Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szelleme/Újból együtt

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Az Erdő Szelleme/Újból együtt

Már aznap este odahaza mindketten határozottan bejelentették, életsorsuk rövid időn belőli változtatását. Damjanek apja hallani sem akart a dologról. Azt mondta, hogy "Nem így tervezte a fia életét!" Aztán Damjanek erre azt találta mondani, hogy mivel az ő életéről van szó, hát akkor azt ne próbálja még az apja se "megtervezni"! E szavakat az apja hálátlanságnak minősítette de a fiú nem tágított, minden szavát nagyon jól meggondolva beszélt, nem akar szembeszállni az apjával, de nagy volt az elhatározása. Jankát méltó társnak érezte és valóságos kihívást érzett abban, hogy akaratát ― közös akaratukat ― maradéktalanul véghez is vigye. Aztán szóra szó és újból ki ásták a csatabárdot. A továbbiakban aztán a papa azt jelentette ki, hogy ettől az időponttól fogva teljesen hivatalosan minden családi minősítést és jogot meg von a fiától. És aztán néhány hét elteltével bebizonyosodott, hogy "állta is a szavát". Semmi lelkifurdalást nem érzett, hiszen a fia "saját akaratával döntött efelől."

Janka apja is konok ember volt. Az évek során annyira meggyűlölte a feleségét, hogy valamiképp a lányában is ugyan azt a beállítású nőszemély látta, mint amilyen az anyja volt. Ezenkívül még kissé nagyot is látott maga felől és ő is szintén ellenezte kettejük egybekelését és háborogni kezdett.

A Janka esetében a családból való kitagadás már évekkel ezelőtt megtörtént, amit ugyanis leghamarabb az anyjának köszönhetett, mert ő döntött közös sorsuk felől. Az akkori ezzel kapcsolatos nehézségeken már rég, hogy sikerült túltennie magát és épp úgy mint Damjaneket, hát őt sem találta nagyon szíven az eset.

A történtek után tiszta fejjel, tiszta szívvel mérték fel helyzetüket és úgy döntöttek, hogy ideiglenesen együtt fognak lakni a Janka Városi lakásán. Ideiglenesen berendezkednek, majd együttes erővel harcolni fognak a nagy tervük megvalósítása érdekében. Egyáltalán nem mondtak le arról, hogy a természet lágy ölén éljék le életüket.

Így a Városi életet folytatva megkezdték ketten az életet. Kimondhatatlanul szerették egymást és tökéletesen egyet is értettek, de még csak elképzelésük sem volt arról, hogy az elkövetkezendőkben miként élhetnék le életüket ők ketten ott fent az erdőn. Vagy legalább csak a közelében.(?) Nap mint nap olyan nehézségekkel találták magukat szembe, amelyek a mindig a kegyetlen valóságát igazolták a vágyak és a lehetőségek közt létező nagy-nagy szakadéknak. Hiába kapott Damjanek jó és megfelelő munkahelyet, hiába, hogy jól be tudták osztani keresetüket, közösen tudtak dönteni mindenben egy bizonyos idő elteltével kissé meseszerűnek tűnt az egész elképzelésük. De a vágyódásuk az még megmaradt.

― A fontos az, hogy még él bennünk a vágy! – mondta Damjanek – A (meg)teremtő erő valahonnan belülről jön!

― Nem volna elég bátorságunk, hogy éljünk is ezzel az erővel? ― kérdezte a lány.

― Lehetséges. ― mondta Damjanek ― De nem azt jelenti, hogy gyengék, vagy gyávák vagyunk! ― Csupán azt, hogy erőinket nem egyesítsük kellőképpen. ― Ilyent ne mondj! Hisz' mindketten egyet értve nagyon is akartuk és akarjuk! ― mondta Janka. ― Nézd. ― lépett közelebb a lányhoz Damjanek, mint aki hosszabb magyarázatra készül.

― Egy nagyon fontos dolgot figyeltem meg kettőnkkel kapcsolatosan. ― kis szünetet tartott és nagy durva tenyerét a lehető leg finomabban a lány arcához érintette.

― Közös ragaszkodásunk már gyermek korunktól bennünk él. Amikor gyerekekül együtt voltunk, mindkettőnkben élt a vágy, az a ragaszkodás. Ezt te is jól tudod. Viszont: kilenc évet egymástól külön városban éltünk és ott, akkor egyikünk sem érezte ezt a különös hívást. Mindkettőnknek megfelelt a városi élet. Így van?

Janka arcán örömteljes mosoly ült, de lehunyt szempillái alól könnycseppek szivárogtak.

― Ez azt jelentené, hogy valahol igazából össze tartozunk ? ― kérdezte és könnyes szép szemeivel jó mélyen bele nézett a fiú szemébe. ― Vagy az erdő hívása tartana össze minket…?

― Nemcsak összetartozunk, hanem egy-be tartozunk! ― hangsúlyozta ki jobban az utolsó szót Damjanek

― A férfi és a nő külön-külön csak egy-egy fél. Mi ketten egy-et alkotunk. Egyek vagyunk! És ebből a kapcsolódásból kell, megszülessen az az erő, amely által megvalósíthatjuk közös vágyunkat!

E szavak értelmét tudatosítva Janka egyre boldogabbnak érezte magát és örömteljes könnyhullatások közepette, csaknem zokogva bújt a fiú keblére.


Mindketten nagyon jól tudták, hogy külön-külön, egyiküknek sem okozott különösebb nehézséget a városi élet és egyáltalán nem mérlegeltek annyit, hogy miért is lenne jobb a hegyekben élni és azt, hogy amíg mindketten városon, emberek közt éltek és semmi féle vágyódást nem éreztek az erdő iránt és amint ketten újból össze találkoztak, csak úgy egyből kirobbant bennük a az a furcsa megmagyarázhatatlan természethez való ragaszkodásuk. Ha már ketten egyek lettek, szívük egyszerre dobban, továbbra való beteljesülésként érezték, hogy egyek legyenek a természettel, együtt lélegezzenek a fákkal, a hegyek-kel, teljesen egyé váljanak az erdővel. És el döntötték azt is, hogy mindez legalább annyira fontos számukra, mit az egymáshoz való ragaszkodásuk, hát próbáltak nem befolyásolódni a közvélemény megítélésével kapcsolatosan.

Már felnőtteknek nevezték magukat és volt már annyi tapasztalatuk, hogy felmérjék az álmodozás és a valós élet közti különbséget. Tudták, hogy nehézségekkel kell majd szembenézniük, de azért fogalmuk sem volt, hogy miként küzdhetnek le valamennyit.

Tisztában voltak azzal is, hogy elég sok pénzre lesz szükségük és dolgoztak is kitartóan. Viszont, amint lehetőségük volt szakítottak ara is időt, hogy a felejthetetlen Nyár emlékeit néha együtt elevenítsék fel ott, azokon a helyeken amelyeken gyerek fejjel együtt tervezgették jövőjüket.

Mivel megmagyarázhatatlan érzéseikkel elszigetelten csak magukban voltak. Tisztában voltak azzal is, hogy tanácsokért másokhoz nem mehettek, mert azok amúgy is hiábavalóak lettek volna. A társadalom által elismert művelt és tanult emberek teljesen abszurdumnak tartottak volna minden ehhez hasonló ötlet megvalósítását, így hát időnként egy olyasvalakitől kértek ezzel kapcsolatosan útmutatást, akit az általános közvélemény egyöntetűen "bolond"-nak nyilvánított ki. És mindezt csak abból kifolyólag, mert nem azok a normák szerint rendezte be magának az életét, mint mások.

Sári néni a kis kunyhójában már valósággal "törzsvendégeknek" tekintette őket. Azonban a "törzsvendégein" kívül más vendége egyáltalán nem volt és az igazat megvallva egyáltalán nem is ragaszkodott semmi féle látogatókhoz. Kivéve ezt a fiatal párt, akiken még gyerek korukban észrevette, hogy köztük és közte furcsa módon van valami a mi közös.

― Ti ketten épp olyanok vagytok mint én. ― mondta egy alkalommal nekik ― Ugyan arra a bizonyos belső indíttatásra, hívásra dobban a ti szívetek is mint az enyém. Csak épp azzal különbséggel, hogy ti csak gondolkoztok és tervezgettek felőle, én pedig élem azt!

― Nagyon nagy dolog - talán a legnagyobb az életben - amikor valaki éli is a vágyait. És én élem! Higgyétek el nekem. De nehogy azt gondoljátok, hogy nekem olyan könnyű! Az életet élni sehol sem könnyű! Nem panasz képpen mondom nektek, hisz' soha nem szerettem panaszkodni, de én felvállalom az azzal járó nehézségeket és akadályokat. És nemcsak azt, hogy néha a természet kegyetlen fortélyait kell át élnem itt egyedül, hanem mindazokat a megítéléseket is vállalom, amelyek szerint engem "felértékelnek" mindazok az emberek akik mindig meg tudják állapítani, hogy mi a helyénvaló és mi nem.

― Minden ember azért küzd, hogy jól érezze magát, hogy boldog lehessen. Azért jött létre a társadalom is, hogy valahol boldogságot nyújtson az embereknek és az lenne akkor a normális, ha meg is kapnák azt. De szerintem nem úgy néz ki. Az emberek többsége nem boldog! Egyáltalán nem boldog! De én: "Bolond Sári" itt fent a hegyben egyes egyedül, ki merem jelenteni, hogy: Boldog vagyok! És mindig is boldog voltam! Mindazok a megpróbáltatások ellenére, amelyekkel nap-mint nap szembe kellett néznem!

― Elnézlek titeket és oly nagyon sajnállak, hogy bármikor ide jösztök, mindig akkora gondban vagytok, hogy ittléteteket nem is tudjátok igazán élvezni, ti sem tudtok boldogok lenni. Pedig a dolog annyira egyszerű. De olyan világot élünk, amelyben épp az egyszerű az, ami nagyon nehezen valósítható meg.

Bármikor magyarázatot kértek a "Bölcs" Sáritól, annak mindig az értelme csak az volt, hogy a belső indíttatásuk megvalósításáról nem beszélgetni kell, hanem élni azt. Időnként ezt meg is próbálták, de a megélhetőség végett számos nehézséggel kellett szembe nézniük.

Az "elvarázsolt" hegygerinc két oldalán elterülő mindkét helyiség, Karakó is és Jarabó is hivatalosan turistaközpontnak voltak nyilvánítva. Javában zajlott az idegenforgalom, főleg nyári időszakban és ez lehetőségeket nyújtott a helybeliek megélhetésével kapcsolatosan is.

Janka és Damjanek miután munkájuk által valamennyire megalapozták magukat, kezdetként meg elégedtek egy olyan lehetőséggel is, hogy közelebb költöznek az erdőhöz.

Volt Karakó felső részében egy meglehetősen elhagyatott ház, amelyet valamikor még a falú kovács mestere építtetett. Az öreg már rég meghalt és a ház évek óta lakatlan, mert a fiai külföldön éltek. Egy alkalommal, amikor ezek haza látogattak, Janka és Damjanek a ház megvásárlásával kapcsolatosan felkeresték őket. Nem azért, mert kimondottan ahhoz a házhoz ragaszkodtak, hanem egyszerűen csak azért, mert csak egy ilyen régi, olcsó lakásra volt pénzük és mivel a fiúk is kisé nagyvonalúak voltak és a ház amúgy is régi, "lerobbant" volt, hát sikeresen meg is kötötték a vásárt.

És így lemondva a nagyváros nyújtotta kényelemről, rövid időn belől be is költöztek az ócska kis jelentéktelen házba, amely tulajdonképpen nem sokat ért, csupán a terület volt az, ami értéknek számított. Janka a zöldséges boltban kapott munkahelyet, Damjanek pedig itt-ott leginkább az építkezéseknél tevékenykedett, mert ott jobban lehetett pénzt keresni. Aztán jó erőben is volt és ha több munka adódott, bírta is az iramot. Miután sikerűt kissé akkumulálódniuk a kisé primitív életformához, az adódó nehézségek ellenére örömmel tapasztalták, hogy a jórészt már megszokott városi életforma egyiküknek sem hiányzik egyáltalán. Még csodálkoztak is ezen és ez is egy kis erősítést nyújtott szándékuk megvalósításához. Nehezebbek lettek az életkörülmények, többet dolgoztak, de tudták, hogy áldozat nélkül nem valósítható meg semmi. Annyiból jutottak előnyösebb helyzetbe, hogy tényleg közel kerültek az erdőhöz. És Sárihoz. Hisz' egy órai járás volt az út a kunyhójáig.

Azt kezdték megtapasztalni, hogy a közös vágyuk megvalósítása érdekében, hogy erőt vegyenek, hova tovább többször el kell látogatniuk Sárihoz mert sokszor, amint csak magukban vetették fel a problémát, már nekik is csak álmodozásnak tűnt az egész és néha már-már le is mondtak a "meseszerű" ábrándjaikról. És amint barátaik, ismerőseik, akik némi foszlányokból értesültek efelől, nem is hitték el igazán, hogy ők csakugyan "komolyan gondolják az egészet". Így belátták azt is, hogy bátorítást és lelkierőt semmiképpen nem kaphatnak az olyan emberektől, akik "normális" (társadalmi) életet élnek. És főképp olyanok, akik "Bolond Sárit" még le is röhögik…


Viszont azzal egyet értettek, hogy bármikor Sárival elbeszélgettek, mindig felerősödve reménnyel telten tudtak a dolgaik, nehézségeik elébe nézni. Valamiképp mindig bizalommal telten távoztak mindig onnan a kis kunyhótól. És közös vágyuk megvalósítása nem lebegett olyan lehetetlenül távol tőlük.

Sári szerint amikor az ember igazából hívást érez valahová, olyankor a racionális érveknek semmi keresnivalójuk. A logikával, észérvekkel soha nem lehet eldönteni, hogy a léleknek mi az igazán hasznos. Azt a tanácsot adta nekik, hogy "ne gondolkozzanak", hanem csak egyszerűen kövessék az érzéseiket. Janka és Damjanek meg is fogadták e bölcs tanácsot és végleges döntésüket érzéseik követésének tulajdonították, holott nem egészen így állott a dolog. Ugyanis még az "érzéseik követése" előtt kimondottan racionálisan jól meg hányták-vetették a dolgokat anyagi szempontokból is. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a ház, amelyet vettek előbb-utóbb javításra, átalakításra, anyagi befektetésekre szorul, ami további pénz-gyűjtést követel. Viszont ha a Sári háza mellé építeni akarnak, akkor az is úgyszintén. És mindezeket, miután közösen megbeszélték, nagyon tiszteletben tartva az érzéseiket, logikusan úgy látták jobbnak, hogy a ház javítása helyett a Komondor Pusztáján kezdenek hozzá egy kis lakóház építéséhez.

Mivel a terület az államé volt, törvényes engedélyt nem tudtak adni, az összes villát, amelyet azon a környéken építettek, mind törvénytelenül húzták fel, aztán, hogy a dolgok mégis jól rendeződjenek, utólag mindenkinek egy hivatalos büntetést kellett fizetnie, ami az engedéllyel volt egyenértékű. Ilyen fondorlatosságokat kellett kitalálni azokban az időkben, ha valaki építeni akart azon a területen, amely turisztikai területnek volt nyilvánítva. A Sári kis kunyhója, az "külön kategória" volt, hisz' a közmondás szerint is "Bolondnak mindent szabad". És szegény Sári, ha már a közvélemény által úgyis bolondak volt nyilvánítva, hát rá fért, hogy ezzel kapcsolatosan némi "előnyt" is élezhessen. Viszont a tőle való "engedéllyel" kapcsolatosan Janka és Damjanek úgy egyeztek, hogy ha kitartanak szándékuk mellett és mellette is ― mert már idős asszony lévén néha el csúszott nála is egy kis segítség ― akkor az "ő házát rájuk írassa". Addig is amíg az építkezés folyik szívesen megosztja velük, hisz' annyira megszerette mindkettőjüket, hogy csaknem "gyermekeinek" tekinti őket.

Így történt hát, hogy gyerekkori hívásuknak eleget téve és logikailag is átgondolva, életformát változtattak és felköltöztek Sárihoz a Komondor Pusztájára. Janka lemondott a munkahelyéről és Sári "tanítványaként" kezdett hozzá a meglehetősen különös megélhetési tevékenységek elsajátításához, Damjanek pedig építkezési munkálatokba dolgozott, hol Karakóba, hol Jarabóba járt dolgozni és ezzel párhuzamosan – ha lassú ütemben is, de kis házuk is felépült.


Bár teljes álmuk azonban még nem volt egészen megvalósultnak mondható, de lehet mondani róluk, hogy boldog lelki elégtételt éreztek magukban és ennek érdekében bizonyos dolgokat ők is felvállaltak, amelyekben finom vegyesen meg voltak a gyakorlati nehézségek és még ott voltak a közvélemény által megszerzett bélyegek is, amelyek által ők is kissé lenézettekké és kitaszítottakká váltak. Ugyanis mindkét faluban sokan még gyerekkorukban szerzett botrányos kimenetelű kalandjukra is halványan vissza emlékeztek, amikor ők ketten Bolond Sárinál éjszakáztak az erdőben és hogy abból a szülők mekkora cirkuszt csaptak. Azt még sokan "elnézték" volna, hisz' még gyerekek voltak még, de most! Felnőttekül…? Minden szabad idejüket annál a lüke vénasszonynál töltik… Aztán még fel is költöznek melléje…Nemhiába tagadták ki mindkettőjüket a családból!! "Embert barátjáról, madarat tolláról…" Így szól a közmondás. És a bölcsek szerint az igazság mindig a mesékben, a viccekben és a közmondásokban van elrejtve. (Nem pedig az újságokban, folyóiratokban, tévében…) Tehát való igazság az is, hogy: "Ördöggel jársz, ördögé válsz!". Csak ki itt az ördög és kit szolgál? Ez a kérdés! És a feje tetejére állított világban néhol még a szerepcsere is esedékes.



◄--- Előző lap: Csodálatos találkozás                 ---► Következő lap: Kunyhó a Komondor Pusztáján