Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szelleme/Az igazi Mester

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Az Erdő Szelleme/Az igazi Mester

Akkortájt kezdtek szállingózni a fákról a levelek. Közeledett az Ősz és mintha azt hirdette volna, hogy sorsszerűen nemsokára bekövetkezik majd valami. Valami, ami véget ér. Egy halandó emberi élet pályafutása, amelynek lejárt az ideje. Az Onga felőli északi szél időnként végig borzolta a fák megfakult lombjait, a levegő is hűvösebbé vált és a kis Deát jobban fel kellett öltöztetni. Sári már nem beszélgetett, belsőleg már fel volt készülve az utolsó útjára. Már belülről búcsút vett a Komondor Pusztájától, a Kormos Tetőtől, az Ongától, a fáktól, az erdőtől, az egész tájtól, ahol leélte egyszerű életét. Ahol annyiszor szembe nézett a Természet ölén való élet kemény megpróbáltatásaival és számos kegyetlen pillanat megélése során mégis ráérzett arra, hogy bizony sehol sincs szebb, szabadabb és boldogabb élet, mint az Erdő Szellemének simogatásként ható folytonos útmutatásában itt ezen az elvarázsolt hegygerincen.

Janka és Damjanek fájdalmasan ébredtek annak tudatára, hogy végleg búcsút kell venniük attól, akit szüleik helyett szerettek. Akinek mintegy belső indíttatásra keresték fel mindig a társaságát és az idők folyamán egy olyan nagyon erős kötődésük fejlődött ki iránta, hogy kész tragédiaként élték meg azokat a szomorúság teljes napokat. Még a kis Dea is a szokottnál csendesebb volt, lelki szinten valamiként átvette a szülei és környezete gyászos hangulatát.

Délben az ebédet csak a kislány ette meg, egyiküknek sem volt étvágya. Egyszeriben olyan furcsa lett minden körülöttük. Olyasmit tapasztaltak meg, amit az életben, még soha. Valamiképp, mintha a magát a halált érezték volna környezetükben ólálkodni. Tudták, hogy Sári meg fog halni és azt is, hogy fel is van készülve rá. Úgy tűnt, mintha magát a halált várnák ők is. "Hogy tanúi lehessenek, amint jön Sári után…"


A Nap az égen volt még, amikor Sári már többet nem lélegzett. Csendesen halt meg, semmiféle hánykolódás nélkül. Az ezoterikusak körében úgy mondanák, hogy: "Mesterhez méltóan." A mester szintjét az élete, életformája is bizonyítja, de igazából a döntő az, hogy hogyan hal meg! Olyan mesterek is voltak, akik életükön keresztül tanították, hogy hogyan kell élni, majd meghalni és amikor eljött az ők idejük olyasmiket suttogtak, hogy "Úúúgy féleeek…"

Jankát és Damjaneket akkora nagy fájdalom kínozta, hogy fel sem tudták mérni azt, hogy annak idején csak úgy "véletlenül" gyermek ésszel micsoda igazi mestert kerestek fel és hogy milyen különös módon alakították ki ezt a kimondottan nagyon szoros kapcsolatot vele. És azt sem értették, hogy miért nevezte őket utódjainak és ki, vagy kik ― és hol ― voltak az "elődök." (?)

Az éjjelt átvirrasztották a Sári holtteste mellett és másnap elkezdődtek az elhalálozással kapcsolatos hivatalos ceremóniák, amelyek aztán komoly meghurcoltatásokba fajultak. Különböző nyilatkozatok sorozatát íratták velük és felelőseknek tartották őket a Sári haláláért, holott, míg élt senki, de abszolút senki nem törődött vele és mégis…

A dolgok kitisztázásával párhuzamban tisztességes koporsót csináltattak neki és szekeret kölcsönöztek, hogy aztán el szállíthassák a holttestet a kívánsága szerinti helyre, a Sóhajok völgyébe. A temetés időpontját illetően kénytelenek voltak hazudni, mert egyáltalán nem akarták, hogy csak kimondottan "csudalátni" olyanok jelenjenek meg az utolsó útján, akik életében mindig lenézték és kitaszították. "Bolond Sárit"! Nem volt szükség egyáltalán az effajta emberekre. És sajnos, hogy ezek közé, az "effajták közé" mindenkit "be lehetett sorolni."

Az egylovas kis szekérre tett koporsót mindössze csak hárman kísérték. A Könnyek ösvényén leereszkedve a Sóhajok völgyébe, kiásott sírhant várta gazdáját, amelyet azelőtt való nap Damjanek készített elő egy bizonyos nyírfa tövében, ahol még volt egy elhagyott sírhant, amelyet csaknem teljesen benőtt már a gyom. Csendesen egymagukban, könnyek közt búcsúztak a szeretett jó Sáritól, akit szülőként szerettek és akitől három év alatt sokkal többet tanultak, mint az iskolában.

Miután eltemették és szépen elrendezték a sírt, az "előd" sírhantjáról is összegyűjtötték a gazt és kissé mutatósabb formát adtak annak is. Mély gyászukban az erdő csendje kísérte a visszafelé vezető ösvényen, a Könnyek ösvényén. Teljes szomorúság honolt a Komondor Pusztáján, az egész táj mintha a nyárral együtt egy hűséges lelket búcsúztatott volna. Attól a naptól fogva a fák is jobban kezdték hullatni lombjaikat és mintha mind azt susogták volna, hogy "Ily módon kellett éljen és meghaljon a mostani világban egy olyan igazi spirituális mester, aki nem a nyilvánosság között való tevékenységet kapta feladatául."

Amire hazaértek a kislány az apja karjaiban elaludt. Janka ágyat vetett neki és lefektették. Az őszi nap sugarai még végigsimítottak a kunyhójuk oldalán, aztán, mintha a napnak búcsút mondanának ők is elköszöntek. Csendesen, szótlanul üldögéltek egymás mellett és mindkettőjüknek úgy tűnt, hogy bizonyára soha sem fognak tudni megvigasztalódni. Az est leszálltával körül vette őket a sötétség, majd tűzet raktak a ház előtt és a fel-fel csapó lángok fénye időnként bánatos arcukat megvilágította. Mindketten még azokra az elmúlt időkre emlékeztek, amikor még legelőre keresték fel Sárit a kis kunyhójában. Bizony már 12 éve annak, amikor azt a csodálatos éneket hallották, az Erdő Énekét. És milyen emlékezetes éjszakát töltöttek együtt hárman, ott abban az immár elárvult kis kunyhóban és amikor már felnőttekül is felkeresték, milyen csodálatos dolog is volt, amikor a szeretet hatotta át mindnyájuk lelkét… és lehet, hogy épp ezért is oly fájdalmas és szívszaggató minden visszaemlékezés. Amint ott kucorogtak a tűz mellett, egy olyan űrt éreztek maguk körül, ami egy olyan belső sugallatot indított meg bennük, amitől egy fajta megmagyarázhatatlan félelem fogta el őket. Egy olyan hiányérzet fogta el őket, amely sok, sok mindent vonhat maga után. Valahol úgy érezték, hogy gyengébbek lettek és mégis a nehézségek ezentúl csak gyarapodni fognak.



◄--- Előző lap: Kunyhó a Komondor Pusztáján                 ---► Következő lap: Magukra-hagyottan