezt a különleges nevet bizonyára titokzatos lelki benyomások által választhatta, amelyek akkor jelentkeztek, amikor még kislány korában Victor Hugo-tól a Nevető embert olvasta, amelynek női főszereplőjét szintén Deának hívták. Damjaneknek igazából a névadással kapcsolatosan nem voltak különös elképzelései de mivel Jankát nagyon szerette, hát ő is próbálta elhitetni magával, hogy csakugyan van valami fontossága ennek a különleges név választásnak.

Keresztelő az nem volt. Egy ideig mind csak halogatták, épp úgy, mint az esküvőjüket és aztán abba maradt. Nem azért, mert a vallás és a hagyományok ellen voltak, vagy más egyebeket sokkal fontosnak tartottak és nem is hanyagságból. Csupán csak azért nem ragaszkodtak esküvőhöz, mert időközben a Bölcs Sáritól annyit megtanultak, hogy két ember hivatalos papírok nélkül is szeretheti igazán egymást. Aztán, mivel az esküvő elmaradt, hát a keresztelőt úgy oldották meg, hogy Sári ott a természet ölén a hegyekben megáldotta a gyermeket és ez lelkileg sokkal mélyebb hatást gyakorolt mindkettőjükre, mint bármilyen templomi szertartás. Így lett hát "Bolond Sári" a kis Dea keresztanyja, aki úgy testileg, mint lelkileg nagyon közel is állott hozzá, amelyet semmiféle vallásos szertartások által részesült keresztszülő még csak utánozni sem tudott volna. Ott fent abban az elvarázsolt hegyben a szeretetet nem az írott szabályok ― "törvények"― szerint alkalmazták. Ott éltek négyen és lélekben csaknem tökéletesen összehangolódva. Nem volt könnyű élni ott odafent. Damjaneknek főleg, aki mindig le kellett járjon dolgozni és a két asszonynak sem, akik a hegyi primitív életformát valamelyest "kiművelve" nap mint nap fel kellett vegyék a harcot, annak érdekében hogy minél tökéletesebben hasznosítani tudják a természet adta lehetőségeket. De a nehézségek ellenére mindannyian boldogan élhettek abban a biztos tudatban, hogy mindegyikük lelkében mindig meg volt a hely a másik számára. Még a kis Dea is érezte, hogy minden a tökéletes rendben és szeretetben zajlik körülötte.

Néha azonban Sári panaszkodott. Mind azt hajtogatta, hogy amíg egyedül élt, nem volt ideje betegeskedni. De amióta így együtt élnek annyira sok segítséget kap, hogy "egészen elkényelmesedett" és így "rá ér betegnek lenni." Idős asszony volt, de bármiről volt szó, nem adta fel könnyen a harcot. Mindig azt mondta, hogy sokan azért szenvednek annyi féle betegségben, mert a társadalmi élet nagyon elkényelmesítette az embereket. Van idejük rá gondolni, hogy betegek.

― Ha rá gondolsz valamire, akkor az nyomban életre kel! Ha jót gondoltál, a jó felé visz, ha rosszat, akkor a rossz felé. Ha betegségre gondoltál, természetesen betegséget is várhatsz. ― mondta egy alkalomkor.

― És ha a gyógyulásra gondolsz? ― kérdezte Janka.

― Akkor be indul benned egy bizonyos gyógyulási folyamat. De ahhoz, hogy igazán a gyógyulásodra tudjál gondolni oda megfelelően harmóniában kell tartanod magadat.

― És akkor mivel vagyok harmóniában, amikor igazán a betegségre tudok gondolni és sikerül is lebetegednem?

Sári elmosolyogta magát.

― Látjátok? Ez egy kész bebizonyosodás. Ugyanis addig fejtegettünk, amíg egy ellentmondáshoz jutottunk. És az abszolút igazság, mindig ellentmondásos. Ezt jegyezzétek meg! Ami nem paradoxon, az nem lehet igaz.

― Ezt nem értem ― vallotta be Damjanek.

― Ahhoz, hogy valami igaz legyen, annak teljesnek is kell lennie. Teljes, tökéletes dolog nem állhat össze fél dolgokból. Ami teljes, az egészet kell alkosson. Eddig érthető?

― Eddig az. ― felelte a Damjanek.

― Márpedig a világunk, amelyben élünk, az minden alkotóelemében egy-egy félre van osztva. Másképpen nem is érzékelhetnénk. A jó és a rossz, pozitív - negatív, férfi - nő, nappal - éjjel, hideg - meleg…és így tovább. Tehát minden, ami egyszer csak létezik, az mind csak egy-egy félből áll. Viszont, ha egy kijelentés ellentmondásos, az azt jelenti, hogy tartalmazza mindkét felet. És mivel két fél határozza meg az egészet, akkor megkapjuk az igazságot is.

― Akkor mégis hogyan kell azt érteni, hogy harmóniában lévén igazából gondolok valamire és mégis egy nem harmonikus dologhoz, a betegséghez jutok?

― Harmóniában nem tudsz gondolni diszharmóniára, mert ez lehetetlen! Amint diszharmóniára gondoltál, azt jelenti, nem is voltál harmóniában.

― Két fél dologról van szó: Ami építő jellegű és ami nem építő jellegű. ― magyarázta Sári nyomatékosan.

― Ami nem építő jellegű, ahhoz mindig jobban vonzódunk, mert könnyebb, kényelmesebb. Ami építő jellegű, az mindig nehezebb. De bármilyen fejlődést elérni csak erőfeszítéssel lehet. Az igazság útját nehéz torlaszok állják el és ezeken mind-mind át kell vergődnünk. És a nehézséget próbáljuk mindig eltaszítani magunktól. Mindig a könnyebbet választjuk magunknak és azon a félen érvényesülünk csak, amelyet választottunk magunknak. Ezért nem találjuk meg az igazságot. Ezért leszünk betegek.

Amíg társadalmi szinten a szocializmus építéséért folytak a küzdelmek, ők négyen harmonikus családként a természet nyújtotta viszontagságokkal kellett szembe nézniük. A fiatalok Sáritól nemcsak "filozófiát" tanulhattak, hanem a néha zord hegyi körülményekhez való gyakorlati alkalmazkodást is. Egy idő elteltével mindketten belátták, hogy különlegesen szokatlan életcéljuk megvalósítása érdekében bizony mekkora nagy szükségük van "tanítómesterük" lelki támogatására. Már két telet meg értek a szabadságukban és hozzá szoktak a körülmények adta nehézségekhez, de bár mekkora önbizalommal voltak és bármennyire ismerték az erdő minden fortélyait, Sári szellemi és lelki támogatásai nélkül bizony néhány hónapon belől fel kellett volna adniuk a harcot, főként amikor beköszöntött az ősz. Időnként még így is sokszor meginogtak, amikor néha gyakorlatilag megoldhatatlannak tűnő problémák adódtak és olyan dolgokon kezdtek gondolkozni, hogy vajon nem-e "igen nagy fába vágták a fejszét?" Vagy ha belsőleg érte bizonytalanság, akkor még titokban azt a kérdést is fel tették maguknak ― és egymásnak ― hogy "Nem-e tényleg bolondok vagyunk?" "Az helyett, hogy úgy élnénk mi is, mint más rendes ember, itt a vadonban élünk és megyünk Bolond Sári feje után."

Aztán arra is rá jöttek, hogy az ilyen gondolatok mindig csak olyankor jelentkeztek, amikor valamit nem tudtak megoldani kellőképpen. Amikor olyasmivel kellett felvenni a harcot, amivel még nem találkoztak és nem ismertek. Viszont, amint kellőképpen szembesültek a problémával és ha nehézségek árán is, de megoldották, olyankor kimondhatatlan elégtételt éreztek és hálaadó imába foglalva köszönték meg azt a bizonyos erőt amelyet a nehézségek áthidalásához kaptak. Ilyenkor valósággal érezték azt, hogy valami előre lendíti őket, valami erőt ad nekik. Valami Fentről jövő erő, amely eddig is ott volt bennük, csak épp a szükséges nehézségeket kellett átélni ahhoz, hogy ennek birtokába is jussanak. És megértették, hogy ez jelenti a bizonyos szellemi fejlődés útját. Erő, akarat, egyéniség. Ezek nélkül nem jöhet semmi féle fejlődés. Viszont Sári sokszor figyelmeztette őket, hogy az akaraterő egymagában még nem jelent mindent.

― Ha rosszul ítélkezünk, az erő, az akarat rossz irányba is elvihet. ― mondotta ― Nagyon fontos a megítélés!

― Viszont az élet eseményeit hiába ítélem meg pozitívan, ha nincs elég erőm a tettek végrehajtásában.

Többször is el emlegette nekik, hogy soha se bízzák el magukat, mert ahogyan azt szokták mondani, hogy "Az Ördög nem alszik", hát ez még akkor is érvényes szokott lenni amikor a dolgok látszólagosan szépnek, harmonikusaknak mutatkoznak és az ember ilyenkor a leg erősebbnek érzi magát.

― Nehogy azt gondoljátok, hogy már mindent megtanultattok! ― emlegettette néha

― Épp akkor vagy a leggyengébb, amikor a legnagyobb erőben érzed magadat.

― Ezt ismerem a keleti filozófiából. ― mondta Damjanek ― De ha erőben érzem magamat, az önbizalmat ad! Nem?

― Az önbizalom és az elbizakodás között különbség van! Szerényen is lehet önbizalmad és jobban jársz! Önbizalommal is fel lehet fogni, hogy nem vagy mindenható! Önbizalommal is tévedhetsz! Még pedig nagyobbat a kellettnél!

― Amikor azt hiszed magadról, hogy többé már nem botolhatsz el, a sors épp olyankor mutatja meg, hogy milyen kicsi vagy. És ettől féltelek titeket. Nagyon féltelek!

― Miért féltesz Sári? ― simogatta meg Janka kedvesen az öregasszony ráncos arcát és egy puszit nyomott rá

― Mitől kell minket féltened? Te tanítottál meg arra, hogy mindig egyszerűen kell felfogni a dolgokat! Örvendünk annak, hogy közös a sorsunk, hogy veled együtt lehetünk, hogy annyi mindent tanulhatunk tőled, örvendünk, hogy szerethetünk… Ha rád figyelünk, mi baj érhet…?

― Én is, mint mindenki más egyszer majd elmegyek…― mondta távolba néző szemekkel ― És lehet, hogy hamarabb, mint azt ti gondolnátok.

― Hovááá? ― csattant a kérdés egyszerre mindkettőjüktől, de nem volt szükség feleletre, mert Sári arckifejezése megadta a választ.

― Nem maradhatok itt mindig veletek.

― Még sokáig kell mi együtt maradjunk Sári! ― tört ki Janka ― Nagyon sokáig!

― Magatokra maradtok … ― folytatta a gondolatmenetet Sári végignézve rajtuk és észrevehető volt, amint könny csillant meg a szemében ― És valami rossz érzésem van ezzel kapcsolatosan. Nem akarlak megijeszteni, de annyira megszerettelek titeket… Ígérjétek meg nekem most, hogy ha majd nem leszek mellettetek: Fogtok vigyázni! Jóóó?

― Erre most miért kell gondolnunk egyáltalán? ― kérdezte Damjanek kényelmetlenül

― Azért, mert erre is kell gondolni! ― Jelentette ki Sári nyomatékosan, majd hozzá tett egy idézetet a bibliából ― "Nem tudhatod, hogy mikor kérik számon a lelkedet!"

― Te látod a jövőt? ― kérdezte Janka komolyan, majd hozzátette ― A jövőnket?

― Nem! ― felelte Sári határozottan ― de vannak bizonyos érzéseim, amelyekből következtetek valamire…

― És nem jóra következtetsz? ― kérdezte Janka.

― Már többször mondtam, hogy az ilyesmiket nem lehet csak úgy megmagyarázni, hisz én sem vagyok tisztában velük, csak ígérjétek meg, hogy bármit tesztek, arra mindig nagyon odafigyeltek! Jóó?

― Jó Sári. Megígérjük neked! De most már hagyjunk fel ezzel a beszélgetéssel. ― mondták a "gyerekek" , mert az ő szemében mindig azok is maradtak. Az a két gyerek, akik évekkel ezelőtt keresték fel őt és ő már a gyerekek érkezése előtt megérzett valamit, valami fájó dolgot ezzel a két kis ártatlan lélekkel kapcsolatosan. És amint kezdte egyre jobban és jobban megszeretni őket, ez az érzés egyre csak erősödött és erősödött, mintha ezzel akarta volna bizonyítani a valóságot. Nagyon megszerette őket és hova tovább egyre jobban zavarta ez a megmagyarázhatatlan furcsa és rossz érzés. Azt csaknem biztosan érezte, hogy az évet nem éli túl. De ezt nem is emlegette, hanem ennek a két fiatalnak a sorsa aggasztotta nagyon.

Ez a beszélgetés egy jó ideig feledésbe merült és csak azokban a napokban kezdtek ismét emlékeztek rá, amikor Sári annyira legyengült, hogy már járni is alig tudott. Ez az időszak csupán két napot tartott.

― Próbálom, nagyon próbálom megfejteni ennek az üzenetnek a titkát, de sehogy sem megy! ― nézett rájuk keserves szemekkel ― Valamit elveszítetek, amelyért nagyon megdolgoztatok… és ez okoz valamilyen bonyodalmat… de ezt még nem szabad tragédiaként felfogni, mert a jövő kulcsa a ti kezetekben van. Vagyis van ami a ti kezetekben van és van ami nem. ― tette hozzá szomorúan ― Csak azt nem tudom, hogy mivel tudnátok irányítani a sorsotokat…?

Nagyon feldúlt lett a hangulat. A "gyerekeket" kissé idegesítette ez a folyton a jövőre szóló hagyakérozás és ezáltal egyre jobban elszorult a torkuk, mert Sári amint beszélt, csak beszélt hozzuk, valamit mintha ők is megéreztek volna abból, hogy hamarosan már nem lesz köztük az, akit mindketten ― sőt még a kis Dea is ― oly nagyon megszerettek.

― Mi értelme van a halált emlegetni? ― tört ki Janka könnyes szemekkel

― A halál a végállomás. ― magyarázta természetességgel Sári ― És még az élethez tartozik ! Én ki éltem az életet, megharcoltam, amit meg kellett és boldog vagyok. Ezért nem félek a haláltól! De miattatok nem vagyok boldog.

― Mi pedig miattad aggódunk ― mondta sírva Janka

― Igen. Aggódok én is. Pedig tudom, hogy mennyire hiábavaló ― mondta Sári gyenge hangon ― De folyton csak arra gondolok, hogy nektek kettőtöknek közösen egy magasztos hivatásotok van itt ezzel a hellyel kapcsolatosan és vajon hogyan fogjátok azt majd véghez vinni…?!

― Miféle hivatásról beszélsz ? ― kérdezte Damjanek

― Nem tudom. De ti vagytok az én utódaim és nem tudom, hogy vajon ki fogtok-e majd tartani… Volt elődöm is, csak arról nem beszéltem…mert nem volt fontos. Most is csak azért fontos, mert szeretném, ha melléje temetnétek majd el!

Fogalmuk sem volt, hogy milyen hivatásról és milyen utódról beszél, de megérezték, hogy számára ― és lehet számukra is ― egy nagyon fontos dologról van szó. Könnyes szemekkel hallgatták végig, amint akadozó gyenge hangon, részletezte, hogy a Sóhajok völgyében hová, milyen sírhant mellé temessék majd el. Megnyugtatta őket, hogy orvost keresni, az teljesen értelmetlen dolog lenne, hiszen az csak "akadályozná őt az eltávozásban." Papra sincs szüksége. Nagyon is tisztában van azzal, hogy mit csinál és ha valami keveset is tanultak tőle az idők folyamán, hát akkor ezt természetes módon meg kell érteniük.



◄--- Előző lap: Újból együtt                 ---► Következő lap: Az igazi Mester